SZOBOTA ISTVÁN, KOVÁCS KLÁRA
Mindent az államnak

Január 29-én megkezdte munkáját az adóhivatal nyomozó hatósága, az adórendőrség néven elhíresült egység. Vezetőjét már le is váltották. Szakértők szerint viszont az adórendőrség körüli purparlék ellenére a nyomozó hatóság csak hab a tortán. Igazából a magyar adórendszer szellemével van a baj, tudniillik olyan nagy mérvű az elvonás, hogy az egyenesen gerjeszti a feketegazdaságot, s az adóellenőrök körében „kvázi halálos bűnnek” számító adóeltitkolást és -csalást. Ezért kissé kificamodott érvelés - mondják -, hogy az Egyesült Államok-beli, illetve a német adószigorra hivatkoznak a szervezet létrehozásakor. Ugyanis ezen országokban lényegesen alacsonyabb az adó.

Felszerelik Győrben az adórendőrség tábláját. Szigorúan ellenőrzött adózók    Fotó: MTI

Magyarországon - legújabb korunkban legalábbis - eddig soha nem látott nyomozati eszközökkel felfegyverzett hatóság indult el minap rögös pályáján. A polgárok nyelvén csak adórendőrségként elterjet hatóság ezentúl a legintimebb információinkhoz is könnyedén hozzájuthat, és titkosszolgálati módszerekkel eredhet a gyanúsítottak nyomába, sőt a nyomozati tevékenység elősegítése céljából megjelölhetik a személyi, lakcím és egyéb nyilvántartásainkat.
Az egyelőre (országosan) 240 fővel startoló igazgatóság - politikai ígéretek szerint legalábbis - a nagy halakra utazik majd: a feketétől halad a szürke felé. A törvény szövege azokat célozza meg, „akik az államháztartás érdekeit súlyosan veszélyeztetik”. Ez a súlyosság azonban - a hatályos büntető törvénykönyv szerint - az 50 ezer forintot meghaladó adócsalást jelenti. Az ügy felderítése érdekében az APEH korábbi jogköreit jelentősen meghaladva, az adónyomozó akár titkosszolgálati módszereket is alkalmazhat, igazoltathat, ellenőrizheti az árukat szállító járműveket, sőt hat órán keresztül előállíthatja a gyanúsítottat.
Az adónyomozó hatóság az eljárás folyamatában testi kényszert vagy kényszerítő eszközként használatos vegyi vagy akár elektromos sokkolót, sőt bilincset is használhat. Ha ezek nincsenek kéznél, más e célra alkalmas eszközt is bevethet. Mindezt pedig egy akciófilmhez illő jelenet formájában tessék elképzelni: amikor is az „intézkedés alá vont személy” (értsd: adócsaló) ellenszegülne a nyomozóhatóságnak vagy netalán megtámadná a nyomozót, ő az előbb említett eszközök mellett vagy azok helyett még önvédelmi fogásokkal (csípődobás és így tovább) is élhet. A jogszabály mindenesetre felhívja a nyomozó figyelmét arra, hogy kényszerítő eszközeit a kívánt eredmény érdekében csak oly mértékig használja, amely mellett a gyanúsítottat a legkisebb személyi korlátozás, illetve sérülés éri. Ha
az akciójelenetben azonban mégis megsérülne a gyanúsított, orvosi ellátásról, és kórházi elhelyezésről kell gondoskodni. Megkönnyebbülhetünk a záró passzusnál: (jogos védelem esetét kizárva) szemmel láthatóan terhes nő és gyermekkorúval szemben a kényszerítő eszközök nem alkalmazhatók.
A sokkoló eszközök után következzenek sokkoló módszerek! A Bűnügyi Igazgatóság akár „vesevizitet is tarthat”. Az adónyomozók ugyanis személyi adat- és lakcímnyilvántartásból, gépjármű- és határforgalmi, továbbá a külföldre utazásban korlátozottakra és az útlevélre vonatkozó nyilvántartásból, valamint a büntetés-végrehajtási intézményekben, a cégnyilvántartási és a társadalombiztosítási nyilvántartásból is kérhet adatokat. De a jogszabály még ennél is tovább megy: az adórendőrség adatokat szerezhet be az adótitoknak, a vámtitoknak, a banktitoknak és a pénztártitoknak, valamint más egyéb titoknak minősülő adatokat kezelő szervtől. A kérdés az, hogy mi számít „különleges adatnak”, ezt ugyanis nem kezelheti a hatóság.
Hogy lehet-e még fokozni? Lehet. Az igazgatóság jelzést helyezhet el az említett nyilvántartási rendszerekben, ami a változásokról azonnal informálja a hatóságot. A nyomozás során felvett információkat és a gyanúsított személyére vonatkozó adatokat (mint például ujjlenyomat, hangminta, fénykép, személyleírás stb.) a bűncselekmény büntethetőségének elévülésétől számított tíz évig megőrizheti, illetve bármikor újra „felélesztheti”. A Bűnügyi Igazgatóság adatállományába került adatokat leszűkített körben: a Pénzügyminisztériumnak (felettes szerv), az adatvédelmi biztosnak, illetve az érintettnek adhatják ki. Az erről szóló adattovábbítási nyilvántartást pedig húsz évig őrzi a hatóság, amely - a jogszabály szerint - a felvett adatok nyilvánosságra hozását megtagadhatja.
A hivatalos jelentés szerint - közel tíz éve - az nemzeti össztermék 30 százaléka a fekete- vagy a szürkegazdaság szférájában képződik. A feketeségbe vesző, azaz valóban nem látható gazdasági csoportok „termelik” az igazán nagy összegű eltitkolt jövedelmeket. Főként a jövedéki termékekkel (olajszármazékok, szeszesital, dohánytermékek) kereskedő „vállakozó” a fekete szféra stabil magja. A közelmúltban bevezetett vámkommandó tevékenysége révén az illegálisan termelt szesz mennyisége ugyan csökkent, és eljárás indult az olajszőkítők ellen is, de áttörő sikert a két leköszönt kormány több erre specializálódott hatósága - számtalan törvénnyel a háta mögött - sem tudott elérni. A kisebb mértékű, de nagyobb létszámú adó- és áfa-csalók tábora főleg a kereskedelmi és a lakossági szolgáltató, építőipari cégek köréből kerül ki. Kiskereskedők, piaci árusok gyakran a jövedelmük felét is láthatatlanná teszik. A piaci verseny és a szigorú törvények miatt azonban a kiskereskedők és az egy-két alkalmazottat foglalkoztató cégek nemigen tudnak másként megélni - mondta Zara László, a Magyar Adótanácsadók Országos Egyesületének elnöke. Ez a réteg szó szerint rá van kényszerítve az „ügyeskedésre” - fűzte hozzá Antalffy Gábor, a 40 ezer tagot tömörítő KISOSZ főtitkára. A központi elvonások „agyoncsapó” jellegűek, és ehhez járul még az egyre növekvő helyi adó, amely lassan megközelíti ezt a szintet. A szövetség tagságához tartozó kisvállalkozóknál 100 forintos nyereségre több mint 90 százalék adó jut. A fennmaradó alig 10 százalékot kell beosztania fejlesztésre, megélhetésre stb.
Vértes András, a Gazdaság Kutató Rt. elnöke szerint az adózási kedv valóban nem a legkedvezőbb hazánkban, de ez a kihívás nem orvosolható az adórendőrséggel. A szakember szerint a probléma az, hogy a rendszerváltás után a szociális szféra állami maradt. Az elmúlt tíz év rendszerváltása nem csak politikai, hanem gazdasági rendszerváltás is volt. Mindenki most tanulja az új közgazdaságtant. A semmiből a valami létrehozásának egyik útja akkoriban az adóeltitkolás volt, amit a korai években nem is lehetett máshogy megoldani. Mihelyst azonban egy vállalkozás nagyobbá válik, első számú érdeke és célja a legalitás, és nem a fennmaradás. Ez a folyamat hazánkban már helyenként tetten érhető.
Lengyel László, a Pénzügykutató Rt. elnök-vezérigazgatója szerint az adózási kedv kialakulásához az is hozzájárult, hogy a rendszerváltás óta egyik kormányzat sem volt képes tartós adórendszert kidolgozni és megvalósítani. Ugyanis azok az államok dicsekedhetnek jó adómorállal, amelyek - azon túl, hogy jól megszervezték az adóztatást -, megengedik, hogy az adózó belenézzen a költségvetésbe. Az Egyesült Államokban, aki szavazatával pozícióhoz juttatja a kormányzót, megteheti ezt: megtudhatja mennyit költött az ő pénzéből protokollvacsorákra, mennyit fizetett ki az alkalmazottainak stb. Európában a közelszámoltatás hagyománya egyszerűen ismeretlen.
Vértes András szerint az újonnan bevezetett intézmény nem hoz gyors változást az adómorálban. Zara László szerint alapjában véve az adórendőrség működése örvendetes dolog, de az 50 ezer forintos limit rendkívül alacsony, egymillió forint feletti ügyek felgöngyölítése hozna jelentős eredményt mind a befolyó adóforintok tekintetében, mind társadalmi és pszichológiai szempontból.
Az adórendőrség bevezetésének első hírverésére kérdések és emlékek sora röppent fel. Az ötvenes évek nem volt olyan régen, hogy ne emlékeznénk a padlássöprésekre, a vesékbe belelátó, megfélemlítő ÁVH-ra. Ha csak egy kicsivel volt többje valakinek, az a szomszédban lakó derék elvtárs szerint biztos, hogy „disznót vágott”. Ki ne emlékezne Dezsőre, Pelikánék disznójára Bacsó Tanújából. Az egykori besúgótársadalom számára újabb terep nyílik bimbózó demokráciánkban. Még csak néhány napja áll fenn a szervezet, de máris érkeznek a feljelentések. A társadalmi elégtétel (aki gazdag, az tolvaj, és bűnhődni fog) és a besúgás tradíciója újra felbukkanni látszik Magyarországon - mondta Lengyel László.
A törvényben egyébként nincs elég garancia a begyűjtött információk korrekt felhasználására, mint ahogyan az APEH és a nyomozó hatóság jogi függetlenségére sem. Vértes András szerint az adórendőrség ügye azért „éles”, mert vezetője (tudniillik Simicska Lajos, a Fidesz volt gazdasági igazgatója, jelenlegi APEH-vezér) nem pártatlan, politikailag elfogult. Nemzetközi viszonylatban ez sehol sem gyakorlat, mindenhol párt feletti a nyomozói szerv vezetője. Lengyel László további buktatókra mutatott rá. Mint mondta, a friss szervezet máris beleütközött abba a problémába, hogy a legnagyobb adósok maguk az állami intézmények, például a rendőrség vagy a MÁV. Létrejöhet egy másik mellékhatása is az intézkedéseknek. Magyarországon ugyanis korábban kialakult egy kör, amely az eddigi végrehajtásos eljárások során a felvásárlásra szakosodott. E réteg számára a kibontakozóban lévő helyzet maga lesz a paradicsom. Még az is elképzelhető, hogy részükről is fognak érkezni bejelentések. Tökéletesen elegendő ma már, ha megtetszik valakinek a szomszéd ingatlanja vagy autója, csak felveszi a telefont és bejelentést tesz.

---

Államok és adók

Az állam és a hatalom igazi kapcsolatát az adó képes megteremteni. A história azt bizonyítja, minden ember által létrehozott hatalmi felépítmény fejlődésének egy pontján - amennyiben az államszervezet már elég magas szervezettségű és az árutermelés is általánossá vált - „felfedezi” az adó intézményét. Az adózás nagymértékben serkenti az írásbeliség fejlődését is, hiszen a beszedett adót és annak felhasználását pontosan számon kell tartani.
Már az ősi Mezopotámiában fellelhető az az elv, hogy a központi hatalom biztosította védelemért és biztonságért adóval kell fizetni, mi több, már ekkor megjelenik a kétirányú adózás: a politikai hatalmi pólusnak, a palotának és a kultikus feladatokat ellátó templomnak egyaránt fizetni kell...
Az ókori Kelet másik nagy hatalmi központja, Egyiptom a korábbi több kisebb tartományból éppen úgy tudott egységes nagyhatalommá válni, hogy a létfontosságú öntözés megszervezéséért cserébe rátette a kezét a földművesek termésének egy részére - vagyis adót kezdett szedni. A politikai és a gazdasági hatalom egymást erősítő egyiptomi összekapcsolódásának mértéke egyébként az első abszolút uralkodási formát jelenti a történelemben, mely mintából több későbbi államhatalom tud majd tanulni.
Rómában, az ókor világbirodalmában is tisztán látszik az adózás hosszú időn át legbiztosabb ismérve: az adókat a hatalmon levők vetik ki a hatalomból nem részesedők tömegeire. Itália, a birodalom szíve adómentességet élvezett. A szenátori provinciákban a földek arányában kellett adózni, a császári tartományokban viszont a tíz százalékos tributumot szedték a termés után. Emellett főként a keleti részeken fejadót is szedtek. Rómában volt közvetett adó is: az egyszázalékos forgalmi adó minden kereskedőre vonatkozott, csakúgy, mint a kikötők és a vámok illetékei, ám az ötszázalékos örökösödési, illetve a hasonló mértékű rabszolga-felszabadítási illeték a római polgárok „kiváltsága” volt.
A kora középkori államokban a földbirtok nagyságában mérték a hatalmat. A király kezdetben mint a legnagyobb földesúr uralkodott, s csak később jelentek meg a más földbirtokosok jobbágyaitól is beszedett állami adók. Magyarországon ilyen volt a Károly Róbert által kivetett kapuadó, majd a Mátyás-kori füstpénz, ami már a családonkénti adózást jelentette. Mátyás legnagyobb húzása mégis a rendkívüli hadiadó rendszeres beszedése volt, és az addig mentességet élvező több különböző réteg bevonása az állami adózásba. Nála lesz szakértő hivatallá a kincstárnokság is.
A török hódoltság adóterheinek értékeléséről megoszlanak a vélemények. Az állami fejadó és a nem muszlimok által fizetett haradzs általában egy összeget jelentett, a helyi, vagyis földesúri adózás viszont nemegyszer növekedett, mert a határvonalon át-átjárva a végvárak vitézei és a törökök egyaránt beszedték a maguk adóit az ellenséges területről is.
A modern kori magyar adózás elveiben legalábbis 1848-tól számítható, amikor a nemesség kimondta: az állam feladatainak ellátásában minden lakosnak részt kell vállalnia.
Ez idő tájt „legnyugatibb” polgári társadalmak már a szabadversenyes kapitalizmus időszakában jártak, amely - elsősorban az Egyesült Államokban - az állam minél kisebb beleszólási, adóztatási hajlandóságát vallotta a fejlődés egyedüli útjának. Adam Smith a szabad kereskedelem skót híve szerint: „...Ahhoz hogy egy államot a legsötétebb barbárság állapotából a bőség legmagasabb fokára emeljünk, nemigen kell más, mint béke, fizethető adók és elviselhető igazságszolgáltatás...” Az USA ezen elvek szerint és egyre gyorsulva fejlődött a XIX. században. Ám a századforduló környékének elnökei - dacolva a nagy ellenállással - fokozatosan kiterjesztették a gazdaság fölötti szövetségi (állami) ellenőrzést. Ez persze új adókat is hozott, ám az I. világháború előtt a többféle adóbevételből finanszírozott állami kiadások alig haladták meg a GDP egy tizedét, ami - értelemszerűen - olcsó államot és az adó viszonylag csekély mértékét jelentette. A kormányzati kiadások később a válságok és a háborúk miatt folytonosan nőttek, s a veszélyek elmúltával sosem csökkentek korábbi szintjükre.
A személyi jövedelemadókra is ez nyomta rá bélyegét. A közismert adónem - amelyet egyébként William Pitt angol miniszterelnök vezetett be a világon először a Napóleon elleni háborúk miatt (akkor még) ideiglenes jelleggel - 1950-es maximális kulcsa elérte a 91 százalékot, majd a versenyképesség visszaesésétől tartva csökkenteni kezdték. Az állami szabályozás nagy mértéke a klasszikus amerikai hőskorszakhoz viszonyítottan azonban csak a Reagan-kormányzat „konzervatív forradalma” idején hagyott alább. E politikai-gazdasági irányvonal adóügyi jellemzőit később sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hiszen Clinton elnöksége alatt, vagyis a kilencvenes években az amerikai személyijövedelemadó-tábla 11 százaléktól indul és csak az évi 10 millió dolláros jövedelem után kell 40 százaléknyit adózni.
Az új évezred előtti utolsó években egyébként az is világosan látszik, hogy a nyugat-európai „jóléti állam” - sokkal több adó, szélesebb körű állami, és szociális gondoskodás - versenyképességben lemarad az amerikai gazdasági modelltől. Ez továbbra is inkább a vállalkozások és a profittermelés szabadságának elősegítésével, mintsem az elvonások európai szintre emelésével kívánja polgárai jólétét előmozdítani.
Tény, hogy Európa is ezt akarja, de más eszközökkel - az unió nagy erődjének felépítésével. Ám ez már egy másik történet... (Pálfy Gyula)