NÉMETH SÁNDOR
Vallások és messiások

Hamis messiásokról és Antikrisztus-elméletekről szóló sorozatunk e hatodik írásában evangéliumi aspektusból vizsgáljuk a legbefolyásosabb világvallások messianizmusról alkotott elképzeléseit. Az elfogultság vádját vállaljuk. Álláspontunk szerint szinte lehetetlenség a témáról pártatlanul és elfogulatlanul véleményt formálni. Annak ellenére, hogy számos vallásos meggyőződést és gyakorlatot tévedésnek minősítünk, mégis szilárdan hiszünk a polgárok lelkiismereti és vallási szabadságában, és abban is, hogy az államhatalomnak, és nem az embereknek kell a kérdésben semleges magatartást tanúsítaniuk.

A tagadás és az iszlám

Az iszlám szent iratát, a Koránt, a judaizmus és a kereszténység egyaránt nem ismeri el Istentől származó kinyilatkoztatásnak. A több mint egymilliárd követővel rendelkező iszlám messiás-eszménye jelentős mértékben eltér a zsidó- keresztény felfogástól. A muzulmán világ Mohamedet tartja Isten legnagyobb prófétájának. Szerintük Jézus az iszlám vallás alapítójánál kisebb fontosságú próféta volt csupán. Úgy vélik, a Bibliát csak ők értelmezik helyesen. A kereszténységet is a Biblia meghamisításával vádolják és messiás-eszméjét is elutasítják, sőt a keresztény kultúrkörhöz tartozó bizonyos nemzetek vezetőit nem egyszer „Nagy Sátánnak”, antikrisztusnak minősítették az iszlám vezető személyiségei az elmúlt években is.
A tradicionális keresztény vélemény az iszlámról hasonlóképpen kategorikusan elutasító. A keresztény egyházak többsége hamis prófétának tartja Mohamedet. A két világvallás között a legélesebb eltérés szintén a Názáreti Jézus személyének megítélése miatt áll fenn. Az iszlám ugyan elfogadja Jézus Krisztus szűztől való születését, de tagadja, hogy a Názáreti Isten Fia lenne. A Korán felfogása szerint Istennek nincs fia. A keresztény hitnek viszont alapköve az, hogy Istennek van egyszülött Fia, a Messiás, aki emberré lett a Názáreti Jézusban.
Az iszlám álláspontból a Szentháromság tagadása is következik, a keresztény trinitarianizmust istenkáromló gondolatnak tartják. Krisztológiájuk az engesztelő áldozat szükségességét, vagyis a megváltást is tagadja. A bűn következményétől, Allah ítéletétől megszabadulni jó cselekedetek, az úgynevezett „hit öt oszlopa” (a sahada hitvallás mondogatása, napi ötszöri imádkozás, alamizsnaosztogatás, böjtölés ramadankor és mekkai zarándoklat) által lehetséges. Ez a vallási program valójában az önmegváltás útja, amely a zsidó-keresztény felfogás szerint a káini istentiszteleti forma örökségéhez tartozik. A muzulmán teória szerint a kereszten Krisztus helyett Júdás halt meg, Jézus a megfeszítés előtt felvitetett a mennybe, majd visszatért a Földre, hogy anyját és szeretteit megvigasztalja.
Keresztény krisztológiai szempontból ez a vallási álláspont kimeríti az Atya és Fiú tagadásának fogalmát (János apostol szerint: az „az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút” - 1 Ján 2,22), ezért újra és újra megfogalmazódik keresztények között, hogy az Antikrisztus felemelkedése számára a legoptimálisabb szellemi, hatalmi közeget az iszlám világ biztosítja, amelynek meghatározó vonása egyszerre az antikrisztusi szellem és a világuralomra való törekvés mellett az anticionizmus és az antiszemitizmus is. Némely keresztény szerző feltételezése szerint az iszlám adja majd a jelen világkorszak végén az Antikrisztust a világnak, aki megsemmisíti a modern zsidó államot és be akarja teljesíteni Hitler művét.
A judaizmus és a kereszténység egységes Mohamed személyének megítélésében: álláspontjuk szerint az iszlám alapítója egyetlen egy ószövetségi messiási követelménynek sem felel meg. Ezért csak mint egy jelentős, de vitatott vallásalapítót veszik figyelembe. Az iszlám messianizmus elutasítása természetesen nem jelentheti e valláshoz tartozó emberek megvetését, a vallási különbségek, ellentétek ellenére a bibliai alapon álló hívők kötelező érvényűnek tekintik a kölcsönös felebaráti szeretetet és tiszteletet.

Szuper- és kismegváltók sorozatban

A hinduizmus messiás-eszméjével kapcsolatos tetszetős vallási kijelentéseket többek között azért is nehéz alkalmazni konkrét személyre, mert e vallás teremtő istensége, a Brahma, alaktalan, személytelen, absztrakt, minden személyi ismertetőjegy nélküli természetfeletti lény, aki többször is emberi formát öltött magára a történelem során. Emiatt a hinduk számos embert tisztelnek „messiásként”. A hindu elképzelés szinte vég nélkül küldi az emberiségre a nagy és kicsi messiásokat. A védanta szerint a Brahma-inkarnációkat, vagyis a „szupermegváltókat”, mint például Krisztust, Buddhát, Krisnát stb. feltétel nélkül lehet imádni. A védanta követői büszkék vallási pluralizmusukra és toleranciájukra. Egyik alapfelfogásuk szerint istent az embernek önmagában kell keresnie, mert az ember az isten. Ez a teória teljesen ellentétben áll a bibliai antropológiával, mely az embert bukott, Istennel ellenséges viszonyban álló lényként mutatja be, aki saját erejéből, képességéből nem tudja az Istennel megrontott kapcsolatát és Isten jelenlétét az életében, lelkében helyreállítani, ezért Megváltóra van szüksége, aki kiváltja, megszabadítja bukott állapotából és elfordítja életéről Isten haragját. A zsidó- keresztény felfogás szerint az emberi bukásnak az egyik előidézője éppen az a hazug ígéret, hogy az ember isten lesz. Ezzel szemben az evangélium örömhíre az, hogy Isten emberré lett.
Ebben az önmegváltó vallási rendszerben a jó és a rossz relatív fogalmak csupán. Szolovjov orosz író Antikrisztus című művében a hamis próféta, aki látványos csodákkal kápráztatja el a világot, Keletről jön. Számos hindu lelkes híve a vallási szinkretizmusnak, a világvallások egységesülésének, ugyanis azt feltételezik, hogy ennek az egyesítésnek a legmegfelelőbb olvasztótégelye sajátos vallási rendszerük lehet.
A judaizmus és a kereszténység nem tartja összeegyeztethetőnek a hindu istenképet a Biblia Istenével. A hindu Brahma istenség a Biblia alaptanításai szerint az idegen, más, pogány istenek kategóriájába tartozik. A hindu messiás-képet sem lehet harmóniába hozni az evangélium Messiásával, ugyanis az újszövetségi Írás szerint a Messiás egyetlen egyszer inkarnálódott embernek, és feltámadása után emberi természetét megőrizve emberi testben él örökké. Ezért mindenki más, aki a messiási címet önmagára vonatkoztatja, álmessiás vagy antikrisztusi személyiség.
A hinduk „krisztusa” azért sem azonos a keresztények Krisztusával, mert elutasít egy központi fontosságú evangéliumi állítást, amely szerint Jézus Isten egyetlen megtestesült Fia. A hinduk szerint minden ember isten fia. A kereszténység többek között azért is elutasító a hinduizmussal szemben, mert az tagadja az emberi test feltámadását, a zsidó-keresztény szótérológia tetőpontját. Ehelyett az igazolhatatlan reinkarnáció végtelen sorozatát ajánlja követőinek. A hinduizmus vajmi keveset tud kezdeni a bűnnel, a betegséggel, a halállal - ezekkel szemben passzív álmegoldásokat, kétes eredetű szellemi élményeket közvetít, amelyekkel feloldja a megváltásra irányuló igényt az emberben.
Az igaz és a hamis messiás közötti különbségtételt akadályozza az a védanta felfogás, amely szerint mindenki csinálhat, amit akar, de nincs joga kritizálni mások vallási életvitelét. A Biblia ezzel szemben beszél igaz Istenről és hamis istenekről, jó és rossz vallási meggyőződésekről, tradíciókról és vallási gyakorlatokról is, tehát a zsidó-keresztény hit az ember vallási attitűdjét semmiképpen nem tekinti kritika felett álló, sérthetetlen, abszolút értéknek. A zsidó-keresztény felfogás Isten kinyilatkoztatását abszolút érvényűnek fogadja el, amely az emberi kritika kereszttüzében is megáll, ezért nem igényli vallási állításai igazságtartalmának államhatalmi védelmét.

Hol van a kiút a szenvedésből?

Gautama Buddha és tanítványai sem felelnek meg a messiási követelményeknek. Annak ellenére sem, hogy Gautama megszületésekor egy látnok megjövendölte: ő lesz az emberi történelem legnagyobb uralkodója, aki az emberiség számára megkeresi az üdvösség útját. A buddhizmus egyik formája, a mahajána („nagyobb út”) szerint Buddha az emberiség megváltója (európai kifejezésünkkel: „krisztusa”) volt, ezért lehet hozzá imádkozni. Ennek ellenére az embernek a saját erejére és erőfeszítéseire kell támaszkodnia, hogy a szenvedés végtelen körforgásából megszabadulhasson. A buddhizmus szerint az ember az üdvösségét akkor nyeri el, ha a szenvedés okát, a vágyakozást az úgynevezett „közép út” („nyolcszoros ösvény”) követése által felszámolja magában. Valójában ebben a vallási rendszerben Buddha nem üdvözítő, hanem példamutató és tanító, aki megmutatja az embernek a szenvedésből a nirvánába vezető utat.
A buddhizmus egyik alaptétele, amely szerint az élet szenvedés, teljesen ellentétben áll a Bibliának az életről szóló kijelentéseivel. A bibliai világképben az életnek nem képezi lényegi részét a szenvedés. A szenvedés a Gonosznak az életre való befolyását jelzi. Önmagában az élet jó. A Biblia teremtéstörténetének ez határozott állítása. A szenvedés eredeti okozója a transzcendens Gonosz, melynek az életre való befolyása a bűnbeeséskor terjedt ki a látható világra. A szenvedés nem az élet belső hiányosságából, adottságaiból származó tény, hanem az emberi természetbe, sorsba kívülről belopakodott és beépült realitás, amely felett az ember elveszítette az uralmát, és amely felülhaladja az emberi potenciált.
A zsidó-keresztény messianizmus középpontjában pontosan az életnek a bűntől, valamint annak zsoldjától, a haláltól, és a Gonosz uralma alól való megváltása áll. Minden olyan messianisztikus program, amely a Gonosz birodalmát nem semmisíti meg, elégtelen látszatmegoldás, amely a hamis messiások műfajához és ügyködéséhez tartozik. A megváltással szembeni alapkövetelményt az úgynevezett ősevangélium is tartalmazza, melynek értelmében a Megváltónak enyészhetetlen életerőben kell megjelennie, amely által képes a „kígyó fejére taposni”. Az evangélium ennek az ígéretnek a beteljesedését ünnepli, és azt állítja, hogy az Élet legyőzte a szenvedést. Ehhez képest a buddhizmus tanítójával egy profán gombamérgezés végzett.
Buddha szerint a szenvedés oka a dolgok utáni kívánság, sóvárgás. Ezeket az önző kívánságokat az ember akkor képes megszüntetni, ha a „nyolcszoros ösvényen” jár (helyes látásmód, törekvés, beszéd, magatartás, életmód, erőfeszítés, gondolkodás, meditáció). A Biblia és különösen az Újszövetség is beszél a romlott vágyról, mely a degenerált emberi természet romlásának egyik előidézője és terméke is. Ettől a rossztól azonban az ember nem az önmegváltás által, hanem a Messiás elfogadásával képes megszabadulni, ami az újjászületést, az új természetnek az emberben való megszületését eredményezi. A Messiás szenvedésére és engesztelő áldozatára pontosan azért volt szükség, hogy a romlott ember azonosulni tudjon az Ő halálával, eltemettetésével és feltámadásával, s ez a romlott vágyak megfeszítését eredményezi, amely előfeltétele az isteni életből való részesedésnek.
A buddhizmus legnépszerűbb formája a modern világban a zen, amely alapvetően abban különbözik e vallás többi irányzatától, hogy a nirvánát nem reinkarnációk sorozatán keresztül tartja csak elérhetőnek, hanem „itt és most” ragadja meg. Valójában az én istenítéséről van szó. Teóriájuk szerint a Gonosz éppúgy szerves része a világnak, mint a drámában a negatív hős. Ezért a kiút az énbe való belefeledkezés, hogy az ember az öt érzékszervtől elvonatkoztatva belenézzen saját természetébe és felszabadítsa akaratát, míg végül énje nyugodtan lebeg a világ zűrzavara fölött. (Ez az autoszótérizmus legradikálisabb formája.) Ez a vallási ideológia melegágya az öntörvényű, önjelölt messiásoknak („démonkirályoknak”).

Ki lesz a vallások Pontifex Maximusa?

A huszadik században új világvallás született, a New Age, amely különféle vallási teóriákat és posztmodern hiedelmeket foglal magában. A mozgalom vezetői szerint civilizációnk új korszak (a Vízöntő kora) hajnalán áll. A New Age sokféle okkult szellemi, vallási mozgalmat fog át laza hálózatként. Filozófiájának alapjait a teozófiától örökölte, tanításának egyik alapköve az evolúció, amelyre a közeljövőben általa prognosztizált fejlődési ugrás elméletét alapozza. Ennek során az emberiség tökéletes fajjá fejlődhet, új emberré, homo noeticusszá válhat. Elutasítja a vallási dogmatizmust, helyette a szellemi élményeket, keleti misztikát, okkult praktikákat, különféle pszichikai tréningeket, technikákat propagálja.
A New Age térhódításában jelentős szerepet játszik a „szándékosan létrehozott irrealitás”. Az új irrealitásnak egyik fő szülőhelye Hollywood. A huszadik század végére felnőtt egy új generáció, a Star Trek nemzedéke, mely a nehezen értelmezhető, megragadható, bonyolult valóság helyett egy új álvalóságot alkotott. Ebben az ember képes fenntartani a dolgok feletti hatalom gyakorlásának illúzióját. E posztmodern álom- és játékvilágban, melyet átsző az okkultizmus, a keleti miszticizmus, a kábítószer, az ember isten lehet, aki képes irányítani a világot és a saját sorsát. A hálózat fogságában az egyén már nem is akar különbséget tenni a valóság és a képzelet között. Az illúziók világa kívánatosabb, mint a tradicionális kérdések megválaszolása és a feladatok megoldása a romlott világban. A modern álvalóságban az ember dönti el, mi a jó és mi a rossz, mi igaz, és mi nem; ebben az álomvilágban még büszke lehet a szabadságára, a dolgokra gyakorolt befolyására.
A valóság új látásmódját az univerzalizmusra és a globalizmusra való törekvés jellemzi. Innen nézve az abszolút igazságot hirdető vallások, mindenekelőtt a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás, amely ragaszkodik az egyetlen Istenhez, valamint az egy Messiáshoz, idejétmúlt, szélsőséges, destruktív rögeszmének tűnnek. Az utóbbi években a New Age mozgalom aktivistái egyre gyakrabban lefasisztázzák, vagy náciknak nevezik a Biblia kijelentéseiben hívőket. A zsidó- keresztény kinyilatkoztatást hibáztatja számos New Age-es szerző a közel két évezredes, elmúlóban lévő világkorszak problémáiért, emberek, népek, civilizációk közötti megosztottságokért, háborúkért, társadalmi igazságtalanságokért, szegénységért stb. Széles körben elterjedt az az álláspont, amely szerint a tradicionális vallás a modern társadalmakban megosztó erőként működik, mely érzelmi kérdések fölött összeugrasztja egymással a társadalom különböző csoportjait, sőt, nemzeteket, civilizációkat is. Ez a probléma különösen Közel-Keleten az arab-izraeli ellentétben, valamint a kereszténység és az iszlám közötti, nem egyszer véres történelmi versengésben mutatható ki legplasztikusabban.
A New Age vezető személyiségei abban hisznek, hogy csakis egy univerzális vallás képes feloldani az emberek közötti vallási megosztottságot. A globalizmus hitvallása arra az előítéletre épül, amely szerint egyik világvallás sem értékesebb a másiknál, és nem rendelkezik egyik sem abszolút igazsággal. Ezért a különféle vallási állításokat relativizálni kell, és így a viszonylagos vallási értékek egymással harmonizálhatók; ez az emberi kommunikációban és együttélésben a toleranciát, biztonságot építi ki, amitől pedig világunk szebb és jobb lesz. A relativizmus, tolerancia színfala mögött azonban a New Age mozgalom kemény magjában is föllelhető az abszolút tekintély kiépítésére való törekvés, a messianizmus. Számos híve azt vallja, hogy a világ igazi messiása a jövőben fog eljönni, aki Jézus Krisztusnak, Buddhának, Mohamednek valamiféle kombinációja lesz. Számos New Age-es hívő számára az Isten országát a Földre egy világkormány és világvallás hozza el. Felfogásuk szerint az egész magasabb kategória, mint a rész, ezért a nemzeteket az emberiségbe, a vallásokat a kozmikus szellembe, mint nagyobb egészbe kell beolvasztani.
A New Age szellemi irányzatai, különféle tanításai egyre nagyobb befolyást gyakorolnak a politikai intézményekre, a médiára, az iskolákra, a vallásokra és az egyházak vezetőire. Sőt, némelyek szerint már az ENSZ vallása is ez lett. Egyes New Age-es szellemi vezetők a világszervezetet Isten kiválasztott eszközének tartják, amely bázisul szolgálhat a világkormány és az egységes globális vallás megszületése számára, amely „a szeretet, a gondoskodás és a beteljesedés” lelkét adja a világnak. Némely New Age-kritikus szerint ez a modern szellemi, politikai mozgalom nem képes egy univerzális vallást megalkotni és a világgal elfogadtatni, amíg nem köt szövetséget a római katolikus egyház fejével. II. János Pál pápáról pedig nem tételezik fel, hogy egy világméretű vallási szinkretizmusban és ökumenizmusban az eddiginél nagyobb szerepet vállalna. Az elragadtatás után című amerikai bestseller regény írói, Tim LaHaye és Jerry Jenkins ezt a szövetséget a igazi egyház mennybe való felemeltetése utáni időre helyezik, amikor is a római egyházhoz már kizárólag aposztata pszeudokeresztények tömegei tartoznak. Fiktív történetük szerint az új pápa, II. Péter mint Pontifex Maximus (Legfelsőbb Főpap), azt a „kozmikus szellemiséget” fogja képviselni, amely lehetővé teszi a vallások békéjét, az ökumenizmus megvalósítását. A pápa lenne a legalkalmasabb személy arra, hogy meghatározza azokat a kozmikus törvényeket, amelyek minden világvallás hitében megtalálhatók. A vallások békéje és egysége nélkül nem lehet a Földön a világbékét megvalósítani - mondják.
Számos keresztény szerző azonban ezt a tételt antikrisztusinak minősíti, mint amelyet az Antikrisztus számára a Jelenések könyvében szereplő hamis próféta fog megvalósítani, aki az amerikai regény szerzői szerint az új római pápa lesz. Az apokaliptikus szerzők szerint a modern mítoszokhoz, hiedelmekhez, virtuális valósághoz hozzászoktatott világ végül is elfogadja az álvalóságot valóságnak, a hazugságot pedig igazságnak. Ez pedig az emberiség történelmi sorsában a legnagyobb kataklizma elindítója lesz a Földön.

(Sorozatunk következő részében a nácizmus messianizmusával foglalkozunk.)