Hetek - III. évfolyam, 13. szám, 1999. április 03

„Azokban az években tulajdonképpen négyen irányítottuk az országot: Ben Gurion, Simon Peresz, Dajan és én. Minden fontos, az országot érintő megbeszélésen ott voltam. Dajan és Peresz főleg a hadüggyel és a külüggyel voltak megbízva, én pedig a belső fejlesztéssel, építkezésekkel, és főleg - már akkor is - Jeruzsálemmel.”

- Kollek úr, Ön Magyarországon született 1911-ben, Nagyvázsonyban. Huszonnyolc éven keresztül volt Jeruzsálem polgármestere. Neve Izraelben, sőt mára már az egész világon fogalommá vált. Amerika vezető újságírói egyszerűen csak úgy emlegetik Önt: „egy élő Nyugati Fal”. Önnél többet aligha tud valaki Jeruzsálemről. Miben áll e város különlegessége, egyedisége, és szerte a világon miért szeretik ennyire?
- Jeruzsálem nem egy nagy város, de nincs még egy város a világon, amelynek ilyen nagy jelentősége lenne. Hétszázszor említi az Ószövetség Jeruzsálem városát. Jeruzsálem valóban Isten városa. Ezt a múltra, de a jövőre is értem. Ez a város volt a zsidók vágyakozásának központja, és ez benne van valahogy az emberek szívében. Jeruzsálem nem hagyja közömbösen az embereket, vagy érte, vagy ellene vannak. Vagy érte, vagy ellene tesznek. Sokat fogunk még hallani róla.
- Ön hívő ember?
- Nem volt nagyon vallásos a családunk, de a szombatot mindig megtartottuk, gyertyát gyújtottunk, és elmentünk a zsinagógába. De tizenegy éves koromtól kezdve inkább a cionista mozgalom kötötte le a figyelmemet, és akkor már nem ügyeltem a vallásos dolgokra. A hitemet a hatmillió ember legyilkolása után végleg elvesztettem. Tudja, itt Izraelben velem együtt sokan mondják: „Az én kipámat Auschwitzban elfújta a szél.” Ugye érti a mondatot?
- Igen, értem.
- Most nyolcvannyolc éves múltam, nem tudom, mennyi van még hátra, mit tartogat nekem még a jövő.
- Az Ön intézkedései, rendeletei alapján nyerte el Jeruzsálem a ma is ismert, csodálatos képét, formáját. Hogyan, milyen szempontok alapján kezdte el szinte a semmiből ezt a hatalmas munkát?
- Óriási fejlődés ment végbe ez alatt az időszak alatt, rengeteg új ember érkezett, de csend volt a városban. Mielőtt megválasztottak polgármesternek, nem voltak fák, nem voltak növények, virágok; semmi, de semmi zöld nem volt egész Jeruzsálemben. Úgy nézett ki a város, mint egy kopár dimbes-dombos sivatag. Az első intézkedéseim egyike az volt, hogy ahová csak lehetett, fákat, pálmákat ültettem, több száz parkot, ligetet telepítettünk. Egy olyan vidéken, ahol kevés a csapadék, óriási a hőség, és minden csupa kő, ehhez a munkához a pénzen és a fizikai erőn kívül nagy hit is kellett. De ha mostanában sétál a városban, már láthatja a munkánk eredményét. Minden centiméternyi zöld terület alá, minden fa tövéhez eljuttattuk a vizet egy különleges és takarékos technológiával. Ma már ez a rendszer is tökéletesen működik a városban, sőt egész Izraelben. Minden módon megpróbáltam vigyázni a város szépségére, harmóniájára, egységére. Tudja, én még kopáran is szépnek láttam. Törvényt hoztunk arról, hogy a városban csak ebből a gyönyörű fehér kőből lehessen építkezni. Ha csak egy négyzetméternyi más színes anyagból épített valaki, azonnal lebontattam. Azt sem engedtem meg, hogy ezeket a köveket elvigyék Izraelből. Ezek a fehér kőből pompázó házak Jeruzsálem egyik szimbólumává váltak.
Minden vágyam az volt, hogy Jeruzsálem szép legyen és egységes. Kórházakat, iskolákat, sportcsarnokokat, színházakat, múzeumokat, állatkerteket építettünk. Én egy nagyon gyakorlatias és pragmatikus ember vagyok. Mikor megválasztottak a város élére, akkor nem ideológiákkal, vallásokkal foglalkoztam, hanem jártam Jeruzsálem utcáit, és az emberek problémáit, nehézségeit, igényeit néztem. Amit ők akartak, amire vágytak, azt én ha megtehettem, akkor megtettem. Ha a város lakói örültek és boldogok voltak, akkor én is boldog voltam. Ha sírtak, velük sírtam én is. Eltökélt voltam abban, hogy Jeruzsálemben ne csak földrajzilag, esztétikailag, közigazgatásilag, hanem társadalmilag is egységet teremtsek. Már amennyire egy ilyen városban egyáltalán egységet lehet teremteni. Ez majdhogynem a lehetetlennel volt egyenlő. Felismertem az arabok szükségeit a zsidó fővároson belül, de hasonlóan tiszteletben tartottam az ultraortodox közösségek vallási értékeit is. Ugyanakkor mindig ellene álltam annak, hogy ezek a vallási akaratok érvényesüljenek a város vezetésében. Megalapítottam és vezettem az Izrael Múzeumot, mert úgy éreztem, hogy ez alapvető fontosságú lesz Jeruzsálem - mint Izrael fővárosa - politikai presztízséhez. Aztán elkezdtünk utakat, úthálózatokat építeni, amelyek átszelték a hegyeket, sivatagokat, völgyeket. Mára már Izrael a világ egyik legjobb úthálózatával rendelkezik.
- Önt etnikai, vallási hovatartozástól függetlenül az arabok, zsidók, az ortodoxok, tehát az egész ország tiszteli és szereti. Ez így volt régen is, és így van ma is. Az Ön szeretete a város és az emberek iránt, vagy szakmai tudása, hozzáértése segítette abban, hogy Jeruzsálemet építse és szépítse?
- Én egyetemi tanulmányokat nem végeztem sem Európában, sem Izraelben. Semmilyen diplomám nincsen. Mindig olyan helyzetbe kerültem, és olyan helyen éltem, ahol dolgoznom, építenem kellett a két kezemmel. 1934-ben, ahogy Izraelbe költöztem, azonnal részt vettem az Ein-Gev kibuc megalapításában. A Genezáreti-tó mellett halászként dolgoztam éveken keresztül. Ha ez szakma, akkor ezt a szakmát megtanultam. Nehéz, de csodálatos munka volt. Azokban az években, aki Izraelbe költözött, akár világhírű hegedűművész, akár festő volt, letette a hegedűt, az ecsetet, vagy amivel a másik világban a kenyerüket keresték, és két kezük erejével építették az országot. Ezek a kibucok aztán később sok politikust, hadvezért, híres pilótákat, sőt még művészeket is adtak az országnak.
- Mire tanította Önöket a kibucélet, miről szólt ez az életforma?
- Megtanultam - megtanultuk - egy életre, hogyan lehet úgy élni, hogy állandóan készenlétben álljunk arra, hogy a közösséget szolgáljuk. Ez egy készség arra, hogy az egyik ember kiszolgálja a másikat, hogy az emberek kiszolgálják a közösséget. Kérem, most ne a szolgaságra gondoljon, az egészen más. Megtanultam úgy élni és dolgozni, hogy ne az én egyéni, individuális személyiségem kiteljesítése legyen az első szempont. A kibucban tanultak alapján voltam képes arra, hogy hazámat és Jeruzsálemet úgy szolgáljam, ahogy szolgáltam.
- Hogyan lett Ben Gurion legközvetlenebb munkatársa?
- Ben Gurionnal is egy kibucban ismerkedtem meg. Ő is egy „kibucnyik” volt. Szerette nézni, ahogy dolgozom, jó halásznak tartott. 1947-ben megkértek arra, hogy én képviseljem Izraelt Washingtonban. Majd megbíztak azzal, hogy az eljövendő izraeli állam számára gyűjtsem, vásároljam össze az akkor létező legkorszerűbb fegyvereket.
- Ezt a munkáját is sikeresen végezte?
- Erről nem szeretnék többet beszélni. Különben én egy jó szolga módjára mindig azt a munkát csináltam, amivel megbíztak. Soha nem kértem, soha nem választottam magamnak munkát. Mindig megkért valaki, hogy dolgozzak mellette, vagy dolgozzak vele együtt, vagy végezzem el ezt vagy azt a munkát, vagy töltsem be ezt vagy azt a pozíciót. Nekem nem az volt a feladatom, hogy kérdezzek, hanem az, hogy a rám bízott munkát maximálisan elvégezzem. Ben Gurion hívására tértem vissza 1952-ben Washingtonból, hogy az ő miniszterelnöki irodájának vezetője legyek. Egyedül a kibucot, a halászatot sajnáltam otthagyni. Nem szívesen cseréltem föl politikai karrierrel. De úgy gondoltam, hogy egy induló országban az embernek azt kell csinálnia, amit a miniszterelnöke kér tőle. Egészen 1964-ig szolgáltam őt ebben a minőségben. Azt kell, hogy mondjam, ezekben az években tulajdonképpen négyen irányítottuk az országot: Ben Gurion, Simon Peresz, Dajan és én. Minden fontos, az országot érintő megbeszélésen ott voltam. Dajan és Peresz főleg a hadüggyel és a külügygyel voltak megbízva, én pedig a belső fejlesztéssel, építkezésekkel, és főleg - már akkor is - Jeruzsálemmel. Ahogy mondtam beszélgetésünk elején, rengeteget sétáltam a városban, és eközben megismertem azt, mit akar a lakosság. Azóta is egyik legnagyobb élményem, és nagy ajándéka az életnek, mikor Jeruzsálem utcáin sétálhatok. Az egészségügy nagyon elmaradott volt, akkor építtettem egy nagy kórházat az arabok számára. Mivel láttam, hogy nemigen olvasnak, összehoztam egy csomó pénzt adományokból, és építtettem egy hatalmas könyvtárat nekik. Nem értettem egyet azzal sem, hogy Jeruzsálemben magas házakat építsenek, mert ez is a város szépségének a rovására ment volna, megbontotta volna az egységet. Ezt a rendeletemet is sikerült elfogadtatnom az emberekkel.
- Az elmúlt években, évtizedekben a világ vezető politikusai, művészei, akik megfordultak Jeruzsálemben, szinte kivétel nélkül tiszteletüket tették Önnél is. Ki volt az, vagy kik voltak azok, akikkel barátságba került?
- A legjobb barátom mindvégig Ben Gurion volt és maradt a haláláig. Miután otthagyta a politikai pályát, visszament egy kibucba kétkezi munkásnak. Nagyszerű ember, nagyszerű vezető és nagyszerű barát volt. Vagy nálam, vagy nála éjszakákon át, hajnalokig beszélgettünk, mindig terveket szőttünk. Ehhez a szűk baráti körhöz tartozott még Chagall is. Őt is szerettük, nagy művésznek tartottuk. Sok olyan munkára sikerült rábeszélnem őt, amelyek jelenleg is láthatók Jeruzsálemben, és a város sokszínűségét, fényét, szépségét emelik. Állandóan rajzolt, festett, akkor is, ha velünk volt. Ben Gurion és Chagall sokat vitatkoztak azon, hogy miért repülnek a festményein az emberek, a tárgyak a levegőben, és miért van minden fordítva. Chagall ilyen kérdésekre nem volt hajlandó magyarázatot adni. Mindig azt mondta: „Csak. Egy festményt nem lehet megmagyarázni. Azt vagy érzi az ember, vagy nem. Úgy látszik, te nem érzed.” Marlene Dietrich személyét is tiszteltem. Törékeny asszony létére hatalmas erő áradt belőle. Bátor kiállása miatt sok embert mentett meg. Szerette Jeruzsálemet. Többször meghívtam őt és kíséretét a lakásomba, ebédre. Az ebédről készült fotók bejárták egész Izraelt, sőt a világot is. Emiatt Jeruzsálem ortodox zsidósága erős bírálatban részesített engem. De ezek képmutató emberek voltak. Marlene Dietrichnek adakozó szíve volt, akkor, amikor ezek az engem bíráló zsidók még adót sem voltak hajlandók fizetni a városnak.
- Az államalapítás napja - 1948. május 10. - mit jelentett Önnek?
- Ezt nem kell maguknak magyaráznom, hiszen Herzl Tivadar Magyarországon született, magyar ember volt. Ez volt az a nap, amikor is az öszszes addigi várakozásaim beteljesültek.
- Ahogy így az életéről beszél, az az érzésem - függetlenül attól, hogy Ön hívő, vagy nem - mintha Ön egy küldött lenne. Mintha az lenne az életének a célja, a küldetése, hogy Izraelt, Jeruzsálemet, a zsidó népet szeresse, óvja, segítse.
- Ez…elképzelhető. Néha én is így érzem. Elmondok egy történetet. A kristályéjszaka után rövid ideig Ausztriában dolgoztam az ifjúsági cionista mozgalomban. Háromezer fiatal dolgozott ott egy úgynevezett mezőgazdasági előkészítő telepen. Földművelést tanultak, hogy majd Izraelben dolgozzanak. Egyszer csak, egyik napról a másikra ezt a háromezer fiatalt koncentrációs táborba zárták. Azonnal hozzákezdtem a kiszabadításukhoz. Sikerült belépési engedélyt szereznem számukra Angliába azzal a feltétellel, hogy egy angliai faluban letelepszenek és a mezőgazdaságban dolgoznak. Hiányzott az angol falvakban a munkaerő. Igen ám, de a németektől nem volt engedélyem, hogy a koncentrációs táborból kihozzam őket. Tehát már volt hova vinnem ezt a háromezer fiatalt, de még nem voltak szabadok. Egy palesztin útlevéllel a kezemben megpróbáltam kideríteni, hogy kihez kell egyáltalán fordulnom. Nagy nehezen megtaláltam az „emberemet” Bécsben, egy Rothschild-palotában. Ismerősen mozogtam ilyen helyeken is, mivel édesapám igazgató volt a Rothschild Banknál. Egy fess, akkor még ismeretlen SS-tiszt ült az asztal végén. Csak később vált hírhedtté. Ő volt az egyetlen ember, aki ezt az engedélyt kiadhatta. Akkor csak arra volt lehetőségem, hogy egy találkozót kérjek tőle, amit ő meg is adott. Én tökéletesen beszéltem a németet, ő nagyon keveset szólt, hosszan és alaposan méregetett. Egyszer csak kezébe vette a tollat, és aláírta a kiadatási engedélyt. Az volt az érzésem, hogy nem tudta, mit ír alá, mintha egy pillanatra rövidzárlat következett volna be nála. De ha így volt, ez biztos nem volt véletlen. Mind a háromezer embert ki tudtam hozni a halálból. A háború után egy részük idejött Izraelbe, a másik részük Angliában maradt, a többiek pedig szétszóródtak a világon. Tudja, van még egy pár ilyen történetem.
- Elmondana nekem ezek közül még egyet?
- Ne haragudjon, elfáradtam, tudja be a koromnak. Megköszönöm, hogy felkerestek engem, és érezzék jól magukat Jeruzsálemben, sétáljanak az utcáin.
- Kollek úr, köszönöm, hogy megtisztelt engem és a Heteket ezzel az interjúval, jó egészséget kívánok Önnek, és engedje meg, hogy egy kérdést búcsúzóul még feltegyek.
- Parancsoljon.
- 1999-et írunk, kezdődik a húsvét. Van-e valami üzenete a világnak?
- Igen, van. Jeruzsálem Izrael fővárosa, és az is marad mindörökké.
- Köszönöm.
Jeruzsálem,
1999. március 23., kedd délelőtt