HECHS LÁSZLÓ JERUZSÁLEM
Bömbölő oroszlán vagy cincogó egér

A politológusok szerint a nemzeti egységkormány megalakítását mindig az ellenzék javasolja, és a kormánypárt elutasítja. Ám Izrael története során több ízben is alakult ilyen kormány, elsősorban háborúk (1967-ben és 1973-ban) vagy pedig olyan súlyos gazdasági válság, mint a nyolcvanas évek közepén elszabadult infláció idején. Tavaly Netanjahu kétszer is felhívta Ehud Barakot, hogy csatlakozzon a kormányhoz, ám az ellenzék vezetője - saját választási győzelmében bízva - mindkétszer elutasította az ajánlatot.

A purim ünnepe alatt is teljes a készültség Észak-Izraelben    Fotó: MTI

Netanjahu hangsúlyozta, hogy az ország olyan súlyos kérdések megválaszolása előtt áll, mint amilyen Jeruzsálem státusza, a palesztin autonómia végső rendezése, a menekültkérdés, a zsidó települések sorsa, amelyek eldöntéséhez széles nemzeti konszenzus szükséges. Az elmúlt hetek történései arra indították Saron külügyminisztert, hogy megismételje Netanjahu felhívását egy nemzeti szükségkormány megalakítására, és a május 17-ére kitűzött választások elhalasztására. A Munkapárt azonban választási trükknek minősítette és elutasította a veterán politikus javaslatát.
A javaslat előzménye az utóbbi idők legsúlyosabb merénylete volt. Az izraeli katonai konvoj Saba falvából haladt visszafelé a hegyi úton. Amikor a páncélozott, golyóbiztos Mercedes a kanyart bevette, hirtelen éktelen robbanás hallatszott. Az út mentén elhelyezett bombát távoli kezek hozták működésbe. Az autót a robbanás ereje a magasba emelte, s égő roncsként hullott vissza az útra.
Az utasok: Erec Gerstein dandártábornok, a tábornok drúz sofőrje, Abu Ris, aki úgy ismerte a dél-libanoni vidéket, mint a tenyerét, Omer Alkabétz rádiós őrmester és Ilan Roeh, az Izrael Hangja veterán riportere, aki „közelről akarta látni és hallani az eseményeket”, valamint egy 38 éves összekötő tiszt azonnal életüket vesztették. A konvoj életben maradt tagjai tovább kutattak a helyszínen, és további két fel nem robbant pokolgépet hatástalanítottak.
A merényletért Bejrútban a Hezbollah („Isten Pártja”) elnevezésű síita szervezet vállalta magára a felelősséget. A legutóbbi merénylettel az izraeli áldozatok száma ebben az évben hétre emelkedett.

Izraeli vadászgépek bombázzák a Hezbollah állásait Dél-Libanonban. A megoldás kulcsa Háfez Aszad szír elnök kezében van    Fotó: Hetek archív

A libanoni front

A történtek ismét középpontba állították a libanoni-szír front kérdését, amelyet a palesztin probléma időről időre háttérbe szorít. Saul Mofaz vezérkari főnök azonnal elrendelte az eset körülményeinek vizsgálatát. Vajon a támadók tudták-e, ki a Mercedes utasa? Ha igen, honnan szerezték információjukat? A tábornok az utazás előtt megváltoztatta az útvonalát, s így felmerült a gyanú, hogy az informátor egy helyi faluból kerülhetett ki. Ez felerősítheti az izraeli társadalomban azokat a hangokat, amelyek szerint Izraelnek magára kellene hagynia a dél-libanoni „szövetséges” falvakat, hiszen elképzelhetetlen, hogy a sorozatos robbantásokat helyi segítség nélkül hajtják végre.
Össztűz alá került az a hallgatólagos megállapodás is, amelyet az 1996. áprilisi hadműveletek után az akkori amerikai külügyminiszter, Warren Christopher közvetített ki. A Steinbeck-regény címéről elnevezett „Érik a szőlő”-akció légicsapásai után a felek hallgatólagosan megállapodtak, hogy kölcsönösen megkímélik a polgári lakosságot. A Hezbollah pedig vállalta, hogy tartózkodik további „katyusák” kilövésétől Észak-Izraelre, és nem helyezi el bázisait polgári települések közelében. A Peresz-kormány által
megkötött megállapodást erős bírálat érte a jelenlegi kabinet részéről, mondván, hogy ezáltal az izraeli
katonák céltáblákká váltak a Hezbollah fegyveresei számára. Az iszlám szervezet egyébként időről időre megsérti ezt a megállapodást. A merénylet napján is két rakéta landolt egy galileai településen. A fegyveresek pedig rendre a polgári lakosság háta mögé bújva indítják akcióikat, amely lehetetlenné teszi, hogy Izrael megfelelő választ adjon a gerillák kihívásaira.
Az izraeli légierő gépei még aznap a magasba emelkedtek, hogy megtorló csapást mérjenek a baalbeki főhadiszállásra, valamint a nabatijei, a dzsemajdzsemai és a Bejrúttól délre fekvő célpontok ellen. A támadással a Hezbollah működésére szándékoztak csapást mérni. A másnapi kabinetülésen éles vita bontakozott ki, a „hogyan tovább”-ról. A döntés a további hadműveletek leállítása volt, annak ellenére, hogy előző este Netanjahu már szárazföldi és tengeri csapatok bevetéséről is szólt.

Biztonsági övezet

Erre azonban nem került sor. A miniszterelnök felfüggesztette a támadást, és egyben figyelmeztette a Hezbollahot: amennyiben a gerillák rakétát lőnek ki Galileára, Izrael súlyos ellenlépéseket tesz. A zsidó államnak - mondta Netanjahu - nem érdeke a konfliktus eszkalálódása, de nem hajlandó kibékülni a jelenlegi helyzettel sem. A kormány fontolgatja az „Érik a szőlő”-megállapodás felmondását, és kész arra, hogy mentesítse a megállapodás okozta korlátok alól a „Cahalt”, az izraeli véderő Libanonban harcoló egységeit. A hadműveletek leállításában szerepet játszott az amerikai kormányzat is, amely azonnali önmérsékletre szólította fel a szemben álló feleket.
A merényletek kapcsán újra óriási erővel lobbant fel a vita a libanoni kérdés megoldásáról. A „Négy Anya” elnevezésű mozgalom, amelynek a célja az izraeli fiatalok hazahozatala a libanoni frontról, fokozta kampányát. Jelszavuk: „Libanon Izrael Vietnamja”. Véleményük szerint egy megoldás van: az izraeli hadsereg egyoldalúan vonuljon vissza a nemzetközi határra. Izraelnek nincs semmi keresnivalója Libanonban, s az északi településeket a határról is meg lehet védeni. A napokban hasonló céllal megalakult egy másik mozgalom is, „Harminc Anya” néven. A „harmincak” - szemben a világi „négyekkel” - a Nemzeti Vallási Párt támogatásával ortodox szülőket tömörítenek. A Munkapárti Josszi Beilin - Simon Peresz külügyi „szárnysegédje” - is szervezetet alapított annak előmozdítására, hogy Izrael egyoldalúan vonja vissza csapatait az úgynevezett „Biztonsági Övezetből”.
A Likudos Saron-terv szintén egyoldalú kivonulást helyez kilátásba, ám fokozatosan, azt vizsgálva, hogy vajon a kiürített területeket a libanoni központi kormányhadsereg veszi-e ellenőrzése alá, vagy pedig a Hezbollah paramilitáris egységei ássák be oda magukat. Ezzel szemben mind a munkapárti Barak, mind pedig a kormány hivatalos álláspontja úgy véli, hogy Izraelnek nem szabad a libanoni kormánnyal való biztonsági megállapodás nélkül kivonulnia az övezetből, mert akkor a Hezbollah kijuthat a nemzetközi határra és támadásait már közvetlenül az észak-izraeli célpontokra összpontosíthatja. Ezzel visszaállna az 1982-es „Békét Galileának”-hadművelet előtti helyzet, amikor Arafat felfegyverzett harcosai szivárogtak be északról vízen, levegőben és szárazföldön, hogy „csapást mérjenek a cionista hódítókra”. Izrael akkor a fegyveres támadásokra válaszolva indított háborút Arafat csapatai ellen, és sikerrel kiűzte őket Libanonból. A kivonuló izraeli csapatok egy 40 kilométer széles biztonsági övezetet alakítottak ki.
Az izraeli kormány néhány hónapja elfogadta az ENSZ Biztonsági Tanácsának 425. számú határozatát, amely felszólítja Izraelt, hogy vonja ki csapatait Libanon földjéről. A kompromisszumos javaslat szerint a libanoni kormánynak kellene garantálnia Izrael északi határait. Szelim el-Hossz miniszterelnök, „szíriai alkormányzó” a javaslatra először kedvezően reagált, majd - szír nyomásra - véleményét megváltoztatva teljesen befagyasztotta a kapcsolatokat. Izrael nem békeszerződést ajánlott, hanem azt, hogy kivonja csapatait, ám Libanon nem hajlandó felelősséget vállalni Izrael határainak biztonságáért. Annak ellenére sem, hogy minden állam nemzetközi kötelezettsége a területéről kiinduló fegyveres agresszió megakadályozása, amely más állam ellen irányul. Franciaország, Libanon hagyományos védnöke is támogatásáról biztosította a bejrúti álláspontot.

Patthelyzet

A holtpontról történő elmozdulást a politikusok és a szakértők különböző utakon látják elérhetőnek. Annyi bizonyos, hogy a Hezbollah elleni légicsapások nem hoztak megoldást. Efrájim Sené veterán munkapárti tábornok szerint Izraelnek a libanoni víz- és áramszolgáltatás, valamint a libanoni építkezések - amelyeken közel egymillió szír munkanélküli dolgozik - megbénításával kellene arra kényszerítenie Libanont, hogy fékezze meg a Hezbollah tevékenységét. Uzi Landau, a Kneszszet külügyi bizottságának elnöke szerint Libanon „szíriai gyarmat”, így Izraelnek az igazi felelősre, a megszálló szír hadseregre kell csapást mérnie. „Majd ha az ő katonáik is koporsóban érkeznek a damaszkuszi repülőtérre, talán megváltozik az álláspontjuk” - jelentette ki Landau.
Abban az eltérő álláspontot vallók is egyetértenek, hogy Libanon a „szír patrónus” gyámkodása nélkül már rég megegyezett volna Izraellel. Ám - úgy tűnik - nincs mit tenni: Izrael nem oldhatja meg libanoni problémáját anélkül, hogy ne bocsátkozna alkuba Aszaddal. A szír elnök pedig nem engedi Libanont, hogy megegyezzen, mert az rontaná esélyeit a Golán visszaszerzésére. Így fordulhat elő, hogy a „hódító” Izrael kivonná csapatait Libanonból, ám a „meghódítottak” - a libanoni kormány - bár nem önszántukból, de nem egyeznek bele a „felszabadulásba”. Még a Nasrallah vezette Hezbollah sem venné jónéven a kivonulást, mert ezzel megszűnne az úgynevezett „raison d’ętre”-je (létezésének oka), az „izraeli megszállás”, mielőtt a mozgalom a libanoni társadalom meghatározó erejévé nőné ki magát.

Szíria, a patrónus

A libanoni csatározások a Golán-fennsíkért folynak. Ha Izrael a politikai megegyezés útját választja, akkor fel kell áldoznia - részben vagy egészben - a fennsíkot Libanon oltárán. Ezzel megoldhatja a libanoni válságot, de egyúttal új konfliktust teremthet a szír határ mentén. 1967 előtt a Golán volt Izrael számára az, ami ma Libanon: nem múlt el nap, hogy a határmenti települések lakosait a fennsíkról ne érte volna támadás a mélyebben fekvő területeken. Szíria a tárgyalások felújításának előfeltételéül azt tűzte ki, hogy azok ott folytatódjanak, ahol a Rabin-kormánnyal megszakadtak. Mint ismeretes, az akkori izraeli kormány megfelelő biztonsági garanciák intézkedése fejében lemondott volna a fennsíkról. Aszad azonban hallani sem akart arról, hogy a fennsíkot demilitarizálja, és az izraeli előrejelző állomások megmaradjanak a helyükön. Izrael hajlandó a párbeszédre, de minden előzetes feltétel nélkül. A szírek viszont azt szeretnék, ha a zsidó állam - mindenféle tárgyalást megelőzően - kötelezné magát, hogy kivonul a Golánról. Erre Izrael természetesen nem hajlandó, így nincs elmozdulás a holtpontról.
Az idő nem Izrael javára dolgozik: a Hezbollah egyre inkább meghatározó tényezővé nőheti ki magát a libanoni politikai életben. Minél később történik meg a politikai rendezés, annál kisebb lesz az esély a szervezet lefegyverzésére, amely a maronita keresztény-muszlim egyensúlyt megbontva iszlamizálhatja Libanont. Az iráni atomfegyverkezés pedig Szíria ellenállását erősítheti. Izraelnek meg kell győznie Angliát, Franciaországot és az Egyesült Államokat, hogy érdekeik közösek Libanon függetlenségének helyreállításában, a megszálló szír csapatok kivonásában, Damaszkusz kompromisszumra kényszerítésében és az iráni atomfegyverkezés megfékezésében egyaránt.
A palesztin probléma rendezése, a Libanonból való kivonulás és a szírekkel történő kompromisszum sokak szerint elérhetetlen egy nemzeti egységkormány megalakítása nélkül Izraelben. Erre azonban - a baloldal jelenlegi elutasító magatartása miatt - alighanem csak a választások után kerülhet sor. A problémák rendezése valószínűleg ötvözi majd a katonai és politikai eszközöket. Az ezredforduló előtti utolsó esztendő sorsdöntőnek ígérkezik tehát a zsidó állam számára, amelyben kiderül majd: Izrael „bömbölő oroszlán-e vagy pedig cincogó egér”.