A Hetek múlt heti számában pünkösd ünnepe kapcsán olvashattunk a történelmi és
modern kereszténység Szentlélekkel kapcsolatos különféle állásfoglalásairól. A
vitatott kérdés elsősorban azon probléma körül kristályosodott ki, hogy a Szentlélek
működése mindössze valamilyen eszmei, elvont, fogalmi szinten megragadható dolog-e,
vagy pedig valóban természetfeletti, különleges, szemmel látható megnyilvánulások
kísérik - azaz vannak-e csodák? A cikk kitért arra is, hogy főként a klasszikus
protestantizmus, azon belül is elsősorban a kálvinizmus dolgozta ki azt a teológiát,
amely szerint a csodák megszűntek az apostoli kor után. Ezt továbbfejlesztve a
racionalista bibliakritika teljesen „törölte” a csodák lehetőségét az egész világtörténelemből,
beleértve a bibliai kort is, mondván, hogy a Bibliából is csak azt kell elfogadni,
amit az értelem bizonyossága is alátámaszt, márpedig az a csodákat - azaz a természet
törvényeinek Isten általi ideiglenes felfüggesztetését - nem igazolja.
Rendkívül érdekes adalék a felfogások, kultúrák ezen ütközéséhez Friedrich
Heinrich Wilhelm Gesenius héber szótárának „prófétálás” szócikke. Geseniusról
tudni kell, hogy jóllehet 1810 és 1842 között dolgozott hebraistaként Németországban,
ószövetségi héber nyelvtudományi munkáit máig a világ legjobbjaiként tanítják
és használják mindenhol, szótárát napjainkig sem sikerült felülmúlnia senkinek
sem, sőt számos más szótár épül visszavonhatatlanul az ő kutatásaira, melyeket összehasonlító
nyelvészként az óhéber, arab, szír, etióp, káldeus, arám, örmény, föníciai, ógörög,
latin, kopt, szamaritánus, ófelnémet nyelvek és írások elsőrangú ismerőjeként végzett
el.
Ami pedig a prófétálás kérdését illeti, ez azért szignifikáns a felvetett kérdésben,
mert ez az a szellemi-természetfeletti megnyilvánulás, amelyet a Szentlélek működésével
kapcsolatosan az Ó- és az Újszövetség egyaránt a leggyakrabban említ. Már Mózes
is onnan tudja meg, hogy Isten Szelleme rászállt Izrael hetven vénére, hogy azok váratlanul
prófétálni kezdenek (4Móz 11,16-29); később Saul királyról olvassuk, hogy amikor
próféták közé került, akik hangszeres kísérettel prófétáltak, rászállt az Úr
Szelleme és maga is prófétálni kezdett korábbi ismerőseinek nagy megdöbbenésére
(1Sám 10,5-13), majd ez többször is megismétlődött vele eksztatikus állapotban
(1Sám 19,19-24); az Újszövetségben pedig mind pünkösdkor (Csel 2,1-18), mind más
alkalmakkor (Csel 19,2-6) a prófétálás jelensége kísérte a Szentlélekben való
keresztséget (alámerülést). Pál apostol a Szentlélek kilenc ajándéka („karizmája”)
között sorolja fel a prófétálást (1Kor 12,1-11), amelyet a leginkább kívánatosnak
tart valamenynyi között (1Kor 14).
Gesenius szerint a prófétálást jelentő héber nává ige alapjelentésének fogalmi köre
az alábbiakkal írható körül: „kibugyog”, „előbugyborékol”, „felpezseg”,
„felbugyog”, „kitör”, „kilövell”, „kiárad”, „vastag sugárban kiömlik”,
„mint folyadék, kidől”, „felforr” stb. A prófétálásra vonatkozóan elsősorban
passzív alakban használatos (hitnabbé), azaz „valaki más okozza azt, hogy
kibugyogjon, kitörjön, kiáradjon stb.”. Gesenius ezek után a prófétálás tevékenységét
az alábbi módon próbálja körülírni: „valaki isteni inspiráció, befolyás alatt
lelkesülten, buzgalommal, hévvel, tűzzel beszél, bőségesen, túláradóan törnek ki
belőle a szavak”, „beszédeket áraszt”. Végeredményben - mint maga is írja
- egy a földből bugyborékolva, erőteljesen előtörő, bővizű forrás jelenhet meg
a szemeink előtt, ha a prófétálásról - amely nem előre megmondást jelent görög
alakjában sem! - képet akarunk alkotni. A szó bibliai előfordulásainak szövegkörnyezete
egyértelművé teszi, hogy eksztatikus beszédről van szó, amelyet számos teológus így
definiál: természetfeletti beszéd ismert nyelven. Vannak azonban, akik a prófétálás
jelenségéhez sorolják az ember számára értelmetlen szavak kiáradását jelentő
nyelvekenszólást is.
Bármilyen szokatlanul is hangozhat korunkban, vallási meggyőződésünktől független,
kétségbevonhatatlan kultúr- és vallástörténeti ténynek tekinthetjük, hogy kultúránk
egyik legnagyobb közös kincse, a Biblia legnagyobb részében ilyen állapotban lévő
emberek ilyen állapotban elhangzott beszédeinek gyűjteménye. De Gesenius tovább vizsgálva
a szó Szentírás-beli előfordulásait még messzebb jut, amikor megállapítja, hogy
egyes szövegösszefüggésekben a nává, a prófétálás nemcsak verbális kommunikációt,
hanem viselkedésmódot, cselekvést, mintegy testbeszéddel, akcióval, mozgással
eksztatikusan, elementáris erővel átadott üzenetet is jelenthet, mint ezt a bibliai prófétáknál
számos esetben láthatjuk. Az 1Sám 18,10-ben Gesenius így írja körül a szó jelentését:
„őrültként viselkedik”, „mint őrült, hevesen, szilajul, erőteljesen,
vehemensen, felkavaróan, megrázóan agitál, felizgat, nyugtalanná tesz, izgalomba hoz”,
sőt: „görcsösen, hirtelenül, szaggatottan, lökésszerűen eltorzulva, kifordulva dühöng,
lelkesedik, rajongva beszél, eksztázisban van” stb. „Amint a próféták Isten
Szellemétől megindítva gyakran őrültként, hevesen agitáltak, görcsösen
eltorzultak…”, írja, s ekkor… - témánk szempontjából is szinte külön kultúr-
és vallástörténeti csemege, ahogyan a korai romantika korának német hebraistáját
angolra fordító kálvinista amerikai teológus türelme fogytán szögletes zárójelben
kommentálja ezen a ponton nála száz évvel idősebb kollégájának szavait: „[de ez
inkább a hamis prófétákra volt jellemző, semmint az igazakra]”…
Tetten értük ezen a ponton is a szótárak mélyéig belopózkodott vitát. Múlt századi
Európánk romantikus Geseniusa azonban számos példát hoz eksztatikusan viselkedő igaz
prófétákra is. Nem kell nagyon sokáig keresgélnie a Bibliában…
(A szerző filozófus, teológus)