A hetvenes évek elején Kelet-Berlinben meglátogattam egy anticionista kiállítást,
amelyet a szírek rendeztek. Az egyik kép alatt ez állt: „Az egyetlen Mózes, akiben a
zsidók hisznek, Móse Dajan.” A történelem iróniája, hogy Dajan egyik szemét Szíriában
vesztette el, a Vichy-kollaboránsok elleni harcban.
Az ilyen rosszízű antiszemita propaganda ellenére az NDK azt híresztelte magáról,
hogy az antifasizmus védőbástyája. Az amerikai Jeffrey Herf megvizsgálta, mennyire
volt jogos ez az állítás, és hogyan kezelte a két német állam a nácizmus történetét.
Az ötvenes évek végétől az NSZK felelős politikusai minden novemberben megemlékeztek
az 1938-as pogromról, ami Kristályéjszaka néven vált ismertté a történelemben.
Nyugatnémet részről mindig is hangsúlyozták a németek felelősségét a zsidók iránt.
Az NDK-ban először az ötvenedik évfordulón, 1988-ban emlékeztek meg erről a gyászos
napról, amikor Erich Honecker az amerikai zsidók segítségével próbált kieszközölni
egy amerikai meghívást. Már csak emiatt is, a keletnémet vezetés hirtelen felfigyelt
néhány félig romba dőlt zsinagógára. Drezdában azok, akik még emlékeztek az 1938
előtti időkre, tudták, hogy valamikor a város közepén állt egy híres zsinagóga.
Azokról a drezdaiakról, akik ezt a zsinagógát 1938. november 9-én lerombolták,
sohasem esett szó, hiszen a náci diktatúra évei alatt nem szerették firtatni az egyén
felelősségét.
Sokan azok közül, akik 1938 novemberében félrenéztek, vagy akár részt is vettek a
kilengésekben, minden bűntudat nélkül éltek tovább az NDK-ban. Ez az NSZK-ban sem
volt másképp, de amíg a nyugatnémet fiatal értelmiség nagy része (az úgynevezett
68-as generáció) kérdéseket intézett az apákhoz és nagyapákhoz, addig ez az
NDK-ban ritka volt.
Németország szovjet zónájában (amely 1949 után NDK lett) kezdetben valóban radikális
nácitlanítás folyt. 1948-ig 520 ezer volt náci párttag veszítette el állását, és
sokan közülük a hírhedt táborokba kerültek. De nem volt világos mérce arra, hogy
kit tartóztatnak le, és ki mentesül. A táborokban hamarosan a szociáldemokraták,
kereszténydemokraták és liberálisok képezték a többséget, olyanok is, akik nemrég
szabadultak a náci koncentrációs táborokból. Az NDK kommunista pártja a fasizmus
fogalmát úgy értelmezte, hogy aki a rendszert bírálja, vagy az újabb „Gleichschaltungot”
ellenzi, az fasiszta. Nem akartak emlékezni arra, hogy amikor a Weimari Köztársaságban
a szociáldemokratákat „szociálfasisztáknak” nevezték, vagy amikor 1932 novemberében
a nácikkal közösen sztrájkoltak a szociáldemokraták vezetése alatt álló berlini közlekedési
vállalat
ellen. Az 1939-ben kötött Hitler-Sztálin egyezmény is tabu volt keleten.
Az 1950-es évek elején a kelet-európai antiszemita hullám miatt az NDK-ban élő zsidóknak
több mint fele Nyugat-Németországba menekült. A keletnémet kommunista párt, az SED
az „anticionizmus” leple alatt Csehszlovákiával és Lengyelországgal együtt vezető
szerepet játszott ebben. A nyugatnémet zsidó „Allgemeine Wochenzeitung” felrótta
az SED-nek, hogy azokat a zsidókat, akiknek 1933 és 1939 között sikerült elmenekülniük,
„monopolkapitalistáknak” nevezték, vagyonuk és tulajdonuk elkobzását pedig
elbagatellizálták: „a zsidó monopolkapitalisták haszna árja monopolkapitalisták
kezébe került”. Szerintük a fasizmus csupán eszköz volt a kapitalisták kezében,
ezért az SED még attól sem riadt vissza, hogy a német zsidókat bűnrészességgel vádolja
a Harmadik Birodalom létrejöttében. Az NDK a zsidó áldozatoknak vagy Izraelnek egy
fillér kártérítést vagy jóvátételt sem fizetett, és Walter Ulbricht még azt is
megjegyezte, hogy 1945 után a zsidók tulajdonát éppúgy elkobozták, mint a német
kapitalistákét.
Nyugaton Konrad Adenauer nemcsak politikai, hanem erkölcsi okokból is kereste a kibékülést
a zsidókkal és Izrael államával. Ennek egyik jele, hogy a szövetségi állam a mai
napig több mint 100 milliárd márka kártérítést, illetve jóvátételt fizetett ki.
A két német állam a két tömb konfrontációs politikája miatt alapvetően másképp
viszonyult a zsidó államhoz, Izraelhez. Az NDK a cionizmusban ellenséget látott, és
ezt sokkal radikálisabban fejezte ki, mint a Varsói Szerződés többi állama. Az NDK
aktívan támogatta a PFSZ-t, és amikor palesztin terroristák 1972-ben a müncheni
olimpián merényletet követtek el az izraeli sportolók ellen, akkor az izraelieket tették
felelőssé a gyilkosságokért.
Az első szabadon választott NDK „Volkskammer” (parlament) 1990-ben egyhangúlag
kijelentette: „A hivatalos keletnémet politika képmutatása és gyűlölködése miatt
bocsánatot kérünk a zsidóktól az egész világon.” Az NDK nem létezik többé, de
biztosan nem véletlen, hogy egykori területén a nacionalista, idegengyűlölő és néha
szélsőjobboldali hangulatok ma erősebben jutnak kifejezésre, mint Nyugat-Németországban,
ahol a demokrácia szilárd alapokon áll.