Magyar nyelvünk hihetetlenül gazdag és árnyalt, olyan nüanszok érzékeltetésére
is képes, melyre más nyelv nem. Itt van például a „zsidózni” kifejezés, melynek
első számú jelentése: szidni a zsidókat, antiszemita érvekkel uszítani. A 19. század
harmadik harmadában elterjedt nálunk visszaképzett alakja, a „zsidózás”, melynek
él még egy direktebb, igekötővel ellátott formája, a „lezsidózás”.
Létezik azonban a „zsidózni” igének, ennek az 1919 és 1945 között hihetetlenül
tragikus tartalommal feltöltődött idiómának egy másik jelentésváltozata is, mely már
a „létező szocializmus” évtizedeiben alakult ki, s napjainkban is szívósan tartja
magát. Ebben az értelemben zsidózni annyit tesz, hogy „a zsidókról nyilvánosan
beszélni”, akár pozitív, vagy semleges értelemben is, bármilyen összefüggésben.
S hogy mi különbözteti meg az egyik fajta, gyűlöletkeltő zsidózást a másiktól,
mely az Izrael népével kapcsolatos tényeket igyekszik napvilágra hozni? Itt van a
kutya elásva; a közvélemény és a média attól válik nagykorúvá, hogy képes világos
határt vonni a kettő között. Sajnos, idáig mindeddig nem jutottunk el.
A mai magyar társadalom többsége azon az alapon utasítja el az antiszemita hangvételű
zsidózást, hogy ha már negatív megközelítésben nem, de más megközelítésben sem
kíván hallani a zsidókról, elereszti a füle mellett a velük kapcsolatos ismereteket.
Ez a bornírt, de a történelmi előzmények után megmagyarázható hozzáállás tükröződik
közép- és felsőfokú oktatásunkban is. Viszont a magyar társadalom még mindig nem
tud és nem akar racionálisan beszélni a holocaustért viselt felelősségről, s a különböző
totalitarista rezsimek, így a nácizmus közvetlen és a kommunizmus áttételes összefüggéséről
az antiszemitizmussal. Ha valaki ilyen témákat feszeget, illetve érdemi kutatásra vállalkozik,
megkaphatja, hogy „zsidózik”, s erre nemigen van igény a magyar médiában, melynek
művelői között, származásukra való tekintet nélkül, tort ül a témára vonatkozó,
elfogultsággal párosult tudatlanság. A radikális jobboldaliak szememre vetették már,
hogy „a bűnös nép bélyegét” akarom rásütni a magyarságra, de az sem volt
kismiska, amikor egy szocialista-liberális folyóirat szerkesztője azzal adta vissza
az antiszemitizmus és a tudatalatti összefüggéseivel foglalkozó tanulmányomat, hogy
„új vérvádat koholok”.
Mindennek előrebocsátásával szeretnék reflexiókat fűzni Lovass István közíró
„Összehasonlító véralgebra és a holocaust” című visszataszítóan gusztustalan,
terjedelmes írásához, melynek a Népszabadságban való megjelentetése ellen, amint
arról a Hetek 1999/10. száma is beszámolt, befolyásos liberális és szocialista értelmiségiek
egy csoportja tiltakozott. Tény azonban, hogy a Lovass írása által kiváltott, tanácstalansággal
vegyes felháborodásról ők is tehetnek, tehát a képlet távolról sem olyan egyszerű,
s nem állíthatjuk, hogy az egyik oldalon állnak a „jók”, a másikon pedig a „rosszak”.
Lovass István cikkének műfaja Nyugat-Európában és Amerikában évtizedek óta
ismert. Úgy hívják: a holocaust relativizálása és az áldozatokról folytatott „számháború”.
Megjegyzendő, hogy bár a népirtások összehasonlításának nem, de a szenvedések összeméricskélésének
nálunk is voltak figyelemre méltó előzményei. Erős Ferenc Auschwitz és Kiskunhalas
című cikke sem volt más, mint ennek a műfajnak a terméke, annak ellenére, hogy a
szerző első mondatában leszögezte: „A Soának minden más genocídiumtól, tömeggyilkosságtól
való lényegi különbségét, egyedülálló mivoltát tagadni történelmileg igazságtalan,
sőt botrányos dolog.” (Ebbe a mondatba kötött bele Lovass István, hogy azután
felpattanjon kedvenc vesszőparipájára.) Mindazon-által Erős Ferenc párhuzamot vont a
kiskunhalasi menekülttáborban uralkodó, minősíthetetlen körülmények között fogva
tartott harmadik világbeli menekültek és a deportált zsidók sorsa között. Nagyvonalúan
elfeledkezett arról a körülményről, hogy a Franciaországban „sans-papiers”-nak
nevezett, valóban szörnyű országokból menekülők helyzete a fejlett világban is
mindenütt rendezetlen, hiszen nemcsak hogy elszöktek szülőföldjükről, de illegális
bevándorlóként a papírjaikat is megsemmisítették, tehát nincs hová
visszatoloncolni őket. A Kiskunhalason fogva tartottak, s a környezetüket elkeseredésükben
tönkretevők sajnálatra méltóak, de közénk csöppent idegenek, míg a zsidók a Római
Birodalom óta éltek az európai országokban, az évszázadok során jelentős mértékben
hozzájárulva a gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődéshez. Szolgálataikat,
hazájukhoz való hűségüket „honorálták” a német nácik és a velük együttműködő
nemzeti elitek azzal, hogy a gázkamrákba küldték őket.
Lovass István, aki a magyar újságírók többségénél tájékozottabb a holocaust
szakirodalmában, és ennek jelét is adja cikkében, nem említi Steven T. Katz nagyszabású,
a közelmúltban Amerikában megjelent munkáját, melynek címe: „A holocaust történelmi
kontextusban” (The Holocaust in Historical Context), melyet teljes egészében a Soá
egyedisége bizonyításának szentelt. Steven T. Katz állításait nem kívánom megismételni
Magyarországon, melynek közel hatszázezer zsidó vallású, vagy származása szerint
zsidónak számító polgárát pusztították el hihetetlenül rövid idő, többségüket
néhány hónap alatt.
Itt, a Duna partján cinikus profanizálás az indiánok vagy akár az örmények sorsát
összemérni a zsidókéval. Itt jegyzem meg egyébként, Lovass István hamisan idézi
Stark Tamást, a hazai „holocaust-demográfia” hivatásos specialistáját. Rá
hivatkozva négyszáz-négyszázhúszezres emberveszteséget említ, holott ezt a tömeget
csak 1944. április és június vége között deportálták, s hozzájuk kell számítani
az 1941. augusztusi úgynevezett KEOKH-deportálások, és a munkaszolgálat áldozatait,
továbbá az 1944. október 15. után újra meginduló deportálások, a halálmenetek és
a nyilas terror áldozatainak számát. Ez így együtt elérheti, sőt, talán meg is
haladja az ötszázötvenezres számot. Milyen alapon gondoljuk azonban, hogy ha a lemészárolt
indiánokat és az örményeket, illetve a sztálini gulágok áldozatait hasonlítgatjuk
a Soá áldozataihoz, az cinikus, antiszemita argumentáció, viszont, ha a nácik népirtásának
„melléktermékeként” lemészárolt romák kapcsán a „cigány holocaust” fogalmát
igyekszünk meghonosítani a médiában, az nemes és mélyről jövő szolidaritást tükröz?
A Soá relativizálására nem érv, hogy a sztálini gulágokon jóval több embert pusztítottak
el, mint ahány zsidó Hitler lelkén szárad, hiszen az évtizedek alatt kiirtott tömegek,
„a nép ellenségei” a legkülönbözőbb etnikumok és társadalmi csoportok közül
kerültek ki, ráadásul a hóhérok jó része maga is az ázsiai típusú despotizmus áldozatává
vált. Még kevésbé áll helyt a párhuzam a romákkal - ebben Karsai László történésznek
teljesen igaza van. Az a tény, hogy Auschwitzban cigányokat is gyilkoltak, szovjet
hadifoglyok, lengyelek, ellenállók és más, a nácik által ellenségesnek vagy nem kívánatosnak
minősített csoportok mellett, nem feledtetheti, hogy a holocaust mindenekelőtt a zsidóság
kollektív tragédiája volt.
A Lovass István cikkének közlése ellen tiltakozók közül jó néhányan teljesen
elfogadhatónak tartják a zsidó-roma párhuzamot, amit Tamás Gáspár Miklós a következőképpen
foglalt össze „Az új nemzet” című cikkében, mely a Népszabadságban látott
napvilágot: „Napjaink zsidókérdése a romakérdés.” A protestálók közül számosan
követelték a „cigány gettók” felszámolását, s az önkormányzatokra, illetve az
államra hárították a felelősséget kialakulásukért. A szociális és etnikai feszültséget
összemosó antirasszista ideológia, „a másság iránti tolerancia” jegyében következetesen
társítják a holocaust hiányos feldolgozásából fakadó, fájdalmas, tömeglélektani
jellegű problémát napjaink valóban súlyos, sürgős orvoslást kívánó társadalmi
és gazdasági gondjaival, ami a legjobb módszer arra, hogy neurotizálják a mai magyarságot.
Sem Lovass István, sem pedig az ellene kardot rántó liberálisaink nem hajlandók
elfogadni azt a nyilvánvaló tényt, hogy a huszadik század folyamán radikális
nacionalizmussal feltöltődött keresztény-zsidó feszültség, a belőle fakadó
antiszemitizmus, s az erre épülő holocaust nem egy etnikai gyűlölet és egy népirtás
volt a sok közül, hanem az emberi erkölcs, a vallási világnézet lényegi csődjét
testesítette meg. Az egyetemes etikai bénultság, mely - Jehuda Bauer kifejezésével
élve - „gyilkos konszenzust” teremtett, nem a civilizált világ perifériáján következett
be, hanem egy magasan fejlett polgári társadalomban, Németországban, ahol autópályák
épültek, s a nemzetiszocializmus lerakta a „jóléti társadalom” alapjait.
Hitlernek ideológiai előfutárai voltak, de rendszerének nem volt elődje, míg Sztálin
„szocializmusa” mögött ott tornyosul nemcsak Lenin, de Rettegett Iván és Dzsingisz
kán alakja is.
A Vatikán keresztény-zsidó munkabizottságának múlt év tavaszán közzétett
dokumentuma, melyről novemberben Pannonhalmán tanácskoztunk, rendkívül nagy jelentőségű,
s Lovass István irományának cáfolataként is olvasható. A mai magyar társadalom
azonban úgy tűnik, még mindig nem érett meg arra, hogy ne elégedjen meg a bevált közhelyek
ismételgetésével, és a keresztény-zsidó viszony új szemléletű megközelítését
igényelje. Nem hajlandó például arra, hogy szembenézzen a Soá előtti és utáni
hazai antiszemitizmus problémájával, és rekonstruálja azt a tömegpszichológiai kényszerpályát,
mely a deportálásokhoz vezetett, s szerepet játszott abban, hogy 1945 után a
kommunista diktatúra nemcsak be tudott rendezkedni, de átmenetileg tömegbázisra is
szert tudott tenni.
„Zsidózunk” és „kommunistázunk” ahelyett, hogy végre indulatoktól mentesen közelítenénk
meg az 1945 utáni antiszemita megmozdulások kérdéseit. A közelmúlttal való fájdalmas,
de elkerülhetetlen szembenézés, a felelősségről szóló racionális diskurzus
helyett még mindig a felgyülemlett feszültség cinikus kihasználása folyik. Ez a
taktika egyszer az 1990 és 1994 között zajlott „első médiaháborúban” már bevált,
s egyesek úgy vélik, érdemes újra próbálkozni vele. Akkor, 1990 tavaszán a Népszabadság
közölte V. Domokos György antiszemita hangvételű cikkét, mely éles tiltakozásokat
váltott ki, és hozzájárult a légkör megromlásához. Most pedig hozta Lovass István,
„a mai jobboldali nemzeti-konzervatív sajtó” képviselőjének írását, annak
kompromittálása céljából. Érdemes azonban megemlíteni, hogy a „legnagyobb példányszámú
napilap” a rendszerváltás óta a szólásszabadság szélsőségesen liberális, Kis János-
és Halmai Gábor-féle felfogása mellett tört lándzsát, és ahogy ezt Kőbányai János
vitacikkében találóan megállapította, aggályosan mentes kívánt maradni mindenféle
„zsidó elfogultságtól”. Törzsszerzői, akiknek egy része a témával kapcsolatban
nemcsak médiaguru, de tudományos tekintély, s egyszersmind egyetemeink „adu ásza”
is, ezúttal tiltakoztak Lovass István közlése ellen. Igazuk van, de az a benyomásom,
hogy maguk is teljes erővel dagasztották a sarat, melyet most szeretnének letörölni a
cipőjükről.
(A szerző történész, közíró)