RUFF TIBOR
A feltámadás történelme

Az összehasonlító vallástörténet nevű tudomány művelői előtt jól ismert tény - ám az e területen járatlanok számára már sokkal kevésbé az -, hogy a Földünkön gyakorolt sokféle vallás és ideológia, valamint a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás között egy bizonyos kérdésben olyan feloldhatatlan különbözőség áll fenn, amely talán valamennyi más, vallások közötti eltérésnél élesebb. Ez pedig a lélek halhatatlanságának és a halottak feltámadásának kérdése.

Sírok az Olajfák hegyén. A zsidó tradíció szerint itt kezdődik el a halottak feltámadása    

Valamennyi, nem a klasszikus zsidó-keresztény kultúrkörből eredő vallás tanít valamit a lélekről és annak halál utáni állapotáról: némelyek szerint a lélek halhatatlan, s a testből való kiszabadulása után tovább él valahol, egy jó vagy egy rossz helyen; némelyek szerint csak addig él tovább a holtak országában, ameddig a volt lakóhelye, a test is épségben van; mások szerint újabb testbe költözik, és ezt újra meg újra ismétli a végtelenségig; ismét mások azt tartják, hogy e körforgásból kiszabadulva végül feloldódik - s így megszűnik - valamilyen univerzális isteni tudatban; vagy éppenséggel öntudatát is megőrizve él tovább e szellemi birodalomban; vannak, akik azt állítják, hogy a halál után alkotóelemeire bomlik a testtel együtt, s így megsemmisülve szétszóródik a kozmoszban; némelyek szerint talán nincs is az embernek szelleme-lelke, s így a kérdést sem teszik fel - és még hosszan sorolhatnánk a különféle nézeteket, amelyek a fenti alapelemek legváltozatosabb ötvözeteit is felsorakoztatják.

Megdöbbentő jövő

Azt a hajmeresztő állítást azonban, mely szerint valamennyi e Földön valaha is élt ember egy adott időpontban visszakapja ugyanazt a - fizikai! - testet, amelyben - egyetlen - életét leélte, ám olyan halhatatlan - de továbbra is fizikai! - formában, amelyben azután örökké fog élni ugyanazon individuumként, aki mindig is volt, és többé nem hal meg - nos, ezt a megdöbbentő hitvallást minden vallások között egyedül a zsidó-keresztény tradíció fogalmazta meg, sőt tette alapvető fontosságúvá. Minden történelmi és értelmezési hordalékától megtisztítva ugyanis pontosan ezt állítja a halottak feltámadásának klasszikus judaista és keresztény meggyőződése egyaránt - ráadásul e tekintetben teljes nézetazonosság van közöttük. Segítségképpen az Olvasónak, hogy teljes mértékben bele tudja élni magát az eredeti feltámadás-hitbe, szinte azt mondhatjuk, inkább a science-fiction „reálisabb” szempontjából, és ne a vallás „valószerűtlenebb” világa felől nézve képzelje el, amint egy jövőbeni pillanatban, vagy többlépcsős folyamat során a Földön élt valamennyi ember örökkévaló fizikai testben újra életre kel, és a szintén romolhatatlanságot magára öltő Földön örökké élni fog. Az eredeti zsidó-keresztény tanítás szerint ugyanis mindez nem a „mennyben”, mint valami csak szellemi létezéssel bíró égi szférában, hanem a szintén mintegy „feltámadott anyagi univerzumban”, az újjáteremtett kozmoszban (héberül „ólám haba”, azaz „eljövendő világ”), az „új Földön” valósul majd meg. Ehhez még annyit tehetünk hozzá: a Biblia szerint ráadásul mindez még igaz is, és valóban meg fog történni.
„Az utalások a léleknek a testbe való visszatérésére, amely feléled, a lélek és a test egységén alapuló hit, semmilyen módon nem hozható közös nevezőre a lélek halhatatlanságára összpontosító hellenisztikus elképzelésekkel - mondja E. E. Urbach vallástörténész The Sages című művében a klasszikus zsidó vallás feltámadás-hitéről -; a későbbi gondolkodás a lélek és a test abszolút ellentétén alapul, ahol az utóbbi csak egy börtön, amelyből a lélek kiszabadulni vágyakozik. Ez az elmélet a lélekvándorlás platonikus mítoszából ered. (…) A Misna (a klasszikus judaizmus alapműve, a Talmud legfontosabb része - a szerk.) azonban azoktól, akik tagadják a feltámadást, még az eljövendő világban való részesülést is megtagadja. Dániel néhány verse - és sokan azok közül, akik a föld porában alusznak, felkelnek, némelyek örökkévaló életre, némelyek pedig gyalázatra és örökkévaló utálatosságra (12,2), de te menj a te utadon a vég felé, és nyugodni fogsz, és felkelsz a te sorsodra a napok végén (uo. 13. vers) - a feltámadást az eljövendő világban a jutalom és a büntetés elé helyezi…” Az eredeti judaizmus fenti álláspontja szerint tehát az az ember, aki a halottak testben történő feltámadásában nem hisz, nem is üdvözülhet: bár ő is fel fog támadni, ám ezután halhatatlan testében az örök gyötrelem helyére jut.
Kulcsfontosságú megértenünk mindehhez, hogy az a hétköznapjainkban bevett vallási nézet, amely szerint a lélek üdvözülése vagy elkárhozása a halál után valamilyen szellemi-lelki - „testetlen” - birodalomban következik be véglegesen, sem az eredeti zsidó, sem a keresztény hitben nem így jelenik meg: a léleknek a testtől való elválasztottsága a halál állapotában valójában csak ideiglenes. Végül ugyanis a halál - amelyet éppen ezért Ézsaiás próféta „a nemzeteket befedő fátyolnak” lát csupán - megszűnik, Isten a „fátylat” leveszi, és mintegy visszamenőleg is eltörli a halált, aminek következtében minden valaha is élt ember szelleme és lelke újra egyesül a testével, és halhatatlan, de testi mivoltában lép be örökkévaló jutalmába vagy büntetésébe. A ma még - a „nemzeteket borító fátyol” jelenléte miatt - kikerülhetetlen, örök és viszszavonhatatlan valóságnak tűnő halálról akkor kiderül majd, hogy igazából csak ideiglenes realitás volt. A történelem e meggyőződés szerint az élet totális és elsöprő győzelmével végződik, s e csatának sem halottjai, sem sebesültjei nem lesznek: visszamenőleg is kiszabadulnak a halál fogságából azok, akiket akkoriban látszólag örökre ejtett foglyul.

„Mi az: a halálból feltámadni?”

Mindez eleinte Jézus tanítványai előtt sem volt világos: amikor mesterük saját majdani feltámadásáról beszélt nekik, nem értették, és egymás között arról beszélgettek: „Mit tesz a halálból feltámadni?” (a görög szöveg szerint „ti esztin to ek nekrón anaszténai”, azaz szó szerint: „mi az: a halálból feltámadni?” - Márk 9,10). Kérdésük nyilván arra vonatkozhatott, hogy e kifejezést szó szerint kell-e érteni, vagy csak jelképesen - valamilyen szellemi-lelki megújulásra vonatkoztatva szimbolikusan -, vagy hogy a halálból való visszatérés az ember szellemére-lelkére, avagy testére is vonatkozik-e - és nyilván még más kérdések is felmerülhettek. A választ az Újszövetség beszámolója szerint mesterük halála után három nappal így kapták meg: „…megálla maga Jézus ő közöttök, és monda nékik: Békesség néktek! Megrémülvén pedig és félvén, azt hivék, hogy valami lelket [pneuma, szellemet] látnak. És monda nékik: Miért háborodtatok meg, és miért támadnak szívetekben okoskodások? Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok: tapogassatok meg engem és lássatok; mert a léleknek [szellemnek] nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van! És ezeket mondván, megmutatá nékik kezeit és lábait. Mikor pedig még nem hivék az öröm miatt és csodálkozának, monda nékik: Van-é itt valami ennivalótok? Ők pedig adának néki egy darab sült halat és valami lépesmézet, melyeket elvőn, és előttük evék. És monda nékik: Ezek azok a beszédek, melyeket szóltam néktek…” (Lukács 24,36-44)

A fátyol - működésben

E történet után - mivel a Krisztust úgy tekintették, mint „a halottak feltámadásából az elsőt” (Pál) - az újszövetségi tanítás egységesen e minta szerint látta és láttatta valamennyi halott majdani feltámadását is, tehát hangsúlyozottan a test fizikai feltámadását hirdették. Ebben egyszersmind a hivatalos judaizmussal is azonos állásponton voltak. Pál igehirdetésének is központi üzenete volt a holtak feltámadása - ám éppen a vele történtek mutatják meg azt is, hogy a zsidó közegből kikerülő tanítás milyen súlyos konfliktusba került a görög-római hellenisztikus kultúrával, amelynek értelmisége a platonikus lélekvándorlás, a léleknek a sztoikusok által vallott halál utáni felbomlása és más hasonló világnézetek talaján állt. Athénban Pál sztoikus és epikureista filozófusok, valamint a város vezetői előtt tartott beszéde is ezen a ponton ért véget: „…mikor pedig a halottak feltámadásáról hallottak, némelyek gúnyolódtak, mások pedig mondának: Majd még meghallgatunk téged efelől.” (Cselekedetek 17,32) Amikor Pál később Festus római helytartó előtt beszélt ugyanerről, a reakció hasonló volt: „…hogy a Krisztusnak szenvedni kell, hogy mint a halottak feltámadásából első, világosságot fog hirdetni e népnek és a pogányoknak. Mikor pedig ő ezeket mondá a maga mentségére, Festus nagy fennszóval monda: Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány téged őrültségbe visz. Ő pedig monda: Nem vagyok bolond, nemes Festus, hanem igaz és józan beszédeket szólok…” (Cselekedetek 26,23-25) Ugyanebben a beszédében Pál felkiált: „Micsoda? Hihetetlen dolognak tetszik néktek, hogy az Isten halottakat támaszt fel?” (8. v.) - és ezt a meggyőződést itt egész Izrael népének legfőbb reménységeként említi.
De még érzékenyebben érinthette az apostolt, amikor az éppen általa alapított gyülekezetben, a korinthosziban merült fel - minden bizonynyal a görög filozófiai hagyománynak is köszönhetően - olyan nézet, amely szerint a halottak feltámadását nem testi, hanem csak spirituális értelemben kell érteni. Válaszában Pál az ilyen tanítókat nemes egyszerűséggel „ostobának” szólítja (1. Korinthoszi levél 15,36), majd pedig a feltámadott test fizikai mivoltát hangsúlyozza: „vannak mennyei testek”, „van szellemi test” - és ez a feltámadott Krisztus testéhez hasonló. Egy másik levelében még radikálisabban elítéli azokat, akik a feltámadást kizárólag spirituálisan értelmezve azt állították, hogy az már teljes egészében megtörtént azokkal, akik megtértek: „akik az igazság mellől eltévelyedtek, azt mondván, hogy a feltámadás már megtörtént, és feldúlják némelyeknek a hitét.” (2. levél Timótheoszhoz 2,18) A nemzeteket takaró fátyol fellebbentése a szemekről nem volt könnyű feladat.
Az évszázadok során azonban a korai zsidókereszténység e határozott álláspontját fokozatosan kiszorította, de legalábbis elhomályosította a hellenisztikus kultúrával való együttélés. A markionita gnosztikusok olyan tanokat fogalmaztak meg - a keresztény Írásokra is hivatkozva -, amelyek tagadták a feltámadás testi valóságát, és azt csak spirituális, allegorikus értelemben fogadták el. Tertullianus, egy híres egyháztanító ezekről mondta, hogy a holtak feltámadását „imaginárius jelzéssé facsarják ki”. Ezt írja A test feltámadásáról című művében: „Nem minden árnykép, hanem van test is; ahogyan magára az Úrra vonatkozóan is bizonyos jelentőségteljes dolgokat napnál világosabban megjövendölnek; mert a szűz is megfogant méhében, és pedig nem figurálisan; s megszülte nekünk Jézus Krisztust, mégpedig nem átvitt értelemben.”
A későbbiekben azután Órigenész nevéhez szokás kapcsolni azt a vitát, amely azért robbant ki, mert a kereszténység platonista átértelmezése már átlépte azt a határt, ameddig a hit alapjait még nem sértette. Órigenész tanításai - aki az Írások e spiritualizáló, allegorizáló értelmezését magasabb rendűnek tartotta eredeti üzenetüknél - heves reakciót váltottak ki az egyházban, mivel, bár ő nem tagadta a halottak feltámadásának testi mivoltát, spiritualizáló tanai mégis ebbe az irányba hathattak. Majd pedig Augustinus is így foglalt állást A keresztény tanításról című művében: „…mindazt, amit az isteni kijelentésekben sem az erkölcsök tisztességére, sem a hit igazságára sajátos értelemben nem vonatkoztathatunk, jelképes értelműnek kell vennünk”. Ő sem tagadta meg a test feltámadásának hitét, de az igazak feltámadását allegorizálva mégis elsősorban a keresztények megtérésével azonosította, azokhoz hasonlóan, akiket, mint láttuk, Pál még elítélt emiatt. S bár a „Hiszekegy” néven közismert, hivatalos - azóta is minden keresztény egyház által elfogadott - Niceai Hitvallás „elődje”, az ún. Apostoli Hitvallás határozottan és a keresztény hit fundamentális igazságaként fogalmazta meg: „hiszem… a test feltámadását” - mégis azt mondhatjuk, a görög-római kultúra allegorizáló „hajlama” a keresztények előtt elhomályosította ennek a tanításnak eredeti, megdöbbentő tartalmát, realitását. Hivatalos hittétel jellege ugyan megmaradt, mégis kevesen néznek szembe a test feltámadásával mint majdani valósággal, sőt sokan, talán még azok közül is, akik a „Hiszekegyet” gyakran elmondják, sem hisznek benne igazán.

A Föld elárulása

A test feltámadásának tanítása más szempontból is radikálisan átértelmezi a világhoz való hagyományos vallásos hozzáállást, amely a pogány világnézeteken, a test és a lélek szembeállításán alapul. Míg a zsidó-keresztény hit az anyagi világot és vele a testet alapvetően jónak látja („és látá Isten, hogy jó”, amit teremtett), addig a nagy pogány vallások negatív valóságoknak tartják ezeket. Míg utóbbiak a léleknek a világból és a testből mint valami börtönből való szabadulására helyezik a hangsúlyt, a bibliai kinyilatkoztatás talaján állók az anyagi világmindenségre és a testre mint megváltott realitásra néznek, és ezért - megőrizve a szellem elsőbbségét - pozitívan viszonyulnak hozzá: művelik, gondozzák, ápolják, tisztelik (persze nem vallási értelemben) az anyagi valóságot és a testet is, mindez pedig kreatív magatartást, munkaszeretetet, a környezethez való gondviselő, felelősségteljes hozzáállást ösztönöz, idegen tőle a világtól való elfordulás, a szélsőséges aszkézis. Éppen ezért a feltámadásba vetett hit elhomályosulása, a lélek és test ellentétének túlhangsúlyozása az eredeti kereszténységet megfosztotta a világ felé forduló aktivitásától, életerejétől, és ezt a pogány vallásokra jellemző aszketikus, test- és anyagellenes mentalitás váltotta fel, amely a mai napig él, sőt uralja a történelmi kereszténység gondolkodásmódját. Az evangélikus lelkészcsaládból származó Nietzsche kereszténységtől való elfordulásának egyik fő oka az volt, hogy úgy látta: a kereszténység elárulta a Földet. Ez az állítás azonban az eredeti zsidó-keresztény álláspontra nem áll, hiszen annak célja nem az anyagvilágból való megszökés, hanem éppen az ellentéte: annak felemelése, megváltása.

„Nem bújhatsz el egy sírba…”

A felvilágosodás évszázadaiban azután a természettudományos világkép nevében a test feltámadását már nyíltan megtagadó bibliakritika atyja, Spinoza, éppen az elgörögösödött kereszténység e spiritualizáló hajlamára hivatkozott mondandóját alátámasztandó: „Ámde Ön azt fogja mondani, hogy az apostolok mind teljességgel hitték, hogy Krisztus feltámadt halálából és valósággal felszállt az égbe. Ezt én sem tagadom. Hiszen maga Ábrahám is hitte, hogy Isten étkezett nála, és az izraeliták is mind hitték, hogy Isten az égből tűztől körülvéve leszállt a Szinaj hegyre és közvetlenül beszélt velük (…) Arra a következtetésre jutok tehát, hogy Krisztusnak a halottaiból való feltámadása valójában szellemi feltámadás (…) Nem volna nehéz az evangélium egész tanítását e szerint a hipotézis szerint magyarázni (…) nem is szólva arról, hogy mindazt, amit a zsidók testi értelemben vettek, a keresztények szellemileg értelmeztek.” (Spinoza 75. és 54. levele) A modernitás azután főként ebben a szellemben igyekezett értelmezni a halottak feltámadásának kérdését, amely ilyenformán az európai kereszténységben gyakorlatilag elvesztette jelentését.
Terjedelmi okokból sem vállalkozhatunk azonban mindennek teljes áttekintésére, még vázlatosan sem. Volt azonban, aki jól érzékelte azt a veszteséget, amely az európai kultúrát érte a test feltámadásának a vallás elvont és érdektelen, realitással nem bíró dogmái közé történt száműzésével. Sören Kierkegaard, múlt században élt dán filozófus arra az álláspontra helyezkedett, hogy a keresztény Európa valójában pogány gondolkodású, még a keresztény vallásúak (ironikus kifejezésével „keresztény származásúak”) is. Ma, az ezredvégen is égetően aktuális kérdéseket felvető gondolatait e helyen nem tudjuk végigkövetni, csak egy mondattal érzékeltetjük: „A kereszténység kiirtotta a krisztus-hitet anélkül, hogy tudna erről; következésképp, ha van valami teendő, hát meg kell próbálnunk a krisztus-hitet visszajuttatni a kereszténységbe.” (A keresztény hit iskolája) Támadó hangvételű írásában, amely a „Lesz feltámadásuk a halottaknak, mind igazaknak, mind hamisaknak” címet viseli, radikálisan megszólítja az olvasót: „S épp mert halhatatlan vagy, nem fogsz tudni kitérni Isten elől, nem bújhatsz el egy sírba, hogy halottnak álcázd magad, s a mérce, amely szerint Isten ítélni fog fölötted, az, hogy halhatatlan vagy.”
A halottak feltámadásához való kettős viszony még ma is megoldatlanul feszül az európai civilizáció fundamentumaiban.