Hetek - III. évfolyam, 13. szám, 1999. április 03

Európa különlegességének, egyedülállóságának és összetartozásának gondolata az elmúlt évszáza-dokban is rendszeresen ihletett meg gondolkodókat, művészeket, politikusokat, értelmiségieket. Számtalan esszé, intellektuális gondolatkísérlet igyekezett feltárni az európai nemzetek közös történelmi, vallási, kulturális és politikai identitásának gyökereit, s próbálkozott egyúttal azzal, hogy a kontinens gyakorta szenvedő lakóinak egy fényes és békességes európai jövő ígéretét vizionálja. Grüll Tibor múlt heti számunkban közölt, az európai civilizáció születéséről szóló írása után összeállításunk most több mint két évszázad kultúrtörténeti érdekességei között tallózva, az Európa-eszme genezisét néhány meghatározó jelentőségű jelenség rövid bemutatásával igyekszik feltárni.

A közös Európa mint a kontinens népeinek közös otthona, mint gazdasági és politikai közösség, illetve mint a béke és a prosperitás megteremtője hoszszú időn keresztül csak az írók és a filozófusok ügye volt. Az erőegyensúly fabrikálásán nem sok sikerrel fáradozó reálpolitikusok részéről az effajta „képzelgés” meglehetősen gyakran képezte a gúny, az irónia és a megvetés tárgyát. Ám művészek és gondolkodók egy jelentékeny csoportja állhatatosan hirdette, s az erre talán legalkalmasabb irodalmi műfaj - az esszé - keretein belül kitartóan fejtegette, hogy Európa egysége kulturális, történelmi és egyben politikai szükségszerűség. Telt-múlt az idő, s a történelem őket igazolta. Ma már a közös Európa hétköznapjainkat közvetlenül meghatározó valóság lett, s az, amiben még néhány évtizede sem mertek sokan hinni, ma már konkrét intézményrendszerekben megtestesülő politikai realitás.
Ám amilyen a világ, a politikusok Európájával ma leginkább az az értelmiségi réteg áll kritikusan szemben, amely egykor rendíthetetlen hittel hirdette az eljövetelét. A posztmodernizmus ideológiai platformján egy a kontinenst a beteljesülés felé vezető gazdasági-politikai szervezet egyre kevésbé válik elfogadhatóvá.
Alábbi összeállításunkban néhány jelentős fogalom köré gyűjtve igyekszünk - a teljesség igénye nélkül - az Európa-eszme megszületését nyomon követni.

Kultúrfölény

Az európai kontinens önmagára való első rácsodálkozását, vallási és kulturális önmeghatározásának első csíráit körülbelül a XVI-XVII. században találjuk. Ennek okai között a reformáció és a humanizmus nyomán kibontakozó jelentős pozitív politikai és társadalmi változásokat, illetve a földrajzi felfedezések kapcsán egyes Európán kívüli civilizációkkal való találkozást lehet számon tartani.
Nyugat-Európa különleges társadalmi fejlődése, s Ázsiától és a kontinens keleti részeitől való eltávolodása a reformációt követően lett véglegessé. Európa nyugatibb része többek között az egyre fejlettebb agrárstruktúrában, az autonóm városfejlődésben és a rendi értékek mentén létrejött politikai szféra megszilárdulásában különül el leginkább a földrész keleti tájékaitól. A reformáció és a humanizmus terjedése nyomán kibontakozó politikai és kulturális, valamint gazdasági és társadalmi átalakulás a kontinens nyugati felét végérvényesen más fejlődési pályára állította.
A XV. és XVI. századi utazások, földrajzi felfedezések következményeként a korszak gondolkodóiban egyre jobban tudatosodott az európai kultúra és civilizáció sajátossága. Ez a más kultúrákkal és civilizációkkal való találkozás az európaiakat saját kultúrájuk felsőbbrendűségének érzésével töltötte el. S a kultúrfölénynek ez az érzése a XVIII. századra már nem kevés gondolkodóban keltett komoly büszkeséget. Jó példa erre a korszak szellemi teljesítményeit összegző francia Enciklopédia, amely így ír Európáról: „keveset számít az, hogy kiterjedését tekintve a világ négy része közül Európa a legkisebb, mivel valamennyi közül ő a legjelentősebb”, ezek után pedig azon területek tételes felsorolása következik, amelyeken Európa megelőzi a világ többi részét. Montesquieu pedig, ha lehet, még ennél is egyértelműbben fogalmaz: „Európa a teljesítmények olyan magas fokára ért, hogy a történelem hozzá mérhetőt nem talál.” (A törvények szelleméről)
A XVI-XVII. századtól folyamatosan az európai identitás egyik legfontosabb eleme, hogy Európa a kultúra és a modern civilizáció bölcsője. Ha esetlegesen gazdaságilag, kereskedelmileg vagy valamilyen egyéb szempontból más kontinensek maguk mögé is utasítják, Európa tudja: a modern civilizáció megteremtőjeként szellemi és kulturális felsőbbrendűsége megkérdőjelezhetetlen.
A XIX. századi civilizációs előny, és az ehhez szorosan kapcsolódó gazdasági és katonai fölény eredménye lett a század végére kialakuló óriási méretű európai gyarmatbirodalom, amelynek következtében Európa a világ szinte korlátlan urává vált. Bár a XIX. század egyes intellektuális mozgalmai (pl. a romantika) figyelmeztettek: Európának megújulásra, újjászületésre van szüksége, a glóbusz „európaizálása” töretlen lendülettel haladt tovább. Európa hegemóniáját azonban a XX. század kontinensünkön bekövetkezett kataklizmái kétségtelenül visszavetették. Már az első világháború minden várakozást túlszárnyaló borzalmai után több értelmiségi Európa befolyásának elvesztésétől, s idegen hatalmak térnyeréséről beszélt. Az európai elkötelezettségű Heinrich Mann például ezekben az időkben attól tart, hogy Európa függőségbe kerülhet az Egyesült Államoktól és a Szovjetuniótól, míg mások Japán és az ázsiai szellem, a „sárga veszély” növekvő befolyására figyelmeztetnek.
Az öreg kontinens szellemi, kulturális és gazdasági fölényét azonban - amelynek elvesztésétől oly sok értelmiségi tartott - a második évezred vége felé közeledve több dolog is komolyan fenyegeti. A globálissá növekvő gazdasági verseny, a katonai erőviszonyok, az amerikai tömegkultúra terjedése mind olyan tényező, amely földrészünket is egyre nagyobb kihívások elé állítja. Az erőviszonyok nemzetközi átrendeződése - Európa kárára - a kontinens politikusait a második világháború óta nem kis aggodalommal tölti el. Európa hatalmának, régi fényének és dicsőségének helyreállítása pedig az integrációs törekvéseknek mindmáig egyik legjelentősebb hajtóerejét jelenti.

Béke és biztonság

A korszak gondolkodóiban a XVI. századtól egyre jobban tudatosodó európaiságra jó példa maga az elnevezés: Európa. Földrészünket, annak lakóit mint egységes embercsoportot a VIII. században említi először egy keresztény arab krónikás, Cordobai Izidora, majd még ugyanebben a században bizonyos Anglibert nevű udvari költő, aki Nagy Károlyt nevezte „Európa atyjának”. Ezt követően hosszú évszáza-dokig nem találni írásos nyomát az Európa, vagy európaiak elnevezésnek. A XV. században a közös fenyegetettség - a török veszély - ébresztette fel egyes népek együvé tartozásának érzését, s ennek nyomán II. Pius római pápa beszél Európáról mint közös hazáról: „Most meg magában Európában, vagyis hazánkban, saját házunkban, székhelyünkön támadnak és gyilkolnak bennünket.”
A XVII. századtól kezdődően Európa története egyre véresebb háborúk története lesz, s a harc és a vérontás szinte mindennapossá válik a kontinensen. Ebben az időben több béketervezet is születik (Erasmus, Grotius stb.), amelyek a földrész békéjének biztosítására igyekeznek használható elképzeléseket adni. Ezek sorából emelkedik ki az abbé de Saint Pierre által írott Örök béke tervezet, amely több kiadást megért, s amelyet számos európai nyelvre is lefordítottak. Saint Pierre, aki diplomataként az utrechti béke (1713) megszületésénél is bábáskodott, olyan intézményrendszert vázol fel a tervezetében, amely megteremtené a kereteit annak, hogy az uralkodók, a hatalmak háborúskodások helyett „elégséges biztonságot” garantáló feltételek mellett oldják meg vitás kérdéseiket. Ezt pedig az egyes európai uralkodók között létrejövő „Általános Szerződés” öt alapcikkelye biztosítaná. A tervezetet a kortársak kétkedve, helyenként gúnyolódva fogadták, s igazi jelentőségét csak századunkban ismerték föl.
Noha az a gondolat, hogy az európai háborúk a kontinens népeinek kiegyezésével, gazdasági és politikai egységbe szerveződésével elkerülhetőek, elsők között Saint Pierre-nél bukkan elő, ettől kezdve az európai eszmetörténetnek visszatérő motívuma. Sőt, a XVIII. század eleje óta egyre erőteljesebben figyelhető meg az a folyamat, hogy az európai népek összetartozása, a közös Európa, a közös „otthon” eszméi a kontinens tragédiái, komoly megrázkódtatásai következtében élednek fel igazán. Szinte általánosan megállapítható, hogy az egységes Európa eszméje a holttestek, a háborús romok alatt születik meg, s szinte szétválaszthatatlanul kapcsolódik össze az európai nemzetek békevágyával. A közös Európa eszméje a kontinens számos pontján szinte egyidejűleg bukkan fel a háborús pusztításokat és más kataklizmákat követően, míg békeidőszak idején a nemzeti érdekek mögött az európai tudat fokozatosan háttérbe szorul. Hasonlóképp történt ez a XIX. század elején a napóleoni háborúk után, majd az első és a második világháborúkat követően egyaránt.

A keresztény Európa

Az egységes Európa talán leggyakrabban hivatkozott, de egyúttal legtöbbet vitatott szimbóluma kétség nélkül a kereszténység. Ha közös értékrendről, a közös európai identitás gyökereiről van szó, Brüsszeltől Varsóig mindenkinek a kereszténység jut eszébe. Az azonban feltehetőleg még sok fejtörést fog okozni, vajon a közös európai értékrend alapjául szolgáló kereszténységet hogyan is kell meghatározni. Erkölcsileg? Történetileg? Felekezetileg? Teológiailag? Vagy egyáltalán ki jogosult képviselni a kereszténységet a közös európai házban? Mai szekularizált földrészünkön a legtöbben pusztán bizonyos erkölcsi értékek kiemelésére szorítkoznak, úgy mint humanizmus és felebaráti szeretet, egyenlőség, demokrácia stb.
A közös Európa jövőjéről gondolkodók között sajátos szerepet foglal el egy hányatott sorsú német romantikus költő, Novalis. Európa vagy kereszténység címmel írott rövid víziószerű eszmefuttatása a középkorban indul, majd a béke korszakaként Európára köszönő eljövendő boldog kor ígéretével zárul. Novalis számára a középkor a maga idealizált változatában az elveszett boldogság, az eltűnt földi paradicsom jelképe. Az egyetlen szellemi vezető irányítása alatt álló egyedüli egyház nemcsak a mennyet és a földet kapcsolta össze, hanem a szellemi és a politikai hatalmat is egyesítette. A költő látomásában ez a népek boldogságát jelentő egység a felvilágosodás és a reformáció áldatlan tevékenysége nyomán szűnt meg véglegesen. Ennek következtében pedig a földrész a hitetlenség, a szekularizáció, az önzés és a végtelen háborúskodások martaléka lett. Ám a költő ennek ellenére optimista. A jelenleg „sírban lévő” egyház fel fog támadni, s vezetésével Európa újra viszszatalál a boldogság és a béke korszakához. Ennek a nyilvánvalóan mind történelemszemléletében, mind teológiájában abszurd írásnak ennek ellenére az elmúlt két évszázadban igen nagy visszhangja volt. Szellemi és intellektuális gyökereit kereső kontinensünk számára a kereszténység továbbra is megoldatlan kihívás marad. Ezt jelzi, hogy a fenti írást nemrégiben az egyik legjelentősebb német irodalmi lap is vitaindítóként címlapra tűzte.

„Amerika, neked könnyebb…”

A múlt század elejétől kezdve a közös Európáról való gondolkodást folyamatosan végigkíséri a nagy konkurenssel, az amerikai modellel való szembesülés. Goethe egy elhíresült versében azt állítja, „Amerikának könnyebb”, hiszen nincsenek „ódon várfalai”, nincsenek „bazaltjai”. Valóban megfigyelhető, hogy már a XIX. század elejétől elindul a két kontinens közötti versengés. Sőt, már a század húszas éveitől kezdve jelentkezik az amerikai gazdasági és kulturális dominanciától való félelem, ami a későbbiekben az integrációs törekvések egyik fontos hajtóerejévé lesz. E tekintetben rendkívüli éleslátásról tesz tanúbizonyságot egy Németországban született, majd Dániában letelepedett hivatalnok-író, bizonyos Friedrich von Schmidt-Phiseldek. A koppenhágai királyi udvar alkalmazottja körülbelül 15-20 évvel Alexis de Tocqueville Amerikáról szóló nagyhatású könyvének megjelenése előtt, 1820-ban kijelentette, hogy Amerika meg fogja előzni Európát, és belátható időn belül domináns világhatalommá fejlődik. Szerény közgazdasági ismereteivel világosan felismerte, hogy hosszú távon gazdasági szempontból nem Amerikának lesz szüksége Európára, hanem pontosan fordítva. Míg Amerika rendelkezik nyersanyagokkal, megfelelő technológiával és munkaerővel, addig Európa, ha életszínvonalát fenntartani kívánja, behozatalra szorul. Schmidt-Phiseldek az amerikai gazdasági dominanciát megelőzendő, Európának kettős stratégiát ajánl, amelyet több nyelvre lefordított két könyvében fejt ki részletesen. Európának először is expanzív gyarmati politikát kell folytatnia, másodszor pedig politikailag egyesülnie kell.
A gyarmati politika legfőbb célja ezeknek a területeknek gazdasági kizsákmányolása, melynek során ezek a népek „kincseiket a földi király lábai elé helyezik”, másodszor pedig a barbár népek civilizálása. Európa egységesítése kapcsán a szerző egy állandóan ülésező „Kongresszus”, egy „Európai Szövetségi Gyűlés” és egy „Szövetségi Bíróság” felállítását tartja elengedhetetlennek. Véleménye szerint szükség lenne közös alkotmányra, a belső vámok eltörlésére, és egy közös valuta bevezetésére. Az elmúlt két évszázad történései megdöbbentően igazolták Phiseldek mindkét elképzelését.

Páneurópa

A XIX. század második felétől kezdődően egyrészt a gyarmatbirodalmak (Anglia, Franciaország) létrehozásán, másrészt az egységes nemzetállamok (például Olaszország, Németország) megteremtésén fáradozó kontinensen az Európa-eszme egyre inkább háttérbe szorul. Annak ellenére, hogy a század harmincas éveitől kezdődően Németországban kiadott Europa című hetilap a maga európai kozmopolitizmusával rendkívüli népszerűségnek örvendett, s szinte értelmiségi divattá tette az európaiságot, a század vége felé közeledve az egyre erőteljesebb nacionalista propaganda közepette csak elvétve találni olyan szerzőt, aki egy egységes Európa megteremtését szükségesnek vélné. Az első világháború közeledtével a kontinens majd egészére kiterjedő háborús várakozások - a háborútól sokan nemzeti felemelkedést s egyfajta megtisztulást vártak - az európai dimenziót teljesen háttérbe szorították.
A háború pusztításait követően azonban, amelynek méretei szinte mindenkit megleptek, annál nagyobb erővel tört elő a békevágy, valamint az európai népek biztonságának kérdése. A háború után az európai egység megteremtésének lehetőségeit kereső értelmiségiek közül kiemelkedett Richard Coudenhove-Kalergi gróf, a Páneurópa-terv első koherens megfogalmazója. Kalergit pusztán származása egyfajta nemzetközi-internacionalista mozgalom szervezésére predesztinálta. Édesanyja japán, apja Csehországban született, s a Monarchia diplomatája Japánban. Kalergi 1922-ben Bécsben alapítja meg a Páneurópai Unió nevű mozgalmát, majd egy évvel később publikálja ugyanitt szinte kiáltvánnyal felérő Páneurópa című könyvét. A könyv borítóján egy vörös kereszt és egy aranyló Nap látható. A szerző a következőképp magyarázza a szimbólumokat: „A középkor keresztes háborúinak vörös keresztje a szupranacionális európai unió legrégebbi szimbóluma. Ma a nemzetközi humanizmus jelképe. A Nap az egész világot besugárzó európai szellemet jelképezi.”
A szerző kiindulási pontja szerint Európa lehanyatlott, anarchikus állapotba került, és kívülről is komoly veszély fenyegeti. Keletről és az Atlanti-óceán túloldaláról. A kontinens államainak össze kell fogniuk, ellenkező esetben a Szovjetunió vagy az Egyesült Államok fogja leigázni, az előbbi politikailag és katonailag, az utóbbi pedig pénzügyileg és gazdaságilag. Európa újraszervezését Kalergi föderatív alapon, a nemzeti szuverenitás részleges feladásával képzelte el.
A korábbi időszakok gondolkodóival ellentétben Kalergi konkrét gyakorlati lépéseket is tett tervének megvalósítása érdekében. Ebben segítségére volt Aristide Briand francia külügyminiszter, aki a tervezetet felkarolta, és beemelte az európai politikai elit köztudatába.
A Páneurópa-terv tekinthető az első próbálkozásnak, amely az egységes Európa létrehozására politikai szinten is kísérletet tett. Végső elvetését a nemzetközi gazdasági válság és Hitler hatalomra jutása jelentette.