GRÜLL TIBOR
Amiről a kövek beszélnek

A világtörténelem legfontosabb pészachja - amióta csak Mózes törvénye elrendelte ezt a tavaszi ünnepet - a mai időszámításunk szerinti 32. évben, Niszán hó 14. napján köszöntött Jeruzsálemre. Előző éjjel az Olajfák hegyén a főtanács rendeletére letartóztatták a názáreti Jézust, akinél nagyobb hatású próféta Jeremiás, Illés, vagy egyesek szerint Mózes óta nem lépett fel Izraelben. De nőttön-nőtt azok tömege is, akik benne látták az Izraelben évszázadok óta várt, a szent Írásokban előre kijelentett Fölkent Szabadítót, a Messiást. A történet folytatása közismert; ám a Jézus peréről, keresztre feszítéséről és feltámadásáról szóló evangéliumi beszámolók a mai napig is a kritika kereszttüzében állnak - miközben fontos történeti dokumentumokról egyáltalán nem, vagy csak alig esik szó az eseményekkel kapcsolatban.

Egy beszélő kő. Pontius Pilátus nevét hordozza

Kajafás József: „szürke eminenciás”

Az Evangéliumok egybehangzó tudósítása szerint Kajafás, a jeruzsálemi Szentély főpapja döntő szerepet játszott Jézus Krisztus perében és elítéltetésében. Ebben az időben (i. sz. 6-44-ig) a főpapokat a mindenkori római helytartó nevezte ki. E valaha nagy szellemi jelentőséggel bíró tisztség betöltésének ekkorra már - a zsidó származás mellett - csupán egyetlen feltétele volt: a kellő mennyiségű csúszópénz. Kajafás családja közmondásos gazdagsággal bírt: így nősülhetett be a tulajdonképpeni főpap, Annás családjába, s így nyerhette el maga is azt a tisztséget, amit 18-37-ig, vagyis csaknem húsz éven át birtokolt! Ez valóságos rekordnak számított az I. században, s okát valóban nem is tudhatjuk be másnak, mint Kajafás vagyonának. Talmudi forrásokból tudjuk, hogy az Annás-Kajafás klán szinte a vallási élet minden területét uralta: az após töltötte be a Szanhedrin elnöki tisztét; Jonathán, Kajafás unokatestvére pedig a templomőrség parancsnoka volt (őt 60-ban egy bérgyilkossal ölette meg Felix helytartó.)
Ennek figyelembevételével válik érthetővé a názáreti Jézus Krisztus elfogatásának és perének néhány, a törvényes eljárásokétól igencsak elütő mozzanata: pészach előtt egy nappal Kajafás házában ülnek össze a vének és a főpapok, hogy halálra ítéljék Jézust, anélkül, hogy kihallgatták volna (Mt 26,3); itt hangzik el Kajafás híres-hírhedt mondata: „Jobb nekünk, hogy egy ember haljon meg a népért, és az egész nép el ne vesszen” (Jn 11,50); az elfogatásnál is jelen van a templomőrség néhány tisztje (Lk 22,52), hiszen annak irányítása is Kajafás unokaöcscsének kezében van. Az elfogatás teljes titokban, „minden zenebona nélkül” történik, s Jézust a Getsemané-kertből éjszaka egyenesen Kajafás házába viszik, ahol - ismét szabálytalan módon - a főtanács ülést tart és hamis tanúk, illetve vádak alapján halálra ítéli.
A Jeruzsálemi Héber Egyetem régészei 1990-ben Jeruzsálemtől délre az úgynevezett „Békeerdőnél” egy kis családi sírkamrára bukkantak, amelyben összesen tizennyolc osszáriumot, vagyis csontládikát találtak. A felfedezés önmagában nem okozott nagy meglepetést, hiszen hasonló leletek ezerszámra kerültek elő Jeruzsálem környékéről a Második Templom időszakából (i. e. II-i. sz. I. század). Ebben az időben a zsidók úgy temetkeztek, hogy a holttesteket először sziklába vágott kamrákba fektették, koporsó nélkül. Majd egy-két év múlva, miután a tetem lebomlott, a csontokat összeszedték és kis faragott ládikákba helyezték, már amennyiben anyagi lehetőségeik ezt megengedték. Az 1990-ben felfedezett sírkamra jelentősége akkor vált nyilvánvalóvá, amikor az egyik ládika oldalába héber betűkkel bekarcolt feliratot elolvasták: „Jehoszéf bar Kajafa”, vagyis Kajafás József! A különlegesen szépen díszített osszáriumban többek között egy hatvan év körüli férfi csontjait találták meg a tudósok. A mészkőből faragott csontládát ma az Israel Museum kiállításán láthatják az érdeklődők.

Pontius Pilatus: Júdea prefektusa

A Jézus Krisztusról és a korai kereszténységről szóló, nem újszövetségi bizonyságok közül az egyik Tacitustól, a híres római történetírótól származik, aki a Néró császár idején (i. sz. 64) kitört keresztényüldözés kapcsán ezt írta: „Christust, akitől ez a név származik, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus procurator kivégeztette, de az egyelőre elfojtott vészes babonaság újból előtört, nemcsak Iudaeában, e métely szülőhazájában, hanem a városban (Rómában) is”. Pilatus, provincia Iudaea helytartója, Jézus perének egyik főszereplője tehát más forrásokból is ismert személyiség. Mindez nem akadályozta meg a marxista bibliakritikusokat abban, hogy még ennek a klasszikus irodalmi helynek az eredetiségét is kétségbe vonják, azt állítva, hogy a fentebb idézett rész humanisták tollából származó kései betoldás! Minderre azért volt szükség, hogy bizonyíthassák: Pilatus kitalált személy, Jézus perének evangéliumi leírása pedig csupán irodalmi fikció.
Egyik oldalról érthető hallgatás, másik oldalról még érthetőbb lelkesedés fogadta azt a hírt, amely bejelentette: 1961-ben a júdeai helytartók székhelyén, a tengerparti Caesareában (ma Kesarye, Haifától 40 km-re délre) a Missione Archeologica Italiana ásatásai során előkerült egy 82 x 62 x 20 cm-es mészkőlap, amelyen négysoros, töredékes felirat hirdette, hogy „Pontius Pilatus, Iudaea praefectusa” egy Tiberieum nevű épületet építtetett. Hogy a felirat nem hamisítvány, azt az is bizonyítja, hogy a caesareai színház IV. században épült lépcsőzetében írással lefelé fordítva építették be, egyik felét pedig a lépcsőkön való közlekedés megkönnyítése érdekében mintegy 30 cm szélességben lefaragták. Az építési felirat jelentőségét - túlmenően azon, hogy bizonyítja Pilatus valóságos voltát - tovább növeli, hogy Tacitus fent idézett szövegével ellentétben pontosan megjelöli a helytartó tisztségnevét (praefectus). Josephus Flaviustól tudjuk, hogy a hírhedten antiszemita Pilatus i. sz. 26-36 között töltötte be a júdeai prefektus tisztségét. A zsidókkal szembeni gyűlöletéről Lukács evangéliuma is tudósít (13,1). Flavius szerint állítólag kegyetlen természete okozta vesztét: valamely apró-cseprő ügy miatt a Garizim-hegyén több ezer szamaritánust mészároltatott le katonáival, ám azok befolyásos vezetői panaszt emeltek Tiberiusnál, aki Pilatust nyomban visszarendelte Rómába. Élete végéről nincs pontos tudomásunk: egyes források szerint kegyvesztettsége után öngyilkos lett, míg mások szerint kereszténnyé lett: a kopt egyházban ma is szentként tisztelik.

A kürénéi Simon: aki Jézus keresztjét vitte

„És kényszerítettek egy mellettük elmenőt, bizonyos cirénéi (kürénéi) Simont, aki a mezőről jött, Alexander és Rufus apját, hogy vigye az ő keresztjét” (Mk 15,21). Jézus keresztútjának e látszólag nem túl jelentős epizódja - amely ráadásul egyedül Márk evangéliumában szerepel - 1941-ben nyert váratlan megerősítést. Eliezer Sukenik régészprofesszor a Kidron-völgyben végzett ásatásai során bukkant egy sírboltra, amelyben csaknem egy tucat osszáriumot talált. Az egyetlen mészkődarabból faragott igénytelen kőládák külső falára a halott nevét megörökítő feliratokat karcoltak - ahogy ezt Kajafás sírja esetében is láttuk. A görög betűkkel bevésett nevek a következők voltak: „Sára, Simon leánya, Ptolemaiszból”; „Simon fia, Alexander”; valamint „Alexander, a kürénéi”. Mi derül ki mindebből? Az, hogy a sírbolt egy feltehetően Küréné tartományból, azon belül Ptolemaisz városból származó családé lehetett, ahol a családfőt Simonnak, itt eltemetett fiát Alexandernek, lányát pedig Sárának hívták. Az egyéb leletek a sírt egyértelműen az i. sz. I. századra datálják. Ennyi egybeesés - vallja több kutató - pedig már aligha lehet a véletlen műve.

A keresztre feszítés technikája

Ókori írott forrásokból tudjuk, hogy a római birodalomban emberek tízezreit feszítették keresztre. Ez a keletről származó, barbár, iszonyatosan kegyetlen kivégzési mód természetesen csak a római polgárjoggal nem rendelkezőket, többségükben a rabszolgákat, hadifoglyokat és lázadókat illette meg. A történelem úgy hozta, hogy a keresztre feszítés első régészeti bizonyítékát 1968-ban, épp Jeruzsálem egyik külső negyedében sikerült a régészeknek felszínre hozniuk. Jézus keresztre
feszítése nem az első és nem is az utolsó ilyen kivégzés volt Júdeában. A hírhedten farizeus-ellenes hasmoneus uralkodó, Alexander Jannaiosz egy ízben 700 farizeust feszíttetett meg; Quinctilius Varus, Szíria helytartója i. e. 7-ben 2000 zsidót feszíttetett meg Jeruzsálemben; i. sz. 70-ben pedig Titus seregei feszítettek keresztre naponta több száz zsidó férfit, hónapokon keresztül.
A felfeszítésnek többféle módját ismerték a rómaiak. Ha a testet csupán felfüggesztették (vagyis a gerendához szögezték, esetleg kötötték), az áldozat 2-3 órán belül az izomgörcstől megfulladt. Ha azonban a kivégzők meg akarták nyújtani az áldozat szenvedését, egy kis ülőkét (sedile) vagy lábtámaszt (suppedaneum) szereltek a kereszt fájára. Ókori történetíróktól tudjuk, hogy ezek használatával a szerencsétlenek két-három, sőt több napon át is életben maradhattak.
A Jeruzsálemben talált csontládika oldalára a „Jehohanan, Hagakol fia” nevet vésték. A körülbelül 167 cm magas, vézna testalkatú, 20 év körüli férfi keresztre feszítésének legdrámaibb bizonyítéka a sarokcsontjait átütő szeg volt. Ez csak azért maradt meg, mert ahogy a szeget közvetlenül a boka alatt a kereszt olajfából készült függőleges oszlopába verték, eltalált egy facsomót, amelybe a kalapácsütések hatására belegörbült. Ezért a holttest elmozdításának egyetlen lehetősége az volt, hogy a lábakat egy baltával levágták, és szegestől, csomóstól tették bele a sírba. Jehohanan megfeszíttetésének módját a csontok alapos tanulmányozása révén sikerült kideríteni. Két lábát egymásra téve, oldalsó irányban ütötték át a bokáján egyetlen szöggel. Keresztjén sedile lehetett, amely bal ülepét támasztotta alá. Lábszárcsontjait egyetlen ütéssel brutális módon eltörték, vagyis az a gyakorlat, amelyet az evangéliumok is leírnak (Jn 19,32) most régészeti bizonyítást is nyert! Mivel az áldozat zsidó volt, hóhérai feltehetően azért törték el a lábát, hogy siettessék halálát, ezzel lehetővé tegyék családja számára, hogy még az est leszállta előtt eltemethessék. A karcsontok maradványaiból az is kiderült, hogyan rögzítették az áldozat kezeit a kereszt vízszintes szárához. Jézus keresztre feszítésének hagyományos ábrázolásain többnyire szögekkel átütött tenyér látható. Ez azonban fizikai képtelenség, mivel a lelógó test súlya kiszakítaná a tenyereket. Mint Jehohanan csontjai bizonyítják, a szögeket az áldozat karjaiba, közvetlenül a csukló fölé verték be, a sing- és az orsócsont közé.
Hogy mi lehetett Jehohanan megfeszítésének oka, csak találgathatjuk. Az iparos családból származó ifjú (apja építőmester volt, aki részt vett a Templom újjáépítésében; bátyja pedig fazekas) feltehetőleg egy Róma elleni lázadás leverése után került a keresztre, valamikor az i. sz. I. században. Földi maradványai minden elbeszélésnél jobban bizonyítják a kivégzési mód brutális kegyetlenségét.

Egy rejtélyes názáreti felirat: a feltámadás bizonysága?

Jézus feltámadása eleinte még saját tanítványai körében is megdöbbenést és hitetlenséget váltott ki. A Szanhedrin azonban mindent elkövetett, hogy ezt az egyre nagyobb tömegek számára nyilvánvalóvá vált tényt elleplezze. Máté evangéliumának beszámolója szerint a sírt őrző katonák mindent elmondtak a főpapoknak, amit a feltámadáskor láttak: hogyan hengerítették el a sír zárókövét az angyalok, és hogyan jött ki Jézus élve a sírboltból. Erre a főtanács gyűlést tartott, és nagy összeggel vesztegette meg az őröket, hogy a látottakat senkinek ne mondják el, hanem helyette terjesszék azt a nép között, hogy Jézus holttestét éjszaka ellopták. „Azok pedig fölvették a pénzt és úgy cselekedtek, amint megtanították nekik. És elterjedt ez a hír a zsidók között mind a mai napig” (Mt 28,11-15).
Máig nem pontosan tisztázott körülmények között 1878-ban találtak Názáret környékén egy márványtáblába vésett feliratot, amelyet 1925-től a párizsi Bibliothéque Nationale-ban őriznek. A felirat szövege először 1930-ban jelent meg nyomtatásban, s azóta szinte vég nélküli találgatásoknak adott alapot. Magyarul eddig meg nem jelent szövege teljes terjedelmében így hangzik: „Császári rendelet. Úgy tetszik nekem, hogy a sírok és kripták, akárki készítette őket elődeik, gyermekeik vagy családtagjaik tiszteletére, örökre háborítatlanok maradjanak. De ha bárki tudomásunkra hozza, hogy valaki megrongálta őket, vagy bármi más módon kidobta a testeket, melyeket abban eltemettek, vagy gonosz cselvetéssel más helyre vitte azokat, hogy meggyalázza az eltemetetteket, vagy pedig elmozdította a záróköveket vagy egyéb köveket, ilyen esetben megparancsolom, hogy álljon bíróság elé, az emberek iránti kegyelet védelmében, csakúgy, mintha istenekről volna szó. Ugyanis sokkal inkább kell az eltemetetteket tisztelni: senki se mozdítsa el őket semmilyen célból. Ha bárki ezt megtenné, azt akarom, hogy sírgyalázás jogcímén halállal bűnhődjék.”
Bár a felirat keletkezésének idejéről még folynak a viták, legtöbben mégis az I. század első felére keltezik azt. A császári rendelet (diatagma) bizonyos megfogalmazásából úgy tűnik, hogy azt latinból fordították le görögre, amely eredetiségét bizonyítja. Néhány történész-bibliatudós szerint (Cumont, De Zulueta, F. F. Bruce) a rendelet Jézus feltámadásával áll összefüggésben. Szerintük ugyanis Pilatus beszámolt Tiberiusnak Jézus peréről - az Acta Pilatinak nevezett jegyzőkönyvek Tertullianus idejében (II. század vége, III. század eleje) még megvoltak a császári levéltárban -, és a császár erre adott rendeletében leírta, mit kell szerinte tenni az eseménnyel kapcsolatban. A diatagma ebből az általános rendeletből készült kivonat lehetett. Mindehhez hozzátehetjük még Máté evangéliumának azon beszámolóját is, amely a Jézus halálát és feltámadását követő fantasztikus eseményekről tudósít: „És a sírok megnyíltak és sok elhunyt szent teste feltámadt, és kijövén a sírokból, a Jézus feltámadása után, bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek” (27,52-53). Mivel Máté hangsúlyozza, hogy mindez Jézus feltámadása után történt, nagyon is elképzelhető, hogy a „sok szent” feltámadása hosszabb időn keresztül, folyamatosan tartó jelenség volt, s ez annyira aggasztotta a Jézus feltámadása miatt már amúgy is aggódó főtanácsot, hogy császári közbelépésért folyamodtak.