SZABÓ MIKLÓS
Jellem és történelem

Századunk második felének vezető történelmi személyiségei esetében ritkán tudjuk, hogy személyiségük határozta-e meg későbbi történelmi szerepüket. Rákosi, Gerő, Farkas esetében fogalmunk sincsen arról, hogy személyiségük tette-e őket kommunista vezetővé, vagy más okból funkcionáriusokká váltak és a „lét” magához idomította a „tudatot”. Gerő és Farkas esetében jószerivel az életrajzot sem ismerjük. Rákosi személyi adatai ismertek, és a bukott diktátor nemrégiben megjelent emlékiratában is előadta önigazolását, Révai esetében pedig az írásokból valamennyire kirajzolódik a pártideológus jellemképe. Kádár az a ritka eset, akinek élete alakulásából látható: a személyes vonások döntő szerepet játszottak abban, hogy az a nagybetűvel írt KÁDÁR lett belőle, akiről elneveztek egy korszakot.

Kádár János. Pályáját két jellemvonás határozta meg: gyáva volt és munkakerülő    Fotó: Somorjai László

Kádár nem írt emlékiratot, és kidolgozott életrajz sem készült róla. Életrajzát a Gyurkónak diktált önéletrajzi interjú helyettesíti. Ebből megtudhatjuk a kádári önlegendának azt az ismert elemét, hogy kora ifjúságától kezdve kiválóan sakkozott, ami kimagasló értelmi képességre mutat. Azt már ki nem találhatjuk az interjúból, hogy hogyan is lett kommunista. A két háború közötti korszak több százezer ipari munkásából néhány ezer volt szociáldemokrata és néhány tucat illegális kommunista. Nem sokat tudunk meg arról, hogy Kádár hogyan került ebbe a néhány tucatba. Családi kapcsolatok, ismeretségek nem játszottak ilyen szerepet. A kommunista vezérek kanonizáló életrajzaiban leírják, hogy a vezér kinek a személyes hatására vagy milyen katartikus élmény benyomása alatt, netán megvilágosító olvasmány inspirációjára lett kommunista. Mondjuk úgy, hogy egyszer egy költöztetéskor a lábára esett a Tőke, belelapozott és világos lett számára minden.

Munkakerülő ügynök

Kádár nem mond Gyurkónak ilyesmit. Amit pályájáról máshonnan megtudunk, abból kell ezt is és sok minden mást is megérteni. Kádár pályáját valószínűleg két jellemvonás határozta meg: gyáva volt és munkakerülő. Hogy lesz ebből a kommunista? Az illegális tevékenységhez bátorság kellett. Pedig Kádár egész életén végigvonul a gyávaság. Sorsát sok esetben ez a karaktervonás alakítja. Ezért nézzük előbb a munkakerülést.
Kádár írógépszerelő volt. Ezt az elit szakmát nyilván jó szellemi képességei révén szerezte. Olyan szakma volt ez, melynek köszönhetően a nagy válság mélypontján sem kellett rettegnie attól, hogy munka nélkül marad. Kádár azonban soha nem működött írógépszerelőként. Valaha gúnyosan megálmodtam az eljövendő Kádár Múzeumot és kajánul elképzeltem, hogy közepes szobát sem tudnak megtölteni majd az írógépekkel, amelyeket életében megjavított. Kádár ipari munkás pályáját azzal kezdte, hogy kifutó volt egy esernyősnél. Nyilván jóval kevesebbet kapott ezért, mint amennyit írógépműszerészként keresett volna. Vagy mégsem: ha elővesszük detektívregény-olvasó agyunkat, rájövünk: Kádárnak fedőállása volt. Guruló rubelből élt. Ebből fizetett a Párt Bécsből az esernyősnek annyit, hogy Kádárnak (meg az esernyősnek) nem voltak anyagi gondjai. Olyan mértékben volt munkakerülő, hogy ez elvitte a mozgalomba. Úrrá tette eredendő gyávaságán.

Gyávaság és árulás: a kádárizmus lényege

Mert gyáva volt. Az első lebukáskor társaira vallott, s ezért ki is zárták a pártból. Csak 1943-ban, a párt 1942-es teljes felgöngyölítése után fanyalodott a moszkvai központ a Kádár-félékre. Ekkor alakította újjá az illegális pártot néhány tucat emberrel. 1944-ben lebukik. A börtönt bombatámadás éri, és sikerül meglépnie. Nosza azonnal „mély illegalitásba vonul”, vagyis kivonja magát az ellenállási mozgalomból. Mélymagyar elvtárs. Jelszava a túlélés, nem a helytállás. 1945 októberében a vele és 1943-as vezetésével semmiféle kapcsolatban nem álló Rajk kapcsolódik be az ellenállási mozgalomba (meg is fizet érte 1949-ben). Kádárt más okok mellett 1944-es gyávaságáért, pontosabban annak is az ürügyén szorítják a moszkoviták 1945-ben a második vezetési garnitúrába. Nem neki, hanem 1943-as káderének, Péter Gábornak adják az ávót, de a „hazai” Kádár is belügyminiszter lesz a „fordulat éve” után. A Rajk-perbe bekapcsolták. Farkassal ő folytatta le a pártvezetés részéről Rajk döntő kihallgatását. Ők ketten rendelték el ezután Rajk megveretését.
Amikor az ötéves terv beruházási előirányzatának 25 százalékos felemelése után az életszínvonal leszállítása veszélyes mértékben fokozta a társadalom elégedetlenségét, a moszkovita pártvezetési mag már nem tartotta megbízhatónak a volt hazai pártszervezőket. Azt feltételezte róluk, hogy magukban azt gondolják: ennél jobban csinálták volna a szocialista átalakítást, ha nekik adják a pártvezetést. Kádár börtönbe kerül.
Ávós kihallgatói körében legendává vált gyáva viselkedése. 1957-ben „nagyimrés” foglyoknak kihallgatás közben több államvédelmi vizsgálótiszt mesélte, hogy Kádár mennyire gerinctelen őrizetes volt. Maga is elismeri Gyurkónak, hogy mindent magára vállalt, amit hallani akartak tőle, hogy a verést megússza. Meg is úszta. Rendben is volna ez. Az nincsen rendben, hogy 1954-es rehabilitálása után azt mesélte barátjának, Kelen Bélának, az Esti Budapest főszerkesztőjének, hogy vizsgálótisztje, Farkas Vladimir a szájába vizelt. Ez legenda lett pártellenzéki körökben. Nem kínozták, de ezt hazudta értelmiségi barátjának, hogy a legendát elterjesztesse vele. 1954-ben, kiszabadulásakor a Nagy Imrével szembenálló Rákosinak is szüksége volt „díszrehabilitáltra”. Kádár és Kállai Gyula lecsatlakoztak Rákosihoz. 1956-ban, kései kiszabadulásakor felzárkózott hozzájuk Marosán is.
Kádár bizonnyal nem elvi sztálinizmusból tette ezt, hanem megint csak gyávaságból. Rákosi ajánlatot tett, és nem merte elutasítani. Mindenesetre rövid távra jó lóra tett. Egyetlen rehabilitált lett, aki pártfunkcióba került vissza. XIII. kerületi párttitkár lett, rábízták Angyalföldet, a legendás munkásnegyedet. Kiszabadult ügytársa, Donáth Ferenc felkereste irodájában, és azt vetette fel Kádárnak, hogy Rákosit le kell váltani a párt főtitkárságából. Kádár hevesen ellenezte ezt. Kifejtette, hogy Rákosi leváltása olyan lovat adna az „ellenség” alá, ami végzetes lehet. Utána megüzente Donáthnak, hogy „poloska” van az irodájában, azért mondta azt, amit mondott. Ezt nevezték később „kétfrontos harcnak”.
1956 februárjában, amikor a szovjet kommunista párt nevezetes huszadik kongresszusán elhangzott Hruscsov leleplező beszéde Sztálin tetteiről, Kádár is megértette, hogy már nincs miért félnie Rákositól. Szembefordult vele. Nem csatlakozott Nagy Imréhez - ehhez azért nem volt bátorsága. Rákosi és Nagy között létrehozott egy homályos arculatú „óvatos duhaj” funkci pártellenzék-félét. Az 1956. decemberi párthatározatban, amely a forradalmat ellenforradalomnak bélyegezte, a forradalom okait megjelölő négy pont közül az elsőben, a Rákosi-vezetés hibáiról szólóban valószínűleg erről írják azt, hogy a Rákosi-vezetés „hibáival” szemben a pártban széles demokratikus ellenzék alakult ki. Ezek az ellenállók nem vitték ki a bírálatot az utcára, mint a „Nagy-Losonczi-klikk”. Kádár eme lavírozás eredményeképpen Rákosi 1956 júliusában történt leváltásakor Gerőhöz, az új főtitkárhoz csatlakozva a vezetés második embere lett, miközben a Nagy Imre vezette pártellenzék is bízott benne.
Amikor Moszkva 1956 októberének utolsó napjaiban elhatározta a magyar forradalom fegyveres leverését, Tito találta ki Kádárt. Neki a rehabilitált magyar főtitkár volt a garancia arra, hogy nem lesz újra „láncos kutya”.
Moszkva számára sem maradt más garnitúra. 1953 júniusa elsöpörte a „moszkovita négyest”, 1955. Nagy Imrét és a forradalom az 1955-ös „márciusi határozat” (az 1953-as Nagy Imre-kormány „jobbos hibáit” bíráló pártállásfoglalás) garnitúráját (Hegedűs, Ács Lajos, Végh Béla) is, maradt az 1943-as fantom központi bizottság, már aki még posszibilis volt belőle: Kádár, Kállai, Szirmai, Orbán László. 1956. november elsején Kádár valószínűleg nem sok fantáziát látott abban, hogy élére áll a kollaboráns-kormánynak. Valószínűleg megint a gyávaság döntött. Tudta, hogy amennyiben nem vállalja, Moszkva Rákosira fanyalodik. Ebben az esetben pedig megtörténhet Kádárral, hogy „Keljfel Matyi” a végén bepótolja a szájába vizelést.
Kádár utolsó gyávaság vezérelte tette Nagy Imre kivégzése volt. Ezzel biztosította, hogy Moszkva nem fogja Rákosit visszahozni. A kivégzés a Jugoszláviával való második szakítás idejére volt időzítve. Kádár Titót is elárulta, akinek főtitkárságát köszönhette. A Hruscsov-vezetéssel más viszonyt alakított ki, mint ami múltjából következett. Hruscsov számára a Kádár-Magyarország volt az a kísérleti laboratórium, amely a forradalom utáni tabula rasa helyzetben többet valósított meg abból a desztalinizálásból, amit Hruscsov otthon csak kisebb mértékben tudott végrehajtani. 1957-ben Hruscsov a megbízhatatlan Gomulka mellett a megbízható Kádárt is maga mögött tudhatta Molotovékkal szemben, Kádár pedig Moszkva protezséjeként végre merte hajtani (először mert valamit!) az amnesztiát, ki merte engedni az 56-os rabokat, mert az emiatt tomboló funkcionárius ellenzékkel szemben maga mögött tudhatta Hruscsovot. Kádár némileg megszabadult gyávaságától. 1964-ben, amikor Hruscsov megbukott, életében először helytállt. Nem volt hajlandó elítélni a „huszadik kongresszust” és a Nyugattal való békés egymás mellett élés vonalát. Viszonya a Brezsnyev-vezetéssel sokáig hűvös volt, de ezt már előnyére tudta fordítani.
Hruscsov bukását ugyanis megelőzte a szovjet-kínai szakítás. Immár két szocialista tábor is volt. Ez mozgásteret teremtett bizonyos határon belül a népi demokráciák vezetői számára Moszkva egyeduralmával szemben. Kádár maradék-hruscsovizmusa saját elvű szocialista modellként jelenhetett meg.

„Mindent tudunk…”

Ha egy Kádár-emlékmű talapzatához négy sarokfigurát képzelünk, ezek Aczél, Fehér Lajos, Gáspár Sándor és Biszku volnának. Biszku szimbolizálta volna a „mindent tudunk, de ebből csak keveset használunk fel ellenetek”-diktatúrát, a másik három a három rétegpolitikát.
Aczél az értelmiségpolitikát. A „három T”, valamint a „marxizmus hegemóniája, nem monopóliuma” vezérelveket. Mindkettő azt jelentette, hogy közölhetők olyan nem marxista írások, amelyek nem jelentenek a hatalom számára közvetlen politikai veszélyt. Ehhez csatlakoztak a „tudománypolitikai irányelvek”: a „kutatás szabadsága és a közlés felelőssége” direktíva. Értsd: „mindent leírhatsz bizalmas belső anyagban, de ezt nem hozhatod nyilvánosságra”. Ez valóban nagy lazulást jelentett a Rákosi-korszak cenzúra-gyakorlatához képest, viszont kialakította a belső cenzúrát. A teljes igazság feladása a részigazság veszélytelen kimondása fejében demoralizál, és hosszú távon értelmileg is leépülést eredményez.
Jellegzetesen megragadható a kádárista gyakorlat az egyházpolitika alakulásában. Az amnesztia végrehajtása idején a berendezkedő kádári hatalom több száz személyt érintő hajszát indított katolikus egyházi aktivisták és aktív hitbuzgalmi életet élő világiak ellen. A hajsza azt akarta megmutatni, hogy az 56-osok szabadon engedése nem jelenti azt, hogy ezentúl nincs „ellenség”. Az osztályharc változatlan hevességgel folyik, csak a „párt” más arcvonalon indít offenzívát, mint 1956 novemberében. A kampány lezajlása után a kádári egyházpolitika újabb fronton támadott. Az egyházakkal hallgatólag kialakított modus vivendi alapja az volt, hogy a templomba járó hívőt nem zaklatják, de a hitterjesztés nem léphet ki a templomból. E tekintetben a hírhedt NDK is szabadabb volt. Az egyházi hirdetést ott ki lehetett tenni a templom kapujába, Magyarországon viszont ezt csak a templomon belül tűrték el. Ellenfelekké a modern felekezeti közösségek lettek, akkor főként a „Jehova tanúi”. Nem elsősorban pacifista nézeteik miatt, hanem azért, mert lakossági missziós munkát folytattak. A Kádár-vezetés a hatvanas évek végére a „történelmi egyházakat” „pacifikáltnak” tekintette, a „szektákat” nem.
A templomon kívüli missziós tevékenységet a történelmi egyházak papjai esetében is szigorúan megfigyelték és üldözték. Érthetően főleg az ifjúságot akarták védeni a „klerikális befolyástól”. A hittanra járó gyerekekkel a hittanóra után futballozó atya ellen rendőri zaklatás indult, államellenes tevékenység gyanújával. 1967 elején a pannonhalmi gimnázium diákjainak a Baradla-barlangban történt tömeges szerencsétlensége ürügyén a Népszabadság hírhedt belügyi összekötője „ügyet” akart összehozni a túrát vezető bencés testnevelő tanár ellen. A barlangász sportvezetők és az orvostársadalom erélyesen kiálltak a tanár mellett, ezért a próbálkozás olyan mértékben sült el visszafelé, hogy ez szerepet játszhatott abban, hogy a rezsim egyházpolitikai gyakorlatában taktikát váltott.
Ettől kezdve a futballozó atyák ellen nem indult rendőri zaklatás, hanem az Egyházügyi Hivatal „leszólt” (akkori államvédelmi szaknyelven: „szignalizáció”) az illetékes egyházi szervhez, hogy tegyen rendet a portáján, és iktassa ki az állam és az egyház közmondásosan jó viszonyát zavaró tényezőt. Áthárították az egyházi apparátusra a rendőri munkát. Az egyházi felsőbbségnek kellett a renitens lelkészt egyházon belül lehetetlenné tennie. A hatalom, miközben látszólag leépítette a rendőri terrort, demoralizálta az egyházi vezetést. Normává tette, hogy a hitet nem terjeszteni a paphoz méltó magatartás. Az egyháznak is „túlélnie” kell, nem hatnia.
A Kádár-korszak parasztpolitikáját Fehér Lajos szimbolizálja. A Kádár-vezetés 1956 után nem akarta belátható időn belül felszámolni az egyéni gazdaságok rendszerét, és nem akarta kollektivizálni a mezőgazdaságot. Moszkva azonban a lengyel és a magyar „tapasztalat” alapján úgy ítélte meg, hogy az egyéni gazdaságok politikai veszélyt jelentenek, és elrendelte a népi demokráciákban a kollektivizálást. 1957-58-ban a Kádár-rendszer a politikai konszolidáció érdekében jelentős engedményeket tett az egyéni gazdaságoknak. Lehetővé tette mezőgazdasági gépek vásárlását, növelte az egyéni birtokban tartható földterületet. Ez oda vezetett, hogy a kollektivizálás nem tönkretett parasztgazdaságokat terelt be a „közösbe”, ebből pedig az következett, hogy Kádár-Magyarországon, a szovjet blokkban egyedül, a mezőgazdaság nem volt katasztrófaágazat. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján a Fehér Lajos vezette „agrár-lobby” azt is elérte, hogy a mezőgazdaság nem csak a maradék-elv szerint részesült a szocializmusban mindig preferált acél- és gépipar után a költségvetési ráfordításból. Ahhoz azonban, hogy a mezőgazdaság húzóágazattá fejlődjék, másfajta gazdasági modell kellett volna. Húzóágazat csak piacgazdaságban lehetséges, adminisztratív államgazdaságban nem. A még mindig szovjet modellben tartósan versenyképes sem lehetett a dollárpiacon a magyar mezőgazdaság.
Gáspár Sándor testesítette meg a „párt” munkáspolitikáját. Amikor a hetvenes években a funkcionárius belső ellenzék munkásdemagógiával akart a gazdasági reform ellen fellépni, Gáspár állt élükre, és belső körökben a káder-oppozíciót „munkásellenzéknek” becézték. A kádárizmus rétegpolitikájában pedig éppen a munkáspolitika volt a leghalványabb. A prolinál nagyobb becsben állt „értelmiségünk”, a „mezőgazdasági fizikaiak”. Kádár valószínűleg a „néphez hű maszekokat” is jobban kedvelte, mint a munkásokat, akik Csepelen az első kis áremelésre zsíros kenyeret tettek Lenin elvtárs kezébe.
A Kádár-rendszer „sikerágazata” a külpolitika volt. Kádár a Ceausescu-ugrálás nyugati hatását lemérve korán felismerte, hogy a Nyugat nem a szovjet uralomtól való függetlenedést kedveli, hanem a lágerhű nonkonformizmust. A jugoszláv, albán, román függetlenségi törekvés kontraproduktív volt a nyugati külpolitika számára, mivel megkérdőjelezte a détente-politikát. A Nyugat kedvence a Kádár-Magyarország lett, amely úgy volt hivalkodóan nyugatimádó, hogy a Szovjetunióhoz is maradéktalanul lojális maradt.
Amit Kádár tett, azt Kakaniában „Fortwursteln”-nek nevezték - tovalötyögésnek, tovább vegetálásnak.
Látta a közeledő véget, de nem volt menekvése. Nem állhatott át a rendszerváltás táborába 1956 és Nagy Imre miatt. Hruscsov megváltotta a félelemtől, de élete végén visszatért a rettegés. Annak a félelemnek az árnyékában halt meg, hogy egy Nagy Imre újrafelvételi pernek a vádlottja lesz. A kisstílű okosság sokáig lehet sikeres, de nem alkot. Romhalmazt hagyott ránk örökül.