A NATO és az európai külpolitika jövője Koszovóban dől el - írja címoldalon
közölt kommentárjában a Die Zeit legújabb száma. A német liberális hetilap szerint
a Nyugat kínosabb dilemma előtt áll, mint három hónappal ezelőtt: a tavaly október
12-én született bevetési paranccsal a NATO saját szavahihetőségét vetette a mérleg
serpenyőjébe - egy geostratégiailag jelentéktelen balkáni földdarabért, ahol egy
gazemberállam szoldateszkája és egy törzsi-maffia alapon szerveződött zendülő milícia
áll szemben egymással. Mindkettő arra számít, hogy a Nyugat visszariad a katonai
beavatkozástól. Ebben a helyzetben három lehetőség marad.
Az első a visszavonulás, a küzdő felek magukra hagyása. Ezt a „szándékkal teli
várakozást” tavaly nyáron már elkövette a Nyugat, mielőtt az UCK kétezer harcosának
megölését és 300 ezer albán elmenekülését követően megálljt parancsolt
Milosevicsnek. Vajon ki vállalná a felelősséget a fenti színjáték megismétlődéséért,
tudva azt, hogy ezáltal végleg romba dőlne a dél-balkáni népek törékeny egyensúlya?
A második opció a tárgyalások folytatása, egy „politikai megoldás” keresése
Koszovóban. Csakhogy minden előjel eszkalációra, nem pedig kompromisszumra utal. A
balkáni összekötő csoport vezetője, Christopher Hill autonómia-javaslatai mind Belgrádban,
mind Pristinában elutasításba ütköztek. Az UCK új harcosokra, fegyverekre és pénzre
tett szert észak-albániai bázisain keresztül, miközben újabb és újabb szerb
katonai és rendőri egységek nyomulnak előre Koszovó felé. Meddig akar még a Nyugat
egy olyan emberrel (Milosevics) tárgyalni, akiről régóta tudja, hogy nem a probléma
megoldását, hanem magát a problémát jelenti?
A harmadik út: a katonai beavatkozás. A Nyugatnak már ősszel sem volt nagy kedve
ahhoz, hogy ENSZ-megbízás nélkül kezdjen háborút egy szuverén állammal szemben. A
légicsapásokkal a NATO az UCK légierejévé vált volna, megnyitva előtte az utat a független
Koszovó felé. Ez beláthatatlan következményekkel járhatna a térség stabilitására.
A tárgyalások kudarca esetén tehát csak szárazföldi csapatok bevetésével lehetne véget
vetni az öldöklésnek. A további kilátás: Koszovó nemzetközi védnökség alá
helyezése (protektorátus), esetleg évtizedekre. Erre akad már példa:
Bosznia-Hercegovinában 30 ezer katona és számos polgári alkalmazott őrködik évi 9
milliárd dollárért a daytoni megállapodás betartásán.
Amerika egyetlen közkatonájának életét sem akarja kockára tenni a koszovói Rigómezőn.
Ám mi volna, ha - az Egyesült Államok pökhendiségéről és hegemonisztikus törekvéseiről
szóló panaszáradat helyett - az európaiak végre komolyan vennék az „európai védelmi
identitás” megteremtését célzó terveiket, és felelősséget vállalnának a Bécs
és Athén közötti válságövezetben történtekért? Ha vezetői kvalitások és bátorság
demonstrálásával bebizonyítanák, hogy Európa nem csupán kommerciális és fogyasztói
egyesület, hanem értékközösség is? Ezáltal talán egyszerűbbé válna Európának
mint egyenjogú partnernek a súlyát latba vetni az új stratégiai koncepcióról folyó
vitában. Ha pedig még sikerülne is némileg békésebb helyzetet teremteni Koszovóban,
akkor a NATO áprilisi jubileumi közgyűlésén csakugyan volna némi ok az ünneplésre
- fejeződik be a Die Zeit írása.