Amióta 1991-ben felbomlott Jugoszlávia, a Balkán déli részének annak ellenére is
sikerült elkerülnie a háborús konfliktusokat, hogy a szerbek és albánok nem jutottak
egyezségre a vitatott koszovói tartomány kérdésében. Most azonban úgy tűnik, a
helyzet nem maradhat továbbra is ennyire csendes: mindenki által elfogadható
megoldásra viszont - legalábbis egyelőre - semmi kilátás. Az El País című
spanyol lap és angol biztonságpolitikai szakértők egyaránt úgy vélik: az Albániát
jellemző állandó feszültség, a macedóniai albánoknak a hatóságokhoz fűződő
problematikus viszonya mind azt látszanak előrevetíteni, hogy egy potenciális
koszovói gerillaháború Albánián, Macedónián és Koszovón kívül nagy
valószínűséggel begyűrűzne Bulgária, Görögország, sőt Törökország
területére is.
Mára teljesen egyértelművé vált, hogy fogytán van az az önmérséklet, amelyet az
Egyesült Államok bábáskodásával októberben megszületett megállapodást követően
Koszovó kénytelen volt magára erőszakolni. A megállapodást - annak ellenére, hogy
maga nem vett részt közvetlenül a létrejöttében - a Koszovói Felszabadítási
Hadsereg (UCK) is elfogadta. Mostanra azonban világossá vált, hogy a kabát
meglehetősen szűkre szabott lett. Karácsonyi meglepetésként az UCK egy sor terrorista
akcióval „kedveskedett”, aminek nemcsak az lehet a következménye, hogy télvíz
idején egy újabb potenciális menekültáradat helyzetét kell megoldani, hanem az is,
hogy a tűzszüneti megállapodás betartását ellenőrző EBESZ-megfigyelők biztonsága
a jugoszláv hadsereg kezébe kerül. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mivel a szerbek
és albánok közé ékelődve a megfigyelőknek nem lesz lehetőségük az önvédelemre,
pusztán idő kérdése, hogy mikor érkeznek meg az első hírek a sebesültekről vagy
halottakról. A NATO pedig csak ezen hírek megérkezte után veszi fontolóra a
beavatkozás kérdését - jóllehet nem valószínű, hogy a koszovói albánok
oldalán kívánna belekeveredni az etnikai konfliktusba. Ennek esélyét csökkenti az
is, hogy nyugati diplomaták a UCK-ról egyre gyakrabban mint szélsőséges szervezetről
beszélnek - talán, hogy felkészítsék a nemzetközi közvéleményt az albánok
ellen intézett közelgő szerb támadásra. Ebben a folyamatban természetesen a
médiának is fontos szerep jut.
A jugoszláv hadsereg vezérkari főnökének, Momcsilo Perisztics tábornoknak decemberi
elbocsátása a montenegrói szeparatizmus katalizátorává vált (Jugoszláviának
Szerbián kívül már csak Montenegro része). Lassan Milosevics is elérkezettnek
láthatja az időt arra, hogy egy belső puccs során leszámoljon a montenegrói
elnökkel, Milo Djukanoviccsal - a lépés azonban elképzelhetetlen vérontás
nélkül. Bár megtörténhet, hogy Milosevics megvárja, amíg Koszovóban kissé
letisztul a helyzet, s csak azt követően csap le Djukanovicsra.
Az albán etnikum szeparatizmusa a szomszédos Macedóniában is problémát jelent, ahol
a lakosság 23 százalékát kitevő albánokkal való feszültséget a macedón parlament
azzal akarta nemrégiben enyhíteni, hogy megszavazta két letartóztatásban levő albán
polgármester szabadon bocsátását. Nemzetközi támogatás nélkül azonban nem túl
nagy az esélye annak, hogy az országot megőrizzék a széteséstől.
Annak ellenére, hogy politikai megegyezés jelei körvonalazódnak a Pandeli Majko
miniszterelnök vezette szocialista koalíció és a korábbi elnök, Sali Berisha
Demokrata Pártja között, Albánia a mai napig is mélyen megosztott nemzet maradt, s a
kormány korántsem képes ellenőrzése alatt tartani az ország egész területét. Az a
kiábrándultság, amelyet ez a helyzet keltett a kormánnyal szemben, súlyos
destabilizáló tényezőt jelent azon túl, hogy Majko amúgy is gyenge kormánya
teljesen tehetetlen az egyre inkább megerősödő korrupcióval és az UCK fenyegető
tevékenységével szemben. Továbbra is kérdés marad tehát, milyen megoldást hoz az
új év a Balkán számára.
(Csereklyei Márta)