VAGYIM ARISZTOV
A tengerészek megúszták
„Matróz és tiszt elvtársak! - próbálta túlkiabálni a hideg tengeri szelet a hajóparancsnok. Amint azt önök is tudják, csapataink eleget téve internacionális kötelezettségeiknek Afganisztán területére léptek, hogy segítséget nyújtsanak az afgán forradalmároknak. Önök közül már jó néhányan jelezték, hogy önkéntesként részt szeretnének venni a harcban. Tudom, mindnyájan készek teljesíteni a kötelességüket - ami dicséretes. Mi azonban tengerészek vagyunk - Afganisztánban pedig nincs tenger. Ezért itt maradunk, Északon.”
Ahogy mi, matrózok ballagtunk vissza kabinjainkba, közülünk többen megjegyezték: „Nem is lenne olyan rossz egy kicsit Afganisztánban szolgálni. Biztos jó meleg van, nem úgy, mint itt.” Később aztán, mikor nem hivatalos forrásokból tudomást szereztünk a szovjet hadsereg jelentős afganisztáni veszteségeiről, már nem is tűnt olyan mostohának az északi flottánál való szolgálatunk. Bár, ha akkor intéztek volna felhívást önkéntesekhez - biztos akadt volna közülünk is jó pár. Hiába, így voltunk nevelve. A józanodás később kezdődött, már a katonaság után. Amikor a temetőkben egyre szaporodtak a tisztek és közlegények sírjai, a szerencsés túlélők egy bizonyos csoportját pedig „afgánok”-nak kezdték hívni.
Volt olyan barátom, aki civilként, két éves üzleti szerződés keretében utazott oda, de egy év múlva visszajött. Közelről egész másképp festett a helyzet, mint ahogy azt a tévében látta… „Mindenki mindenki ellen harcol - és mindenki ellenünk. Soha nem fogunk ott győzni” - mondta. Annak viszont örült, hogy sikerült beszereznie egy valódi, nyugati sztereó magnót. Abban az időben, mikor még hazait is nehéz volt találni a boltokban. Ennek pedig a csekély gazdasági teljesítmény mellett az afganisztáni háború is egyik oka volt. Nyikolaj Rizskov, a minisztertanács volt elnöke nemrégiben vallotta be, hogy mekkora teher volt ez a konfliktus a Szovjetunió számára. Míg 1985-ben 5 milliárd (napi 7 millió) rubelbe került a háború, addig 1987-ben már a duplájába (akkoriban a rubel szovjet mérce szerint többet ért, mint a dollár).
A peresztrojka éveiben az emberek már szabadabban kinyilvánították véleményüket az élet dolgairól: „Köszönjük önnek, Rizskov atya - nincsen kenyér, nincsen gatya” - olvashattuk egy 1989-es tüntetés transzparensén. Pedig addigra már kivonták az összes orosz hadtestet Afganisztánból. És míg Gorbacsovot sokan szidják Oroszországban amiatt, hogy túl hamar visszahívta a katonákat Németországból és a kelet-európai országokból, Afganisztán miatt senki sem szólt egy rossz szót sem. Attól a háborútól már mindenki besokallt. Addigra ismert kifejezéssé vált az „afganisztán-szindróma”, mellyel bizonyos, főleg fiatalok körében észlelt szociális és pszichikai jellegű negatív folyamatokat neveztek el. Afganisztán lett Oroszország Vietnámja. A Szovjetunió ázsiai térségében pedig jelentősen romlott a helyzet. Még 10 évvel a háború után is lövöldözik a határőröket a tadzsik-afgán határon, mely mellesleg nemcsak két országot választ el, hanem az iszlám fundamentalizmus és a FÁK közti frontvonallá is vált. Ebből a szempontból Oroszország még rosszabb helyzetbe került, mint a Vietnám utáni Egyesült Államok.
„Milyen következtetéseket lehet levonni a történtekből?” - tette fel a kérdést Jevgenyij Primakov miniszterelnök a múlt heti ünnepélyes megemlékezésen, melyet a csapatkivonások 10 éves évfordulója alkalmából rendeztek. „Politikusaink nem voltak a helyzet magaslatán… Biztos vagyok benne - tette hozzá -, hogy a mai időkben nem szabad erőszakkal megoldani politikai kérdéseket. Nem tarthatunk a befolyásunk alatt olyan országokat, melyek ezt nem kívánják.”
A következő felszólaló a Jelcin elnököt képviselő Bordjuzsa tábornok volt. Ő inkább arról beszélt, hogy az orosz katona számára, akárhogy is álljanak a dolgok, a legfontosabb mégis az eskü és a hazafias kötelesség marad.
Valószínűleg a katonai hűségre apellált Jelcin is annak idején, mikor erővel próbálta megoldani a „csecsen problémát”. Lépése arról tanúskodott, hogy nem vonták le a következtetést Afganisztán óta - így hát az eredmény ugyanaz lett, illetve még rosszabb, mert Oroszországnak most saját területén van egy „Afganisztánja”.
Az ismét kialakult negatív szociális, pszichikai jelenségeket pedig „csecsen-szindrómának” nevezték el. Ám akkor még nem is volt szó az elesett és sebesült katonákról: míg Afganisztánban 14 ezer 500 tiszt és közlegény lelte halálát, a csecsen háború áldozatainak számát a mai napig nem tudják az emberek. Ahogyan azt sem, hogy mikor lesz végre rend és béke mind Afganisztánban, mind Csecsenföldön.
Egy „legyőzhetetlen” ország
Afganisztánt Dzsingisz kán óta egyetlen külső hatalomnak sem sikerült leigáznia: egyedül Nagy-Britannia három háborút veszített el az országban. Az 1747-ben törzsi államszövetséggé vált Afganisztán csak 1919-ben tett szert teljes függetlenségre. A monarchiát Mohammed Daud 1973-ban megdöntötte és kikiáltotta az Afgán Köztársaságot. Katonai puccs eredményeként 1978. április 27-én a forradalmi tanács ragadta magához a hatalmat Mohammed Taraki vezetésével, aki kikiáltotta az Afganisztáni Demokratikus Köztársaságot, szocialista típusú reformokat vezetett be, és barátsági szerződést kötött Moszkvával.
Hamarosan iszlám csoportok kezdtek lázadozni a kommunista politika ellen. Hafizullah Amin miniszterelnök megölette Tarakit és magát tette meg elnökké. Közben már 1979 márciusában komolyabb felkelés tört ki zömmel afgán siíták vezetésével a „kommunista és ateista” kormány ellen. Ettől kezdve az afgán vezetés baráti segítségért kezdte ostromolni Moszkvát. A szovjet pártvezetés döntése alapján 1979. december 25-én megkezdődött a turkesztáni katonai körzet állományába tartozó 40. hadsereg bevonulása Afganisztánba. Kabulban Babrak Karmal vette át a hatalmat, kivégeztette Amint és további szovjet segítséget sürgetett.
Az afgán „ellenforradalmi erők” kezdték befészkelni magukat a szomszédos Pakisztánba. Táborokat, kiképzést, fegyvereket kaptak az iszlámábádi kormánytól, Amerikától, Szaúd-Arábiától, Egyiptomtól és Kínától is. Az Afganisztánba bevonult szovjet kontingens, amelynek létszáma nemigen csökkent a későbbiekben 100 ezer fő alá, tehetetlennek bizonyult a mudzsahedek kitűnően manőverező különítményeivel szemben.
A NATO-ban ezenközben megelégedéssel nyugtázták, hogy az afganisztáni jelenlét súlyos belpolitikai és gazdasági kérdéseket vet fel a Szovjetunióban, az Egyesült Államok pedig, amely több mint négy milliárd dollárt fordított a pakisztáni „háttérműveletekre”, egy idő után mindent elkövetett, hogy a Szovjetunió ne vonulhasson ki Afganisztánból - ez tartósíthatta ugyanis a kínai-szovjet szembenállást.
1982 júniusában mégis megkezdődtek a közvetett tárgyalások az afgán és a pakisztáni külügyminiszter között, de a két küldöttség nem tartózkodott egy időben a genfi tárgyalások színhelyén. A négy megállapodás aláírására 1988 áprilisában került sor. A végső szovjet csapatkivonás 1988. május 15-én kezdődött, és 1989. február 15-én az utolsó szovjet katona is elhagyta a 652 ezer négyzetkilométeres zord, hegyes ország területét. (Eperjesi Ildikó)
