Botrányokban nincs hiány nálunk: pénzügyi botrányra korrupciós botrány, bűnügyi
és gazdasági botrány, közbe-közbe vagy utánuk meg politikai botrány. Felháborodni
is alig van idő egyiken, már itt is a másik. A legutóbbi politikai botrány a magyar
és külföldi neonácik „legális” tüntetése a budai Várban rendőri segédlettel.
Ez már a botrányok botránya.
Se kommunistának, se zsidónak nem kell ahhoz lenni, hogy Szálasi és Hitler híveinek
nyilvános propagandáját és masírozását tűrhetetlennek találja az ember. Ez nem
egyszerűen politikai megnyilvánulás, amivel vagy egyetértünk, vagy nem: ez politikai
pornográfia, ami már nemcsak a demokráciát, az Európában általánosan elfogadott
jogelveket sérti és veszélyezteti, nemcsak az utolsó hetven év történelmi
tapasztalatai által sugallt racionális megfontolásokkal ellentétes, nemcsak számottevő
társadalmi közösségeket bánt meg súlyosan jogaikban és kegyeletükben, hanem már
szinte esztétikai értelemben is gyalázat. Ugyanolyan, mintha egy csoport a hősök emlékműve
elé rondítana.
Nem igaz, hogy a hatóságoknak törvényi tilalom hiányában el kellene tűrniük a neonácik
politikai közszereplését. A magyar törvénytár része a párizsi békeszerződés,
mely egyértelműen megtilt minden náci szervezkedést és propagandát, a kormányzatnak
pedig kötelességévé teszi a fellépést ellenük. De elégséges törvényi alap lenne
- lett volna - ehhez a nemzeti, etnikai és vallási kisebbségek védelmében, és a
faji, nemzeti, etnikai és vallási uszítás ellen hozott hatályos törvény is.
Oktalanság azonban azt várni el egy törvénytől, hogy betűről betűre és szinte
centiméterre meghatározza, milyen magatartás sérti a védelmezni kívánt közösségi
érdekeket és értékeket, milyen tényállás meríti ki az uszítás fogalmát.
Mert nem elég akár a legjobb törvény sem, ha a törvényhozókból és a végrehajtó
hatalom szerveiből hiányzik a politikai akarat a náci üzelmek megakadályozására; ha
- vagy álszent, vagy önáltató módon - a szabadságjogokat rántják pajzsul a
szabadságjogokra törő szélsőjobboldal elé. És nálunk - szemben számos
nyugat-európai demokráciával - épp ez (volt eddig?) a helyzet.
Nem akarásnak nyögés a vége. A rendszerváltás egymást követő kormányai
indokolatlanul hosszú ideig eltűrték, sőt olykor még fedezték is, hogy a szélsőjobboldali
politikai szenny megjelenjék a közterületeken, a sajtóban és beszüremkedjék
demokratikusnak mondott pártokba is. Pedig a szennynek - még ha „színmagyar”
hazai „termék” is - nem lehet helye sehol, csak a szeméttelepen. És íme, most már
hovatovább a külföld politikai szennyének is lerakodóhelye leszünk?
Mindegy, magyar vagy külföldi neonácik menetelnek-e Budapesten, német vagy magyar pénzen
hirdetik-e Hitler és Szálasi dicsőségét, magyarnak mondja-e magát a lap, mely a zsidók
elleni vérvádat propagálja. A náci szervezeteket fel kell oszlatni, a náci sajtótermékeket
el kell kobozni, a náci szervezkedések vezetőit és a nácizmus propagandistáit le
kell csukni.
Akár kitették a nyilaskeresztet, akár nem.