MÁRER GYÖRGY NEW YORK
Nem így képzeltük

„Az idő túlságosan lassú a várakozók, túlságosan gyors az aggódók, túlságosan hosszú a gyászolók és túlságosan rövid az örvendezők számára” - mondta Orbán Viktor miniszterelnök Washingtonban, a NATO-csúcstalálkozó megnyitóján, hozzátéve: ezen a rendezvényen „a legboldogabbak mi, új tagok vagyunk”. A jelenlévők többsége azonban gondterheltebben élte meg a nagy napot, a NATO fennállásának ötvenedik évfordulóját. A díszruhába öltözött katonák ugyan bevonultak, hogy harsonaszóval nyissák meg az ünnepséget, az egészre mégis rávetette sötét árnyékát a koszovói háború, és mintha hangfogót tett volna erre a jelentős eseményre. Fél évszázaddal ezelőtt Truman elnök a következő szavakkal írta alá az alapító okmányt: „A háború számunkra nem elkerülhetetlen. Nem hiszünk abban, hogy vannak a történelemnek olyan vak áradatai, amelyek az emberiséget elsodorhatják erre vagy arra.”

Orbán Viktor megérkezik a washingtoni Mellon Auditoriumba. „Végre befejeződött egy évszázados szenvedés és bizonytalanság”    Fotó: MTI

Ötven esztendőn át a NATO meg is őrizte mind az európai, mind a világbékét. Hetekkel a fél évszázados fennállás megünneplése előtt mégis olyan lépésre szánta el magát, amely ha látszólag is, de ellentmond az alapokmány elveinek. Clinton elnök a Nobel-díjas amerikai író, William Faulkner szavait idézte, amelyek a NATO létrejöttével szinte egy időben hangzottak el: „Az emberiség nemcsak fennmarad, de diadalmaskodni fog.” Jose Maria Asnar spanyol elnök még ennél is távolabb ment az irodalom múltjában, s mivel épp az ünnepség napján volt Miguel de Cervantes halálának évfordulója, így az ő mondását idézte a szabadságról: „Sem a föld nem takar, sem a tenger nem rejt olyan kincset, amely hasonló lenne hozzá.” Majd Koszovónak a NATO-csúcstalálkozóra gyakorolt komor hatását ecsetelve így folytatta a nagy spanyol író gondolatait: „A szabadságért az ember joggal kockáztathatja életét.”
A találkozó első napján a NATO-vezetők Koszovóról tanácskoztak, majd megemlékeztek a fél százados évfordulóról. Ezt követően átmentek a Capitoliumba, ahol a Kongresszus bensőséges ünnepséget rendezett e nagy esemény tiszteletére. A napot vacsora zárta a Fehér Ház csillogó Keleti termében. Érdekes módon a vacsora elől elmaradt a „dísz” jelző, és a résztvevők egyszerűen csak nappali ruházatban jelentek meg, mivel mindenki úgy vélte, hogy nem lenne ildomos az esti viselet és a díszpompa, amikor a légierők katonái az életüket kockáztatják a Balkánon.
A második napon a washingtoni magyar nagykövetség rendezett megemlékezést, mégpedig az Amerikai Országok Szervezetének gyönyörű székházában. Az előző napi hideg, esős időt verőfényes reggel váltotta fel, bár volt az idei kora tavasznak egy kis foga. Washington igen jó ismerője lévén, számomra elsősorban az tűnt fel, hogy az utcák szinte üresek voltak. Az amerikai főváros pedig híres arról, hogy az évnek ebben a szakában csak úgy hemzsegnek mind a bel-, mind a külföldi látogatók, szinte mozdulni sem lehet sem az úttesten, sem a járdákon. Az ember azt gondolhatta volna, hogy tömegek szegélyezik majd az utcákat, főleg azokon a helyeken, ahova a magas rangú vezetőket várták. Ehelyett mindössze csak néhány száz, a bombázások beszüntetését követelő szerb tüntetetőt lehetett látni a Fehér Ház környékén.
A helyszínre érve, egyik ismerősöm egy kis sajtóínyencséggel fogadott. A Washington Times című helyi lapban csoportkép látott napvilágot a csúcstalálkozón részt vevő vezetőkről, amelyen ugyan jól fel lehetett ismerni Orbán Viktor miniszterelnököt, de az ő neve helyett Göncz Árpád elnöké szerepelt a felsorolásban. Furcsa módon ugyanez történt a CNN televízió adásában is, ami szinte érthetetlen, mert az amerikai sajtó általában nagyon óvatos az ilyen dolgokat illetően.
A magyar ünnepséget fél négyre hirdették, de a közönség már egy órával előbb gyülekezni kezdett. Az előcsarnokban képkiállítást rendeztek, amely a NATO ötven esztendős történetének főbb mozzanatait villantotta fel. A meghívón az állt, hogy a rendezvény ünnepi szónoka Orbán Viktor miniszterelnök lesz. A közönség soraiban a diplomáciai kar képviselői mellett magas rangú katonatisztek foglaltak helyet mind magyar, mind amerikai részről. Megjelentek a helyi magyarság vezetői, sőt többen az ország távolabbi részeiből is. A teremben szinte bábeli nyelvzavar uralkodott. Bár az ilyen megmozdulásokat általában pontosan szokták kezdeni, ezúttal az óra elütötte a fél négyet, majd a négyet is. Csak negyed öt körül gyúltak ki a lámpák az emelvényen. A műsorvezető pedig bejelentette, hogy sajnálatos módon Orbán miniszterelnök úr halaszthatatlanul fontos és hirtelen jött más elfoglaltsága miatt nem tud részt venni az ünnepségen. Így a megnyitóbeszédet Jeszenszky Géza nagykövet mondta el, kidomborítva az esemény fontosságát és nem kevésbé a NATO-tagság adta előnyöket hazánk számára.
Az eseményt követő fogadáson a magánbeszélgetésekben természetesen szintén a NATO-évforduló és annak kísérő jelensége, a koszovói háború volt a téma. Többen felvetették a szárazföldi erők bevetésével kapcsolatban, hogy légi úton még soha senki nem nyert háborút, és nem valószínű, hogy ez jelen esetben sikerülni fog a szövetségeseknek. Az egyik amerikai tábornok az oroszok jelenlétét hiányolta az évfordulón, és úgy vélte, hogy előbb-utóbb Moszkvának is szerepet kell vállalnia a válság megoldásában.
A washingtoni csúcstalálkozót persze eredetileg másként képzelte el a rendezőbizottság. Rendes körülmények között csillogó-villogó, látványos ünnepségre gyűltek volna össze mind a tagállamok, mind a vendégek képviselői, sőt a nép, „az istenadta nép” is kapkodhatta volna a fejét, és szaladhatott volna egyik helyről a másikra, no és valószínűleg a pompás tűzijáték sem maradt volna el. Ezt azonban a Balkánon rendezték meg, és nem vaktöltényekkel.