MÁRVÁNYI PÉTER, MAROSVÁSÁRHELY
Különös furgon a főtéren

Felháborodott emberek vették körül a Dacia teherautót azon a bizonyos estén Székelyudvarhelyen: már megint történt valami idegesítő az itt élőkkel. Ez a „legmagyarabb” város Romániában, a székelyek aránya kilencven százalék fölött van - mégis, vagy talán épp ezért, itt voltak a legnagyobb etnikai viharok az elmúlt években. Korábban inkább ott történtek kedélyeket borzoló események, ahol a magyarok kisebbségben vannak, és ezért lehet provokálni őket - például Kolozsváron, még korábban ott, ahol „el kellett dönteni” az etnikai torzsalkodást, mert az arány fele-fele, így Marosvásárhelyen.

Székelyudvarhely főtere. Kamerák őrzik a nemzetállamot    Fotó: MTI

Udvarhely akkor került reflektorfénybe, amikor az úgynevezett csereháti ügy vett súlyos fordulatot. A város és egy svájci alapítvány valamikor a kilencvenes évek elején gyermekintézmény létesítését határozta el - az építtető, egy bukaresti cég azonban meglepő módon a még el sem készült csereháti objektumot egy görögkatolikus apácarendnek ajándékozta. Székelyföldi árvagyerekek helyett bárhonnan idekerült fogyatékos román gyerekek, magyar pedagógusok helyett román apácák otthona lesz a nagy ház; az apácák hatósági segédlettel be is költöztek, noha a bírósági eljárás még bőven tartott a tulajdonjogi kérdésekről.

Visszatelepítés Cserehátra

Az udvarhelyiek számára talán nem is az volt a leginkább felháborító, hogy egy jótékonysági gesztus, egy karitatív intézmény válik a székelyföldi románosító politika eszközévé: valószínűleg az igazi háborgást az okozta, amikor kiderült: megszűnt a beleszólásuk abba, mi történik az építményben, ki telepedik oda, mi zajlik a falak között. 1998-ban a felháborodást némi tett követte: az udvarhelyiek - ha nem is erőszakkal, de a házfoglalók akarata ellenére - kitessékelték az apácákat a Cserehátról. 1998 végén viszont, amikor egész Románia a tanügyi törvény miatt támadta a magyarokat, az akkori kormányfőtitkár - most a legnagyobb kormánypárt (az RMDSZ fő koalíciós partnere) egyik vezető politikusa - csendőrök segédletével rendezte el a dolgot és telepítette vissza az apácákat. De vajon miért olyan rettenetesen fontos Bukarest román politikusainak, hogy a majdnem színmagyar városba román apácák kerüljenek?
Romániában a közgondolkodás mindig is nehezen viselte el, hogy van az ország kellős közepén két megye, ahol a többség kisebbségben van. Ahol az utcán, boltokban, iskolákban magyarul folyik a szó - jellemző az elmúlt időszak sorozatos leleplezése a román lapokban: egyes magyarok lakta falvakban a helyi tanács nem az állam nyelvén, hanem magyarul ülésezik! De már az is jelez valamit, hogy egy nemrég kiadott romániai idegenforgalmi CD-n az országnak mintha sivatag lenne a közepén - e két megye néhány fotón kívül nem is létezik, nincsenek benne szép helyek, érdekes városok, kellemes üdülőkörzetek…
Ellenkezőleg: Székelyföld sok politikus és sok újság kitartó propagandája nyomán olyan kegyetlen és veszélyes vidék lett - különösen a tőle távol élő románság szemében - ahol a többségi testvéreket állandóan bántják és üldözik, ahol ha valaki megszólal az állam nyelvén, arra számíthat, hogy beverik a fejét, de legalábbis nem szolgálják ki üzletben vagy étteremben. Jellemző vád például, hogy 1989 után tízezrével toloncolták ki a román értelmiséget ebből a két megyéből. Valójában az ország más körzeteiből szándékosan odatelepített román diplomások tértek haza nagy számban, csakúgy, ahogy az Olténiába vagy Moldvába kényszerített magyar tanítók, mérnökök mentek vissza Székelyföldre a fordulat után. Mindenesetre a ma Székelyföldön élő románoknak nemigen érdeke, hogy a két megye rossz hírét ők maguk próbálják cáfolni. Noha szinte minden intézmény, minden országos szerv helyi kirendeltsége élén román vezető áll, a saját hazájában elnyomott székelyföldi románság komoly extra juttatásokban részesül, az ortodox templomok építésére is külön kormánypénzeket fordítanak. Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredán gigantikus csendőrlaktanyák épülnek. A két megye román kultúrájának ápolása kiemelt programja a bukaresti kabinetnek.

A „nagy háború” rémképe

A helyi románság közérzetén túl vannak súlyosabb vádak is, még ha ezek valóságtartalma még annyira sem komoly, mint az elűzöttek legendája. Néhány éve egy bukaresti lapban jelent meg az a különös híradás, miszerint magyar félkatonai alakulatok készülődnek titkos erdei bázisokon, fegyverekkel és farkaskutyákkal a nagy háborúra. Hogy mire is kell a nagy háború?
Nos többféle változat fut azóta is. A magyarok kikiáltják a területi autonómiát, kikiáltják az önálló Erdélyt, a Székelyföldet Magyarországhoz csatolják - ez az elképzelés egyébként különösen bizarr, hiszen ha Székelyföld nyugati kapujának Marosvásárhelyet vesszük, az is vagy háromszáz kilométer Magyarországtól.
De a meglehetősen hiszterizált román közvélemény efféle csekélységekkel nem foglalkozik. A magyar fenyegetést évtizedek óta sulykolják az emberek fejébe, és ha már a köztársasági elnök is Románia egységét félti, hát hogyne féltené Erdélyt a román közember. Neki csak azt tanították, gyerekeinek most is csak azt tanítják a magyarokról, hogy ázsiai barbárok, akik valamikor a múlt században elvették Erdélyt a románoktól, de aztán 1918-ban a románság visszaszerezte, 1940-ben megint elvették, majd a románok újra viszszavették - mi is változna most, miért is kellene most kevésbé félteni Románia területi integritását?

Hogyan támadt fel a Securitate?

A rejtélyes szabadcsapatokról szóló hírt (el ne felejtsem, kiderült, valószínűleg magyar cserkészek számháborúztak a Hargitán) az a bizonyos bukaresti újság „titkosszolgálati forrásokra” hivatkozva közölte. Ez viszonylag egyszerű módja annak, hogy Romániában bármiféle információt hitelessé tegyenek sokmillió ember szemében. Az olyan világokban, ahol egy egész társadalmat szinte teljes vertikumában jellemez az autoriter viselkedés, az erőszakszervezetektől, titkosszolgálatoktól nemcsak félnek az emberek, de nagyon tisztelik is őket.
A Securitate 1989 decemberével elméletileg feloszlott, gyakorlatilag azonban valamennyi elfogulatlan elemző szerint épp egy etnikai konfliktus kiprovokálásával, a marosvásárhelyi események révén volt képes újjáéleszteni magát, meggyőzni a közvéleményt és az elitet az erős testület fontosságáról, és átmenteni a Securitate állományának jelentős részét a marosvásárhelyi összetűzés után megalakuló Román Hírszerző Szolgálatba (RHSZ, román rövidítése: SRI).
A szolgálat évi jelentéséből sosem hiányzott a burkolt vagy kevésbé burkolt kitétel a magyar veszélyről az irredentizmus és szélsőségesség, az etnikai szeparatizmus és az autonomista törekvések címszavai alatt. 1996-ban sokan úgy gondolták, az Iliescu-féle vezetést leváltó új csapat egyik legfontosabb próbaköve épp az lesz, meg tudja-e újítani a titkosszolgálatokat, meg tudja-e szabadítani őket saját múltjuktól. Sok hónapba tellett, amíg a Constantinescu- Ciorbea duó elszánta magát és leváltotta a szolgálatot 1990-es megalakulása óta dirigáló nagyhatalmú igazgatót. Virgil Magureanu aztán hamarosan pártot alapított, amelynek ma is ő az egyik legfontosabb vezetője, és pártja egyik legfontosabb mondandója - ki gondolná - a magyar veszély.
De az is hamarosan kiderült, hogy a Román Hírszerző Szolgálat Magureanu nélkül is nehezen szabadul emberei gondolkodásában, pártállásában megbúvó múltjától és reflexeitől. Egyik tisztje, Alexa kapitány, sajátkezüleg adta át a Nagy Románia Pártnak azokat a dokumentumokat, amelyek bizonyították, hogy Bárányi Ferenc egészségügyi minisztert évtizedekkel korábban be akarta szervezni a Securitate. És noha a temesvári orvos-politikus valójában soha senkit nem súgott be, nem árult el, a beszervezés kísérlete elég volt ahhoz, hogy a miniszterelnök furcsa gyorsasággal megvonja tőle a bizalmát.
Az ügy arra is rávilágított, hogy a Román Hírszerző Szolgálat derékhada mely politikai erőkhöz kötődik leginkább: a Nagy Románia Párt vezére Corneliu Vadim Tudor többször el is dicsekedett a szolgálathoz fűződő kiváló kapcsolataival, sőt, újabb és újabb válságjelentéseit az irredenta veszélyről általában ő is titkosszolgálati forrásokra hivatkozva tette sajtóértekezletein vagy akár szenátorként a felsőházban. Arra is rávilágít az incidens, miért olyan nagy a hatalma az embereken most is a Román Hírszerző Szolgálatnak: a szekusdossziék továbbra is az „utódszervezet” kezelésében vannak, és noha Alexa kapitányt Bárányi anyagának kiszolgáltatásáért eltávolították a testületből, az ezt követő bírósági tárgyaláson gyakorlatilag nem büntette meg az igazságszolgáltatás. Aki a dossziékat birtokolja, az birtokolja az emberek múltját Romániában.

Alexa kapitány leleplez

Mindeközben egyes lapokban továbbra is sorra jelentek és jelennek meg különféle titkosszolgálati anyagok (valódiságuk bármiféle bizonyítéka nélkül) például arról, hogy Magyarország 1989-90-ben csak azért támogatta a román forradalmat, hogy bevonuló csapatai előtt egyengesse az utat, vagy hogy mostanság a magyar befektetők, üzletemberek, exportőrök is azért tevékenykednek Romániában, hogy előbb gazdaságilag hódítsák meg Erdélyt…
Amikor Alexa kapitány aztán egy interjúban azt is felfedte, hogy a szolgálat továbbra is külön ügyosztályt foglalkoztat a magyarok megfigyelésére, Markó Béla RMDSZ-elnök találkozót kért az új igazgatótól. Costin Georgescu biztosította a magyar politikust, hogy az RHSZ-ben erre szakosodott részleg nem létezik, a magyar közéleti személyiségeket és politikusokat nem figyelteti. Ezek után történt Szatmárnémetiben az a furcsa eset, hogy egy magyar pedagógiai rendezvényen a pincérnő túl hevesen tette a tálat az asztalra, és az asztallap aljáról egy lehallgatókészülék pottyant a földre. Gazdája a mai napig nem akadt.
És ezek után történt, hogy a Csoóri Sándor fórumáról kitóduló székelyudvarhelyiek felfigyeltek arra a bizonyos Dacia-furgonra, amely közvetlenül a polgármesteri hivatal bejáratánál parkolt, és amelynek rakteréből valaki a fórumról kijövőket videózta, feltételezések szerint pedig korábban a doboz belsejéből rögzítették magát a fórumot.
A felháborodott városiak megakadályozták, hogy a kocsi eltűnjön a helyszínről. Néhány óra múlva a szolgálat helyi vezetője odajött, elismerte, hogy a furgon a hírszerzésé, és a benne lévők épp titkos akciót folytatnak. Ezek után néhány nappal a szolgálat egyik aligazgatója már egyszerűen letagadta az egészet, sőt, lassan kiderült, hogy leginkább azok a hibásak a történetben, azokat fenyegetheti eljárás, akik több órán át megakadályozták a kocsi távozását. A szolgálat saját cáfolatával ellentétben nyíltan igazolja a székelyudvarhelyi furgon utasainak eljárását jónéhány a szolgálaton kívüli ellenzéki politikus, például épp a szenátusi szakbizottság Iliescu-párti elnöke, aki szerint teljesen természetes, hogy a Román Hírszerző Szolgálat figyelemmel kíséri az ország integritását veszélyeztető mindenfajta tevékenységet.

A Frunda-jelentés

Nemrég került az Európa Parlament szakbizottsága elé egy igen alapos jelentés a kontinens titkosszolgálatairól, a szolgálatok, a politika, a társadalom kapcsolatrendszeréről, és hogy mindezt hogyan kellene új európai normák szerint szabályozni. A jelentés javasolja, hogy egy országnak ne legyen több, mint két-három titkosszolgálata, a testületek legyenek szoros politikai-parlamenti-társadalmi ellenőrzés alatt, tevékenységüknek szabjon szigorú határokat a törvényhozás, ne lehessen őket nyelvi-etnikai kisebbségek ellenőrzésére használni. Romániában a politikai közvélemény egyértelmű elutasítással fogadta a jelentést.
Egyfelől, mert abban a román titkosszolgálati rendszer nem a legjobb színben szerepel (túl sok a szolgálat, egyikük-másikuk gazdasági tevékenységet is folytathat, nincs felettük nyilvános politikai kontroll, időnként nagyon is a kisebbségekre koncentrálnak). Másfelől, mert a jelentés készítőjét úgy hívják: Frunda György, és sok román vezető szerint ha az anyagot egy kisebbségi politikus készítette, nem is lehetett más célja vele, mint hogy a kisebbségi törekvésekkel szemben semlegesítse az országot védő titkosszolgálatokat. A Frunda-jelentés igazságtartalmának egyik bizonyítéka érdekesmód nem más, mint maga a jelentés körüli vihar, a sok cáfolat: a tisztázatlan helyzet, a kisebbségellenes tevékenység, amely súlyosan mérgezi az egész társadalmat, az elitben és a többségi nemzet alsóbb rétegeiben egyaránt életben tartja az idejétmúlt félelmeket, a fejlődést bénító hisztériát, az integrációt ellenző, illetve akadályozó viszonyokat.