Tíz éve kiáltották ki az 1949-es népköztársaságot felváltó Magyar Köztársaságot.
Már akkor, tíz évvel korábban sem emlékeztek meg arról, hogy a magyar történelem
harmadik köztársasága lépett be a történelembe. Az első magyar köztársaságot
1918 novemberében kiáltották ki, elnöke Károlyi Mihály lett, a köztársaság 1919 márciusáig
állott fenn. A második köztársaságot 1946 februárjában hozta létre az 1945
novemberében demokratikusan választott nemzetgyűlés, elnöke előbb Tildy Zoltán,
majd amikor őt eltávolíttatta az előrenyomuló kommunista hatalomátvétel, egy történelmi
pillanatra Szakasits Árpád lett. Ezt a köztársaságot 1949-ben váltotta fel a Magyar
Népköztársaság. A harmadik Magyar Köztársaság 1989-től államformája a Kádár-rendszer
helyén létrehozott magyar demokráciának.

Ellenzéki kerekasztal tárgyalás 1989-ben. A köztársaságot már az átmeneti kormány
idején kikiáltották Fotó: MTI
Franciaországban a történelmi emlékezet számozza a köztársaságokat. A mai, az
1958-ban létrejött gaulle-ista köztársaság már az ötödik a francia történelemben.
Ez a sorszámozás azt árulja el, hogy a francia nemzet azonosul a köztársasági államformával,
és számon tartja ennek az államformának történeti sorsát, amelyet magáénak vall.
A magyar nép politikai tudatában a köztársaság nem vert ilyen mély gyökeret.
1849-ben, amikor a Debrecenbe menekült országgyűlés megfosztotta a Habsburg-házat a
magyar trón birtoklásának jogától, a forradalmi törvényhozás nem változtatta meg
az államformát. Akkor a törvényhozók meggyőződéses republikánusok voltak, de nem
érezték magukat felhatalmazva arra, hogy az átmeneti helyzetben döntsenek az államforma
kérdéséről. Ezt egy végleges helyzetben működő törvényhozás feladatává akarták
tenni. 1989-ben azért nem sorszámozták a magyar köztársaságokat, mert a kikiáltott
új demokratikus államforma hívei nem érezték egyértelműen elődjüknek az előző két
köztársaságot. Az 1918-as köztársaságot megterheli annak az emléke, hogy nem csupán
a háborús vereség következtében felbomlott Habsburg Birodalom örökébe lépett,
hanem hozzá kapcsolódik a történelmi Magyarország felbomlása is. Az októbrista köztársaság
máig Trianon történetéhez kapcsolódik a magyar politikai múlttudatban, ezért elutasított
történeti örökség a mai köztársaságot létrehozó erők jelentős része számára.
Hasonló a sorsa az 1946-os köztársaságnak is. Kikiáltásakor az ország nem volt független,
és sokan az 1947-ben már bekövetkezett kommunista hatalomátvétel előkészítő stádiumának
tekintik. Az 1989-ben kikiáltott köztársaság címerére az 1990-ben szabadon választott
országgyűlés többségi (nem konszenzussal hozott) határozattal ráhelyezte a koronát,
a korábbi Magyar Királyság szimbólumát. Kifejezésre juttatta ez a döntés, hogy a Kádár-rendszert
felszámoló politikai erők zöme nem az előző köztársaságok utódának tekinti magát,
hanem az egykori Magyar Királyság örökösének. A köztársaság címerére helyezett
korona jelzi, hogy a mai magyar állam szorosan kötődik azokhoz az évszázadokhoz,
amelyekben a Trianonban elcsatolt területek Magyarországhoz tartoztak. Jelzi azt is,
hogy a koronás címer mellett szavazók inkább érzik az új magyar államot a két világháború
közötti „király nélküli királyság”, mint a problematikus és nem teljesértékű
demokratikus kísérletek utódának. A Kádár-rendszer felszámolása nélkülözi a
republikanizmus fiatalos pátoszát. A koronához ragaszkodók viszont nem merik vállalni
a korábbi monarchiát. A harmadik magyar köztársaság története a még mindig
befejezetlen rendszerváltás történetét jelenti. Érzelmi viszonyunk az új köztársasághoz
a rendszerváltás lezárulása után fog csak kialakulni.
Az új köztársaság történetét meghatározza az is, hogy lényegileg eltérő erők
hordozták. A rendszerváltás tartalmát tekintve fontos kérdésekben konszenzus állott
fenn a Kádár-rendszerrel szembenálló politikai irányzatok között, de lényeges kérdésekben
szakadék választotta el őket. A nemzeti probléma értelmezésének különbsége
jelentette a szakadékot. A magát nemzetinek minősítő irányzat a magyarországi
rendszerváltás fő tartalmának tekintette a szomszéd országokbeli magyar kisebbségek
etnikai alapon szerveződött igazgatási autonómiájának kiharcolását, míg a magát
elsősorban demokratikusnak tekintő irányzat az aktuális nemzeti problémának elsősorban
a modernizációt, az ország fejlett nyugati országgá válását tekintette. Az új köztársaság
tartalmát jelentő átalakulás olyan feladatot jelentett, amelynek végrehajtásához
nem állt rendelkezésre történelmi tapasztalat. A világon eddig még sehol nem hajtották
végre egy nagy volumenű állami nagyipar magánkézbe adását. Az 1956-os forradalom
megharcolói ezt képtelenségnek tartották, és a különböző, akkori politikai irányzatok
egységesen foglaltak állást az állami tulajdon fenntartása mellett, a forradalom céljának
a nemzeti függetlenség és a politikai demokrácia kiharcolását tekintették. A
hetvenes-nyolcvanas évek tapasztalatai, a szovjet típusú államgazdaság alacsony hatékonyságának
felismerése és modernizálhatatlannak bizonyulása tette az 1989-90-es rendszerváltás
céljává az állami tulajdon privatizálását. A rendszerváltás olyan sokrétű és
mindenre kiterjedő folyamat volt, hogy nem volt lehetséges egyetlen, rövid időre összpontosult
forradalmi átrendezéssel végrehajtani. Az átalakítás egyes fő feladatainak végrehajtása
egymást követő rendszerváltási szakaszok tartalmává lett. Mivel a magyar rendszerváltás
fő hordozóerői nem ugyanannak a törekvésnek mérsékeltebb, illetve radikálisabb irányzatai
voltak, hanem különböztek a rendszerváltás fő feladatát jelentő nemzeti probléma
értelmezésében, a rendszerváltás egyes szakaszait egymással lényeges kérdésekben
szembenálló politikai irányzatok által alkotott kormányok hajtották végre.
Az Antall-kormány végrehajtotta a demokratikus politikai modell kialakítását. Nagyjából
azt a koncepciót vitte át a gyakorlatba, amelyet 1989-ben a kerekasztal tárgyalásoknál
az ország összes demokratikus tényezője átfogó megállapodással kidolgozott. A
koncepció kimunkálásában résztvettek az előző rendszer képviselői is, és a felszámolás
alá került rendszer utolsó kormánya, a Németh Miklós-kormány már maga hozzáfogott
az átalakításhoz. Új alkotmány kimunkálására azóta sem került sor, a Németh-kormány
alatt végrehajtották az 1949-es alkotmánynak azokat az átfogó módosításait,
amelyek lényegében már új alkotmánnyá tették az örökölt szovjet mintájú alkotmányt.
A köztársaságot is már az átmeneti kormány idején kikiáltották. Az új demokrácia
népképviseleti rendszere szintézisbe foglalja a politikai megoszlást pontosan leképező
arányos választási rendszert és a politikai stabilitást rögzítő többségi
rendszert. Mára kimondható, hogy ez a rendszer beváltnak tekinthető: meg tudta valósítani
a társadalom politikai megoszlását kifejező népképviseletet, és meg tudta akadályozni
a törvényhozásban jelen levő erők olyan mértékű szétforgácsolódását, amely az
országot kormányozhatatlanná teheti. A megoszlott rendszerváltó erők törekvése nem
volt egészen harmonikus. Az elsősorban a politikai demokrácia érvényesülése mellett
elkötelezett erő a kormány parlamenti ellenőrizhetőségét tekintette elsősorban
fontosnak, a szomszéd országokkal szemben egységes politikai akaratot mutatni akaró irányzat
a nemzeti egységet kifejező erős kormányzást akarta érvényesíteni. A Németh-kormány
átalakítási koncepciója elsősorban a kormány kezét akarta megkötni, s a nyugati
szokásoknál nagyobb mértékben rendelte alá a törvénykezést kétharmados többséget
követelő szabályozásnak. Antall a legnagyobb ellenzéki párttal megkötött megállapodással
csökkentette a kétharmados szabályozáshoz kötött törvények számát, s ezzel növelte
a kormány mozgásterét. A végrehajtó hatalom kialakítását a nemzeti egységre és
az azt megvalósító kormányzati hatalomra törekvő MDF-kormány végezte el. Antall a
megállapodásban keresztülvitte az azóta „kancellári rendszernek” nevezett kormányzati
struktúrát, amely kizárja az egyes miniszterekkel szemben emelt bizalmatlansági indítványt,
és a kormány egész tevékenységét alárendeli a miniszterelnök akaratának. A „paktum”
törvényhozásilag is túlbiztosította a kormány helyzetét. A konstruktív
bizalmatlansági indítvány, amely a bizalmatlansági indítványt kezdeményező
parlamenti erőket új kormányfő megnevezésére kötelezi, gyakorlatilag kizárja a
kormányválságot és az előrehozott parlamenti választást. Mindez biztosította az
alakuló demokrácia politikai stabilitását, és két cikluson keresztül az új demokrácia
eredményes politikai modelljének bizonyult. A két meghatározó politikai irányzat
vezető pártjai elvetették az elnöki rendszert, és a népszavazással választott köztársasági
elnök intézménye helyett a törvényhozás által választott elnök intézményét valósították
meg. Ez a szimbolikus államfő intézményét jelenti, azonban az átmenet többször válságos
helyzete valóságos szerephez juttatta az államfőt, akire az első parlamenti ciklus
idején ráhárult annak a megakadályozása, hogy az akkori kormány saját
propagandaeszközévé tegye az állami televíziót és rádiót. Mindent egybevetve megállapíthatjuk,
hogy a Magyar Köztársaság az első demokratikus kormány igazgatása alatt strukturálisan
nyugati arculatú demokráciává vált.
Az Antall-kormány alatt lezajlott az államgazdaság átalakításának első szakasza
is. A feladat kettős volt. Nem csupán magántulajdonba kellett adnia az állam által létesített
iparvállalatokat, hanem fel kellett számolnia a „szocialista iparnak” azt a részét,
amely korszerűsíthetetlennek bizonyult. A korábban állami nagyipar jelentős része
került külföldi érdekeltségek kezébe, a hazai kézbe került privatizált vállalatok
jelentős részének tulajdonosa a korábbi rendszer által odahelyezett igazgató lett. A
magyar kisvállalkozó réteg nem rendelkezett akkora tőkével, amellyel állami mamutvállalatokat
megvásárolhatott volna. A tulajdonviszonyok átalakításának terén elszakadt egymástól
a rendszerváltás „objektív tartalma”, azaz az államgazdálkodás magángazdálkodássá
alakítása elszakadt attól a szubjektív céltól, amelyet a rendszerváltás iránt
lelkesedők nagy része a rendszerváltás lényegének érzett: a korábbi vezető réteg
privilégiumaitól való megfosztásától. A privatizálás végrehajtása úgy tűnt,
hogy átmenti a korábbi hatalmasok privilégiumait, és sokak számára egyáltalán nem
tűnt rendszerváltásnak. Mindezzel együtt járt az, hogy a szocialista ipar leépítése
a termelés csökkenését hozta magával, és jelentős mértékű munkanélküliséget
eredményezett.
1994-ben a kormányt a korábbi rendszer utódpártja vette át, amelyhez koalíciós
partnerként csatlakozott az a rendszerváltó párt, amely elsősorban a politikai demokráciát
tekintette a rendszerváltás leglényegesebb tartalmának. Mivel az előző nacionalista
kormány hidegháborút indított több szomszéd ország ellen, hogy külpolitikai nyomást
gyakoroljon rájuk a magyar kisebbségek önrendelkezésének kiharcolása érdekében, és
a nacionalista ideológia monopolhelyzetét akarta kialakítani a tömegkommunikáció és
az oktatás területén, a politikai demokrácia elkötelezettjei kisebb kockázatot láttak
abban, hogy a nacionalisták monopoltörekvésével szemben szövetkezzenek az előző
rendszer utódpártjával, mint hogy a rendszerváltás további folytatását a
nacionalista jobboldalnak engedjék át. A felszámolás alatt álló rendszer utódpártját
1994-ben kifogástalan demokratikus választáson abszolút parlamenti többséggel kormányra
juttatta a munkanélküliség kiváltotta sokk és az, hogy a jobboldal 1990-es választási
sugalmazásra rácáfolva (a „nyugodt erő” választási jelszavát az érintettek a
„szelíd” rendszerváltás ígéretének fogták fel) leszámolással fenyegette a
volt MSZMP-tagokat. A Horn-kormány végrehajtotta a rendszerváltás még reá háruló
feladatát. Kemény életszínvonal-korlátozó intézkedésekkel létrehozta a külföldi
hitelek felvétele miatt eladósodott állam költségvetési egyensúlyát, ami
elengedhetetlen feltétele volt a magántulajdonon alapuló piacgazdaság ésszerű működésének.
Az 1994-es kormány lényegében hozzáigazította az ország fogyasztási szintjét ahhoz
a szinthez, amelyet az ország elmaradott gazdasága külföldi hitelek felvétele nélkül
biztosítani tudott. A kemény szorítást a volt kommunisták által dominált kormány
diktatúra nélkül hajtotta végre. A politikai demokrácia nem csorbult, ellenkezőleg,
kiteljesedett és bővült a Horn-kormány alatt. Megnőtt az Alkotmánybíróság
szerepe, létrejött az ombudsman intézmény, és megszülettek az eseti parlamenti vizsgálóbizottságok,
amelyek lehetőséget adtak az akkori parlamenti ellenzéknek, hogy az államhatalom
minden eszközével kivizsgáltasson állami szervek által elkövetett jogsértéseket.
A diktatúra demokráciává alakítását és az állami tulajdon magántulajdonná változtatását
az első két kormány működése idején az új Magyar Köztársaság sikeresen végrehajtotta.
Hátra van még a rendszerváltás harmadik nagy feladatköre. Az országot nyugati országgá
kell alakítani, amelynek gazdasága zömmel a fejlett országok piacán versenyképes
termékekkel és szolgáltatásokkal biztosítja az állandósult gazdasági növekedést.
Előttünk áll a feladat, hogy az országot a rendszerváltás végleg letérítse arról
az útról, amely a harmadik világba vezet. Ez a feladat a Magyar Köztársaság harmadik
kormányára hárul. Az új kormány nem tűnik ennek a feladatnak tudatában lenni. Számára
lezárult a rendszerváltás folyamata, és feladatának a rendszerváltási folyamat feltételezett
torzulásainak bizonyos korrekcióját tekinti. Aggályos törekvés. Túl friss a
rendszerváltás, hogy máris korrigálni akarjuk. Inkább megszilárdítani kellene
keservesen kiküszködött eredményeit, mint valamiféle átfogó korrekcióval, sőt
hatalmi és tulajdoni újrarendezéssel megingatni és elbizonytalanítani. Az előző
kormány leállította a szomszéd országokkal folyó hidegháborút, s ezzel
megteremtette a Nyugathoz csatlakozás külpolitikai feltételeit. Az ország azonban ettől
még nem Nyugat. A köztársaság nyugati, de a címerére rakott koronából egy Duna
menti Bokassza császár fejdísze lehet, ha a teljes értékű modernizáció megvalósítását
nem tekintjük a még mindig befejezetlen rendszerváltás következő szakaszának.