MÁRER GYÖRGY - NEW YORK
Amit szabad Jupiternek

Rövid néhány héttel ezelőtt az amerikai képviselőház - ha csekély többséggel is - megszavazta William Jefferson Clinton elnök hivatalból történő eltávolítását. A dolog várható volt, és lényegében senkinek sem okozott különösebb meglepetést, mivel a törvényhozásnak ebben a kamarájában csupán egyszerű többség volt szükséges a javaslat keresztülviteléhez. A kisebbségben lévő demokratapártiak minden lehetőt megtettek a szavazás elnapolására. Clinton attól sem riadt vissza, hogy mind az ENSZ megbízása, mind a szövetségesek jóváhagyása nélkül támadást intézzen Szaddám Huszein iraki elnök erői ellen, hogy elterelje mind a közvélemény, mind pedig a törvényhozók figyelmét saját viselt dolgairól.

Phil Gramm és Trent Lott szenátorok bejelentik a megállapodást a Bill Clinton elleni per ügymenetéről. Vissza nem térő alkalom    Fotó: MTI

A kisebbségi képviselők elgondolása az volt, hogy a többségiek csupán kisarányú győzelmet arathatnak, de ha el lehetne húzni a voksolást az új kongresszus alakuló üléséig, akkor esetleg megússzák a dolgot szárazon. Mivel a republikánusok vesztettek néhány helyet, amelyeket ők nyertek meg, és így esetleg döntetlennel, vagy uram bocsá’ talán az ő győzelmükkel végződhetett volna az ügy. Ez a kísérlet azonban kudarcot vallott, mert a republikánusok kierőszakolták a szavazást még a karácsonyi ülésszünet előtt. Ezúttal tehát az Egyesült Államok történetében másodszor fordult elő, hogy a képviselőház tagjainak többsége az elnök hivatalból történő eltávolítása mellett foglalt állást. Az első ilyen eset Andrew Johnson elnökkel történt, aki jogtalanul el akarta mozdítani Edwin Stanton hadügyminisztert, ezért a képviselőház 1868. február 24-én megszavazta az államfő hivatalból történő eltávolítását. Az ügy a szenátus elé került, amely szavazattöbbséggel felmentette Johnsont, aki így leszolgálhatta hivatali időszakának hátralévő részét.
A vádemelési eljárás társadalmi fogadtatása persze más lapra tartozó kérdés. A meghökkentő valójában az volt, hogy az amerikaiak többsége az államfő mellett tört lándzsát és nem pálcát fölötte. Az indoklás nagy vonalakban úgy hangzott, hogy az elnök, vagy bármely politikus, illetve közéleti személyiség magánélete végeredményben nem tartozik a nyilvánosságra, ami mindaddig helytálló is, amíg tevékenysége ország-világ előtt botrányba nem fullad.
Az eb nem is itt van elhantolva, hanem inkább ott, hogy az amerikai elnök nem mondott igazat a televízióban, amikor az Egyesült Államok népe és a világközösség füle hallatára letagadta kapcsolatát Monica Lewinskyvel. Majd ezek után, olajat öntvén a tűzre, hazudott, mégpedig eskü alatt, a vádesküdtszék előtt. Tárgyilagos megfontolás esetén, még a legsemlegesebb szemlélő is arra a következtetésre jut, hogy amennyiben ezt egy hétköznapi, egyszerű polgár tette volna, akkor bizony aligha kerüli el a súlyos börtönbüntetést. Van az éremnek másik oldala is, ami ugyancsak pofonegyszerű: amennyiben egy szövetségi alkalmazásban álló köztisztviselő elköveti az irodájában ugyanazt, amit az államfő (aki, nota bene, ugyancsak szövetségi közalkalmazott), aligha valószínű, hogy továbbra is megmarad állásában.
A napokban megkezdődött a Clinton-ügy tárgyalása a szenátusban. Ott már teljesen más a helyzet, ugyanis a republikánusoknak nem kevesebb, mint kétharmados többségre van szükségük ahhoz, hogy megismételhessék a képviselőházban történteket. A lehetőség erre eléggé halovány. Jóllehet a többségi pártnak van 55 szenátora a törvényhozásnak ebben a száztagú felsőházában, de a dolog keresztülviteléhez 67 szavazat kell, és jelenleg úgy látszik, hogy ezt az arányt nem képesek megszerezni a republikánusok. Ebben az esetben pedig az elnök legfeljebb csak megrovást kap, de hivatalban maradhat.
Mit is üzen a szenátus egy ilyen határozattal az amerikai polgárnak? Voltaképpen nem mást, mint azt, hogy: „Kedves barátaink, az elnök törvény fölött áll”. Azaz érvényesül a régi jó latin mondás: „Quod licet Iovi, non licet bovi”. Magyarul: „Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek”. Igen ám, de ez csak az egyeduralmi rendszerekben lehet érvényes, mert a demokratikus társadalomban a kisökörnek is joga van ahhoz, amihez Jupiternek, legalábbis elméletileg. Ez lenne az egyenlőség, az egyenjogúság. Pontosan ezt fordítaná visszájára a szenátus ilyetén határozata. Az Egyesült Államok alkotmánya szerint a törvény előtt minden polgár egyenlő jogokat élvez.
Felmerül az egyszerű kérdés: hogyan fogják ezt megmagyarázni a társadalomtudósok az egyszerű polgárnak, a tanárok az iskolás gyerekeknek és a liberálisok a konzervatívoknak? Nem lesz könnyű feladat, hiszen a felelet egyértelmű: a demokráciában vannak egyenlőek és egyenlőbbek.
A folyamatnak van még egy érdekessége. A lemondatott Newt Gingrich képviselőházi elnök helyébe jelölt, sőt megválasztott Bob Livingston azzal állt elő, hogy neki is voltak olyan házasságon kívüli kapcsolatai, amelyeknek következtében majdnem elvesztette családját, így tehát lemondott új tisztségéről. Nem világos, hogy ez vajon felhívás volt-e a keringőre Clinton felé, avagy csak becsületességi felbuzdulás. Az elnök mindenesetre azzal a kijelentéssel válaszolt, hogy az utolsó óráig hivatalában marad. Furcsa módon ezt követően másik három képviselő - Henry Hyde, a Képviselőház Jogügyi Bizottságának elnöke, Dan Burton, valamint Helen Chenoweth - hasonló jellegű vallomásokkal lépett nyilvánosság elé. Elgondolkodtató a dolog: vajon az ilyen magatartás ezek után becsület és dicsőség dolgává lép elő az amerikai törvényhozásban?