Hetek - III. évfolyam, 13. szám, 1999. április 03

Láttam már ezeket az arcokat. A riadt gyermektekinteteket, az asszonyok, öregek szemében a rémületet. A férfiak keserű arckifejezését, a bebugyolált, anyák keblére féltőn ölelt csecsemőket. Láttam őket ekhós szekerek mélyén, batyuk tetején, traktorok vontatta kocsikon, ökrös fogatokon kuporogni. Mentek, vonultak neki a világnak. S ugyanígy a gyalogosan baktatókat is láttam már, sárosan, meggyötörten, motyójukat szorongatva a kopár országutakon, falvak utcáin; láttam őket éji szállásokra kéredzkedni, elvackolódni rövid pihenőre pajták, istállók melegébe, konyhák, kamrák zugába.

Láttam őket negyvennégy őszén, negyvenöt tavaszán, ahogy látom a sorsukhoz hasonlókat most a televízióban.
Akkor, immár több mint fél évszázada Bukovinából, Bácskából, Ukrajnából vonult a menekültek serege. Háború üldözte el őket falvaikból; ott éltek hónapszám a bizonytalanságba tartó karavánok soraiban; ott szültek s ott haltak sokan, míg valahová elsegítette őket az Isten, valamilyen idegen menedékbe.
Most az albánok százai, ezrei mentik életüket, puszta létüket, odahagyva otthonaikat, jószágukat; mennek szekéren, vontatón, gyalog, gyermekek, öregek, meglett férfiak az erőszakos halál, a gyűlölség elől. A képernyőn látom a sivár menetet. Belenéznek a riporterek kameráiba a szomorú tekintetű földönfutók. Abban a valamikori múltban még nem volt ilyen gyors, naprakész tudósítás a menekülőkről, csak néhány filmhíradós örökítette meg a szörnyű népvándorlást; de azt nem a szobák békéjében nézték a szerencsésebb sorsúak, mint ahogy mi nézzük manapság a híreket vacsora közben, vagy a fotelban üldögélve, netán csak megállva sebtiben a telvízió előtt sopánkodva, hogy borzasztó, borzasztó… aztán tesszük tovább a dolgunkat fejcsóválva, hogy milyen eszeveszett a világ!
Nincs béke az olajfák alatt - hogy egy régi, neorealista olasz film címét idézzem.
Nincs békesség. Békétlen ez a tavasz.
Mint ahogy békétlen volt az a hajdani is.
Nézem a háborús tudósításokat, a bombázó gépek villámsebes, tűzsugarat lövellő röptét, a rémállatokhoz hasonló gépezeteket, a becsapódások lángját és füstjét, a romokat, az égő házakat, a fegyverrel rohanó katonákat, az elszánt férfiakat, a jajveszékelő nőket - és az emlékezetem internetjén egyszeriben feltűnnek a régi, úgy látszik, kitörölhetetlen képek. Most is március-április fordulója van, mint negyvenötben. Sokszor eszembe jut az az idő, de most különösen, hiszen jóformán idáig érezzük Koszovóból a háború orrfacsaró bűzét. Most is emberirtás folyik, vad gyűlölködés; most is bosszú tombol.
Egy nyugat-magyarországi faluban éltem át a háborút. Már legalább is a magyarországi szakaszát. Ilyen idő volt, mint most. A front húsvét táján ott dübörgött a kertjeink alatt. Böjti szél hozta az ágyúdörejt. A falu főutcáján szünet nélkül vonultak a konvojok; katonai teherautók verték fel a port meg a sarat, s köztük ekhós szekereiken ott nyiszorogtak a nyomorult számkivetettek.
A falusiak sietve elásták féltett gönceiket, zsírosbödöneiket, ünneplő csizmáikat, mert híre járt, hogy az oroszok fosztogatnak. Dzsidás kozák lovasok döfködik a földet, hogy kincsre leljenek: pántos ládákra, egyebekre. Holmiját, élelmét mentette mindenki; a kertek végébe ásott bunkerokba szalmát cipeltek, hogy legyen hol hálni, ha bujkálni kell. A németek lebontották a tábori telefonjaik vonalait; kihajtották az állatokat a majorságokból, gazdátlan lovak, szarvasmarhák keringtek, megbódultak a fegyvercsörgésben; élelmezésük pótlására a Wehrmacht-bakák lelövöldözték a hízókat az ólakban, s vitték magukkal, úgy véresen a teherautóik platóján a pincékből rekvirált boros hordókkal együtt. Motorkerékpáros futárok száguldoztak, terelték a menekülők forgalmát, torlódás volt a határátkelőknél, özönlött Ausztria felé a tömeg.
És közben, ebben a tébolyult zűrzavarban egyszer csak géppuskasorozatok kattogtak valahonnan. Eleinte nem is figyeltünk fel a fegyverropogásra, de mivel nem akart szűnni, lestük, honnan szólhat? Péntek délután volt, három óra. A front még nem ért a község alá, ha közel volt is. Nem. A géppuskák a régi cukorgyár udvarán ugattak, ott, ahol a koncentrációs tábor barakkjai álltak a szögesdrótkerítés mögött.
A vetetlen földeken át oda lehetett látni.
Veszedelem elől menekült, bújt minden élő, ott meg, néhány száz méternyire a falu szélső házától eközben embereket mészároltak le hidegvérrel.
Tudtuk, hogy délben elhajtották a táborból a deportáltakat. Láttuk a vézna, támolygó alakokat a bécsi út felé terelni; ott botladoztak őreik durva szitkaitól és ütlegeitől megalázottan; kergették őket az osztrák határ felé. Közülük sokan a szomszéd faluig sem értek, mert aki elesett, azzal kíméletlenül végeztek a fegyveresek.

„Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszesvolt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés - Így végzed hát te is…”
(Radnóti Miklós: Razglednica /4/)

Igen. Így végezték közülük sokan, ahogy Radnóti Miklós is. Ő akkor már halott volt. Belerokkanva az erőltetett menetbe, szekérre dobva rázkódott betegen, s mivel őrei a zsúfolt győri kórházakban nem tudták elhelyezni, az elintézésnek azt az egyszerűbb formáját választották, hogy odább, Abda község határában megásatták vele a sírját. Belelőtték. Némi földet is hánytak rá, meggyötört testére, és rongyos öltözékének zsebében arra a füzetre is, amelybe a poklok poklában írta gyönyörű razglednicáit, e csoda-verseket, a költészet győzelem-jeleit a Gonosz fölött. És halott volt Szerb Antal is; őt a szomszédunkban, a határközeli Balfon verték agyon puskatussal. Néhány hónappal azelőtt még a Száz vers című kötete előszavát írta, emlékeztetvén leendő olvasóit, hogy hajdan kapcsos albumokba másolták kedvenc verseiket a leányzók. Így gyűjtötte kötetbe ő is kedvenc költőinek egyes verseit: Shakespeare, Verlaine, Rilke, Shelley, Goethe, Villon, görög, latin és olasz mesterek művei kerültek a könyvbe, a magyar olvasók gyönyörűségére, noha már véres napokra virradt reggelente az ország. De Szerb Antal hitt az emberben; az emberiségben, akik közül egy puskatussal szétlocscsantotta a fejét.
A cukorgyári barakkok felől a lövöldözés nem akart abbamaradni. Csak később tudtuk meg, hogy azokat ölték halomra, akik már nem tudtak talpra állni, a tífuszosokat, a magatehetetlen deportáltakat. Őket lökdösték, taszigálták a gépfegyverek elé az SS-ek meg a nyilasok.
Kopasz, csontsovány, rongyokba bugyolált vagy meztelen, sebektől vérző, éhségtől kábult nők és férfiak botladoztak elő a barakkokból. Vajon érezték-e még a létet egyáltalán? Hiszen olyan régen volt, hogy emberhez méltó életet élhettek otthonaikban, ahonnan a kegyetlen, fajüldöző törvények kiszakították őket. Egész télen a Birodalom védelmi vonalát építették, hogy kényszermunkájukkal rabtartóik hatalmát valamelyest meghosszabbítsák. Láttam közelről a rémség-megülte sereget, hiszen magam is ott lapátoltam-ástam a földet a Todt-szervezet khakiruhás katonáinak felügyelete alatt a közmunkára kirendelt falubeliekkel együtt; mélyítettük a tankcsapdákat, a lövészárkokat, amelyek egyetlenegy páncélkocsinak sem szegték útját sohasem.
Őket, a megalázottak közül is a legnyomorúságosabbakat lőtték bele a hajdani répamosó gödörbe, egy begyöpösödött, mély árokba. Szétlőtt koponyával, átlyuggatott testtel hullottak a mélybe. Kétszáznál is többen azon a napon.
„…A hatodik óra táján sötétség támadt az egész földön. A kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett és a templom függönye középen kettéhasadt…”
Tehetetlenül néztük, mi történik a szögesdrót mögött, senkit sem engedtek a tábor közelébe a katonák. Sokára végeztek a gyilkolással.
Aztán lángok csaptak fel. Vastag, vörös lángok festették meg az eget. Recsegve-ropogva égtek a barakkok, s bennük azok, akik sehogy sem tudtak kivánszorogni a halál-sorakozóra.
A gödörben ott hevertek a testek. Zsidó nők és zsidó férfiak egymásra zuhanva, egymást ölelve, takarva…
Némi földet szórattak rájuk egy-két hátrahagyottal. Aztán azokat is tarkón lőtték. Éjfélre porrá égett a tábor. Füst tekeredett a magasba, mindent elárasztott az üszök bűze.
Virradatra a faluhoz ért a front.
A holtak hetekig hevertek az óriási sírgödörben. Májusi melegben temettük őket közös sírba.
Láttam tömegsírt mostanában is a televízióban. És megcsonkított testű holtakat, otthonaikból kizavart páriákat. Nincs béke az olajfák alatt - hajtogatom magamban annak a régi olasz filmnek a címét.
Nemigen futja most békésebb témára. Eszembe jut Bálint György is. A neves publicista, az Est, a Pesti Napló, a Népszava és más lapok munkatársa. 1933-ban azt írta, hogy sokan mondogatják, az író maradjon meg abban a bizonyos elefántcsonttoronyban. „Szép és finom elv, hogy az író tartsa magát távol a politikától. De mi történik, ha a politika nem tartja magát távol tőle, hanem érte jön, és erőszakkal kiráncigálja az elefántcsonttoronyból? Ilyen körülmények között csak egy teendője lehet az írónak. Vállalnia kell a rákényszerített harcot. Politikával szemben politikát, propagandával szemben propagandát, támadással szemben támadást - erre az aktív harcos állásfoglalásra kényszerítik ma a szellem embereit a szellem ellenségei. Ma, úgy látszik, nem lehet harc nélkül élni…”
Ő sem maradt az elefántcsonttoronyban. Elfogadta a rákényszerített harcot, de a fasizmus, amely ellen szüntelenül hadakozott a tollával, végül megölte. Munkaszolgálatosként Ukrajnába vitték, ott halt meg negyvenhárom januárjában.
Harmincháromban cikket írt Hitlerről. Nem a vezér figurája érdekelte, hanem maga a hitlerizmus. Amint írja: „A hitlerizmus, amit hiszékeny és könnyen lelkesedő, munkanélküli kispolgárok kedvéért nemzetiszocializmusnak is neveznek, s amelynek igazi neve fasizmus, és még igazibb neve: forradalomnak maszkírozott, reakciós tömegmozgalom.”
Harmincháromban még kisgyerek voltam, de az évtized végén már mindent értettem, ami köröttem történt. Jól emlékszem arra a korszakra, a háborút megelőző évek politikai légkörére, aztán a háborús évekre. Pereg agyamban a múlt filmje. Hallom a gyűlölködés hangját, az idegenek, a más fajtájúak gyűlölete vad tömegtombolásokban tört ki… A múlt filmjére rávetülnek az új képek. Kapcsolgatom a televízió távirányítóját, hazai és külföldi tudósítások villannak fel - s jól tudom, milyen a rettegés, amely most elönti déli szomszédságunkban a népeket.
Arcok és arcok. A honukból világgá futó gyerekek, nők, férfiak, öregek arcai. Menekülnek Koszovóból Montenegróba, Macedóniába, Albániába - s talán még tovább. És jönnek a Vajdaságból a magyarok át a határon, ha csak ideiglenesen is.
Nincs béke az olajfák alatt.
Pedig a tavasz az új élet kezdete.