Hetek - III. évfolyam, 27. szám, 1999. július 10

Önkényurak akkor sem mutatnak hajlandóságot a lemondásra, amikor már jól tudják, hogy megrendült bennük a nép bizalma. Elérkezik az a pillanat, amikor már csak az erőszak segít - de vajon igazán segít-e? Szlobodan Milosevics jugoszláv elnök több mint egy évtizede megszokta, hogy rendre az történik, amit ő a fejébe vesz. Ez pedig nem volt más, mint álom egy nagy Szerbiáról, amely uralná az egész Balkánt - avagy talán még többre is vágyott volna? Azután jöttek a háborúk, egyik a másik után, végül Koszovó. A NATO-bombázás előestéjén ezekkel a szavakkal fordult az amerikai megbízottakhoz: „Az önök országa nagyhatalom. Azt csinálnak, amit akarnak. Ha azt mondják, hogy vasárnap szerda lesz, megtehetik. Az egész önöktől függ.” Christopher Hill, az Egyesült Államok belgrádi nagykövete megdöbbenve reagált a kijelentésre: „Ez a régi szerb nagyzási hóbort megnyilvánulása volt, amely azt fejezte ki, hogy elpusztíthatsz bennünket, de akkor is igazunk lesz.”

Milosevics álma nem vált valóra, a 11 hetes NATO-bombázás után országa romokban hever, de ő tartja magát, és annak ellenére, hogy a Hágai Nemzetközi Bíróság vád alá helyezte mint háborús bűnöst, görcsösen ragaszkodik hatalmához.
Az elégedetlenség azonban országszerte egyre növekszik. Múlt hónap 29-én megtört a jég, és a háború dúlta Cacak iparváros főterén tízezer ember tüntetett, a NATO-bombázások után először, Milosevics lemondását követelve. A szónokok egymást követően ecsetelték, hogy a jugoszláv elnök a rablások és gyilkosságok egész sorát követte el Koszovóban, a szerb nép nevében megszégyenítette Szerbiát az egész világ színe előtt, tönkretette gazdaságát, és bűneit hazugság-hadjárattal akarta elkendőzni, az állami tulajdonban lévő média segítségével.
A cacaki megmozdulás azonban más volt, mint az eddigiek, mivel néhány fekete reverendás ortodox pap is volt a tiltakozók soraiban. Az egyikük, Stojan Stokics atya kétszázegynéhány kilométerről jött el, hogy békés úton nyilvánítsa ki jogos elégedetlenségét, hasonlóan azokhoz a lengyel katolikus papokhoz, akik annak idején támogatták a Szolidaritás mozgalmat, hogy megdönthesse a kommunista rendszert. A lelkes pap kijelentette: „Szégyenlem és bűnösnek érzem magam. Milosevics sohasem említi, hogy albánokat gyilkoltak meg. Ő kizárólag a rendőrség elnöke. Nem az ortodox egyház dolga, hogy politikáról beszéljen, de ebben a szörnyű időben fel kell emelnünk a szavunkat egy ilyen ember ellen.” Atanasije püspök, a belgrádi pátriárkaság vikáriusa, aki gyakran beszél Pavle pátriárka nevében, egy interjú során így érvelt: „Az egyház nem politikai szervezet. Ha az egyház lemondásra szólította fel Szlobodan Milosevicset, az nem jelenti, hogy az egyház részt vesz a politikában, ezt csupán a nép iránt érzett pásztori gondoskodásból tette.”
Elképzelni is nehéz lenne, hogy az egyház egyetértene azokkal a fiatal nőkkel, akik ezekben a nehéz időkben nem akarnak gyereket, és még a művi vetéléstől sem riadnak vissza, hogy megszabaduljanak a gyerekkel járó gondoktól, és a magzatot is megkíméljék a rá váró nehéz élettől, avagy újabb és újabb háborúktól, ha a helyzet nem változik meg Szerbiában. A születési arányszám gyors hanyatlásának oka sok aszszony és nőgyógyász szerint az újabb polgárháborútól való félelem, valamint a gyermekneveléstől való vonakodás egy olyan országban, amelynek életszínvonala egykor a legmagasabb volt Kelet-Európában, de az elmúlt évtizedben esztendőről esztendőre szegényebb lett. Szerbiában ugyanakkor az a rémhír terjedt el, hogy az amerikai bombák olyan kisugárzásokat idéztek elő, amelyek magzati elváltozásokat okozhatnak. A rémhíreket a szerb kormány ugyan megcáfolta, de ez valószínűleg nem oszlatta el az aggodalmakat, mivel előzőleg ugyanezek a hivatalos körök figyelmeztetéseket tettek közzé, hogy a főváros környéki finomítókat és egyéb ipari gócokat ért támadások lég- és vízszennyeződést idéztek elő. A belgrádi Szülészeti és Nőgyógyászati Intézet vezetője kifejtette: „Úgy érzem, hogy a nők a szó szoros értelmében a bizonytalanság érzésével küszködnek. Az ország legjobb egyetemeinek elvégzése sem oldja meg az állás- és lakásproblémákat, arról nem beszélve, hogy nehezebb férjet találni, mert sok fiatalember elhagyta az országot.”
Különböző felmérések szerint száz- és háromszázezer között van a száma azoknak a katonaköteles ifjaknak, akik megszöktek a behívás elől. A szerb asszonyok jó része úgy véli, hogy Milosevics Szerbiája nem az a hely, amely alkalmas lenne gyereknevelésre. A kormánystatisztika ennek megfelelően azt mutatja, hogy Szerbia középső részén a születési arányszám plusz 1,2-ről mínusz 1,8-ra esett. Ezt pedig annak a stresszhatásnak tulajdonítják, amely a Milosevics rendszer velejárója.
Most már a szerbek közül is egyre többen tisztában vannak azzal, hogy a jelenlegi kormányzat a romlás felé viszi az országot. Július hatodikán este, a Belgrádtól mintegy száz kilométerre délre fekvő, 62 ezer lelket számláló Uzice iparvárosban tízezres tömeg gyűlt össze, hogy tiltakozzék Milosevics rendszere ellen, és követelje az elnök lemondását. Zoran Djindjics ellenzéki vezető, aki két nappal előbb tért vissza önkéntes száműzetéséből, hangsúlyozta: „Ha sokan vagyunk, akkor nem alkalmaznak erőszakot. Az elmúlt tíz évben négyszer mentünk háborúba páncélosokkal, és a szerbek négyszer jöttek vissza a háborúból traktorokkal. Ez a világtörténelem legrosszabb uralkodója. Nem engedjük meg, hogy újabb háborút - polgárháborút - robbantson ki ebben az országban. Le kell lépnie, mielőtt új választásokat tartunk. Túl késő van a tárgyalásokhoz. Nincs időnk ideiglenes kormányra. Az ország fennmaradásához elengedhetetlenül szükség van arra, hogy ez a rendszer véget érjen.”
A tüntetések egyre terjednek, azonban ezeken egyetlen bíráló hang sem hallatszott, amely elítélte volna a NATO-bombázásokat, jóllehet a megmozdulások résztvevőinek nagyobb részét szerbek tették ki. A jelek tehát azt mutatják, hogy Milosevics hatalma nem áll olyan szilárd alapokon, mint ahogyan ő elképzeli, ha egyáltalán vannak még ilyen álmai. Most már csak idő kérdése, hogy a tiltakozások Belgrádra is kiterjedjenek, hiszen a koszovói háború előtt ott is előfordultak már ilyen megmozdulások. A kormányellenes hangulat a jelek szerint egyre éleződik, és napról napra, városról városra, helységről helységre terjed. Szinte elképzelhetetlen, hogy Milosevics és a körülötte lévők ne vennék ezt észre. Remélhetőleg nem várnak addig, míg a szerb elnök is kivívja a nép haragját, és az történik majd vele, mint Ceausescu román diktátorral.