SZIKORA MÁRTON
Új hidegháború fenyeget

Sir Charles Powel, Margaret That-cher volt brit miniszterelnök tanácsadója a Daily Telegraph című londoni napilapban megjelent cikkében arra hívja fel a figyelmet, hogy amennyiben a Nyugat nem változtat Oroszországgal szembeni jelenlegi politikáján, súlyos veszélyekkel találhatja magát szemben a jövőben.

Az orosz vezetés egyes tagjaiban a mai napig is élnek a Szovjetunió korszakából átörökített hidegháborús reflexek. Oroszország nyíltan nyugatellenes lépései láttán - ilyen például Irak felfegyverzése - a nyugati kormányok kénytelenek a vészharangokat kongatni.
Az okok meglehetősen nyilvánvalók. Egyrészt az orosz lépés semmibe veszi az Irak elleni ENSZ-szankciókat; másodszor pedig, bár a fegyverzetkorlátozási megállapodások a hagyományos fegyverekre vonatkoznak, mégis erős a gyanú, hogy Oroszország bővíteni kívánja az Irak konvencionális haderejének nyújtott segítséget, sőt támogatni fogja annak rakétafejlesztésre és tömegpusztító fegyverek gyártására irányuló programját is. Az ENSZ fegyverzetellenőrző biztosainak eddigi munkája, amellyel némiképp lelassították Irak újrafegyverkezését, így szintén fölöslegessé válik. Ez a folyamat a szomszédos Öböl-államokat is fokozott veszélynek teszi ki.
Harmadszor, pedig egyre jelentősebb és kellemetlenebb az az orosz törekvés is - amelyhez asszisztál most Kína és Franciaország is -, miszerint enyhíteni kellene az ENSZ Irak elleni büntetőintézkedésein, és Szaddám Huszeint fel kellene szabadítani a nemzetközi közösség nyomása alól. Ez arról tanúskodik: Oroszország még ma is hajlamos brutális diktátorokat támogatni annak érdekében, hogy valamilyen módon provokálja az amerikai, illetve nyugati érdekeket.
Vajon miért teszik ezt az oroszok? Nincs teljesen kizárva, hogy az orosz védelmi minisztérium „szabadúszóként” próbál külföldi piacokat felkutatni. Ha viszont az eladott fegyverek típusait tekintjük, kevés az esélye annak, hogy a tranzakciók az orosz kormány tudta nélkül történnének. A pénzügyi motiváció alapvetően elég valószínű. Bagdad óriási összegekkel tartozik Oroszországnak, amely viszont meg is tesz mindent, hogy viszszanyerje pénzét. Az iraki szankciók megszüntetése után pedig Oroszország az elsők között szeretne visszatérni az arab ország piacára.
Még ennél is jelentősebb azonban az orosz külügyminiszternek, Jevgenyij Primakovnak Irakhoz fűződő viszonya, illetve Szaddám Huszeinnel való barátsága. 1990-91-ben Primakov állt annak a szovjet törekvésnek az élén, amely megpróbálta az Irak elleni szövetségeseket rávenni, ne lépjenek fel a Kuvaitot megszálló agresszor ellen. Az arabul egyébként tökéletesen beszélő volt KGB-vezető Primakov személyében képviseli azt a programot, melynek keretében a Szovjetunió hatalmas mennyiségben invesztált orosz harcászati eszközöket és katonai felszerelést Irakba. Emiatt Szaddám veresége tulajdonképpen orosz vereség is volt, és a keserű indulatok nem tűntek el.
Mindezek mellett persze létezik egy történelmi ambíció is, amely szerint Oroszország ellenőrizni kívánná a közel-keleti olajmezőket, illetve szeretne meleg vizű kikötő birtokába jutni. Ezt a stratégiai célt Oroszország soha nem vetette el; és ezt az irányvonalat látszik igazolni a tragikus afganisztáni beavatkozás is, a nukleáris technológia Iránnak való átadása, valamint a legutóbbi fegyverszállítás Bagdadnak.
Ezt persze el lehet intézni azzal, hogy az egész nem több nagyhatalmi politikánál: fenyegeti ugyan a nyugati érdekeket, mivel veszélyezteti a közel-keleti olajtartalékokat, ám mégsem létkérdés. A valós veszély akkor keletkezik, ha mindez átlép egy szélesebb körű nyugatelleneségbe: ez már határozott eltolódást jelenthet a kilencvenes évek elejének viszonylag nyugodtnak vélt viszonyaihoz képest.
Némiképp ezt támasztotta alá a múlt héten megrendezett éves Müncheni Biztonsági Konferencia, amelyen a NATO védelmi miniszterei mellett meghívást kaptak Kelet-Európa, illetve a volt Szovjetunió képviselői is. Az utóbbi két régió küldöttjei némi aggodalommal szemlélik az egyre növekvő orosz ellenérzést az említett országok NATO-val létesített kapcsolatai, illetve csatlakozási szándékai miatt.
A konferencián az orosz szóvivő említést tett egy elméletben meghúzott „vörös vonalról”, amelyet nem lenne ajánlatos a NATO-nak átlépnie. Oroszországnak szembe kell néznie azzal a rendkívűl kínos érzéssel, hogy már nem képes automatikusan befolyása alatt tartani a közvetlen szomszédságában levő országokat, ugyanakkor neheztelve veszi tudomásul az újonnan függetlenné vált országok NATO-hoz való vonzalmait.
Amilyen aggasztó az orosz elégedetlenség a világban betöltött másodhegedűs szerep miatt, legalább olyan mértékű az önelégültség az európai kormányok és védelmi minisztériumok körében. Ezen körök sokkal inkább az intézmények fejlesztésével és egy egységes Európa megalapításával vannak elfoglalva, mintsem a katonai felkészültség növelésével.
Az amerikaiak - látva, hogy a hidegháború utáni világ mégsem olyan békés, mint amilyenre korábban ők számítottak -, biztonsági költségeik lefaragását a lehetőségekhez képest visszafogják. Nagy-Britanniának is megvan még az ereje, hogy befolyásolni tudja az eseményeket. A kontinens országai azonban úgy tűnik, struccpolitikát folytatnak, és a biztonsági kérdéseket úgy kezelik, mint amelyek nem többek egyfajta gesztusdiplomáciánál.
Mindezek fényében egyre égetőbb a szükség, hogy Oroszország Irakkal kapcsolatos tevékenységét a világ közvéleménye elé tárják - véli Thatcher asszony volt tanácsadója. A Nyugatnak pedig meg kell tennie minden tőle telhetőt, beleértve a válságos helyzetben levő orosz gazdaságnak juttatott pénzügyi segítséget is, amellyel kifoghatná a szelet az iraki újrafelfegyverzés vitorlájából. Valamilyen módon meg kellene találni azt a középutat, amely rákényszeríti Oroszországot, hogy betartsa a nemzetközi jogot, ugyanakkor nem taszítja menthetetlenül teljes gazdasági összeomlásba és politikai káoszba az országot. Ez utóbbi szélsőséges nacionalizmushoz, vagy akár a kommunizmushoz a való visszatéréshez is vezethet. Amennyiben nem konfrontál a kihívással most, úgy a Nyugatnak fel kell készülnie, hogy a jövőben egy súlyosabb problémával találja magát szemben, amely valószínűleg térben is közelebb lesz majd Európához.
Nagy annak a veszélye, hogy Nyugat-Európa az egymás közötti jó viszony ápolásába belefeledkezve, nem veszi figyelembe Oroszország stratégiai kihívásait. Ez viszont azt jelenti, hogy reális veszélye van - kommunizmussal vagy anélkül - egy újabb hidegháború kialakulásának, és ezt semmiképp nem szabad figyelmen kívűl hagyni.