MÁRVÁNYI PÉTER MAROSVÁSÁRHELY
Újrafestik a névtáblákat

Amikor az RMDSZ 1996 végén beszállt a koalícióba, ezt többek között azért tette, hogy a romániai magyarságnak - de valamennyi romániai kisebbségnek is - a legfontosabb jogokat törvényi garanciaként próbálja kiharcolni. Sőt, ez nem egyszerűen az RMDSZ akarata volt, hanem a kormánykoalíció rögzített vállalása. Ennek jegyében kezdődött két fontos törvénytervezet kidolgozása és parlamenti végigfuttatása: a tanügyi törvényé és a helyhatósági törvényé. Két és fél év elteltével néhány napja sikerült összehozni az egyik törvény egyik felét: a helyi közigazgatás törvényét megszavazták a szenátusban. Sem politikailag, sem matematikailag nem túl biztató az arány.

Pedig az egész elég lendületesen indult. Mindkét törvénytervezet alapvonalaiban - nagyon kemény színfalak mögötti viták árán - sikerült megegyeznie a koalíciós pártok vezetőinek. Azonban a tervezetek mégsem kerültek a megállapodott időben a törvényhozás plénumai elé, ugyanis már ebben a szakaszban nyilvánvalóvá vált, hogy a kisebbségi jogok megadását maguk a kormánypártok sem akarják olyan nagyon. Pontosabban: ha a pártok legfelsőbb vezetése és a kormány maga talán el is határozta magát - mint ahogy ez időről időre meg is történt a pártelnökök által aláírt koalíciós megegyezés értelmében -, a pártok parlamenti politikusai nem voltak hajlandók támogatni saját vezetőiket. Más kérdésekben is érezhető volt, hogy a kormányon lévők és a pártpolitikusok között hatalmas a szakadék, de ezekben a kisebbségi ügyekben volt az eltérés a legnyilvánvalóbb, a leglátványosabb; ez volt az, amikor az egyszerű képviselő is nyíltan mert szembeszegülni pártja és frakciója parancsaival.
Bukarestet viszont hajtotta az idő: közeledett Románia első kísérlete a NATO-tagság elnyerésére, a madridi csúcs. Ezért 1997 májusában-júniusában a Ciorbea-kormány gyorsan úgynevezett sürgősségi kormányrendelet formájában vezette be a törvénytervezetekben megállapodott lépéseket: az anyanyelvi oktatás vertikumának teljes lehetőségét a tanügyben, az anyanyelvhasználat lehetőségét a helyi közigazgatásban. Ezeket a kormányrendeleteket tudta Románia felmutatni annak jeleként, hogy az ország új vezetése elkötelezett a kisebbségi kérdés rendezése dolgában.

Tanügyi kálvária

Csak hát ennyi kevés volt az üdvösséghez - Romániát nem hívták meg a szervezet állandó tagjai közé, és ettől kezdve a két törvénytervezet mélyrepülésbe kezdett a szenátusban és a képviselőházban. A tanügyi törvény kapcsán hatalmas magyarellenes kampány kezdődött, újságcikkekkel és utcai tüntetésekkel, maga a törvénytervezet pedig a román politikai elit szomorú állatorvosi lova lett: a koalíciós megegyezés semmibe foszlott, minden román politikus úgy érezte, hogy a nemzet sorsát érintő olyan fontos dologban, mint hogy a magyarok magyarul tanulhassanak, nem képviselhet nemzetellenes véleményt. Képtelenség volt megmagyarázni bármelyiküknek, hogy a magyarok magyar nyelvű oktatása nem azonos Erdély elvesztésének rémével. Keserves bizottsági, majd plenáris viták bizonyították, hogy a román politikusok képtelenek megszabadulni korábbi reflexeiktől, valójában egyáltalán nem akarják e jogokban részesíteni a kisebbségeket, az egész csak púp a hátukon, a nyugati integráció végtelenül kellemetlen velejárója.
Először a szenátusban a parasztpárti - tehát a fő koalíciós erőhöz tartozó - Pruteanu szenátor viselt keresztes háborút az anyanyelvi oktatás ellen, és az ellenzékkel együttműködve vitt át egy olyan törvényt, amelyet kisebbségi szempontból nem lehetett másként értékelni, mint hogy egyszerűen „kiheréltek”. Nem járt sokkal jobban a tervezet a képviselőházban sem. Jó néhány fontos részletében itt is a kisebbségeknek elfogadhatatlan formában szavazták meg a törvényt, megint csak az ellenzék és román koalíciós politikusok együttműködése révén. Az RMDSZ számára az egyetlen esély két év elteltével csak az a procedúra, amelynek során a két ház két verzióját egy közös bizottságnak kell harmadik verzióként a plénum elé bocsátania. És az, hogy a köztársasági elnök valamikor megígérte, hogy nem ír alá olyan törvényt, amely nem egyezik a kormányprogramban rögzítettel. Kérdés, hogy kritikus pillanatban Constantinescu akar-e erre emlékezni: közismert, hogy már az első hónapokban a kormányprogram ellenére állást foglalt az önálló magyar egyetem ellen. Neki is köszönhető, hogy ehelyett a német-magyar, esetleg román multikulturális intézmény lett a kompromisszum, amely a magyarokat benntartotta a koalícióban - de ettől az RMDSZ nem mondott le az önálló magyar egyetemről.

Tisztelik az erőt

Ehhez képest váratlanul jól alakult a helyhatósági törvény sorsa most a szenátusban: lehetséges maradt a kisebbségek nyelvhasználata ott, ahol arányuk meghaladja a húsz százalékot, lehetségesek a kétnyelvű feliratok és a kétnyelvű helységnévtáblák. Pedig ennek a törvénynek sem volt könnyű az útja. Emlékezetes, mekkora vihart kavart, amikor a kormányrendelet értelmében megkezdődött Erdélyben a táblák kihelyezése: Marosvásárhely kijáratainál most is gondosan le van fújva a magyar felirat, ami jóérzésű románok szerint is csak szégyene a városnak. A kisebbségi nyelvhasználat lehetőségét sokan a bizottsági viták során szerették volna lehetetlen arányokhoz kötni - harminc-ötven százalék -, ez ügyben egyébként épp egy másik koalíciós erő, a Demokrata Párt jeleskedett, mások pedig azt akarták volna elérni, hogy a helyhatósági nyelvhasználat esetenkénti tolmácsolásra szorítkozzon. Most mégis nagy vonalakban az eredeti megállapodásnak megfelelő törvény született, a felsőházban legalábbis. És noha a képviselőházban sok minden történhet, hátráltathatja a törvény elfogadását az is, ha az ellenzék az alkotmánybíróságon támadja meg, mégis jogos a kérdés: mi történt, mi az oka a változásnak, mi az oka a kormánypártok korábban nem tapasztalt egységes és fegyelmezett szavazásának?
Madrid után Washington ismét kudarc volt Romániának, de úgy tűnik, ez alkalommal már tisztább a NATO üzenete: valóságos belső változások nélkül Románia nem integrálódhat. Ezt az üzenetet erősítik a maguk kegyetlen módján az ország határvidékén is hallható robbanások: a NATO komolyan veszi elveit és védi a kisebbségeket. A román közgondolkodás mélységesen tiszteli az erő jelenlétét, márpedig most aztán érezheti ezt az erőt, közvetlen közelből: és ez az erő a nemzetállami elnyomás ellen lép fel.

Iliescu lendületben

De vannak más, hatalmi okai is ennek a fordulatnak: közelednek, vészesen közelednek a választások. Márpedig a legújabb felmérések szerint az országot 1996-ig vezető Iliescu-féle erő feljövőben van: Románia lakossága nem tudja megbocsátani a jelenlegi kormánykoalíciónak a lanyha félszegénységet felváltó bizonytalan reformpolitikát; azt, hogy a Ciorbea- majd Vasile-kormány megpróbálja átvezetni az országot az igazi piacgazdaságba, ami viszont sokak számára egyáltalán nem lesz vonzó, amint nyilvánvalóvá válik, hogy a kapitalizmus versenyt és munkát is jelent, nem csak annak az esélyét, hogy Mercedes kerüljön a kertbe.
Iliescu és a posztkommunizmus tehát ebben a pillanatban jobb pozíciókban várja a választásokat: más országban is megtörtént az egykori szocialista tábor utódai közül, hogy az átalakításba politikailag belepusztultak az átalakítást legkonzekvensebben levezényelő politikai erők. Romániában csak az a nagyon nagy baj, hogy ha ez bekövetkezik, akkor maga az átalakulás kerül veszélybe, mert szó sincs arról, hogy váltás esetén egy már sínre került, egyértelműen nyugati orientációjú, kapitalista országot vennének át a választások győztesei.
Viszont az is nyilvánvalóvá vált az elmúlt évek alatt, hogy az országban nincs más koalíció, amely a Nyugat, a demokrácia és a piacgazdaság felé vezérelné Romániát, mint a jelenlegi csapat. A 96-ban stabil többséget alkotó koalíció pedig időközben nemcsak hatásában és hitelében fogyatkozott, hanem számában is. A felsőházban például már csak egyetlen voks a fölénye: leszámítva a kiszámíthatatlan függetleneket, akik apró pártokba tömörülve várják, melyik oldalról kapnak kecsegtetőbb ajánlatot.
A kormányzás első évében még lehetett magabiztosan azt mondani - mondták is olykor a legnagyobb koalíciós erő vezetői: hát csak menjen ki az RMDSZ a kormányszövetségből, ha nagyon akar. Most ilyet mondani azonos lenne az öngyilkossággal. Igaz, az RMDSZ számára sincs igazán más normális alternatíva, mint kitartani partnerei mellett, akik bizony ez alatt a két és fél év alatt sokszor átverték, becsapták, nem bizonyultak sem megbízhatóknak, sem tisztességes játékosoknak: más partnerek egyszerűen nincsenek, csak a jelenlegiek.
Most viszont, ahogy lassan kézzelfogható közelségbe kerül az újabb megmérettetés, és mert a lehetőségek elpuskázásával a kormányoldalnak sokkal rosszabb pozícióból kell felvennie a harcot az ellenzékkel, lassan kiderül minden megmaradt koalíciós politikusnak, hogy mekkora a tét. És a jelek szerint van annyira nagy a tét és a bukás veszélye, hogy oly sok irracionális, előítéletes cselekvés után a román politikusoknak legalább egy része képes saját hosszú távú érdekei szerint dönteni. Amint az RMDSZ-nek sincs választanivalója, úgy nekik sincs: a magyarok szavazatai nélkül Constantinescunak sincs reménye ismét legyőzni Iliescut. A szenátusban a kormánytöbbség román pártjai nem kezdték egyszeribe megszeretni a magyarokat, nem váltak a kisebbségi jogok bajnokává, egyszerűen csak ésszerűen cselekedtek, és az elmúlt viharos évek után ezt bizony méltányolni kell Romániában.
Mint ahogy azt is, amit pedig a kisebbségi cikkelyek körüli nagy vehemenciában - talán szerencsére - szinte észre sem vettek: mekkora lépést tesz Románia ezzel a törvénnyel Európa felé. Ha majd az alsóház is elfogadja: ez a törvény először próbálja fellazítani a szigorú centralizált államhatalmat, először próbálja helyzetbe hozni a helyi erőket, és még ha ettől a szótól irtóznak is errefelé: először próbálja valóságos önkormányzatokká alakítani az eddig vajmi kevés lehetőséggel rendelkező helyi tanácsokat. Azt az összefüggést pedig talán valóban jobb, ha nem is gondolják végig a román politikusok, nehogy mégis elvessék a törvényt, hogy a centralizált államhatalom lebontása, az ésszerű felelősségmegosztás, a pénzek visszaadása a helyi közigazgatásnak sokkal fontosabb lépés a kisebbségi kérdés megoldásában, mint a törvényben máshol szereplő kétnyelvű feliratok vagy az anyanyelvhasználat a helyhatóságoknál. A kommunista típusú központi államhatalom lebontása ugyanis az első lépés a nemzetállam lebontása felé: ahogy a központi hatalom kénytelen figyelembe venni a helyi akaratot, úgy kell elismernie annak képtelenségét, hogy egyetlen nemzet kereteibe próbálja begyömöszölni a románt és a magyart ahelyett, hogy jól működő, demokratikus, otthont adó országot nyújtana román és magyar állampolgárainak egyaránt.