Azaz, nem hallottuk. Zárt ajtók mögött mondták ki a szót az alkotmánybírák.
Talán féltek, hogy elpirulnak? Tudnak még pirulni? Akkor lehet, hogy mégsem egészen
reménytelen…? A magyar alkotmánybírák ugyanis kimondták - és nagyon jól
tudták, hogy mit mondanak ki -, hogy Torgyán József legyen a magyar köztársaság
elnöke. Ez a gumiarcú bohóc. Ez a chatter-box. (Angol szó, kérném tisztelettel,
magyarul: hadova-láda.) Egy Göncz Árpád után.
Persze, a kérdést arra a jogi formulára redukálták, hogy az Alkotmányban rögzített
bármely ügyben elrendelhető-e népszavazás. Kimondták, hogy nem! A nép közvetlenül
nem változtathat az Alkotmányon egy betűt sem. Csak a parlament. Leginkább
kétharmados többséggel. Ja, utána meg lehet szavaztatni a néppel a változtatást.
Egy nagy tanulsága mindenesetre van az Ab döntésének: minden pártnak, politikusnak
tudnia kell, hogy az egyszeri, konkrét ügyben kedvezőnek látszó paktumból precedens,
sőt még alkotmányi cikkely is lehet, mely később egy másik, azonos lényegű ügyben
visszájára fordulhat. Annak idején a parlamenti pártok megegyeztek, hogy a
köztársasági elnököt az SZDSZ jelölheti. Az SZDSZ Göncz Árpádot jelölte. Göncz
Árpád valószínűleg arra született, hogy a Magyar Köztársaság első elnöke
legyen; nála rátermettebbet erre a posztra nem lehetett volna találni. Kilenc éven
keresztül biztosan, méghozzá kiugró többséggel volt az ország legnépszerűbb
politikusa minden közvélemény-kutató intézet, intézmény, vállalat, kft, bt,
akármi listáján. Vagyis kilencvenben az Alkotmánynak az a pontja, hogy a
köztársasági elnököt pedig a parlament választja a parlamenti pártok zárt ajtók
mögötti alkuja alapján, melyhez az SZDSZ körömszakadtáig ragaszkodott, fényesen
bevált. Most, tíz év múlva, újra meg kell enni ugyanazt a káposztát, ami azóta
valószínűleg megromlott.
Az alkotmánybírák sajnálják és mossák kezeiket, mint Pilátus. „Te mondád”,
mondják. Vagy: „Ti mondátok.” És igazuk van. (Legalább a halálbüntetésről sem
lehet népszavazást kezdeményezni.)
Emlékszem a választmányi ülésre, amikor megválasztottuk Árpit az Írószövetség
elnökévé. Árpi (akkor még nekünk „Árpi” volt, azóta, persze, Köztársasági
Elnök Úr), Árpi mindkét kezét fölemelte, úgy szavazott - magára. Dehogyis volt
visszatetsző! Eufórikusak voltunk, sírtunk-nevettünk, egyetlen ellenszavazat sem volt.
És nem felejtem el a kilencvenes könyvhét megnyitóját sem, akkor Árpi még, ha jól
emlékszem, nem mondott le az Írószövetség elnöki posztjáról (az pár nap múlva
lett nyilvánvaló, hogy a két funkció egy embernek sok). Magától értetődőnek
tartottuk, hogy az Írószövetség adja a Köztársasági Elnököt A legendás,
ötvenhatos Írószövetség utódjának éreztük magunkat, s azt képzeltük egy
pillanatig, hogy ugyan ki tett többet a rendszerváltás szellemi előkészítéséért
nálunk, íróknál…?! Ma már tudom, hogy önámítás volt.
Többet tettek a közgazdászok, a Pénzügykutató csapata, olyanok, mint Liska Tibor,
Antal László, Lengyel László, Hankiss Elemér, Gombár Csaba, Petschnig Mária Zita…
(csak kapásból írtam le néhány nevet), egy azóta számtalanszor lebolsevistázott
külügyminiszter, aki a megfelelő pillanatban bírta megnyitni a megfelelő határt,
aminek eredményeképpen ledőlt a berlini fal is; azok a reformkommunistának nevezett
politikusok, akik régen látták már, hogy a rendszerváltásnak meg kell történnie,
és azon dolgoztak, hogy minél simábban, olajozottabban forduljon rá az ország a
tervutasításos gazdálkodásról a piacgazdaság útjára, a (bármilyen liberális és
puha) diktatúráról a pluralista, parlamentáris demokráciára, az egypártrendszerről
a többpártrendszerre.
Ott álltunk a Vörösmarty téren a lángoló kora nyári napsütésben és egyszerre
tapsoltunk a könyvhetet megnyitó írószövetségi és köztársasági elnöknek,
legalábbis így őrzi az emlékezetem ezt a naiv pillanatot; a pillanatot, amit
valószínűleg rajtam (és talán Göncz Árpádon) kívül senki nem érzett
fölemelőnek; mindenki azt fontolgatta, hogy a szabadság frissen jött szelének
fuvallatán hogy vitorlázzon minél előbb a húsosfazék mellé, hogy vegyen részt az
általános osztozkodásban, és hogyan törje ki a mellette tapsoló „lelkes”
írókolléga nyakát. Belém, mindenesetre, ha jól számolok, minimum három
szekértáborból eresztettek rögtön utána néhány sorozatot. Kilencvenháromban
majdnem sikerült kilőniük, de aztán fölépültem és nagyon megkeményedtem. Nem kell
már golyóálló mellény, anélkül sem fog a golyó. Anyámat is elvesztettem
ugyanakkor, de csak annál tisztábban hallom ma is bölcs, nyugtató szavait: „Kisfiam,
azok után, amit mi már megértünk…?”- és milyen mélyen igaza volt!
Valahogy magától értetődő volt akkor az is, hogy Csehszlovákiában (még nem vált
ketté) szintén egy börtönviselt, politikai fogoly író, Václav Havel lett a
köztársasági elnök. Már csak azért is, mert hiába más a cseh ember természete és
más a magyaré: a csehek nyugodtak, nem hőbörögnek, a csehek behúzott nyakkal
képesek kivárni, amíg elzúg a fejük fölött a történelem, és közben megmaradnak
cseheknek, mert már hosszú századok óta plebejus polgárok, sőt kispolgárok (s ez
szemükben nem szégyellnivaló!), mert leginkább kisemberek, mert nem ült majdnem száz
évig a társadalom nyakán egy koldussá züllött, élősködő, de nagypofával
virtuskodó, a kivagyiságba belegárgyult, parazita gentry-hivatalnok réteg, soha nem
emelkedett náluk a nemzeti identitás rangjára a kereszténynek hazudott jobboldaliság
és antiszemitizmus, mert nem szalmaláng a lelkesedésük, mert mélységesen mély az
öniróniájuk és az önismeretük, mert a kispolgáriságuk is emberi léptékű,
tessék csak a filmre emlékezni: Ecce homo Homolka! már a címben minden benne van; mert
a legegyszerűbb, leghétköznapibb emberi helyzetek groteszkségét képesek meglátni
és tudnak rajta nevetni, mert úgy hősök, ahogy Hrabal megírta és Jiři Menzel
megrendezte a Szigorúan ellenőrzött vonatokban; és mert a két nép, a cseh és a
magyar nemzeti karaktere talán csak a fecsegő fölszínen tér el egymástól olyan
harsányan, s a hallgatag mélyben nagyon is rokon; mert talán nem véletlen, hogy Hrabal
szinte a legnagyobb „magyar” író, hogy magától értetődő, ha Menzel és Jozef
Kroner magyar filmekben játszik, és Bán János Menzelnél…, ezért talán
törvényszerű az is, hogy Václav Havel Csehországban és Göncz Árpád
Magyarországon egyszerre és egy időben köztársasági elnökök.
Hogy mi jön ezután?
Nem az én dolgom. Én nem kötöttem senkivel semmilyen paktumot. És azt sem értem,
hogy egy szocialista politikusnak miért kell föltennie a kérdést, hogy most, az
Alkotmánybíróság döntése után, mi a teendő? Szocialista politikus számára semmi!
Ez a Fidesz üzlete; a jogi és politikai bikkfanyelvről a gyakorlat nyelvére fordítva:
Orbán Viktor ajánlotta föl a köztársasági elnöki posztot szolgálatai fejében
Torgyán Józsefnek. Ha most Torgyán be akarja hajtani az ígéretet, jogos, de mi köze
ehhez bárki szocialistának? Főjőn ezért az Orbán Viktor feje, ha szégyellené a
Torgyánt, mint köztársasági elnököt. De nem biztos, hogy szégyellené, a
szégyenkezési küszöb nála meglehetősen magas, ezt már bebizonyította.
Mi pedig fogadjuk majd méltón, tárt karokkal, szeretettel a civil életbe visszatérő
Göncz Árpádot, az írót!
(A szerző író)