SZABÓ MIKLÓS
Közös ügyek Európában

Magyarország elérkezett a nyugati katonai-politikai tömb, a NATO épületének küszöbéhez és ott áll az „Európa Ház”, az Európai Unió küszöbén is. Újra felmerül a kérdés, hogy milyen mértékben érinti az ezekhez, a nemzetállamnál tágabb integráló szervezetekhez való csatlakozás az állami szuverenitás és a nemzeti függetlenség korlátozását.

Az Európai Unió székháza Brüsszelben    Fotó: MTI

Az európai integrációval szembeni nacionalista elzárkózásnak fél évszázados múltja van. A második világháborút követően, a hidegháborút megelőző években a háborúból kilábaló Nyugat integráló és mozgósító ideológiát keresett mind a nácizmushoz vezető hódító és terjeszkedő nacionalizmussal, mind pedig a kommunista osztályharc eszméjével szemben. Megszületett az Egyesült Európa gondolata. Churchill hirdette meg 1946-ban zürichi beszédében, majd 1947-ben anyagi alapot adott hozzá a Marshal-segély. A Szovjetunió a nacionalizmust mozgósította az európai egység gondolatával szemben. A „zsdanovcsina” fő eszméje volt, hogy fel kell venni a harcot a „kozmopolitizmus” ellen. A „détente” éveiben ez a korábbi kampány a nemzeti identitás megőrzéséért folyó harc formájában folytatódott az Európai Közös Piac és a NATO „nemzetek fölötti” integrációs szervezetei ellen. Az európai integráció - e propaganda szerint - a nemzeti államkeretek, a korábbi államok vámhatárainak lebontásával kiszolgáltatja az amerikai és össznyugati nagytőkének a kisebb országok népeit. Ezek „nemzeti tőkéjét” az integráció után nem védik a nemzetállamok védővámjai. A nemzeti identitás pedig áldozatul esik a nyugati fogyasztói világrendszer fogyasztási szokásokat uniformizáló hatásának, a nemzeti nyelvek a „lingua franca” helyzetbe került angol világnyelvhez képest provinciák dialektusaivá silányulnak. A nemzeti sajátosságokat elsorvasztja a tévéből, moziból, rádióból áradó amerikai tömegszórakoztató ipar minden más kulturális orientációt, local couleurt kiszorító hatása. A szélsőjobboldali LePen-ista nacionalizmus már nem is az európai integrációval szemben, hanem a multikonszernek globalizáló hatásától igyekszik az etnikai sajátosságok továbbélését biztosítani.
Ma Magyarország a nyugati integráció két fő intézménye tagságának a várományosa. A jelenlegi helyzet szerint tavasszal már NATO-tag lehet. A nyugati katonai szervezet jubileuma lesz az alkalom a bővítés megvalósítására, új tagok felvételére. Magyarország az elsők között számíthat arra, hogy felveszik a nyugati katonai tömbbe. Később aktuális és több problémát jelent a felvétel az Európai Unióba, a nyugati államok vámszövetségébe, amely úton van afelé, hogy államközi föderációvá fejlődjék. Az EU-ban erősebb az ellenállás elmaradottabb országok felvételével szemben, mint a katonai szövetség esetében. Az ide való felvétel csak 2002 körül lesz esedékes. Magyarország az EU tagjelöltek között is az első helyen van. Ezt a pozíciót országunk három területen megvalósított előrehaladással érte el. Elsősorban azzal, hogy leállította azt a szomszéd országokkal folytatott hidegháborút, amelyet az ott élő magyar kisebbségek autonómia törekvésének támogatására az Antall-kormány elkezdett. A jobboldal a Horn-kormány idején reménykedett abban, hogy a „Nyugat” politikai veszélyt fog látni a Kádár-rendszer „utódpártjának” kormányra kerülésében és 1998-ban megkönnyebbüléssel fogadja az antikommunista kormány alakulását. Látniuk kellett azonban, hogy a nyugati országok csupán a térség stabilitását fenyegető nacionalizmusban látnak politikai veszélyt. Magyarország, mint a „trianoni-jaltai” status quo fenntartásában ellenérdekelt ország, különösen problematikus a nyugati integrációba való befogadás szempontjából. A Horn-kormány megszüntette az Antall-éra által kezdett hidegháborút és az Orbán-kormány ezen a politikai vonalon haladt tovább. Tudomásul vette, hogy az RMDSZ politikai vezetésében valószínűleg végleges vereséget szenvedett Tőkés László maximalista és revansista vonala és a szlovákiai magyar kisebbségi politikában is visszaszorult Duray intranzigens nacionalista irányzata. A Fidesz ugyan 1994-1998 között ellenzékben nagymértékben ezt a vonalat képviselte, kormányra jutva azonban alkalmazkodott a realitáshoz. Már nem tekinti árulásnak, hogy a magyar kisebbségi pártok Romániában és Szlovákiában részt vesznek koalíciós kormányokban. Ez elhárítja az esetleges akadályt ezen a téren az ország NATO és EU tagsága elől.
Magyarország végigvitte a gazdasági rendszerváltást. Radikálisan privatizált. A Horn-kormány még a közszolgáltatási energiaszektort is privatizálta a modernizációhoz szükséges külföldi tőke biztosítása végett. Az ország nagy áldozatok árán ledolgozta az örökölt külső adósságterhet és nem kisebb áldozattal megteremtette a költségvetési egyensúlyt. Ezzel felzárkózott Lengyelországhoz és maga mögött hagyta a jobb feltételekkel induló, s ezért gazdasági téren tempósan rendszerváltó Csehországot.
Magyarország belpolitikai stabilitása sem jelent kockázatot a NATO és az EU számára. Ellentétben a lengyel prezidenciális rendszer diktatúraveszélyes elfajulásaival, amikor Walesa az elnök alá rendelt titkosszolgálatokkal terrorizálta politikai ellenfeleit és a Szlovákiában kialakult elnök-kormány hidegháborúval, az 1990-ben lábra állt magyar demokráciában nem mutatkoztak hideg-, polgárháborús és diktatúraveszélyes jelenségek.
Magyarország, amennyiben a fogadó országok politikáját meghatározó erőknek érdekében áll a szövetség bővítése, a felvételre leginkább esélyesek szűk körébe tartozik. Felvétele esetén olyasféle kötelékbe kerül, mely sok tekintetben hasonlít az egykori Osztrák-Magyar Monarchiában elfoglalt helyzetéhez. Laza föderáció lesz-e az Európai Unió vagy erős reálunió, amilyen a kettős monarchia volt, még nem dőlt el világosan. Független államok politikai és katonai tömbje lesz, mint a NATO, vagy a régóta megálmodott Európai Egyesült Államok, melynek megvalósulása még nem látható egészen. Az egykori Monarchia „közös ügyeivel” való összehasonlítás termékenynek ígérkezik.
Az eljövendő EU elsősorban gazdasági tekintetben jelent uniót. Egységes vámterület, mint egykor a dualista Monarchiában, egységes pénz, egységes állampolgárság azzal a joggal és lehetőséggel, hogy az állampolgárok a közös államterületen bárhol vállalhatnak munkát. Jelenti ez az egyetemi és főiskolai diplomák és mindenfajta iskolai végzettség kölcsönös elismerését. Nem jelent viszont egységes törvényhozást és egységes európai kormányt. Hasonlóan az egykori Osztrák-Magyar Monarchiához. A közvetlenül választott (tehát nem a nemzeti parlamentek képviselőiből delegált) európai parlament tanácsadó intézmény, amelynek határozatai nem kötelezőek a nemzeti törvényhozásokra.
Az Unió kifelé, a szövetségen kívül álló államokkal szemben a fő politikai kérdésekben összehangolja a tagországok külpolitikai magatartását, de abban az értelemben, ahogyan az egykori Monarchia külügyi tekintetben egy állam volt, az EU nem az. A Monarchia uralkodójának alattvalói egy állam polgárai voltak. Az EU tagországok az Unió közösségi területén belül egy állam állampolgárainak tekinthetők, de külső országokkal való külügyi érintkezésben fennmarad az egyes tagállamok külön állampolgársága. A Monarchia egységes külképviseleti rendszert tartott fenn: nem voltak külön osztrák és magyar követségek. Egységesebb volt külügyi tekintetben, mint az 1871-ben egyesült Német Császárság, ahol emlékként, formálisan a bajor és a szász királyság külön követséget tartott fenn néhány helyen, miközben természetesen volt összbirodalmi követségi rendszer és ezek voltak a valóságos külképviseleti szervek. Az EU-nak nincs össz-szövetségi külügyminisztériuma. A tagországok külön-külön követségeket tartanak fenn. A tagországok EU-n kívüli országokkal való külpolitikai viszonya különböző lehet. Ez megmutatkozott a Falkland-háború idején és napjainkban azokban a különbségekben, ahogyan egyes NATO és EU országok a még folyamatban levő Pinochet-ügyet kezelik. Sem a NATO, sem az EU nem játszik jószolgálati vagy éppenséggel döntőbírói szerepet a tagországok egymás közötti konfliktusai esetén. Magyarországnak valamelyik szomszédos országgal való konfliktusa esetére ezzel kell számolnia. Külügyi tekintetben mind a NATO, mind az EU-tagság szoros államközi szövetségi viszonyként szerepel, a külpolitika összehangolt, de nem szűnik meg a tagállamok külpolitikai szuverenitása és nem integrálódik egy egységes föderatív állam egységes külügyi rendszerébe, ahogyan ez az USA vagy Svájc esetében van.
A NATO 1949 áprilisában a szovjet katonai fenyegetésre reagáló katonai szövetség volt. Politikai egységet csak abban a tekintetben követelt, hogy tagjai nem voltak szovjetbarátok vagy semlegesek a szovjet külpolitikai törekvésekkel szemben, és a szovjet külpolitikai magatartást fenyegetőnek ítélték, háborús veszélyforrást láttak a Szovjetunióban. Az alakuló NATO nem egységes politikai rendszerű országokat fogott össze. Tagja volt egy jobboldali diktatúra is, Salazar Portugáliája. Esetében a tagság feltétele csupán az volt, hogy a második világháború idején németellenes politikát folytatott. Spanyolország tagsága ezért nem merülhetett akkor fel, igaz, erre akkor a Franco-rezsim sem tartott igényt. Amikor Görögország és Törökország csatlakozott, csak veszélyeztetett helyzetük (főleg Törökországé) és stratégiai fontosságuk volt a szempont, az nem jött számításba, hogy a demokrácia mindkét országban gyenge lábon állt és egyikük tagságát sem kérdőjelezte meg, hogy hosszabb ideig diktatúrák voltak. Csak a détente-korszak utolsó szakaszában vált követelménnyé a demokratikus berendezkedés. A tagországok kül- és katonapolitikai szuverenitását csak az a követelmény korlátozta, hogy mindegyik országnak a Szovjetuniót kellett elsődleges potenciális háborús ellenfelének tekinteni. Egyéb tekintetben nagymértékű szabadságuk és mozgásterük van. A NATO politikai és nem csak katonai szövetségi rendszer, így Franciaország megteheti, hogy csak politikai tekintetben NATO-tag, katonai szervezetéből kilépett. Több tagország nem enged területén nukleáris fegyvert tartani, van amelyik idegen csapatokat sem. A NATO nem szabja feltételül ezeknek az alkotmányos előírásoknak a megváltoztatását.
A NATO működése az alapokmány szerint Európára és az észak-atlanti térségre korlátozódik. Ezen kívül eső területen a szövetség akkor sem nyújt a tagországoknak katonai támogatást, ha szovjet szövetséges országgal kerül katonai konfliktusba. Súlyos konfliktust okozott az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, hogy a NATO nem segítette a francia hadsereget az algériai háborúban, jóllehet Algéria státusa szerint nem gyarmat volt, hanem közigazgatásilag francia államterület és az algériai felkelők szovjet támogatást élveztek. Külön katonai konfliktusok esetében nem áll fenn a szervezet részéről a katonai támogatás kötelezettsége. A NATO egy esetleges török-görög vagy angol-ír háborúba sem fog automatikusan, NATO-ként beavatkozni, csak ENSZ-felhatalmazással, békefenntartóként, mint a volt jugoszláv térségben.
A NATO-nak nincsen a nemzeti hadseregek kötelékéből kiemelt, integrált hadserege. A katonai szervezetben közreműködő tagok bocsátanak kontingenseket a főparancsnokság és a területi parancsnokságok közvetlen alárendeltségében rendelkezésre, de ez nem kötelező, mértékét nem szabályozza az alapokmány és ez a közvetlenül a főparancsnokság alá rendelt kontingens a tagállam nemzeti hadseregének része marad. A tagországok hadseregeinek zöme megmarad a saját állam közvetlen parancsnoksága alatt. Csak esetleges háború esetére rendelik a közös parancsnokság alá a tagországok egész hadseregét. Az ötvenes évek első felében felmerült az Európai Védelmi Közösség terve. A terv szerint ez a katonai szövetség vegyes nemzetiségű, többnyelvű egységeket állított volna fel. Ezzel azt akarták volna megkerülni, hogy akkor még nem szűnt meg Németország megszállási státusa. A Német Szövetségi Köztársaság még nem rendelkezhetett nemzeti hadsereggel. Vegyes egységekben vettek volna részt német katonák. A terv Franciaország ellenállásán bukott meg 1952-ben, a parlament leszavazta a belépést. A NATO azóta nem próbálkozott nemzetek feletti alakulatok felállításával. A NATO-tagországok jelentős mértékben megtartják hadseregeik nemzeti alapon való szervezettségét és önálló parancsnokságát. A NATO-főparancsnokság „szolgálati” nyelve a gyakorlatban az angol. Ezeknek a parancsnokságoknak a munkájában nem lehet angol nyelvtudás nélkül részt venni. Perspektivikus törekvés, hogy a tagországok hivatásos tisztjei tudjanak angolul.
A NATO-tagság katonai terhet ró a tagországokra. Az egyes tagországok hadseregeinek bizonyos normáknak meg kell felelniük.
Ennek mértéke sem túl szigorú. A NATO-fegyverkezésben nem érvényesül olyan mértékű szabványosítás, mint korábban a Varsói Szerződés hadseregeiben. Ott bizonyos időben minden hadseregben egyforma töltény járt pisztolyba, géppisztolyba, puskába és szervezetileg minden hadsereg felépítése pontosan megfelelt a szovjet hadsereg szervezeti felépítésének. A NATO-tagországok nagymértékű szabadságot élveznek annak eldöntésében, hogy adottságaik és lehetőségeik szerint fegyverezzék fel hadseregeiket. Egészében inkább anyagi könnyebbség, hogy a NATO-országnak nem kell olyan katonai doktrína szerint tartania fenn hadsereget, amely arra épül, hogy szükség esetén az ország minden irányból jövő támadás ellen egyszerre tudjon védekezni. A NATO-országok bizonyos fajta katonai veszélyeztetettséget a szövetség egységes visszatartó ereje következtében gyakorlatilag megszűntnek tekinthetnek.
A Szovjetunió megszűnése a NATO szerepét alapvetően megváltoztatta. Felmerült, hogy megszűnt létjogosultsága, hiszen megszűnt eredeti katonai védelmi feladata. Ugyanakkor világossá vált, hogy egy egységes európai biztonsági rendszer felépítéséhez a NATO meglévő keretei nagy fontosságú építőkövek. A szovjet tagországok, elsősorban Oroszország dezintegrált volta, az orosz és ukrán hadseregek válságos állapota egyre világosabbá tette, hogy működőképes biztonsági rendszer gyakorlatilag csak a NATO adta keretekből építhető fel. A NATO feladta katonai doktrínáját, amely a Szovjetuniót jelölte meg potenciális háborús ellenfélként, és deklarálta, hogy ezt a doktrínát nem származtatja át a posztszovjet Oroszországra. Ugyanakkor ezt a doktrínát hallgatólag mégis meg kellett tartani mindaddig, amíg Oroszország rendelkezik azzal a nukleáris csapásmérő erővel, stratégiai rakétarendszerekkel, hadi elektronikával, amely mai kritikus helyzetében is sok tekintetben szuperhatalmi helyzetet biztosít számára.
A NATO a máltai megállapodás után átállt a katonai szövetség feladatköréről a békefenntartó és békehelyreállító tevékenységre. Ugyanakkor a jelenlegi iraki válság kiélezte az orosz-nyugati viszonyt és Oroszország külpolitikai magatartásában olyan vonások jelentek meg újra, amelyek sok tekintetben az egykori hidegháborúra emlékeztetnek. Kiderült vagy az látszik kiderülni, hogy a szovjet katonai erő szuperhatalmi potenciálja nem olyan mértékben “papírtigris”, mint ezt sokan hitték-hittük, vagy szerettük volna hinni. A TOPOL (topolya) nagyhatósugarú szupernehéz rakéta, nyugati kódnevén SS 28-as, a hetvenes-nyolcvanas évek legnagyobb fenyegetést jelentő szuperrakétája, az SS-18-as továbbfejlesztett változata hadrendbe állításának fenyegető hangsúlyú bejelentése ide sorolható. A NATO-nak folytatnia kell átalakulását egy nemzetközi biztonsági rendszerré, s közben „szinten kell tartania”, sőt esetleg fejlesztenie szuperhatalmi potenciálját is.
A leendő tagok számára a NATO hadserege nem „közös hadsereg” lesz, megmarad nemzeti hadseregként a magyar honvédség, de erős szövetségi elkötelezettséggel, nagyobb katonai koordináció mellett.
Az EU mint egységes pénzrendszer és vámunió a lemaradás behozásának számos feladatával megterhelt Magyarország számára több előnyt jelent, mint hátrányt. A fejlettebb termékek konkurenciáját eddig sem lehetett rövidlátó, elzárkózó vámpolitikával kizárni a magyar piacról. Az, hogy a verseny fejlesztésre, korszerűsítésre kényszerít, rövid távon okoz károkat, de ezek hosszú távon megtérülnek. Óriási lehetőség viszont, hogy a magyar árut, a magyar munkaerőt, a magyar diplomát nem lehet többé az európai fejlett országok piacáról vámvédelemmel kizárni. Ez rövid távon is nagy előnyöket jelenthet.
A NATO- és az EU-tagsággal Magyarország történetileg hosszú időre visszafordíthatatlanul a fejlett és demokratikus országok táborába kerül. Remélhetően végleg a múlt rémei közé száműzhetjük a „reformdiktatúra” 1989-es fantomját, a területi revízió iránti nosztalgiát és a „nacionálmaoista” autarkiás elzárkózást. Kompország talán végleg horgonyt vetett a nyugati parton.