KARL PFEIFER
NAGYÍTÓ
A halál angyala Svájcban

A Svájcban székelő és svájci vezetés alatt álló Nemzetközi Vöröskereszt azt állítja, nem tudta azonosítani Josef Mengele, Adolf Eichmann, Klaus Barbie és Erich Priebke náci háborús bűnösöket, amikor számukra a második világháború után úti okmányokat állított ki. Az utóbbi években kiderült, hogy a náci bűnösök még 1945 után is bizton számíthattak svájci segítségre.

Csak a svájci bankok ellen az USA-ban emelt vádak bírták rá a svájci bankegyesületet arra, hogy 1997. augusztus 23-án 72 újságban 19 nyelven 1872 olyan bankszámla tulajdonosának nevét közöljék, amelyet még 1945 előtt nyitottak meg, ám tulajdonosai nem jelentkeztek többé. A bankok egyszerűen megfeledkeztek arról, hogy a listákon olyan hírhedt háborús bűnösök is voltak, mint Karl Jäger, aki SS-Standartenführerként 130 ezer litván zsidó meggyilkolásáért volt felelős, és aki 1959-ben az NSZK-ban vizsgálati fogsága alatt öngyilkos lett, vagy Vojtech Tuka, a szlovák bábállam magyar származású miniszterelnöke, aki 107 ezer szlovák zsidó elhurcolásáért felelt. Ezen felül szerepelt a listán Ernst Kaltenbrunner Gestapo főnök, valamint Willy Bauernek, a theresienstadti koncentrációs tábor helyettes parancsnokának özvegye. Ettől kezdve nem lehetett többé tagadni a svájci bankok szoros kapcsolatát a háborús bűnösökkel.
De nemcsak a bankok segítettek a háború után - amikor már nem nehezedett nyomás Svájcra - a náci bűnözőknek. A Genfben székelő Nemzetközi Vöröskereszt (NVK) is kitett magáért. Még 40 évvel a háború vége után is zárolt anyagként kezelték a Mengele-aktát. Csak akkor engedték meg a tudósoknak, hogy tanulmányozzák ezeket az okmányokat, miután Gerald Posner, az amerikai Auschwitz-kutató panaszt emelt emiatt az amerikai szenátusnál Washingtonban, George Shultz, akkori amerikai külügyminiszter pedig levélben a Vöröskereszt vezetőinél. Az okmányok dokumentálják, hogy 1949. május 21-én Josef Mengele a genovai svájci konzul kezéből egy Helmut Gregor névre kiállított IKRK-útlevelet kapott, melynek segítségével sikerült később Argentínába menekülnie. A „Halál angyala” néven hírhedtté vált náci Argentínában és Paraguayban az ottani hatóságok védelmét élvezte, annak ellenére, hogy egyike volt a leginkább keresett háborús bűnösöknek. Fejére magas díjat tűztek ki.
Mengele azonban nemcsak a svájci Alpokat szerette, hanem azokat a nagy svájci bankokat is, amelyek bankszámláit kezelték. Svájci barátai segítségével már az 50-es években rendszeresen Svájcba látogatott síelni, és azért, hogy családjával találkozzon, anélkül, hogy bármitől is félnie kellett volna.
A német rendőrség figyelt fel arra, hogy Mengele felesége, aki Meranban, Dél-Tirolban élt, rendszeresen Svájcba utazott. Rolf nevű fia Montreuxben, egy internátusban tanult. Nincs bizonyíték arra, hogy a svájci hatóságok tudtak volna minderről. A bonni kormány haragjában hivatalos tiltakozást nyújtott be a svájci külügyi hivatalnál Bernben, amikor a zürichi rendőrség 1961-ben menekülni hagyta Mengelét. A németeket külön is dühítette, hogy a svájci hatóságok csak többszöri reklamáció után adtak választ. A német tiltakozás arra vonatkozott, hogy 1961 februárjában az auschwitzi hóhér már olyannyira biztonságban érezte magát Svájcban, hogy Oerlikonban, Zürich egy peremkerületében kiadó lakást keresett a maga számára. Felesége egy szerény egyszobás lakást vett ki, és a szomszédok visszaemlékezései szerint levélládájára kiírta a Mengele nevet.
A nemzetközi körözés alatt álló bűnöző nemsokára személyesen is megérkezett Klotenbe. A német rendőrség nyomában volt és minden lépését követte. Amikor egy civilben lévő német rendőr Klotenben felfedezett egy körülbelül 50 éves gyanús férfit, aki éppen egy teraszon napozott, azonnal feljelentést tett a zürichi kantonrendőrség főnökénél és
a frankfurti államügyészségen. Utóbbi azonnal Zürichbe küldte Joachim Krüger főügyészt, aki a nagy frankfurti Auschwitz-perben az államot képviselte.
1985 áprilisában, azaz huszonnégy évvel később a svájci Sonntags-Blick újságírója megtalált egy levelet, amelyben a zürichi rendőrség arról kérdezte a berni kormányt, hogy vajon tartóztassák-e le Mengelét, és ha igen, nem kell-e aztán tartani a nemzetközi bonyodalmaktól. A zürichi rendőrség tizenkét rendőrt bízott meg Mengele huszonnégy órás megfigyelésével. Amikor végre megérkezett Bernből a válasz: „Őrizetbe lehet venni Mengelét”, a német háborús bűnös már elhagyta Svájcot. A rendőrök még akkurátusan feljegyezték azt, milyen rendszámú autóval hagyta el az országot.
A háború után Mengelének sikerült egy angol katonai fogház kórházából elmenekülni. Állítólag egy pár évig szülővárosában újraépítette és vezette a Carl Mengele és fiai mezőgazdasági gépgyárat, aztán Olaszországon keresztül Buenos Airesbe került. Mint utóbb kiderült Josef Mengele 1947-ben Evita Peron európai utazása alkalmából Svájcba is ellátogatott, ahol Argentína koordinációs hivatalt létesített a kivándorló nácik részére. Erről a svájci kormánytagok is értesültek. Mengele1959-ben Paraguaytól állampolgárságot kapott és valószínűleg 1979-ben halt meg: állítólag egy tengerparti nyaralás alkalmával vízbefulladt Brazíliában.
A svájci hatóságok csak akkor voltak hajlandók megvizsgálni az ügyeket, miután 1996-ban a médiában elkezdtek megjelenni az amerikai titkosszolgálat jelentései, amelyek a Nemzetközi Vöröskeresztet azzal vádolták, hogy a német nemzeti szocialista uralom idején náci ügynökök épültek be a szervezetbe.
Nyilvánosságra hozták azt a tényt is, hogy Giuseppe Giovanni Beretta, az NVK isztambuli képviselője, az SS-szel együttműködve a nácik által rabolt arany illegális csempészésével foglalkozott. Manapság az IKRK ezt úgy próbálja beállítani, hogy Beretta egyszerűen csak saját szakállára nyerészkedett. Berettát természetesen nem állították bíróság elé, csak azt a tanácsot adták neki, hogy hagyja ott az állását. Ezt a megértő bánásmódot a svájci hadsereg hírszerző főnökének, Roger Masson tábornoknak köszönheti, aki a Vöröskereszt vezetésétől levélben kért kíméletet védence számára.