HAZAFI ZSOLT
Tragédia a Kén utcában

Két ember, akikről senki nem tud semmit. Két öngyilkos, anya és lánya, akik már szörnyű tettük előtt kivonultak a társadalomból. Fejcsóváló, borzongó szomszédok, akik csak ennyit mondogatnak: így nem szabad élni, elzárva mindentől, befelé fordulva. Ferencváros, Kén utca 3., Magyarország árnyoldala.

Két percre a Lurdy Háztól négy háztömb áll beékelődve az iparnegyedbe. Ez a Kén utcai lakótelep. Százéves, többször átalakított, négyemeletes szociális bérházak, ahol négy szükséglakásra jut egy közös vécé a gang végén. Tönkrement lépcsőház, hozzávaló életekkel. Sok idős ember, kevés fiatal, valahogy itt felejtették őket: kiestek a szociális hálón. Kedd óta szörnyű hír a szóbeszéd tárgya a telepen. Öngyilkos lett anya és lánya, akiknek a nevét sem tudják, csak azt, hogy ott laktak a tizennégyben az első emeleten, és a hogyhívják Ági a szomszédjuk.
„Olyan zárkózottak voltak, hogy semmit sem tudunk róluk. Nem is köszöntek senkinek, még a szemetet is csak este, sötétedés után vitték le, nehogy találkozzanak bárkivel is. Azt mondják, szégyellték a szegénységüket, azt, hogy 30 éve nem tudták kifesteni a lakásukat” - mondja a ház gondnoknője, szigorúan a lelkünkre kötve, hogy nevét még véletlenül se írjuk le. Azért útba igazít bennünket: keressük az Ágikát, ott az első emeleten, aki a szomszédjuk volt. Vezetéknevét nem tudta, mint ahogy itt mindenki más is csak Fecó a katona, Erzsike a földszint hatból és a többi.
Az első emeleten egy lehetetlenül vékony nénike nyitja ki a folyosó ajtaját. Nemsokára a lehetetlenül vékony lánya is kilép a lefüggönyözött lakásból - szoba komfort nélkül. Mindketten pongyolát viselnek, a hetvenes évek konfekciója, pedig még csak kora délután van. Nem tudnak semmit. Csak annyit, hogy sok rendőr és újságíró volt kint. A két öngyilkost nem ismerték, noha tíz éve laknak egymás mellett. Nem tűnt fel nekik, hogy már hetek óta nem látták F.-nét és lányát. A rendőröket is a másik szomszéd értesítette, mert elviselhetetlen bűz jött ki a lakásból, és döglegyek rajzottak az ajtó körül.
A ferencvárosi rendőrök csak a helyszínt biztosították, a vizsgálatot a BRFK életvédelmi alosztálya folytatta. A Kén utcaiak, akik az itt lakó egy-két „seftes” család miatt hozzászoktak a rendőrökhöz, ekkora felhajtást még nem láttak. Egyenruhás rendőrök, nyomozók, technikusok és újságírók lepték el a helyszínt. Doszpot Péter, az életvédelmi alosztály vezetője lapunk munkatársának elmondta: alig öt percet töltött a helyszínen. Első látásra megállapította: nem történt bűncselekmény, s „annyi gyilkosság van, hogy tovább kellett menni”. Az első rendőrségi feltételezések szerint gyógyszermérgezés okozta az 58 és 28 éves nők halálát. A tablettákat maguk vehették be.
Este a televízió hírműsoraiban 10-20 másodpercet kapott a tragédia. Az egyik tévében látszólag mellékesen megjegyezték, hogy feltételezések szerint a nők egy szekta tagjai voltak. Másnap a Blikk című bulvárlap minden információs forrás megnevezése nélkül azt állította: a holttestek mellett „Hit Gyülekezetis iratokat” találtak. Ezzel szemben Dézsi Mihály, a BRFK szóvivője - aki a tragédia helyszínén is járt - a Hetekhez is eljuttatott írásos nyilatkozatában kijelentette: „a helyszíni szemlét végző rendőrök a két nő holtteste mellett semmilyen, a Hit Gyülekezetével kapcsolatos iratot nem találtak”.
Tóth Géza, a Hit Gyülekezete szóvivője lapunk kérdésére elmondta: a két nő tragédiáját valaki vagy valakik aljas módon próbálták felhasználni abban a hecckampányban, amely hetek óta folyik a Hit Gyülekezete ellen.
A Kén utcában minderről semmit sem tudtak, nem tudják, hogy F.-ék nyomorából üzletet csináltak. A gondnokasszony többféle verziót hallott a tragédiáról, például azt, hogy anya és lánya „melegek” voltak. Mások szerint F.-né a férje közelmúltbeli halála után ideg-összeroppanást kapott. Vallást nem említettek. A közeli szomszédok szerint F.-néék nem tartoztak egyetlen felekezethez sem.
Ottjártunkkor F.-ék lakását a BRFK pecsétje zárta le az avatatlan szemek elől, ám a kitört üvegen át így is bepillantást nyerhettünk anya és lánya életkörülményeibe. Rendetlenség és szemét, ha röviden akarjuk jellemezni a látottakat. A konyhában hegyekben áll a mosatlan edény, a két ablaküveg között döglött legyek tucatjai. Az átható bűz elnyomja a kutyák és macskák szagát, hiába szórták tele a lakást a rendőrök fertőtlenítő porral. A nagyszoba faliórája tizenkettő után tíz perccel ütötte az utolsót. Raffaello desszert a könyvespolcon, négy darab francia szótár, és szakácskönyvek. Több mint százhúsz szakácskönyv ebben az irdatlan nyomorban.

---

A napokban jelent meg az Osiris Kiadó gondozásában Németh Ezsébet szociálpszichológus, kommunikációtanár és tréner Közszereplés című könyve. A mű azért számít nagy sikerre, mert Németh Erzsébet az egyik, a közszereplést sikeresen művelő parlamenti nagypárt tanácsadója. Az alábbiakban a könyv Válsághelyzetek kezelése című fejezetének Tények helyett (rém)hírek című alfejezetéből idézünk.
A kifejezést Norman Mailer amerikai író alkotta (1986), az ő meghatározása szerint: „a faktoid olyan tény, ami csak azóta létezik, amióta az újságokba bekerült”. A „faktoid” olyan tényre utaló állítás, amelyre nincs bizonyíték, rendszerint nem is lehet, minthogy tény sincs, noha akként beszélnek róla. Ezt a jelenséget köznapian rémhírnek vagy kacsának nevezzük, a tömegkommunikációban rágalmazásnak, becsületsértésnek, gyanúsítgatásnak, a jó hírnév megsértésének, illetve rémhírek, pletykák és hallomások hírként való közlésének.
A kérdéssel azért érdemes részletesebben foglalkoznunk, mert a „faktoid” mindennapos jelenség a politikában, a piaci és a nonprofit szférában egyaránt. Egyre-másra jelennek meg a különböző hamisított termékekre vonatkozó hírek, egyre gyakrabban kerülnek a médiumok érdeklődésének homlokterébe különböző igazi vagy álkorrupciós vagy rágalmazási ügyek.
Az ilyen esetekre vonatkozó tudományos kísérletek azon eredményei, melyek arra utalnak, hogy az emberek negatívabban ítélik meg a nyíltan és súlyosan vádolt közszereplőket, szervezeteket, nem meglepő. Figyelemre méltó azonban, hogy a cég/személy nevének puszta kapcsolatba hozása negatív cselekményekkel - sőt ennek tagadása is - rontja a szervezet/személy megítélését, méghozzá nem sokkal kevésbé, mint a nyílt vádak (Csepeli, 1994). Egy „ártatlan” kérdés is, ami arra vonatkozik, hogy tett-e valami negatívat az illető cég, sokat árthat egy vállalat elfogadottságának. Lényeges még az is, hogy ezekben az esetekben a befogadók nem mérlegelik a hír, a gyanúsítás forrását, tehát negatív hírt bármilyen státusú ellenfél sikeresen tud produkálni.
A magyar alapvicc, ami jól modellezi az álhírek természetrajzát, Kovácsról és a kabátlopásról szól. A történet szerint Kovácstól húsz évvel ezelőtt ellopták a kabátját, az akkori károsultat ma már mindenki csak úgy azonosítja, hogy: (enyhébb változat) „Ja, az a Kovács, aki kabátlopásba keveredett!”, (erősebb változat): „Ja, a kabáttolvaj Kovács!”
A rémhírek szívósak, hosszú életűek, szinte kiirthatatlanok.
Ahogy Mark Twain mondta: „A hazugság már félig megkerülte a földet, amikor az igazság még csak a cipőjét fűzi.”
Ráadásul a visszautasítás és a cáfolat gyakran kudarcot vall, többnyire csak arra jó, hogy emlékeztesse az embereket a gyanúsításra (Böhm, 1990).