SZABÓ MIKÓS
A royalista köztársaság

Tíz éve kiáltották ki az 1949-es népköztársaságot felváltó Magyar Köztársaságot. Már akkor, tíz évvel korábban sem emlékeztek meg arról, hogy a magyar történelem harmadik köztársasága lépett be a történelembe. Az első magyar köztársaságot 1918 novemberében kiáltották ki, elnöke Károlyi Mihály lett, a köztársaság 1919 márciusáig állott fenn. A második köztársaságot 1946 februárjában hozta létre az 1945 novemberében demokratikusan választott nemzetgyűlés, elnöke előbb Tildy Zoltán, majd amikor őt eltávolíttatta az előrenyomuló kommunista hatalomátvétel, egy történelmi pillanatra Szakasits Árpád lett. Ezt a köztársaságot 1949-ben váltotta fel a Magyar Népköztársaság. A harmadik Magyar Köztársaság 1989-től államformája a Kádár-rendszer helyén létrehozott magyar demokráciának.

Ellenzéki kerekasztal tárgyalás 1989-ben. A köztársaságot már az átmeneti kormány idején kikiáltották    Fotó: MTI

Franciaországban a történelmi emlékezet számozza a köztársaságokat. A mai, az 1958-ban létrejött gaulle-ista köztársaság már az ötödik a francia történelemben. Ez a sorszámozás azt árulja el, hogy a francia nemzet azonosul a köztársasági államformával, és számon tartja ennek az államformának történeti sorsát, amelyet magáénak vall. A magyar nép politikai tudatában a köztársaság nem vert ilyen mély gyökeret. 1849-ben, amikor a Debrecenbe menekült országgyűlés megfosztotta a Habsburg-házat a magyar trón birtoklásának jogától, a forradalmi törvényhozás nem változtatta meg az államformát. Akkor a törvényhozók meggyőződéses republikánusok voltak, de nem érezték magukat felhatalmazva arra, hogy az átmeneti helyzetben döntsenek az államforma kérdéséről. Ezt egy végleges helyzetben működő törvényhozás feladatává akarták tenni. 1989-ben azért nem sorszámozták a magyar köztársaságokat, mert a kikiáltott új demokratikus államforma hívei nem érezték egyértelműen elődjüknek az előző két köztársaságot. Az 1918-as köztársaságot megterheli annak az emléke, hogy nem csupán a háborús vereség következtében felbomlott Habsburg Birodalom örökébe lépett, hanem hozzá kapcsolódik a történelmi Magyarország felbomlása is. Az októbrista köztársaság máig Trianon történetéhez kapcsolódik a magyar politikai múlttudatban, ezért elutasított történeti örökség a mai köztársaságot létrehozó erők jelentős része számára. Hasonló a sorsa az 1946-os köztársaságnak is. Kikiáltásakor az ország nem volt független, és sokan az 1947-ben már bekövetkezett kommunista hatalomátvétel előkészítő stádiumának tekintik. Az 1989-ben kikiáltott köztársaság címerére az 1990-ben szabadon választott országgyűlés többségi (nem konszenzussal hozott) határozattal ráhelyezte a koronát, a korábbi Magyar Királyság szimbólumát. Kifejezésre juttatta ez a döntés, hogy a Kádár-rendszert felszámoló politikai erők zöme nem az előző köztársaságok utódának tekinti magát, hanem az egykori Magyar Királyság örökösének. A köztársaság címerére helyezett korona jelzi, hogy a mai magyar állam szorosan kötődik azokhoz az évszázadokhoz, amelyekben a Trianonban elcsatolt területek Magyarországhoz tartoztak. Jelzi azt is, hogy a koronás címer mellett szavazók inkább érzik az új magyar államot a két világháború közötti „király nélküli királyság”, mint a problematikus és nem teljesértékű demokratikus kísérletek utódának. A Kádár-rendszer felszámolása nélkülözi a republikanizmus fiatalos pátoszát. A koronához ragaszkodók viszont nem merik vállalni a korábbi monarchiát. A harmadik magyar köztársaság története a még mindig befejezetlen rendszerváltás történetét jelenti. Érzelmi viszonyunk az új köztársasághoz a rendszerváltás lezárulása után fog csak kialakulni.
Az új köztársaság történetét meghatározza az is, hogy lényegileg eltérő erők hordozták. A rendszerváltás tartalmát tekintve fontos kérdésekben konszenzus állott fenn a Kádár-rendszerrel szembenálló politikai irányzatok között, de lényeges kérdésekben szakadék választotta el őket. A nemzeti probléma értelmezésének különbsége jelentette a szakadékot. A magát nemzetinek minősítő irányzat a magyarországi rendszerváltás fő tartalmának tekintette a szomszéd országokbeli magyar kisebbségek etnikai alapon szerveződött igazgatási autonómiájának kiharcolását, míg a magát elsősorban demokratikusnak tekintő irányzat az aktuális nemzeti problémának elsősorban a modernizációt, az ország fejlett nyugati országgá válását tekintette. Az új köztársaság tartalmát jelentő átalakulás olyan feladatot jelentett, amelynek végrehajtásához nem állt rendelkezésre történelmi tapasztalat. A világon eddig még sehol nem hajtották végre egy nagy volumenű állami nagyipar magánkézbe adását. Az 1956-os forradalom megharcolói ezt képtelenségnek tartották, és a különböző, akkori politikai irányzatok egységesen foglaltak állást az állami tulajdon fenntartása mellett, a forradalom céljának a nemzeti függetlenség és a politikai demokrácia kiharcolását tekintették. A hetvenes-nyolcvanas évek tapasztalatai, a szovjet típusú államgazdaság alacsony hatékonyságának felismerése és modernizálhatatlannak bizonyulása tette az 1989-90-es rendszerváltás céljává az állami tulajdon privatizálását. A rendszerváltás olyan sokrétű és mindenre kiterjedő folyamat volt, hogy nem volt lehetséges egyetlen, rövid időre összpontosult forradalmi átrendezéssel végrehajtani. Az átalakítás egyes fő feladatainak végrehajtása egymást követő rendszerváltási szakaszok tartalmává lett. Mivel a magyar rendszerváltás fő hordozóerői nem ugyanannak a törekvésnek mérsékeltebb, illetve radikálisabb irányzatai voltak, hanem különböztek a rendszerváltás fő feladatát jelentő nemzeti probléma értelmezésében, a rendszerváltás egyes szakaszait egymással lényeges kérdésekben szembenálló politikai irányzatok által alkotott kormányok hajtották végre.
Az Antall-kormány végrehajtotta a demokratikus politikai modell kialakítását. Nagyjából azt a koncepciót vitte át a gyakorlatba, amelyet 1989-ben a kerekasztal tárgyalásoknál az ország összes demokratikus tényezője átfogó megállapodással kidolgozott. A koncepció kimunkálásában résztvettek az előző rendszer képviselői is, és a felszámolás alá került rendszer utolsó kormánya, a Németh Miklós-kormány már maga hozzáfogott az átalakításhoz. Új alkotmány kimunkálására azóta sem került sor, a Németh-kormány alatt végrehajtották az 1949-es alkotmánynak azokat az átfogó módosításait, amelyek lényegében már új alkotmánnyá tették az örökölt szovjet mintájú alkotmányt. A köztársaságot is már az átmeneti kormány idején kikiáltották. Az új demokrácia népképviseleti rendszere szintézisbe foglalja a politikai megoszlást pontosan leképező arányos választási rendszert és a politikai stabilitást rögzítő többségi rendszert. Mára kimondható, hogy ez a rendszer beváltnak tekinthető: meg tudta valósítani a társadalom politikai megoszlását kifejező népképviseletet, és meg tudta akadályozni a törvényhozásban jelen levő erők olyan mértékű szétforgácsolódását, amely az országot kormányozhatatlanná teheti. A megoszlott rendszerváltó erők törekvése nem volt egészen harmonikus. Az elsősorban a politikai demokrácia érvényesülése mellett elkötelezett erő a kormány parlamenti ellenőrizhetőségét tekintette elsősorban fontosnak, a szomszéd országokkal szemben egységes politikai akaratot mutatni akaró irányzat a nemzeti egységet kifejező erős kormányzást akarta érvényesíteni. A Németh-kormány átalakítási koncepciója elsősorban a kormány kezét akarta megkötni, s a nyugati szokásoknál nagyobb mértékben rendelte alá a törvénykezést kétharmados többséget követelő szabályozásnak. Antall a legnagyobb ellenzéki párttal megkötött megállapodással csökkentette a kétharmados szabályozáshoz kötött törvények számát, s ezzel növelte a kormány mozgásterét. A végrehajtó hatalom kialakítását a nemzeti egységre és az azt megvalósító kormányzati hatalomra törekvő MDF-kormány végezte el. Antall a megállapodásban keresztülvitte az azóta „kancellári rendszernek” nevezett kormányzati struktúrát, amely kizárja az egyes miniszterekkel szemben emelt bizalmatlansági indítványt, és a kormány egész tevékenységét alárendeli a miniszterelnök akaratának. A „paktum” törvényhozásilag is túlbiztosította a kormány helyzetét. A konstruktív bizalmatlansági indítvány, amely a bizalmatlansági indítványt kezdeményező parlamenti erőket új kormányfő megnevezésére kötelezi, gyakorlatilag kizárja a kormányválságot és az előrehozott parlamenti választást. Mindez biztosította az alakuló demokrácia politikai stabilitását, és két cikluson keresztül az új demokrácia eredményes politikai modelljének bizonyult. A két meghatározó politikai irányzat vezető pártjai elvetették az elnöki rendszert, és a népszavazással választott köztársasági elnök intézménye helyett a törvényhozás által választott elnök intézményét valósították meg. Ez a szimbolikus államfő intézményét jelenti, azonban az átmenet többször válságos helyzete valóságos szerephez juttatta az államfőt, akire az első parlamenti ciklus idején ráhárult annak a megakadályozása, hogy az akkori kormány saját propagandaeszközévé tegye az állami televíziót és rádiót. Mindent egybevetve megállapíthatjuk, hogy a Magyar Köztársaság az első demokratikus kormány igazgatása alatt strukturálisan nyugati arculatú demokráciává vált.
Az Antall-kormány alatt lezajlott az államgazdaság átalakításának első szakasza is. A feladat kettős volt. Nem csupán magántulajdonba kellett adnia az állam által létesített iparvállalatokat, hanem fel kellett számolnia a „szocialista iparnak” azt a részét, amely korszerűsíthetetlennek bizonyult. A korábban állami nagyipar jelentős része került külföldi érdekeltségek kezébe, a hazai kézbe került privatizált vállalatok jelentős részének tulajdonosa a korábbi rendszer által odahelyezett igazgató lett. A magyar kisvállalkozó réteg nem rendelkezett akkora tőkével, amellyel állami mamutvállalatokat megvásárolhatott volna. A tulajdonviszonyok átalakításának terén elszakadt egymástól a rendszerváltás „objektív tartalma”, azaz az államgazdálkodás magángazdálkodássá alakítása elszakadt attól a szubjektív céltól, amelyet a rendszerváltás iránt lelkesedők nagy része a rendszerváltás lényegének érzett: a korábbi vezető réteg privilégiumaitól való megfosztásától. A privatizálás végrehajtása úgy tűnt, hogy átmenti a korábbi hatalmasok privilégiumait, és sokak számára egyáltalán nem tűnt rendszerváltásnak. Mindezzel együtt járt az, hogy a szocialista ipar leépítése a termelés csökkenését hozta magával, és jelentős mértékű munkanélküliséget eredményezett.
1994-ben a kormányt a korábbi rendszer utódpártja vette át, amelyhez koalíciós partnerként csatlakozott az a rendszerváltó párt, amely elsősorban a politikai demokráciát tekintette a rendszerváltás leglényegesebb tartalmának. Mivel az előző nacionalista kormány hidegháborút indított több szomszéd ország ellen, hogy külpolitikai nyomást gyakoroljon rájuk a magyar kisebbségek önrendelkezésének kiharcolása érdekében, és a nacionalista ideológia monopolhelyzetét akarta kialakítani a tömegkommunikáció és az oktatás területén, a politikai demokrácia elkötelezettjei kisebb kockázatot láttak abban, hogy a nacionalisták monopoltörekvésével szemben szövetkezzenek az előző rendszer utódpártjával, mint hogy a rendszerváltás további folytatását a nacionalista jobboldalnak engedjék át. A felszámolás alatt álló rendszer utódpártját 1994-ben kifogástalan demokratikus választáson abszolút parlamenti többséggel kormányra juttatta a munkanélküliség kiváltotta sokk és az, hogy a jobboldal 1990-es választási sugalmazásra rácáfolva (a „nyugodt erő” választási jelszavát az érintettek a „szelíd” rendszerváltás ígéretének fogták fel) leszámolással fenyegette a volt MSZMP-tagokat. A Horn-kormány végrehajtotta a rendszerváltás még reá háruló feladatát. Kemény életszínvonal-korlátozó intézkedésekkel létrehozta a külföldi hitelek felvétele miatt eladósodott állam költségvetési egyensúlyát, ami elengedhetetlen feltétele volt a magántulajdonon alapuló piacgazdaság ésszerű működésének. Az 1994-es kormány lényegében hozzáigazította az ország fogyasztási szintjét ahhoz a szinthez, amelyet az ország elmaradott gazdasága külföldi hitelek felvétele nélkül biztosítani tudott. A kemény szorítást a volt kommunisták által dominált kormány diktatúra nélkül hajtotta végre. A politikai demokrácia nem csorbult, ellenkezőleg, kiteljesedett és bővült a Horn-kormány alatt. Megnőtt az Alkotmánybíróság szerepe, létrejött az ombudsman intézmény, és megszülettek az eseti parlamenti vizsgálóbizottságok, amelyek lehetőséget adtak az akkori parlamenti ellenzéknek, hogy az államhatalom minden eszközével kivizsgáltasson állami szervek által elkövetett jogsértéseket.
A diktatúra demokráciává alakítását és az állami tulajdon magántulajdonná változtatását az első két kormány működése idején az új Magyar Köztársaság sikeresen végrehajtotta. Hátra van még a rendszerváltás harmadik nagy feladatköre. Az országot nyugati országgá kell alakítani, amelynek gazdasága zömmel a fejlett országok piacán versenyképes termékekkel és szolgáltatásokkal biztosítja az állandósult gazdasági növekedést. Előttünk áll a feladat, hogy az országot a rendszerváltás végleg letérítse arról az útról, amely a harmadik világba vezet. Ez a feladat a Magyar Köztársaság harmadik kormányára hárul. Az új kormány nem tűnik ennek a feladatnak tudatában lenni. Számára lezárult a rendszerváltás folyamata, és feladatának a rendszerváltási folyamat feltételezett torzulásainak bizonyos korrekcióját tekinti. Aggályos törekvés. Túl friss a rendszerváltás, hogy máris korrigálni akarjuk. Inkább megszilárdítani kellene keservesen kiküszködött eredményeit, mint valamiféle átfogó korrekcióval, sőt hatalmi és tulajdoni újrarendezéssel megingatni és elbizonytalanítani. Az előző kormány leállította a szomszéd országokkal folyó hidegháborút, s ezzel megteremtette a Nyugathoz csatlakozás külpolitikai feltételeit. Az ország azonban ettől még nem Nyugat. A köztársaság nyugati, de a címerére rakott koronából egy Duna menti Bokassza császár fejdísze lehet, ha a teljes értékű modernizáció megvalósítását nem tekintjük a még mindig befejezetlen rendszerváltás következő szakaszának.