SZABÓ IBOLYA ANNA
A megbocsátás ereje

A keresztény normákon alapuló nyugati kultúra számára ismerős erény a megbocsátás, ám annak gyakorlata sokszor igen távol áll az embertől. Sokan úgy érzik, erőtlen vagy éppen férfiatlan dolog megbocsátani annak, aki súlyosan vétkezett ellenünk. Több száz éve annak, hogy zsidó bölcsek kijelentették: „Aki kegyelmes a kegyetlennel, az végül kegyetlen lesz az ártatlannal.” Bár a fenti bölcsesség figyelemre méltóan szellemes, pszichológusok és orvosok megfigyeléseinek eredménye azt mutatja, egyáltalán nem biztos, hogy ez a gyakorlatban is így működik. A Time magazin amerikai kiadásának legutóbbi száma ezzel kapcsolatos tudományos megfigyelésekre hívja fel a figyelmet.

„A megbocsátás nem azonos a megbékéléssel. Míg a megbocsátáshoz egy ember szükséges, a megbékélés két személy között történik. Néha az a legjobb, ha soha többé nem találkozunk azzal, aki a sérelmet okozta.”

Alig egy év telt el azóta, hogy az amerikai Arkansas államban két kiskamasz tüzet nyitott az udvaron tartózkodó társaira, és négyet közülük, illetve egy tanárt halálra sebeztek. A meggyilkolt tanárnő, Shannon Wright férje érzelmileg hosszú utat tett meg azóta. Amikor a fiúk a bíróság előtt állva azt mondták, senkit nem akartak megölni, csak ijesztésnek szánták a lövéseket, Wright első gondolata az volt: ezt nem veszi be. Akárhogy is, azzal mindenesetre hamar tisztába jött: ellen kell állnia a haragnak, mielőtt az teljesen elragadja. A harcot már az első vasárnap megkezdte azzal, hogy megkérte gyülekezetbeli barátait, támogassák őt imáikkal. Tisztában volt vele, hogy sok minden forog kockán: ha tönkremegy a haragtól és a fájdalomtól, akkor hároméves fia is támasz nélkül marad. Ugyanakkor azt is tudta, hogy keresztény hite szerint a harag és a meg nem bocsátás bűn. Ezért mindent meg kellett tennie, hogy meg tudjon bocsátani a fiúknak. „Számomra a megbocsátás azt jelenti, hogy akár az utcán vagy egy áruházban is találkozhatok velük, akkor sem érzem úgy, hogy…” ez az a pont, amin még nem jutott túl, de azt vallja, saját érdekében tovább kell lépnie.
Bár sokan méltatlan, kigúnyolandó dolognak tartják, ha az ember bosszúállás helyett a megbocsátást keresi, ez lehet a kulcsa annak, hogy súlyos válságokon is túl tudjunk jutni. Mitchell Wright ösztönösen ráérzett: a megbocsátásnak nem csak hitbeli, lelki, hanem terápiás, társadalmi és gyakorlati haszna is van. Az elmúlt néhány évben tudósok és szociológusok megpróbálták az eddig leginkább hitbeli kérdésként kezelt megbocsátást az egzakt tudomány tárgyává tenni, és feltérképezni annak sokrétű hasznát.
Az új kutatási terület robbanásszerűen fejlődik. Az amerikai Templeton Megbocsátáskutató Alapítvány eddig mintegy ötmillió dollárt osztott szét kutatásra. A többek között csimpánzokon is elvégzett kutatások afelé mutatnak, hogy a megbocsátásnál nincs jobb eszköz a haragérzés eloszlatására, csődbe jutott házasságok megmentésére és a depresszió kialakulásának megakadályozására.
A „megbocsátás-laboratóriumba” lépve elektródák sokasága köszönt. Ezek kísérik végig, ahogy a kísérleti alany különböző módokon újra átéli sérelmeit. Először tizenhat másodpercig minél élénkebben végiggondolja, újraéli egy közelmúltbeli nagy sérelmét, és ennek során addig dédelgeti azt, amíg egy következő lépésben azt is el nem képzeli, hogyan okozna szenvedést a sérelem okozójának. Egy figyelmeztető géphangra az alany „sebességet vált”, és megpróbál együttérezni a másikkal. Végül elképzeli, hogyan kívánhatna jót neki. A kétórás kísérlet során az egyes szakaszok különböző sorrendben követik egymást, mialatt megfigyelik a páciens szívritmusát, vérnyomását, verejtékezését és izomtónusát.
A michigani Charlotte van Oyen Witvliet pszichológus professzor eddig mintegy hetven személyen végzett hasonló kísérleteket, felerészt nőkön, felerészt férfiakon. Megfigyelései szerint jelentős különbség van a megbocsátó és nem megbocsátó szakaszokban kapott adatok között. Amikor a kísérleti alanyok a sérelmet idézik fel, vagy az azt okozó személyre gondolnak, keringési rendszerük sokkal intenzívebben dolgozik, mint normálisan. Még nagyobb stressznek vannak kitéve, amikor a boszszúállás módját latolgatják. Witvliet gyanúja szerint azért vagyunk hajlamosak sérelmeink ápolására, mert ilyenkor jobban érezzük, hogy kézben tartjuk a helyzetet, és úrrá tudunk lenni szomorúságunkon. A kísérleti alanyokkal való beszélgetésekből az is kiderült, hogy még jobban irányító helyzetben érezték magukat akkor, amikor megpróbálták beleérezni magukat a sérelem okozójának helyzetébe. Amikor sikerült eljutniuk a megbocsátáshoz, ez az élmény megerősödött, és a meghozott döntés jó érzése lett úrrá rajtuk. „Ha hajlandóak vagyunk megtenni a szükséges erőfeszítést, érzelmi és fizikai szinten egyaránt pozitív gyümölcsökre számíthatunk” - hangzik a pszichológusnő végső következtetése.
Az erőfeszítés nem csak bűnesetekben bizonyul hasznosnak, hiszen a megbocsátást a hétköznapokban kell leginkább gyakorolnunk. Sokszor előfordulhat, hogy meg kell bocsátani annak, aki korai, váratlan halálával magára hagyta családját, vagy megszabadulni a hirtelen, súlyos betegség okozta „miért pont én?” haragtól.
A megbocsátásnak nemcsak személyes, de szélesebb, társadalmi méretekben mérhető jelentősége is van. Liberális ügyvédek és vallási gondolkodók hozták létre Amerikában azt a mozgalmat, amely bűnesetek áldozatai és a bebörtönzött elkövetők között szervez találkozást, és segíti elő a megbékélést. Amerika-szerte több mint 300 ilyen program működik, melyeknek során szembesítik az elkövetőket azzal a fájdalommal, amelyet másoknak okoztak. A végső cél természetesen nem a megalázás, hanem a rehabilitáció, melynek révén ezek az emberek talán könynyebben visszatérnek a társadalomba. Jó példa erre Aba Gayle esete, aki saját megfogalmazása szerint mindent tud a „nagy hazugságról”, melyben az igazságszolgáltatás megpróbálja elhitetni az áldozattal, hogy az elkövető elfogásával, elítélésével és kivégzésével minden rendeződni fog. Gayle lányát és barátját 1980-ban halálra késelték. Az aszszony jelen volt a tettes elítélésekor, és tanúnak jelentkezett a kivégzéshez abban a reményben, hogy így elégtételt kap lánya haláláért. Aztán 1992-ben egyszer csak levelet írt a kivégzésre váró gyilkosnak, és megírta, hogy megbocsát neki mindenért, amit tett. „Abban a pillanatban, amikor feladtam a levelet, minden harag, minden bosszúvágy elmúlt bennem” - idézi fel. Douglas Mickey, a tettes válaszolt a levélre, ami szemmel láthatóan nagy hatással volt rá. Úgy tűnik, ez az élmény őt is hozzásegítette tette megbánásához.
A kettőjük között kialakult levelezés és személyes kapcsolat hatására Aba Gayle azóta csatlakozott egy szervezethez, amely a meggyilkoltak családtagjait segíti a megbocsátásban, és amely ellenzi a halálbüntetést. Gayle fontosnak tartja saját szerepét: „Az emberek rám néznek, és arra gondolnak: ha ő meg tudta tenni, talán én is meg tudok bocsátani a testvéremnek, vagy a sógoromnak, aki iránt annyi éve táplálom magamban a haragot.”
A keresztény tanításokból eredő megbocsátásnak egyértelműen vannak politikai és társadalmi előnyei. Sokan sokféleképpen értelmezik a megbocsátást, de abban mindannyian egyetértenek: valamit mindenképpen fel kell adni hozzá, legyen az a harag, a bosszú joga, vagy - ahogy a szkeptikusok látják - egy esemény hiteles emléke úgy, ahogy az valóban történt.
„A gyűlölet könnyen jön” - mondja Mitchell Wright, az arkansas-i iskolában lelőtt tanárnő férje. „Még mindig nehéz időket élek, és sokat imádkozom. De már nem olyan rossz a helyzet, mint volt. Sokszor összekavarodnak bennem az érzések. Ilyenkor egyszerűen imádkozni kell Istenhez, hogy segítsen át ezeken az érzéseken.” Wrightnak persze van még egy erőforrása, amellyel azok, akiknek számára a megbocsátás a személyes hittől független, nem rendelkeznek: „Amikor a fiam azt kérdezte, hazajön-e még az édesanyja, kénytelen voltam megmondani neki az igazságot. De megígértem, hogy mind a ketten találkozni fogunk vele újra.”