VÁCLAV BELOHRADSZKY
Felfegyverkezett utópisták

A prágai Lidové Noviny 1999. április 10-i számában közölte: A koszovói háború, mint a „balosok” háborúja címmel Václav Belohradszky cseh filozófus vitairatát a Jugoszlávia elleni NATO-akcióról. Az 1994-ben magyarul is megjelent A demokrácia és a polgári erény című könyv szerzőjének írását a Lidové Noviny hozzájárulásával közöljük.

Gerhard Schröder német kancellár. Volt pacifistákkal koalícióban    Fotó: MTI

A háború összekovácsolta a bonni hármast címmel a Právo című napilapban (1999. április 2.) az alábbiakat olvashatjuk: „Pikáns dolog marad továbbra is a bonni hármas (Fischer, Scharping, Schröder) találkozása 1981-ben a bonni Hofgartenwiese-ben. Mindnyájan hosszú hajat és kopott farmert viseltek. Ott volt velük Lafontaine és a volt kancellár, Willy Brandt. Mindnyájan a NATO további atomfegyverkezése ellen tiltakoztak. A találkozó központi jelszava így hangzott: Inkább a jólétre adjatok pénzt, mint a Pershingekre! A jelszót Scharping találta ki.

Etikai megfontolásokból indított háború

A tekintélyes olasz La Repubblica című lap kommentátora, Antonio Polito a következő kérdést teszi fel: „A koszovói háború baloldali háború? Ez jogos kérdés, (…) mivel ezt a háborút olyan expacifisták vezetik, mint az 1968-ban a vietnámi háború ellen fellépő Clinton és Blair. Olyan expacifisták támogatják, mint Fischer és D’Alema, akik Európa atomfegyverkezése ellen harcoltak. Ezzel szemben az USA volt külügyminisztere, Kissinger, illetve a NATO volt főtitkára, Lord Carrington és a Thatcher kormány volt miniszterei, akik készek lettek volna meghalni Falklandért, ma mindannyian pacifisták.” (1999. március 30.) Az Öböl-háborúval ellentétben a jelenlegi háború gazdaságilag nem indokolt, nem is imperialista háború, mint a vietnámi, és nem is a szavazókért folyó háború, mint a falklandi volt. Ezt a háborút etikai megfontolásokból folytatják, ezért baloldali, állítja Polito.
„A realisták a háború minden alapját tagadják… A baloldali európai kormányok ezzel szemben új utópizmust gerjesztenek az új internacionalizmust keresve. Ez nagyobb erő, mint gondoltuk. Ezeknek a felfegyverkezett utópistáknak a háború nem azt jelenti, mint annak idején Kissinger számára, azaz a politika folytatását más eszközökkel. Ennek a háborúnak a célja inkább a büntetés, mint etikai küldetés szemben a diplomáciai rendezéssel.” A baloldal etikus, a jobboldal realista.
A háború „balossága” néhány cseh kommentátornak is feltűnt. Például B. Pecinka és H. Fajmon a következőket írták (Reflex, 13/99.): „Ezeket a módszereket etnikai konfliktusban alkalmazni nem célravezető (…) ebbe a háborús kalandba a NATO-t az európai baloldali garnitúra hajszolta, amely a NATO-tagállamok többségében kormányon van. Az a törekvésük, hogy e háború hazárd politikáját lefedjék moralista tapaszokkal, amelyeket szuggesztíven ismételget a cseh média is, nem szabad, hogy félrevezesse a nyilvánosságot. A moralista retorika, amelybe becsomagolták a jugoszláviai bombázásokat, azt mutatja, hogy ez a háború a volt balosoknak kompenzációt jelent a meg nem valósult forradalomért.”

A realista álláspont

A politikai realisták azt a nézetet vallják, hogy a politika főszereplői az államok, amelyeknek alapvető érdekük a saját biztonságuk. Eme államérdeknek van saját etikai magyarázata, amely viszont gyakran ellentétben áll az általánosan érvényes etikával. Dean Rusk azt írja visszaemlékezéseiben, hogy a lengyel, magyar és csehszlovákiai események a Szovjetunióval kapcsolatban soha nem a háború és béke kérdései közé tartoztak, „bármennyire is aljasan hangzik ez az állítás”. Ahogy a „Johnson-könyvtár” dokumentumaiból megtudhatjuk, 1968 szeptemberében Johnson elnök Kosziginnek címzett levelében azt javasolta, hogy enyhítené a csehszlovákiai megszállás kritikáját cserébe a szovjet segítségért a közel-keleti helyzet rendezésében. Etikus volt egy ilyen kalmárkodás mások sorsai fölött? A kétpólusú világban a politikai realista nem azt kérdezte, hogy mi az etikus és mi nem, hanem azt, hogy az állambiztonság veszélyeztetésének milyen mértéke indíthatja el a nukleáris háborút.
A realisták mindenképpen meg vannak győződve arról, hogy a nem realista politika beleránt minket az erőszak ördögi körébe, mivel csak a háborús fenyegetés képes kikényszeríteni azt, hogy egy állam a saját érdekei ellen cselekedjen. A NATO háborúja Jugoszlávia ellen ennek a nem realista politikának a tipikus esete. E háború jellemzői: a moralista zsarolás, ideologizálás, az ellenség démonizációja, szisztematikus dezinformáció, a saját cselekvés előre nem tervezett következményeinek eltussolása, és elsősorban a jugoszláv államérdek teljes figyelmen kívül hagyása. Szerbia bombázását a „balosok” úgy fogták fel, mint a büntetés végrehajtását, amire az „egyetemes ítélőszék” ítélte az országot, mivel képviselői nem voltak hajlandók aláírni egy paktumot, amelynek teljes szövegét nem is ismerték. Ez vajon etikus? „És lehet-e egyáltalán legitim szerződést kötni nyomás alatt?” - teszi fel a kérdést a Károly Egyetem alkotmányjogász professzora, Václav Pavlícek.

A „balosság” tipikus jellemzői

Idézzük föl a „balosság” tipikus jellemzőit. Az első ilyen a nem tervezett politikai következményeknek az eltussolása az ellenség démonizációjának segítségével. Ennek példája legyen Milosevics Hitlerrel való ízléstelen öszszehasonlítása. Az a propaganda, amely az ellenségből embertelen szörnyeteget csinál, hozzátartozik ehhez a háborúhoz, ugyanúgy, mint a bombák: a NATO szóvivője megerősítette az ellenállás vezetőjének, Fahmi Aganinak a halálát, majd két nap múlva cáfolta azt, hasonlóan az Ibrahim Rugova sorsáról szóló hírek fordulataihoz. Elhangzott, hogy a Paragusa-völgyben a szerbek nehézfegyverekkel gyilkolják a menekülteket: ezt a hírt még a koszovói albánok is cáfolták. A humanitárius katasztrófa fotódokumentációjának megideologizálása is tanulságos lehet: például a Corriere della sera-ban látható annak a nőnek a fényképe, aki a menekültoszlop élén haladva, karján több gyermekkel, menetelés közben szoptatja újszülöttjét. Más újságban olyan fényképet láttam, ahol egy katona cumisüvegből etet egy csecsemőt, a CNN-en olyan „dokumentumot” láttam, ahol a kamera
hollywoodi stílusban veszi föl a sárban ritmikusan taposó cipőket.

Ideológiai kampány a médiákban

A „balos” politika felfogásának másik sajátossága a kampányjelleg. A prágai amerikai nagykövet, John Shattuck például az alábbiakat írta (Právo, 1999. április 3.): „A szövetség tagállamainak mint demokratikus államoknak kell gondoskodniuk arról, hogy a nyilvánosság helyesen értelmezze a NATO koszovói bevetésének okait (…), minél többet tudunk a tragédiáról, annál inkább megértjük azokat az érveket, hogy miért támadott a NATO Koszovóban. Ha nem így cselekedtünk volna, az azoknak a győzelmét jelentette volna, akik Európa szívéhez közel az emberiség elleni bűntetteket elkövetik. Maga a történelem borzong e gondolattól.”
Vajon mit jelent az, hogy gondoskodni kell a helyes értelmezésről? Netán a tagországoknak ideológiai kampányt kell szervezniük a médiában a különböző atlanti bizottságok „szakembereinek” segítségével? Tipikusan „balos” az a meggyőződés, hogy a nyilvánosságnak helyesen kell valamit értelmeznie. Hibás az az állítás is, amely szerint minél többet tudunk a tragédiáról, annál jobban megértjük a NATO koszovói beavatkozásának okait. A tragédia jól megrendezett képei csak elfedik az igazi okokat (például magát a bombázást) és saját bűnrészességünket. Inkább az az igazság, hogy minél kevesebbet tudnak az emberek saját tapasztalatból a balkáni eseményekről, annál inkább „értik” a NATO érvelését.

Szelektív harag

A „balosság” további alkotóeleme a „szelektív harag”. A „balos” fiatalság sosem tiltakozott például a kubai terror ellen, csak Pinochet ellen. Ugyanígy ebben a háborúban, a Nyugat Milosevicset folyamatosan az emberiség elleni bűnözőnek nevezi, viszont Tudjman Horvátországának területi épségét a NATO a horvát hadsereg felfegyverzésével biztosítja. Azt a hadsereget látja el modern fegyverzettel, amely több százezer szerbet üldözött el otthonából, ahová - a Nyugat minden garanciavállalása ellenére - soha nem térhettek vissza. Hétszázezer szerb menekült a volt Jugoszláviából és „felfegyverkezett utópistáinktól” csupán hallgatást kapott. A szelektív harag, amely rendkívül igazságtalan a szerbekkel szemben, a jelenlegi háború egyik kiváltó oka, mivel a szerbekben jogos gyanakvást ébresztett a Nyugattal szemben.
Ennek a háborúnak a szóhasználata is „balos”. Figyeljük meg például az olyan kifejezéseket, mint „humanitárius beavatkozás”, „humanitárius katasztrófa”, „a NATO mint az értékek megőrzője” vagy a „nemzetközi közösség”. Ki tartozik ebbe bele? Hol kezdődik a „humanitárius beavatkozás” joga? A „humanitárius katasztrófát” valójában hamarosan az ipari nagyhatalmak levegőszennyezése által okozott klímaváltozás fogja előidézni. Akkor a „felfegyverkezett utópisták” nyújtanak majd internacionalista segítséget azoknak a környezetvédő szervezeteknek, akik a katasztrófa ellen harcoltak?
A felidézett szóhasználatnak a legveszélyesebb produktuma pedig a hatalom „depolitizálása”. Olyan óriási nyomásnak vagyunk kitéve, amely arra kényszerít bennünket, hogy a jugoszláviai bombázásokat ne bizonyos kormányok politikai döntésének tekintsük, hanem „az egész civilizált világ döntésének”, amely ellen „rendes ember” nem emelhet szót. Ne hagyjuk magunkat félrevezetni: nem a „nyugati civilizáció” dönt, hanem a megválasztott kormányok, amelyek döntéseikért csupán választópolgáraik előtt, nem pedig az egész emberiség előtt felelnek.

Az újságírók háborús uszítása

Csehországban ennek a háborúnak a legmegdöbbentőbb aspektusa az, hogy az újságírók nagy része szószéket csinált magának a médiákból a háborús uszításhoz. Ahelyett, hogy informálnának bennünket, a Nyugat avantgardjaként lépnek fel, amely „a Kelet által demoralizált” népet hivatott kioktatni. Visszatér a cseh politikai kultúra átka - az „alvó” csehek média általi felébresztése.
Hangsúlyozom - ezt a háborút „balos” háborúnak definiálom, nem pedig baloldalinak! A hetvenes években az euro-amerikai „balosokról” úgy mondták: „nem tudják, mit akarnak, de azt viszont azonnal”. Ebben a háborúban ez kétszeresen érvényes. A koszovói erőszak az összetett múltnak a következménye: belejátszik ebbe - többek között - a hatalom klán-szerű felfogása, vagy a koszovói albánok magasabb születési aránya. Itt számos megválaszolatlan kérdés van. Például: a nyolcvanas évek Jugoszláviája sokkal modernebb ország volt, mint Enver Hodzsa Albániája - hogyan fognak a koszovói albánok megegyezni az anyaországbeli albánokkal? Hogyan egyeznek meg a muszlimok a nem muszlimokkal? Mi a szerepe a hatalmas albán maffiának ebben a felszabadító háborúban? A Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) politikai célja vajon a demokrácia? Amikor az USA jugoszláviai meghatalmazottja, Richard Gelbard elítélte az UCK-t, mint terrorista szervezetet, nyomban viszszahívták. Sok megfigyelő hangsúlyozta, hogy a konfliktus békés rendezésének legfőbb akadálya az, hogy az UCK terrorakciói nem csak a szerb rendőrség ellen, hanem a lojális koszovói albánok ellen is irányultak. És mi lesz Macedóniával, ahol az albánok a lakosság egynegyedét teszik ki? És a magyarokkal Romániában?
A Müncheni-paktummal való összehasonlítás - amit gyakran hallunk - csupán demagógia. Jugoszláviában nem egy nemzetközileg elismert államnak a területi épségét védjük, hanem az etnikai kisebbség jogát a szeparatizmushoz. A szeparatista gerillaháborút támogató NATO itt az új Henleinek oldalán harcol. Ez precedens, amelynek világméretű dominó-effektus lehet a következménye. A pakisztáni Tichár Ahmad jogosan sóhajtott fel: „…Mennyire hűvösen reagál a Nyugat az India által megszállt kasmíri muzulmánok szenvedéseire!” Kérem, ne engedjék el a fülük mellett ezt a vészjósló szókapcsolatot: „az India által megszállt Kasmír”! Pakisztán és India nukleáris hatalmak.
Nekem, realistának, ettől borsódzik a hátam.