Hetek - III. évfolyam, 2. szám, 1999. január 16

Olvasóink véleményének mindig szívesen helyt adunk, de helyszűke miatt kénytelenek vagyunk leveleiket szerkeszteni, illetve rövidíteni. Továbbra is várjuk észrevételeiket.

Olvasói levél a Trabant védelmében

A kispénzű emberek nevében szeretnék egy szerény észrevételt tenni az év végi HETEK-ben egy amerikai újságcikk alapján közreadott gúnyirathoz. Abban ugyanis arról tájékoztatnak bennünket, hogy műszaki mutatói alapján az Egyesült Államokba be sem engedték a Trabantot. Nem kétlem, hogy az óceán túlsó partján így vélekednek. Csakhogy az átlagos hazai kereseti viszonyok még inkább eltérnek az USA-beliektől, mint a Trabant például a Fordtól. Az itteniekhez viszonyítva sajnos még a Volkswagen sem tekinthető „népautónak”, és ennek a szerepét - ha Európában már nem is gyártják - mind a mai napig a világháború előtt kifejlesztett kétütemű DKW NDK-s utódja, a toldozott-foltozott Trabant tölti be hazánkban. A csúfondáros cikk kapcsán azonban akaratlanul is Cyrano orr-monológja jut eszembe, aki hasonlatok egész sorát költötte messze kémlelő arc-periszkópjáról, de azt rossz néven vette volna, ha erre más merészkedik. Mi, trabantosok is - amikor nyakig olajosan szerelgetjük (nem autónkat, csak kocsinkat) - joggal szidjuk ezt a csodamasinát, s nevezzük „nagyhangú, motorkerékpár-hengerekre szerelt füstokádó szappanosdoboznak”. De azt mi sem szeretjük, amikor teszem azt egy Mercedesből fitymálnak bennünket…
F.J.
(Cím a szerkesztőségben.)

Tisztelt F. J.!
Először is szeretném megköszönni Önnek, hogy észrevételeivel megkereste szerkesztőségünket. A kispénzűek védelmében kelt bátor állásfoglalását azonban, mint nemrégiben még feltörekvő kispénzű, nem mindenben osztom. Szerintem például az - egyébként súlyosan környezetszennyező - Trabant Magyarországon már - szerencsére - egyáltalán nem népautó. Sokkal inkább a Suzuki, vagy a hasonlóan kedvező törlesztőrészletre megvásárolható más japán, koreai autók. Véleményem szerint az integráció sem lesz egyszerű a jó öreg modellel. Jómagam egyébként szintén voltam Trabant-tulajdonos, és jelenleg sem Mercedesből figyelem a Trabantokat, de mint volt Cyrano, bizony első kézből tudom, hogy szilveszteri cikkem nem tartalmazott túlzásokat. Célom nem az érintettek megalázása, hanem a szórakoztatás volt. Mint szép jövőre vágyó ember, remélem, hogy nemsokára a „mi, trabantosok” önmeghatározás kikopik a magyar emberek éntudatából. Ha kispénzű is az ember, nem tartom előrevivőnek azt, amikor lelkileg is azonosul ezzel. Innen a humoros stílus.

Tisztelettel: a szerző

Tisztelt Szerkesztőség!

Kezdettől fogva olvasója vagyok ennek az újságnak, és nagyon meg vagyok elégedve. Az egyre színvonalasabb számokban hetente megtalálom azokról a témákról szóló írásokat, melyek engem érdekelnek. Amiről most véleményemet szeretném leírni, már többször megjelent a lap hasábjain különböző megvilágításban. Legutóbb Polgár Péter Szabó Ibolya Annához intézett levelében.
A szerepjátékkal és az okkultizmussal mintegy három és fél éve szakítottam véglegesen. Előtte gyűjtöttem a kalandjáték-könyveket, és másfél évig játszottam a Túlélők Földje (TF) nevű levelezős szerepjátékkal.
Mint minden rendes tizenéves fiatal, én is izgalmakra vágytam. Így bukkantam rá - sajnos - az okkultizmusra. A kalandkönyvek segítségével kiléphettem az unalmas hétköznapokból, és egy izgalmas történet szereplőjévé lehettem. A TF volt a következő lépcsőfok. Lehetőségeim bővültek, kialakíthattam egy karaktert, mely a fehér mágia segítségével az „igazságért” harcol. Az okkultizmus rejtélyes világába is mélyebb bepillantást nyerhettem. A karakterem magányos hős volt, az életben is egyedül éreztem magam. Nagy nehezen összebarátkoztam két játékossal. Közös témánk a TF volt, mely a szabadidőm nagy részét lekötötte. Akaratomon kívül egyre agresszívabbá váltam. Ezt igyekeztem visszafojtani, így csak a feszültség nőtt bennem. Kényelmetlenül éreztem magam az emberek között, családomtól is elhidegültem. Betegesen sokat járt a fejemben a világvége, az egész élet kilátástalannak tűnt. (Érdekes megjegyezni, hogy a TF egy kiégett bolygó túlélőiről szól.) A valóságból csak a rosszat láttam, de azt hatványozottan. Ez elől próbáltam a játékba menekülni. Gyűlöltem az embereket, amiért tönkreteszik környezetüket.
Akkoriban nem lehetett szerepjáték-ellenes felszólalásokat hallani. Ennek ellenére arra az elhatározásra jutottam, hogy abbahagyom. Az egyik frissen szerzett barátommal közösen szálltunk ki. Az ő távozása megdöbbentette a többi játékost, engem egész addig szinte nem is ismertek. Mivel én voltam a kezdeményező, fejemhez vágtak néhány érdekes vádat, melyek hűen tükrözik, hogy mennyire komolyan lehet venni a szerepjátékot. Ezek közül a legérdekesebb így hangzott „Megölted Igazságos Mátyást!”. Igazságos Mátyás a barátom karakterének neve volt.
Szó szerint mély álomból való ébredésként éltem át a játékkal való szakítást. Kitisztult a fejem, minden világosabb lett. Rájöttem, hogy a másik szerepjátékos barátomat nem is ismerem igazán, csak a kitalált karakteréről tudok szinte mindent. Próbálgattam kérdezgetni, de csak rövid, tömör válaszokat kaptam. Igyekeztem mindenféle témát feldobni, barátságunk mégis gyors iramban ellaposodott, végül teljesen megszakadt.
Játék nélkül egyre boldogabb vagyok. A családommal ismét jó a kapcsolatom. Értelmes célja van az életemnek. Igazi barátokat kaptam, megtanultam szeretni és értékelni az embereket. Hálás vagyok, hogy időben megszabadultam az okkultizmustól. A titokzatos természetfelettivel való játék ugyanis valóságos veszélyeket rejt magában. Az elején jó poénnak tűnik, ez továbblépésre készteti az embert. Közben lassan, észrevétlenül belegabalyodik egy hálóba, mely egyre csak húzza lefelé. Azt hiszed, kapsz tőle valamit, de valójában az életedet követeli.
Talán van, akit meglep, hogy a játékról és az okkultizmusról ennyire egy síkon beszélek. Ennek az az oka, hogy minden szerepjáték, amivel találkoztam, okkult praktikákra épül. Gyakorlatilag ez adja a vonzerejüket. Valóban, ahogy Bob Larson fogalmaz a Sátánizmus című könyvében, a szerepjáték kitűnő gyakorlópálya az okkult vallásokban való tényleges elmélyedéshez.
A nagy szakítás óta többször találkoztam játékosokkal. Bár a tünetek nem teljesen egyformák, erősségük is személyenként más és más, a szerepjáték káros következményei mindannyiuk életében fellelhetők. Polgár Péter szavai nem voltak újak számomra. A fent elmondott tapasztalataimra sok esetben kaptam ugyanezeket a válaszokat, néhányszor agresszívebb formában is.
Egyetértek Szabó Ibolya Annával. Nem a szerepjáték az egyetlen veszélyforrás a fiatalok számára, ez csupán egy a sok közül.

További sikeres folytatást kíván az újsághoz

1997 tavaszán a hazai katolikus egyház és néhány más testület megemlékezett Prohászka Ottokár székesfehérvári püspökről halálának hetvenedik évfordulója alkalmából. Most ismét idézhetnénk emlékét, a kétszer hetvenes évfordulón: száznegyven éve született - 1858 végén. Ennek az évfordulónak a közeledése miatt néztem át nemrég a püspök néhány művét. Nyelvész vagyok, és a szövegekből akartam közvetlenül megismerni azt, amit eddig olvastam róla.
Az Új Misszió Miskolcon szerkesztett katolikus hitbuzgalmi lapban pár éve megjegyezte valaki, hogy némelyek véleménye szerint Prohászka nem volt magyar. A szerző rögtön hozzátette, hogy ez nem igaz. Tudomásom van róla, hogy a neves katolikus író és kritikus, Rónay György elmarasztalóan nyilatkozott a Prohászka-írásokról, de ő a tartalom felől közelítette meg őket, abból vezette le a nyelvezetre vonatkozó észrevételét is.
Három Prohászka-könyvből kiírtam tíz, szerintem jellegzetes mondatot, és megkértem öt magyar szakos középiskolai tanárt, hogy ezeket értelmezze és írja át elfogadható magyar mondattá. Összesen tehát ötven mondattranszformáción kísérletezhettem. Valamennyi mondat szintaktikailag teljes, fontos mondatrész egyikből sem hiányzott. Jellemzés céljából ide írok néhányat: „Föl akarom most érteni a modern ember pszichológiáját, mely a kereszténységgel szemben új elhelyezkedést keres.” - „Veszedelmes dolog a kötelezettséget körmönfont distinkciók s ügyvédi fogásokkal ledisputálni.” - „E békóktól szabadulva a történelmi alakulások paragrafusaiból és kosztümjeiből kiosonva arra kell állnunk, ami a lényeg.” Magyar helyességük megítélését az olvasó nyelvérzékére bízom. A mondatokat a Diadalmas világnézet, a Soliloquia című művekből (Szent István Társulat kiadásai) és a Harmatozzatok elmélkedéssorozatból (Szent Gellért Egyházi Kiadó, 1991.) írtam ki.
Az ötven értelmezés a következőképpen csoportosítható. Az idézetek helyes megértésére, elfogadható magyarról magyarra történt fordítására tíz példát (20 százalék) találtam. Kilenc esetben a kollégák csak úgy boldogultak, hogy az értelmet eltérítő változtatással fordítottak. Ugyancsak kilenc esetben félreértették a szerzőt, vagyis a mondatot nem értették meg. Huszonkét esetben (44 százalék) nem tudtak mit kezdeni a feladattal. Ebből tizenhatban az átírást vízszintes vonallal helyettesítették, hat esetben pedig a lefordított mondat értelmetlen volt. Összesen tehát 62 százalékban nem találták meg az összerótt magyar szósorozat értelmét, illetőleg helyes magyar megfogalmazásának formáját.
„Le style c’est l’homme”, azaz „a stílus maga az ember” - mondják a franciák. Úgy tanultuk: „nyelvében él a nemzet”. A magyart mint idegen nyelvet bárki megtanulhatja, s néhány ismert külföldi (főleg nyelvész) olyan jól megtanulta, hogy második nyelve lett; magyarul is publikálnak, és sokkal jobb nyelvi minőséggel, mint Prohászka. De véleményem szerint a magyarnak mint anyanyelvnek a birtoklása a nemzethez való tartozás feltétele.
Bizonyosan a nyelvészek is így tartják. Azért kell határozottan kimondanunk, mert a politikai front egyik-másik szakaszán nem tartják perdöntőnek az identitás szempontjából az anyanyelvet, ezt észlelni lehetett régebben is, megfigyelhetjük ma is. Különös, hogy akik így gondolják, vagy akiknek a nézeteiből következik, nemzetinek, „nemzeti elkötelezettségűnek” vallják magukat. Természetesen ennek politikai vagy világnézeti okai vannak. (Prohászka németül levelezett a szüleivel.)
A katolikus, vagyis „egyetemes” egyházról lévén szó, a püspöki kinevezés önmagában nem ítélhető el. Róma első püspöke nem volt római, a mai sem olasz. Az a baj, hogy a püspököt nacionalista csoportok használták, illetőleg használják lobogóul, s erre ő maga is okot szolgáltatott. Nem kifogásolható az sem, hogy a magyar hívekhez is akart szólni. (Írásainak tartalmi elemzése nem tartozik erre a cikkre.) De úgy járt volna el helyesen, ahogyan Otto von Habsburg tette, aki németül, azaz anyanyelvén írta meg cikkeit, s a magyar sajtóközönség számára való közvetítést fordítóra bízta. (Úgy tudom, Sauvageot professzor, a finnugor nyelvészet kiváló francia mestere nem publikált magyarul.)
Mint magyar szakos tanár, nem ajánlanám tanítványaimnak, hogy a Soliloquia vagy a Diadalmas Világnézet lapjairól stílust tanuljanak.