MÁRVÁNYI PÉTER MAROSVÁSÁRHELY
Kétféle beszéd kétfelé

Románia vezető politikusai egymásnak gyökeresen ellentmondó nyomásoknak és követelményeknek próbálnak egy időben megfelelni. Úgy beszélnek, hogy fenntartsák az integrációs akarat jelzését Európa felé, miközben saját közvéleményük és az azt befolyásoló ellenzék előtt nem kockáztathatják, hogy a hagyományos román-szerb barátság megsértésével vádolják őket.

A két népnek valóban nem volt igazi konfliktusa, az ortodoxia pedig még akkor is egyfajta testvériséget jelent, ha a románok nem is vallják szlávoknak magukat. Számolnia kell eközben a román vezetésnek a Romániában élő szerbekkel is, no meg azzal, hogy Jugoszláviában is vannak románok. Igaz, róluk eddig szinte semmit nem lehetett hallani, most azonban furcsa módon főszereplővé léptek elő: amikor a hatalomnak meg kellett indokolnia, miért is áll - a maga korlátozott módján persze - a NATO mellé, egyszeribe kiderült, hogy Jugoszláviában egymillió román él, no meg az is, hogy milyen rosszul bánik velük Milosevics rendszere.
Amikor a NATO-bombázások beindultak, a román vezetők az ország békepartneri státuszának és NATO-tagsági reményeinek megfelelően beszéltek: támogatják a Milosevics rendszerére mért csapásokat, még ha nem is veszik ki részüket a katonai akciókból, sőt, a NATO az ország légterét is csak „humanitárius célokra” használhatja és „rendkívüli esetekben”, például ha egy gépnek kényszerleszállást kell végrehajtania. Az ellenzék azonban minden halvány lehetőséget megragadott arra, hogy úgy állítsa be, mintha a kormánykoalíció a szerbek ellen fordult volna, mintha részt akarna venni a katonai akciókban, végveszélybe sodorva ezzel Romániát.
Az első jugoszláviai robbanások óta a romániai közvéleményt egyfolytában feszültségben tartja az ellenzéki politikusok állandó aggodalma karöltve a bukaresti sajtó hisztériájával. Ha úgy történtek volna a dolgok, ahogy azt egyes lapok írták, akkor mostanra már atombombák törölték volna el a föld színéről Romániát csakúgy, mint az egész Balkánt és Közép-Európát; de ha ez nem is következett volna be, akkor egyfelől Oroszország, másfelől viszont a NATO kellett volna, hogy csapásokat mérjen Romániára. Oroszország azért, mert Románia kiállt a NATO mellett, a NATO meg azért, mert a magyaroknak ki kellett volna robbantaniuk a koszovóihoz hasonló válságot annak érdekében, hogy a Magyarországgal megerősödött NATO csapatokat küldjön Erdélybe.
Külön izgalmakat kelt az, a NATO-ban is olykor felvetett elképzelés, hogy bármiféleképp megváltoztassák a Balkánon jelenleg létező határokat. Romániában bármiféle határmódosításról azonnal Erdély jut az eszébe a politikusoknak és az újságíróknak: ha ott délen a NATO nyomására változhatnak a határok, vajon nem jut-e a nyugatiak eszébe, hogy a NATO-tagként megerősödött pozícióban lévő magyarok nyomására elvegyék Romániától Erdélyt? Itt kapcsolódik az új félelem az össznemzeti céllal, amely 1918 és 1947 óta hevíti a románságot: megtartani Erdélyt mindenáron - még ha nem is fenyegeti semmi veszély. Igaz, ha valaki csak a bukaresti lapokból tájékozódna, azt hihetné, hogy az egymást követő budapesti kormányoknak kizárólag Erdély visszaszerzésén jár az eszük. Természetesen a NATO-tagság is ezért kellett Magyarországnak, és ezért támogatja Budapest Jugoszlávia bombázását.
Ezt az enyhén szólva izgatott, olykor kissé paranoiás légkört hevítette még tovább az a fejlemény, hogy a jugoszláv parlament megszavazta az ország csatlakozását az orosz-fehérorosz államszövetséghez. Romániát elszigetelik Európától - hangzott fel azonnal a vészjelzés, ami megintcsak azt a képzetet kelthette a román átlagemberben, mintha a térség összes történése igazából erre az országra vonatkozna. Mindenesetre ez a fejlemény felerősített egy másik, kissé részletesebb elemzést érdemlő törekvést is - amelyben érdekes módon a bukaresti kormánykoalíció és az ellenzék egybehangzóan nyilatkozik: a koszovói-szerbiai háború és a jugoszláv-fehérorosz-orosz szövetség egyenes következményeként Romániát azonnal fel kell venni a NATO-ba.
Románia NATO-tagsága valamikor 1995-ben merült fel - akkor és azért indult be a máig tartó kampány, mert az időben vált egyértelművé, hogy Magyarországnak igen komoly esélyei vannak a tagságra. Ha Magyarország bejut a NATO-ba, lehetetlen, hogy Románia ne jusson be - hangzottak az akkori államfő, külügyminiszter és hadügyminiszter érvei. Iliescu, Melescanu és Tinca olyan alaphangot ütött meg, amely azóta is jellemző a román politikusokra, még a legkiválóbbakra is: Románia NATO-tagsága kapcsán alig esik szó az ország felkészüléséről, a szervezethez való tartozás politikai és gazdasági kritériumairól. Ahogy Románia bejutott az Európa Tanácsba úgy, hogy a tagság bizonyos kritériumait ma sem teljesítette, hasonló módon igyekezett és igyekszik most is a román diplomácia mindent elkövetni annak érdekében, hogy az ország kizárólag stratégiai érdekek és nemzetközi politikai megfontolások alapján a NATO tagja lehessen.
Tény, hogy Románia számára reális a félelem: ha nem kötődik a nyugati integrációs rendszerekhez, árnyékot vet majd jövőjére Oroszország. A román politikai elit legfőbb félelme a beolvadás a „szürke zónába”, a két világrendszer ütköző övezetébe. Mindeközben azonban Romániában lelassult az intézményi-politikai és a gazdasági reform, márpedig a három új tag felvételének története egyértelműen jelezte: a NATO - és láthatóan az Európai Unió is - mára már eljutott odáig, hogy igazán komolyan vegye saját alapelveit és kritériumrendszerét, eszerint gondolkodik a bővítésről. Romániában azonban a madridi csalódás után és a washingtoni NATO-csúcs előtt láthatóan továbbra is abban gondolkodnak, hogy az országot a szükséges belső változások végrehajtása nélkül, a háború hullámával sodortassák be az észak-atlanti szövetségbe.
Az elmúlt hetekben csak két politikus akadt, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a jugoszláv válsággal kapcsolatos kettős politizálás, a kétfelé és kétféle beszéd csak csökkenti Románia esélyét az Európához való felzárkózásra: Adrian Severin és Markó Béla. Az egyikre azért nem hallgatnak, mert csak egy bukott, pártjából is kivetett volt külügyminiszter. A másik: magyar, így véleménye, értékelése a gyanakvás és az előítéletek szűrőin nemigen jut át. Marad tehát továbbra is a bonyolult lavírozás és a félelem légkörének tartósítása: annak lebegtetése, hogy a Koszovónak szánt autonómia mennyire veszélyes precedens - nyilván a kizárólag nemzetállamban gondolkodó román politika számára, és annak a lehetetlen kettősségnek a fenntartása, hogy Románia a szerbek oldalán áll, miközben változatlanul a NATO-ba igyekszik.