EGRI ISTVÁN
Budapest 1944-45-ös ostroma

Kevéssé ismert tény, hogy Budapest Európa metropoliszai között az egyik legtöbbet támadott főváros. Történelme során 15 különböző hevességű ostromot kellett kiállnia.
A sorban az utolsó az 1944-45 telén lezajlott csata, melynek pusztítása messze felülmúlta az addigiakat. A 102 napos budapesti ostrom abban is kiemelkedik a második világháború hasonló hadműveletei közül, hogy ez szedte a legtöbb polgári áldozatot. A szovjet elesetteket leszámítva minden második halott polgári személy volt, a helyben kivégzett zsidókkal együtt. Hevességét tekintve a hadtörténészek a sztálingrádihoz hasonlítják, de az jóval kevesebb civil áldozatot követelt, mert a lakosságot még időben kitelepítették. Összehasonlításként: Berlin két hétig, Bécs hat napig, a kelet-poroszországi Königsberg (ma Kalinyingrád) is csak 77 napig tudott ellenállni a szovjet túlerőnek.

Fővárosunk történelmi idők óta a kelet-nyugati tranzitutak metszéspontjában fekszik. Budapest, mint már a történelemben annyiszor, a második világháború utolsó szakaszában azért is vált elkeseredett küzdelem színterévé, mert ez a terület képezte Európa délkeleti részén a Keletről fenyegető invázió előtti utolsó természetes védővonalat. A német Wehrmacht összes - 1944-45-ben a keleti fronton állomásozó - páncélos hadosztályának fele a magyarországi harcokban vett részt. Amikor 1945 januárjában megindult a nagy orosz támadás, lerohanva Nyugat-Lengyelországot és a Birodalom keleti területeit, Magyarországon mit sem csökkent a Budapest felmentésére irányuló német ellentámadások ereje. Mindkét szembenálló fél tisztában volt a terület birtoklásának jelentőségével. A szovjet támadások hevességére jellemző, hogy amikor Budapesttől délre, Ercsinél harc közben átkeltek a Dunán, csak ebben az ütközetben annyi „Szovjetunió Hőse” kitüntetést osztottak ki, mint a többi magyarországi hadműveletben együttvéve.
A szovjeteknek sürgős volt a főváros elfoglalása, mert a Duna-hidak birtokában rövid idő alatt át tudtak volna kelni a folyón és mivel Nyugat-Magyarországon nem volt jelentősebb természetes vagy mesterséges védővonal, Ausztriát és Dél-Németországot 1944 végén néhány hét alatt megszállhatták volna. A történelem megint megismételte őnmagát: a keletről érkező támadást a Nyugat előterében ismét Magyarország fogta fel. Ha Budapest nem áll ellen olyan sokáig, lehet, hogy a kommunista befolyási övezet valahol München környékén ért volna véget. Veesenmayer nagykövet Hitler véleményét tolmácsolva a magyar vezetőknek 1944 végén kijelentette, hogy a német érdekek szempontjából nem számít, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudják. Már ezt megelőzően az új „nemzetvezető”, Szálasi Ferenc, aki képzettségét tekintve vezérkari tiszt volt, néhány kiválasztott újságíróval bizalmasan közölte, hogy a németek Budapest tartásával csak időt akarnak nyerni.
A város körüli ostromgyűrű 1944. december 25-én zárult be végleg nyugat felől is. A lakosokat gyakran egyik pillanatról a másikra érte el a háború. Szemtanúk visszaemlékeznek arra, hogy 24-én délután a Fogaskerekű Vasút Széchenyi hegyi végállomásán várakozók közé hirtelen géppisztolyos szovjet katonák vegyültek, és a megrettent civilekkel együtt fogadták az érkező szerelvényt.
A körülzárt városban a polgári lakosság számára napról napra elviselhetetlenebbé váltak az életkörülmények. Mivel az élelmiszerraktárak jórészt a külső kerületekben voltak és azok hamar szovjet kézbe kerültek, rövid időn belül megoldhatatlanná vált a lakosság élelmezése. Tartalékok híján a katonai vezetés a csapatok ellátását is csak éppen hogy tudta biztosítani. A fővárost elfoglalni igyekvő mintegy 180 ezer fős szovjet-román csapatöszszevonással szemben mintegy 79 ezres német-magyar csoportosítás igyekezett megszervezni az ellenállást. A védőknek mintegy fele magyar katona volt, akiknek egyre kevésbé fűlt a foguk a harchoz. Többségük tisztában volt azzal, hogy értelmetlen a küzdelem, mivel azzal csak a szenvedést hosszabbítják meg. Az ostrom alatt tízezres nagyságrendben „dekkoltak”, vagyis vonták ki magukat magyar katonák a harcból, sokan úgy, hogy hamis papírokkal fiktív katonai alakulatokat szerveztek, így bújtatva magukat és a hozzájuk csatlakozókat.
Legrosszabb helyzetben a körülzárt városban rekedt zsidók voltak, akiknek jelentős részét a pesti gettóban zsúfolták össze. Az 1944. októberi nyilas hatalomátvételkor már csak Budapesten volt nagyobb létszámú zsidóság, vidékről ekkorra szinte mindenkit deportáltak. Az ostromgyűrű bezárásáig 50 ezer embert tudtak a nyilasok gyalogmenetben nyugatra hajtani. A „Hungarista Munkaállam” képviselőinek kegyetlensége felülmúlta az addigi atrocitásokat is, de kapóra jött a németeknek. Nekik érdekük volt Magyarország minél súlyosabb kompromittálása, hogy véletlenül se legyen újabb kiugrási kísérlet. A német nagykövetet kormánya utasította, hogy „…minden módon nyújtson nekik támogatást, mert különösen érdekünkben áll, hogy a magyarok most a legélesebben járjanak el a zsidókkal szemben.”
Az ostromlott fővárosban mint- egy 5000 „pártszolgálatos” rekedt. A harcból természetesen intézményesen kivonták magukat, viszont teljes erővel a még megmaradt mintegy 80 ezer zsidó likvidálásába kezdtek. Egy szemtanú beszámolt arról, hogy amikor a nyilasok 1945. január elején a Szent István parki úgynevezett védett házak kiürítésébe kezdtek, őt is hatévesen a többiekkel együtt a Szent István körúton hajtották a gettó irányába. A menetre hirtelen szovjet vadászgépek csaptak le, mire a kísérő nyilasok a környező kapualjakban kerestek fedezéket, a csoportot az út közepén állva hagyva. A több hullámban támadó repülők géppuskáinak tucatjával estek áldozatul a védtelen emberek. Amikor a gépek elmentek, az előkerülő nyilasok először a gettóba kísérték a megmaradtakat, majd nagy részükkel ott végeztek.
Az atrocitások között a gondviselés megnyilvánulása volt az, hogy Európában egyedülálló módon 1944 novemberétől kezdve néhány semleges ország Budapesten működő képviselete szervezett mentőakciókba kezdett. Csak néhány név: Carl Lutz, Giorgio Perlasca, Carlos Branquinho, Raoul Wallenberg. Kialakult a mai Szent István park környékén az úgynevezett „nemzetközi gettó”, melynek védett házaiban a védlevelekkel rendelkező zsidók kaptak menedéket, mintegy 40 ezren. 1945 januárjában azután őket is áttelepítették a VII. kerületi gettóba. Január 16-án a szovjet csapatok már a Nagykörútnál jártak, amikor a nyilasok egy utolsó pogromot szerveztek a gettó felszámolására. Különös fintora a sorsnak, hogy ezt éppen a németek akadályozták meg, mert Raoul Wallenberg fenyegetésére, hogy gyilkosként fogják bíróság elé állítani, a körzet vezénylő német tábornoka őrséget állíttatott a nyilasok megfékezésére. Két nap múlva a gettó szabad volt, a felszabadulást mintegy 60 ezren érték meg január 18-án.
A pesti oldalon január 20-ig véget értek a harcok, Budán február 13-ig még ellenálltak. A megmaradt, mintegy 35 ezer - főleg német - védő január 11-én a Várból való kitörésre szánta el magát. Az akkor Zsámbéktól nyugatra húzódó frontig akartak harcolva eljutni. Két nap alatt húszezren estek el a Vár, a Svábhegy (ma Szabadság-hegy), az Olasz (ma Szilágyi Erzsébet) fasor, és a Rózsadomb körzetében. Jeltelen tömegsírjaikon ma lakónegyedek, villák és középületek állnak. A maradék fogságba esett vagy eltűnt, a német vonalakat összesen 794-en érték el.
Amikor elcsendesedett a lövöldözés, a lakosok kezdtek előbújni a pincékből. Megkezdődött a helyreállítás. Kishont Ferenc (Efraim Kishon) így jellemzi az új megszálló hatalom katonáit: „…Egyszerűek és kegyetlenek voltak, mint a gyerekek. A Leninnek, Trockijnak, Sztálinnak áldozatul esett vagy a háborúban elpusztult emberek milliói után a halál mindennapossá vált számukra. Gyűlölet nélkül gyilkoltak, és ellenállás nélkül hagyták magukat legyilkolni.” Mindamellett a szovjetek nagyon is tevékenyen kivették részüket a helyreállításból, nekik köszönhető, hogy nem tört ki éhínség a fővárosban. Megnyílt a pesti kabaré is. Latabár Kálmán így humorizált: „Davaj, davaj, jobb volt tavaly, nem volt davaj”. Rövidesen megalakult a polgári közigazgatás, és megkezdődött a romeltakarítás és az újjáépítés.
A gettó felszabadulását a főváros minden évben január 18-án ünnepli. (Idén fordult elő először az, hogy a hivatalos magyar kormány ezen az ünnepségen nem képviseltette magát.) A sokat szenvedett zsidóság érdekében az akkori polgári kormány meghozta az 1946/25-ös törvényt, melynek értelmében megalakult a Zsidó Helyreállítási Alap, azzal a céllal, hogy a meggyilkolt mintegy 600 ezer magyarországi zsidó hátrahagyott és elrablott vagyonát számba vegye. Néhány év múlva a Rákosi-rendszer megszüntette ezt a szervezetet, és az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) felügyelete alatt Országos Helyreállítási Alapként újjáalakította. A visszaszolgáltatott értékek, műtárgyak és ingatlanok az állam tulajdonába mentek át. Rendszerváltás után a megszűnt ÁEH-tól a Művelődésügyi Minisztérium vette át az Alap okmányait. A minisztérium, nem érezvén illetékesnek magát, a zsidósággal kapcsolatos anyagokat átadta a Magyarországi Zsidó Hitközségnek. Tárgyalások kezdődtek, melyek az egymást követő kormányzatokkal tovább folytatódtak. Ezek eredményeképpen létrejött egy közalapítvány, mely a magyarországi holocaust-túlélők kárpótlására alakult. A vagyonnak így is csak elenyésző töredéke jutott vissza az eredeti tulajdonosokhoz, mert az évek során a különböző ingatlanok és értékek tulajdonviszony-változásait és átalakulásait szinte lehetetlen volt követni.