GARAMI TIBOR
A lázadás istenei

„E hős erejével nem mérheti össze magát senki. Szeme mindent lát, ami a földön történik; fülébe minden eljut, amit a népek beszélnek; minden az eszében van, amit az emberek gondolnak; szíve befogadja minden ember örömét és bánatát; gondolatai mélyek, akár a feneketlen óceán; hangját mindenki hallja, aki a földön él. Ő a földön a leghatalmasabb.”
A nanáj népmesében ez a hős nem más, mint Joszif Viszárjonovics Sztálin, a „népek vezére”, aki a felkelő napot is irányítja. Sőt, egy hanti mese szerint ő maga a Nap: „Magasan áll a fák koronája felett a Nap, mert a fényes Nap sugarai hozzánk, északra is elhatolnak. Ez a Nap: Sztálin.” Vajon ezek a messianisztikus nyelven megfogalmazott képzettársítások a szovjetkommunizmus személyi kultuszának vadhajtásai, vagy a nép mesélő kedvének megnyilvánulásai lennének csupán, minden „mélyebb” mondanivaló nélkül? Egyáltalán van-e, lehet-e összefüggés a kommunista vezetők - a római és bizánci császárok kultuszának öszszes jegyeit felmutató - vallásos imádata és a magát hivatalosan ateistának deklaráló marxizmus között?

A proletariátus az osztálymessiás

Az ószövetségi gyökerű messianizmus és a modern forradalmi eszmék közötti kapcsolat hosszú ideje a marxizmus körül folyó viták tárgyát képezi. Lucien Goldmann egyike volt azon kevés marxistáknak, akik hajlandóak voltak ezt az örökséget pozitív módon vállalni: „Olyan képzetek, mint a Messiás eljövetele, az égi királyság stb., a transzcendencia vagy természetfeletti minden elemétől megfosztva megtalálhatók ebben az immanens vallásban, a szocializmusban, ahol egy olyan immanens történeti jövőbe vetett reménység és hit formáját öltik, amelyet az embereknek kell megvalósítaniuk, saját cselekvéseik által” (Gazdasági demokrácia és kulturális alkotás). Goldmann tehát a szocializmust „materialista vallásként” definiálja, amely megnevezés csak látszólag ellentmondásos, valójában nagyon is fején találja a szöget. A bibliai próféták által megjövendölt messiási korszak és a kommunista „próféták” által megálmodott jövőkép között több ponton is hasonlóságokat lehet felfedezni. Ezek közül három közös témát emelnek ki a történészek: a zsidó-keresztény és a kommunista messianizmus is tartalmaz apokaliptikus elemeket („a harag napja” - „forradalmi terror szükségszerűsége”); mindkettő célja a múlt egy „aranykori” állapotának visszaállítása („édenkerti állapotok” - „osztály nélküli társadalom, úgynevezett őskommunizmus”); végül mindkettő egy soha nem létezett, új jövőről beszél híveinek („ezer éves messiási királyság” - „kommunista társadalom”). A kétféle eszmerendszer közötti genetikus rokonságot már a zsidó messianizmus egyik modern szakértője, Gershom Scholem is megemlítette A messiási eszme megértése a zsidóságban című művében: „Korszakunkban a messianizmus pontosan azzal bizonyítja hatalmát, hogy forradalmi apokalipszis formájában jelenik meg újra, s többé nem az örök haladás racionális utópiájának képében, amely mint a megváltás pótléka szerepelt a felvilágosodás korszakában.” E „forradalmi messianizmus” legfőbb ideológusainak ő Ernst Blochot, Walter Benjamint, Theodor W. Adornót és Herbert Marcusét tartotta. Ugyanígy vélekedett Martin Buber is, akinek több írásában is megjelenik a messianizmus és a szocializmus közötti elsődleges kapcsolat eszméje. Számára a „régi messianisztikus álmok tovább élnek a zsidó szocialisták ideológiájában”, és valójában „a szocializmus nem más, mint csökkentett kiterjedésű és végessé tett messiási eszme” (Zsidóság és emberiség).
De vajon hittek-e maguk a forradalmi eszmék kiötlői is messiási küldetésükben? Paul Honigsheim német szociológus - aki Lukács György és Ernst Bloch barátjaként közelről látta a forradalmárok tevékenységét -, így írt A misztika szociológiája című könyvében (1924): „A müncheni és budapesti munkás-tanácsköztársaságok (1919) bizonyos résztvevőit áthatotta az a tudat, hogy ők világmegváltó misszió betöltésére hivatottak, és egy »kollektív messiás« részét alkotják.” E megállapítása egyáltalán nem túlzás, a korszak kommunista irodalmát teljesen áthatotta ez a felfogás. Lukács egyes írásaiban a kommunisták messianizmusa abban áll, hogy a forradalmi erőszak magasabb eszményének megvalósítása során erkölcsileg feláldozzák önmagukat a jövő társadalmi igazságosságáért. A fent említett Ernst Bloch 1918-as Az utópia szelleme című írásában úgy üdvözölte az oroszországi szovjeteket, mint amelyek „az orosz forradalomban először állították fel Krisztus uralmát”. Ugyanennek a művének 1923-as kiadásában azt írja, hogy a zsidóknak - a németekkel és oroszokkal együtt - fontos szerepük lesz „az abszolút korszak” előkészítésében, lévén e három nép arra rendeltetett, hogy „fogadja Isten születését és a messianizmust” (kiemelés tőlem - G. T.). De a keresztény misztikusokon nevelkedett korai Lukács György számára is „a testvériségen alapuló szocialista rend a megváltás előfeltétele”. Egy 1918-as előadásán tiszteleg az anabaptisták emléke előtt, és magáévá teszi fő követelésüket: „azonnal le kell szállítani Isten királyságát a földre”. Ugyanebben az évben egyik cikkében a proletariátusról mint a „világtörténelem osztálymessiásáról” beszél. De vajon puszta retorikai fogások: szóvirágok, metaforák, irodalmi utalások lennének csupán e kijelentések? Mik lehetnek e messiási küldetéstudat ideológiai gyökerei, s vajon kimutatható-e a kommunizmus vallási jellege a gyakorlatban?

„Nagy vagyok, mint Isten”

„A legszégyenletesebb mű, ami valaha Marx ellen írtak.” E szavakkal méltatta a néhai kelet-német Deutsche Lehrerzeitung (Német tanítók lapja) Richard Wurmbrand 1986-ban megjelent Marx és a Sátán című kötetét, amelyben a Romániából származó, jelenleg az Egyesült Államokban élő lelkész - állítása szerint - feltárta a marxizmus valódi ideológiai gyökereit. Wurmbrand összesen tizennégy évet töltött a román diktátor, Ceausescu börtöneiben, s ezalatt volt alkalma alaposan megismerkedni a marxizmus irodalmával. Marx verseit, korai drámáit, levelezését és életrajzi dokumentumait átvizsgálva Wurmbrand rádöbbent arra a felismerésre, hogy a tudományos ateizmus atyja valójában nagyon is hitt a természetfeletti létezésében. Hogyan is fogalmazhatna ilyen mondatot olyasvalaki, aki tagadja Isten létezését: „Leghőbb vágyam, hogy bosszút álljak azon, aki a magasban uralkodik.” Vagy: „Az istenekhez hasonlóan járhatok, / Győztesként vonulok végig rombirodalmukon, / Minden szó tűz és cselekedet, / Keblem a teremtő kebléhez hasonló.” Egy Hegelről írt korai epigrammájában Marx így fogalmaz: „Mivel felfedeztem a legmagasabbat, / és elmélkedve a mélységet megtaláltam, / nagy vagyok, mint Isten, / És sötétségbe burkolódzom, mint ő.” Halovány leány című versében írja: „Hogy a mennyet eljátszottam, / pontosan tudom. / Lelkem, mely Istené volt egykor, / most a Pokol számára rendeltetett.” Fiatalkori drámájának, az Oulanem-nek, már a címe is figyelemre méltó: az Emanuel (héberül: „velünk az Isten”) bibliai név kifordítása a szatanisztikus boszorkányság régi hagyományának megfelelően - míg a bibliai nevet a Messiással azonosítják, Oulanem magát Marxot jelöli a drámában. A műben ráadásul egy sátánista feketemisét is celebrálnak, ami felettébb elgondolkodtató… A konvertita zsidó családból származó Marx - nagybátyja és nagyapja is rabbiként tevékenykedett - hívőként kezdte pályafutását, amiben Engels, Lenin sőt Sztálin is hasonlított hozzá. A zsidó-kereszténységgel történő szakítását így vallotta meg apjának 1837. novemberében kelt levelében: „Egy függöny hullott le, a Szentek Szentje hasadt ketté bennem; új isteneket kellett odahelyezni.”
A hivatalos marxi-lenini tanítás szerint nem létezik természetfeletti: sem Isten, sem Sátán. Ám az utóbbinak mégis megvolt a helye a szocialisták panteonjában. Bakunyin - Marx harcostársa az Első Internacionáléban - egyfajta szocialista hitvallásként fogalmazta meg a következőket: „Az ördög a világ első szabadgondolkodója és üdvözítője. Azáltal, hogy engedetlenné teszi, az ördög megszabadítja Ádámot, és homlokára nyomja az emberiesség és a szabadság bélyegét.” Egy másik ismert szocialista gondolkodó, Proudhon így írt a Jogosság a forradalomban és az egyházban című művében: „Gyere Sátán, te alattvalóktól és királyoktól megrágalmazott! Isten ostobaság és gyávaság, Isten zsarnokság és szegénység, Isten képmutatás és álnokság, Isten egyszerűen rossz.” Marx később ugyan szembekerült Proudhonnal, és könyvet is írt ellene, de csak gazdasági jellegű tanításait bírálta.
Wurmbrand szerint egyre-másra szaporodik azon dokumentumok száma, amelyek azt bizonyítják, hogy Marx egy sátánista szekta beavatottja, sőt, talán főpapja is volt. A lelkész kutatásai szerint Marx abban az időben még sajátosnak számító frizurája egy titkos okkult-teozófiai-spiritiszta kultusz tagjainak volt jellemző viselete. A kommunizmus főideológusának egyik életrajzírója, Robert Payne tőle idézi e sorokat: „A jelek mögött, amelyek a középosztály, az arisztokrácia és a meghátrálás prófétái körében zavart keltenek, derék barátunkat, Robin Goodfellow-t (körülbelül: „Robin Cimbora”) ismerhetjük fel, az öreg vakondokot, aki olyan jól tud a föld alatt dolgozni - a forradalmat.” Hogy ki is Marx barátja, Robin Goodfellow, akivel a forradalmat azonosítja? Az angol népnyelvben ez maga az ördög. Shakespeare Szentivánéji álom című darabjában „hajigálószellemként” emlegeti (ez a diabolosz pontos fordítása), aki „éjjel a vándorokat félrevezeti és még ki is neveti”. Találóan fogalmazta meg Sztálin egykori mindenható oktatási minisztere, Lunacsarszkij: „Marx megszakított mindennemű kapcsolatot Istennel, és a menetelő proletárcsapatok elé a Sátánt állította” (Szocializmus és vallás). Marx - úgy tűnik - egyáltalán nem tagadta Isten létezését. A Német ideológiában - Hegel nyomán - „abszolút szellem”-nek nevezi Istent, és azt írja: „Egy nagyon érdekes kérdés foglalkoztat bennünket: az abszolút szellem felbomlasztása.”

„Istent a mennyből űzzük ki!”

Platón óta minden filozófus álma, hogy létrejön egy állam, amely saját filozófiáján alapszik. A „filozófusok állama” eddig két ízben valósult meg a történelemben: a felvilágosodáskori Franciaországban (korai és hamar elvetélt kísérletképpen) és az 1917-es bolsevik forradalom következményeként. Figyelemreméltó, hogy mindkettő deklaráltan ateista, pontosabban a zsidó-keresztény kinyilatkoztatást merőben elutasító filozófiára épült. A szovjethatalom csupán Marx szellemi végrendeletének kivitelezője volt, amikor még a kezdet kezdetén meghirdette a jelszót: „A kapitalistákat a földről, az Istent a mennyből űzzük ki”. Lenin kijelentette: „Az ateizmus a marxizmus szerves része. A marxizmus - materializmus. Le kell győznünk a vallást. Ez minden materializmus ábécéje, így a marxizmusé is.”
Ennek ellenére érdekes, hogy a hivatalosan ateista állam mégis bőven élt okkult manipulációs eszközökkel. Sheila Ostrander és Lynn Schröder PSI című kötetében (1972) számos példát gyűjtött össze ezzel kapcsolatban. A KGB-nek „agyhullámcsapá-
sokra” szakosodott parafenomén alosztálya is volt, akiket az 1980-as évek elején a gdanski munkáslázadások ellen „vetettek be”. Úgy tűnik, Marx jó öreg „Robin Cimborája” is szabadon garázdálkodhatott. 1979-ben a Komunyizma Uzvara (A Kommunizmus Győzelme) című lap arról számolt be, hogy Lettország iskoláiban ateista körök alakultak, ahol a 4-6. osztályos gyerekeket „kis ördögöknek”, a 7. osztályosokat pedig „az ördög szolgáinak” nevezték. Összejöveteleiken a gyerekek ördögnek öltözve, szarvakkal és farkkal jelentek meg.
Mindeközben az ateista-szocialista ideológia is félreérthetetlen vallási jegyeket öltött magára. A szent ünnepnap május elseje lett. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Agitprop Osztálya gigászi erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a régi vallás liturgiáját és ünnepeit új rituálékkal helyettesítse, miközben maga is okkult cselekményeket hajtott végre. 1922. december 25. és 1923. január 6. (karácsony és vízkereszt) között a Bezboznyiki (Istentelenek) nevű önkéntes ifjúsági szervezet 184 városban tartott felvonulásokat, amelyen különféle vallások jellegzetes figuráit bábok formájában cipelték végig: papokat, pópákat, rabbikat, a pápát, Buddhát stb., majd a felvonulás végén a figurákat egy hatalmas máglyán elégették. Ez volt a Komszomolszkaja Rozgyesztvo, a „Komszomolkarácsony”. A „munkásosztály ünnepévé” avanzsált május elsejét tudatosan használták a keresztény húsvét és a zsidó pészah elleni propagandára. Az „antihúsvét-hét”-nek is nevezett napokon vallásellenes ismeretterjesztő előadások hangzottak el (például megrendezték a Biblia „politikai perét”), felolvasóesteket rendeztek, zenés-táncos összejöveteleket tartottak, amelyeken többek között olyan vallásellenes dalokat énekeltek, mint például „A gyár füstje jobb, mint az oltár füstje”. A többi hagyományos egyházi ünnepet is igyekeztek az új ideológia szolgálatába állítani. Ekkor született az „elektromosság napja”, az „erdő ünnepe”, az „ipar napja” stb.
Megkezdődött a „szocialista embertípus” kinevelése, amelyre a születéstől a halálig tartó program lett kidolgozva. A csecsemőknek új neveket adtak a munkásosztály és a párt iránt elkötelezett szülők. Lenin után egyre több Iljics és Iljina született, majd később a Sztalina, Bugyonna (Bugyonnij hadvezér nevéből) vált népszerűvé. Vagy itt van a vadonatúj Melor név, amely a „Marx, Engels, Lenin, Októberi forradalom” szavak kezdőbetűiből alkotott mozaikszó. A kommunisták találékonysága nem ismert határt e téren sem. Mutatják ezt olyan nevek, mint a Barrikada, Gijotin, Revmir (utóbbi a „forradalom és béke” szavakból), az Atyeiszt („ateista”), vagy az előkelően csengő Elektrifikácija („elektromosság”). Az új rituálék az élet minden területére kiterjedtek. Íme, egy „vörös menyegző” 1924-ből: a házasságkötő teremben vörös posztóval letakart asztal, mögötte Lenin-kép. A menyasszony és a vőlegény felesküszik az egymás és a párt iránti hűségre, majd szónoklatok következnek. Ezután átadják az ajándékot az ifjú párnak: Lenin és Zinovjev műveit. Végül közösen eléneklik az Internacionálét. (A szertartás Moszkvában kiegészült a Lenin-mauzóleum kötelező megtekintésével és előtte való fényképezkedéssel.)

„Ő nem is ember, hanem ördög”

A bevezetőben említett biblikus-messianisztikus nyelvezet természetesen nem puszta retorika. A messianizmus lázában égő forradalmárok közül egyesek egészen komolyan vették a Bibliát. Buharin - a Kommunista Internacionálé főtitkára és a marxizmus egyik elméletírója - például már egészen fiatalon tudta, hogy „antikrisztus akar lenni”. Önéletrajzában írja, hogy mikor a Jelenések könyvéből megtudta, hogy az Antikrisztus a Nagy Parázna fia, mindenképpen megpróbálta anyjára bizonyítani, hogy ő is szajha volt valaha…
Mint azt az előző fejezetben láttuk, az élet minden területét uraló Párt egyre inkább az Egyház szerepében tetszelgett. Aligha meglepő hát, ha annak legfőbb vezetői az Egyház Fejének jellemvonásait igyekeztek magukra ölteni. Lenin apoteózisa az 1920-as évek közepén kezdődött el, és halála után nem sokkal, 1924-ben már nemzeti méreteket öltött. A Lenin-kultusz tudatos kialakításában Sztálin is tevékeny részt vállalt - hasonlóan ahhoz, ahogy a rómaiaknál Augustus megalapította a „megistenült” Caesar kultuszát, amellyel önmaga uralmát legitimizálta. A „halhatatlanság” felé tett első lépésként Lenin holttestét bebalzsamozták. (A balzsamozást végző Leonyid Kraszin a forradalom előtt az „Istenépítők” nevű szekta tagja volt.) A testet őrző szarkofágot Melnyikov tervezte, mint mondta: „hálószobául egy alvó hercegnek”. Végül Scsusev, aki régebben főként ortodox templomokat épített, a - Jelenések könyve által a Sátán trónjának nevezett - pergamoni Zeusz-oltár mintájára megtervezte a mauzóleumot. (Az ötletet állítólag Friedrich Poulsen régésztől kapta.) A híres avantgárd festő, Kazimir Malevics teljes körű kultuszt javasolt bevezetni: Lenin-dalokkal, Lenin-ünnepekkel és a mauzóleum kicsinyített másával valamennyi szovjet ember otthonában. A Lenin-kultusznak ezt a formáját azonban Sztálin a 30-as évek közepén átalakította: „Lenin-isten” helyett „Sztálin-istent” kellett imádni a szovjet embereknek, több mint húsz éven keresztül.
„Vezérünk és tanítónk” - „A tudomány és a technika korifeusa” - „Minden kor és minden nép legnagyobb lángelméje” - ezek voltak Sztálin állandó jelzői, de a nyilvánvalóan messiási jegyeket tükröző „Bolygónk napja” sem hiányzott közülük. Sztálin kedvenc írója, Pjotr Pavlenko a Nagy Honvédő Háborút követően két olyan filmforgatókönyvet írt, amelyet a Gazda (így nevezték Sztálint bizalmasan) a „szovjet művészet gyöngyszemének” nevezett. Ez a két film Az eskü (1946) és a Berlin eleste (1947). Az előbbi azért is fontos, mert fennmaradt forgatókönyve sűrűn tele van írva Sztálin megjegyzéseivel, vagyis a filmen ő maga alakította ki saját alakját! Sztálin rettegett belügyminisztere, Lavrentyij Berija, a következő szavakkal adta át a Vezér által javított példányt Csiurelinek, a rendezőnek: „Az eskünek magasztos filmnek kell lennie, amelyben Lenin az evangélium Keresztelő Szent Jánosa, Sztálin pedig maga a Messiás.” Hozsannás írások százezrei dicsőítették őt messiási nyelvezeten. Némelyike a korakeresztény Krisztus-himnuszok hangvételét idézi: „Minden kor emberei segítségül fogják hívni nevedet, amely erős, szép, bölcs és csodálatos. Neved fel van vésve minden gyárra, minden gépre, mindenhol a földön, és minden emberi szívre.” - „Ó, nagy Sztálin, ó, népek vezére, / Te vagy, akitől születnek az emberek, / Te vagy, akitől termékeny a föld, / Te vagy, aki helyreállítod a századokat, / Te vagy, akitől virágba borul a tavasz…” - „Korszakunk úgy vonul be az emberiség történetébe, mint Sztálin korszaka, mint az emberiség életének legragyogóbb korszaka. Lenin és Sztálin győzhetetlen fegyvert adott az emberiség kezébe és a marxizmus-leninizmus soha ki nem húnyó fényével világította meg az emberiség útját. Lenin-Sztálin tanítása él és századokon át élni fog.”
De valójában milyen is volt ez a „népek messiása”? Buharin írja róla említett önéletírásában: „Ő nem is ember, hanem ördög.” Tulajdon sógora és közeli munkatársa, Kagánovics, ezt írta róla naplójában: „Elkezdtem megérteni, hogyan volt képes Sztálin istent csinálni önmagából. Egyetlenegy emberi ismertetőjegye sem volt. Érthetetlen módon meggyőződésem volt, hogy örökké fog élni. Ő egyáltalán nem volt emberi.” Milovan Gyilasz, Sztálin személyes ismerőse is démoni energiákról beszél, amellyel a Vezér népét a zűrzavar és kábultság állapotába vitte és megteremtette rémuralmát. (Sztálin forradalmárként először a Demonosvili és Besosvili álnevek alatt írt, amelyek grúz nyelven azt jelentik: „démoni”, „ördögi”). Ebben nem különbözött példaképétől - később legfőbb ellenségétől -, Adolf Hitlertől. A „barna fasizmus” szellemi hátterével - különösen okkult kapcsolataival - mára kiterjedt szakirodalom foglalkozik, ugyanúgy a vallások és a nácizmus egymáshoz fűződő viszonyával. A „vörös fasizmus” és az ideológiai hátterét szolgáltató marxista-leninista filozófia ilyen irányú alapos vizsgálata máig várat magára. Vajon meddig?