Magyarország beadja a derekát

A szabadság és a szovjet évek hányattatásai alatt meghamisított magyar nemzeti értékek nehezen összeegyeztethetőnek látszanak, írja John Lloyd.

Kávás úr vezeti a Magyar Televízió legújabb kereskedelmi csatornáját, az RTL Klubot. A folyosókon izgatott férfiak és nők csevegnek, élvezik hogy fiatalok, és hogy a televízióban dolgozhatnak, ami a lehető legkalandosabb élményt jelenti. Egy szinkronizált amerikai vígjáték van éppen műsoron. Mi lennénk kommunisták?
1956-ban eljött a pillanat. Mindazt, ami utána következett több mint három évtizeden át, a szovjet megszállással szembeni véres és eredménytelen ellenállás emlékének életben tartása vezette.
Tíz évvel a kommunizmus bukása után Kelet-Európában is eljött a szabadság időszaka. Ezt példázza egy történet, melyet az akkor még a Magyar Szocialista Munkáspárt lapjának, a Népszabadságnak a riportere, Karcagi László mondott el Paul Starobin amerikai kutatónak.
„A Balaton partján nyaraltam, és egyik reggel gyenge földrengésre ébredtem. Órákon át rohangáltam, kérdezgettem a tűzoltók és a rendőrség véleményét, majd felhívtam a szerkesztőséget, mondván, hogy rengeteg információt szereztem az eseményről. Az ügyeletes szerkesztő lehűtött: szükségtelen bármit is mondanom, mert az állami hírügynökségtől már megvannak a hivatalos beszámolók. Nyugodj meg, és élvezd a szabadságodat - tette hozzá.”
„Nyugodj csak meg, és élvezd a szabadságodat” - ez ugyanaz pepitában, mint a „kussolj, ha jót akarsz”. Addig szó sincs földrengésről, amíg az állami hírügynökség nem mondja hogy volt, sőt nincsenek következményei sem, amíg ez a hírügynökség meg nem mondja, hogy mik lehetnek azok.
Ma már mind a kisebb, mind a nagyobb földrengésekről beszámol a magyar média. Senki sem tagadta, hogy Magyarországon kibontakozóban van a szabadság. Orbán Sándor, a budapesti Független Újságíró Központ igazgatója elmondta: „A politikusok ma már nem irányíthatják a médiát. Támadásaik ma már nem elnyomást jelentenek, csak felbosszantják a szerkesztőket, és a politikusoknak okoznak még több problémát.”
Ugyanakkor újra és újra azt bizonygatják, hogy a szabadság nem vegytisztán érkezett.
A több évtizedes erőltetett archaizmus után a modernizációval sokat nyert Magyarország, bár voltak veszteségek is. Csakhogy a modernizáció még nem fejeződött be, hasonlóan a többi volt kommunista országhoz - ami azt jelenti, hogy még nem teljesen olyan, mint egy nyugat-európai ország.
A magyar lapok többsége - köztük a Népszabadság is - külföldi (leginkább német) tulajdonban van, és főként „túl sok” van belőlük: tizenkét napilap egy tízmilliós országban, ami hűen tükrözi azt a robbanásszerű fejlődést, amely 1988 után indult el a kiadás területén. „Az újságírók anyagi szempontból néha kicsit korruptak - mondja Orbán -, és a lapok túlságosan is a hirdetésektől függnek, ezért félnek rosszat mondani azokról a cégekről, akik hirdetnek náluk. A piac és a példányszám túl kicsi ahhoz, hogy sok pénzt költsenek oknyomozó riportok készítésére.”
A külföldi tulajdonjog javított a minőségen, tőkét hozott és elősegítette a sokszínűség kialakulását - egyszersmind azonban mégiscsak külföldi, és ez némi nyugtalanságot okoz. A Népszabadság a párt napilapjából Magyarország messze legsikeresebb lapja lett a maga 350 ezer feletti példányszámával, de a lap újságírói fellázadtak, amikor a főrészvényes, a német Bertelsmann csoport annyira megemelte az érdekeltségét, hogy többségre jutott. A Népszabadság egyik ügyvezetőjének véleményét idézték: „Nagyon is hajlandó vagyok tanulni. Azt viszont nem akarom, hogy megint egy újabb kívülálló hatalom határozza meg, hogy mit csináljak, ahogy annak idején Moszkva.”
Nemrég elhangzott egy igen találó hasonlat a szovjet tankok szörnyű mohóságáról. Lezsák Sándor, a Magyar Demokrata Fórum vezetője egy decemberi beszédében azt mondta, hogy Budapestet „úgy körülvette a nyugati kultúra meg a bevásárlóközpontok, ahogy hajdanán az orosz tankok zárták körbe a várost.” Hallottam magyarokat kuncogni ezen, de az érzelmek meglehetősen valódiak, aminek nyilvánvaló okai vannak.
Vegyük például a legfontosabb hírforrást, a televíziót. Kávás úr az RTL-től (Pearson-nak, a Financial Times tulajdonosának is van részesedése a hálózatban, ami az irányításra nem jogosítja fel) büszke a csatornájára, hiszen egy mindössze 200 fős gárdával dolgozik szemben az állami tévéhálózat, az MTV 2500 alkalmazottjával (korábban négyezren dolgoztak itt). Büszke az új szappanoperára is, a Barátok között című sorozatra, mely az első naponta megjelenő szappanopera Magyarországon, és ugyanabban az időben sugározzák, amikor az MTV-n a fő hírműsor, a Híradó megy. A sorozat lassan hódít, de a Híradó nézettsége már érezhetően csökkent.
A Barátok között azonban két, Ausztráliából külön ezért meghívott forgatókönyvíró munkája. A szerzők angolul írják a történetet, amit aztán magyarra fordítanak. A színhely egy „seholsincs” hely - névlegesen Budapest, de semmilyen meghatározó jellegzetesség vagy aktuális esemény nem utal a városra, sőt még Magyarországra sem. Csak részben szánták Magyarországnak; hasonlóan a többi szappanoperához, alkalmasnak kell lennie a határon túli forgalmazásra is.
Magyarországon vetítenek egy szocialista korszakban indult szappanoperát is, a Szomszédok-at, amelyet az MTV sugároz kéthetente kiterjedt nézőtáborának. Ezen könnyen felismerhető, hogy egy budapesti lakótelepen játszódik, ismert magyar színészek a szereplői és - ha burkoltan is -, mindig kommentálja az aktuális eseményeket. Mi több, az egyik szereplő megjegyezése - közvetlenül a négy évvel ezelőtti választások előtt, amely a szocialistákat juttatta kormányra -, miszerint „olyan kormányt szeretnék, amely alatt békésen élhetünk”, György Péter, kommunikációt oktató egyetemi tanár véleménye szerint befolyásolta a választást. Az emberek ezt úgy vették, állítja György professzor, mint jóváhagyást a Szocialista Párt azon ígéretére, mely szerint mérséklik a privatizáció és a liberalizáció ütemét.
György professzor, az ország egyik legeredetibb gondolkodója és a tévétársaságok tanácsadója egyetért a magyar nacionalisták azon nézetével, miszerint mind a kultúrát, mind a nyelvet az elárasztás veszélye fenyegeti, de abban eltér a véleménye, hogy keveset lehet ez ellen tenni.
„Az angol ma az újkori latin, mindenkinek meg kell tanulnia egy bizonyos szinten - ez azonban csak a dolog egyik része. A történelem során még soha nem fordult elő, hogy egyetlen ország (Amerika) ennyire uralta volna a világ giccskultúráját. Népszerű hőseink mind amerikaiak. A háború óta nálunk nem létezett giccskultúra, sem a kommunisták, sem az értelmiségiek nem helyeselték. Nincsenek tehát giccs-hőseink. Egyetlen magyar fiatalembert sem lehetne rávenni, hogy menjen és váltsa meg a világot magyar zászlót lobogtatva, ahogy az amerikaiak tették az Armageddon című filmben. Az emberek egyszerűen kinevetnék. A magasabb kultúra tovább él, ez azonban csak az elitnek szól. Giccskultúrát kell hát teremteni - de hogyan?”
Ahol a szovjet uralom (némelyeket) ellenállásra, a nyelv és a kultúra melletti kiállásra késztetett, ott a kapitalista „behálózás” versengést vagy passzivitást idéz elő. Az új kultúra befurakszik a magyar élet minden résébe, ahogy a nyugat-európaiba is beleférkőzött: a hirdetőtáblák tele vannak vele, a rádiós szlogenek sikoltozzák, a tévéreklámok kivetítik elénk. Ez a sikkes, a modern, az előkelő és mindenek felett persze vagy amerikai és a legutolsó divat szerinti, vagy nyugat-európai. „Az elit - írta egy nemrég megjelent esszéjében Konrád György, Magyarország egyik vezető értelmiségije - felszállt a vonatra, és egyenesen Nyugat felé halad. Hamarosan úgy belejön a közös euró-amerikai értékrendszerbe, mint kiskutya az ugatásba.”
Ezeknek a jelenségeknek nagy részét az emberek jónak tartják. Konrád György szerint megtanulják az euró-amerikai értékekből, hogy „minél kevésbé függnek az államtól, annál szabadabbá válnak.” Csakhogy a magyar állam magyar volt, az új értékek viszont globálisak. Egy beszélgetésben Ed Jones, a Saatchi és Saatchi budapesti területi igazgatója és Tony Cox, a BMP/DDB londoni igazgatója előtt Cox úr megdicsérte a Coca-Cola kampányát. „Előhozakodtak azzal az ötlettel, hogy ötvözni kell a helyi hagyományban élő legendákat és a kulturális mondanivalókat a világszerte ismert márkával... Szerintem a nagy ötletek univerzálisak.”
A hatalmas hirdetőtáblák plakátjai és a magyar tévéreklámok többnyire külföldi termékeket népszerűsítenek, és külföldi reklámügynökségek készítik őket. Itt nem ostromgyűrűről van szó, senki sem fog belehalni, ezenkívül a magyarok is beletanulhatnak, ellenőrzésük alá vonhatják.
Valami mégis elvész: egy kultúra, amely körülírható volt a hányattatás idején, de a barátság korszakában még nem képes definiálni önmagát.
(A Financial Times londoni napilap cikkét Erdődi Eszter fordította. A tanulmány egy sorozat első része, mely a kommunizmus bukása utáni tíz év változásaival foglalkozik a volt szovjet tábor országaiban.)