MAKKI MARIE-ROSE
Kulturális hadüzenet Cannes-ból

Ki gondolta volna, hogy a nemrégiben lezajlott 52. cannes-i filmfesztiválon a biztos befutóként számontartott rendezők, Almodovar vagy éppen Egoyan helyett egy teljesen ismeretlen - és túlnyomórészt amatőr - gárda viszi el a pálmát? Az idei Aranypálma díjat ugyanis egy belga film, a Dardenne fivérek Rosetta című alkotása kapta, de az egyéb kategóriák díjazottjai sem okoztak kisebb meglepetést: elég csak Bruno Dumont sokat vitatott l'Humanité (Emberiség) című filmjére gondolni. A különösebb kommentár nélkül bejelentett döntéseknek úgy tűnik határozott üzenete van: az amerikai szuperprodukciókkal szemben Cannes az európai kultúra hagyományos - tehát pénzzel kevésbé mérhető, illetve kifejezhető - értékeit, jobban mondva értékítéleteit kívánja felvállalni.

A zsűri nagydíjasa a l'Humanité (Emberiség) című film lett. Felborzolta a kedélyeket

A kanadai rendező, Cronenberg által vezetett nemzetközi zsűri idén zömében elsőfilmes amatőröket vagy eddig teljesen ismeretlen művészeket jutalmazott, és nem foglalkozott a nagy nevekkel. Ezzel nem kis meglepetést és megdöbbenést váltott ki szakmán belül és kívül egyaránt. A döntés teljesen előreláthatatlan volt, állítja Sugár Judit filmkereskedő. Igaz, a tavalyi fesztivállal szemben, amikor is az amerikai szuperprodukciók szinte taroltak a filmek seregszemléjén, idén a nyitó- és zárófilmek megválasztása (például az orosz Mihalkov alkotása) már valamennyire sejteni engedték a fordulatot. A zsűri mostani döntése nyomán többek között egy 18 éves munkanélküli belga kislány, Emilie Duquenne első amatőr filmszerepét (Rosetta) cannes-i nagydíjjal jutalmazták. Ez nyilván nagyon is tudatos állásfoglalás volt, szögezi le a szakember, a zsűri nem a nagy költségvetésű szuperprodukciókra, hanem a kispénzű, de tartalmas európai (olykor harmadik világbeli) művészfilmekre volt kíváncsi. Szerepet játszik ebben a magatartásban az amerikai kultúrdömpinggel szemben világszerte - de Franciaországban különösen - tapasztalható ellenállás éppúgy, mint az utóbbi időben felfokozódó európai identitáskeresés.
Cannes-ban most tudatosult végre, hogy az amerikaiakkal nem az ő műfajukban kell fölvenni a versenyt. Nem katasztrófafilmeket és óriási szuperprodukciókat kell csinálni, mert ők abban verhetetlenek, hanem olyan (jó) filmekre van szükség, amelyek nekünk és rólunk, európaiakról szólnak. A boldogulás egy az egyben átvett amerikai modellje ugyanis európai viszonyok közt használhatatlan.
A kiválasztott belga film valóban európai módon szól a társadalom perifériáján élők, a munkanélküliek kitörési lehetőségeiről - tehát semmiképpen sem illeszthető bele egy tipikus amerikai sikertörténetbe. Köztudott, hogy az európai művészfilmek az USA-ban mindig is eladhatatlanok voltak - a lelki önmarcangolással, a problémák állandó elemezgetésével és az olykor teljes kiúttalansággal fémjelzett életérzés ott egyszerűen nem talál befogadókra. (Rossz nyelvek szerint az olasz rendező, Benigni immár angol nyelven is megtekinthető nagysikerű filmje, „Az élet szép” megfelelően steril problémakezelésével, happy endes megoldásával jócskán megüti az amerikai fogyaszthatósági mércét.)
Mindezek kapcsán persze nem lehet elfelejtkezni a két említett kultúra merőben különböző életfelfogásáról, ami jól tükröződik a filmipar termékein is. A mégoly drámai amerikai filmekben is mindig ott van egy reményteljes felhang, egy újrakezdési készség és legalább egy pozitív szereplő, akivel azonosulni lehet. Ezzel szemben mi jellemzi az európai művészfilmek szereplőit? Ők sokkal inkább vesztes típusok, gyakran olyan perifériára szorult, marginális emberek, akikkel - túlélési ösztönünknél fogva - igen nehéz azonosulnunk.
Mindezek fényében az sem véletlen, hogy a magyar film mára érdektelenné vált - évek óta senkinek semmilyen formában nem kell Amerikában, de sajnos Európában sem. A februári magyar filmszemlén köztudottan nem osztottak fődíjat, és Cannes-ban sem szerepeltünk versenyfilmmel. Sugár Judit ennek fő okát - a vasfüggöny-romantika elmúlásán
kívül - kicsit leegyszerűsítve abban látja, hogy régebben a magyar film tényleg erről az országról vitt hírt, és nem is akármilyen formában. Manapság viszont a kínálatot túlnyomórészt a csak belföldön eladható közönségfilmek vagy pedig az igen szűk rétegnek szóló, kissé öncélú produkciók alkotják. A probléma gyökere nem csupán anyagi természetű.
A cannes-i eredmények nyilván nem képesek az európai tömegkultúra jellegét megváltoztatni, de fel tudják kelteni a jobbára silány tévéműsorokon tengődő nagyközönség figyelmét a lassan elfeledettnek hitt kulturális értékekre. A jó művészfilmnek ma is megvan a szélesebb közönsége, ugyanakkor semmilyen segítség, semmilyen díj nem használ a rossz filmnek. Egyébként sem a kasszasikereket, hanem a művészileg értékes alkotásokat kell a leginkább támogatni, mert azok maguktól nem élnek meg. Az elmúlt hét cannes-i eseményei végeredményben részei azoknak a törekvéseknek, amelyek az európai kultúra - és Cannes - hagyományos szerepét kívánják visszaállítani.