NÉMETH SÁNDOR
A világosság és az élet ünnepe

A nyugati történelmi egyházak december végét jelölték ki Jézus születésének megünneplésére. Az ünnepnek bibliai szempontból ugyan nincs értéke, de magának a történelmi eseménynek, Jézus megszületésének világtörténelmi jelentősége páratlan. Az sem véletlen, hogy a különböző civilizációkat az élet és halál, a világosság és sötétség közötti konfliktus, változások különösen december végén foglalkoztatták leginkább, amikor a sötétség térhódítása a nappal ellenében megállt, és elkezdődött a fény fokozatos növekedése, a sötétség visszaszorulása.

„...a világosság Krisztus, akinek megdicsőített személye fizikai fény forrásául is szolgál majd az új világban“        Fotó: Somorjai László

A fizikai fény és sötétség egymáshoz való viszonyának változásai az ókori világnézetben olyan külső jelenségek voltak csupán, amelyek mögött az életnek és a halálnak, valamint a jó és a gonosz erőinek egymással szembeni kozmikus küzdelme állt. A világosság időtartamának növekedését pozitív jelnek értékelték a természeti vallások is, s erre épült az életbe vetett optimizmusuk, amely szerint az életet a halál, a világosságot a sötétség nem képes legyőzni.
A bibliai világnézetben a világosság és a sötétség szintén nemcsak fizikai, hanem szellemi, erkölcsi realitásként is szerepel, sőt az utóbbit valóságosabbnak minősíti, mert állítása szerint ebből származik a látható világosság és a sötétség. A modern természetfilozófiai elképzelésekkel szemben a Szentírás a világot egy személy értelmes művének tulajdonítja, amely nem önmagától lett, jellemzői, törvényszerűségei alá vannak vetve a Teremtő terveinek, képességeinek, aki mint abszolút törvényadó személy bármikor képes lenne a természet folyamatait más módon is levezényelni, és ezáltal a régit megszüntetni, helyére pedig új természeti törvényszerűségeket alkotni. A Biblia a világosságot az élethez hasonlóan örök, időtálló realitásként, a sötétséget - halált - pedig a világ időleges adottságaként, állapotaként nyilatkoztatja ki. A sötétség nem bír a világossággal egyenlő hatalommal. A teológia nem fogadja el a sötétség preegzisztenciáját, a teremtett világ vagy a világosság előtti létezését. A jelenlegi világ és az ember teremtése előtt azonban már létezett a sötétség az univerzum e régiójában.
A sötétség eredete tisztázatlan kérdés, mindenesetre több, mint figyelemreméltó: a Teremtés történetében nem fogalmazódott meg az az állítás, hogy a sötétséget Isten teremtette, hanem Mózes első könyvének első fejezete arról tudósít, hogy Isten a világosság teremtésével korlátot szabott az addig tohu-bohu Földet uraló sötétségnek. Az utóbbi időkben a teológusokat újra élénken foglalkoztatja a kérdés: a Föld miért lett puszta és kietlen, valamint miért zuhant bolygónk a sötétség egyeduralma alá a preádámi korban? A rejtély megoldását számosan Lucifer bukásában, a gonosz keletkezésében vélik megtalálni. A helyreállítási elméletet valló teológusoknak az egyik kiindulási pontja szerint a Föld régebbi, mint az Ádámtól származó emberiség története. Az ember előtti korszakban a Föld Lucifer uralmi térségéhez tartozó terület volt. Az angyali fejedelem és az őt követő angyalok lázadásának az egyik súlyos következménye uralmi térségüknek, vagyis Földünknek (de lehet, hogy más bolygóknak is) a katasztrófája. Elképzelhető, hogy a preádámi kornak Földjét nem a Nap, a Hold, hanem szellemi lények, angyalok világították meg, akik, miután elveszítették bukásuk után a fényüket, világosságukat (sötét angyalokká váltak), a Föld nemcsak a halál, pusztulás prédája lett, hanem a sötétségé is. A Teremtő a mostani világ teremtésekor a sötétséget átalakította éjszakává, de kivételes esetekben a sötétséget használja az ítéletre is a rosszal szemben. Mindenesetre azon túl, hogy Isten kezében a sötétség nevelési funkciót is betölt, egy olyan szükséges rossz adottsága a mai világnak, ami a természetet sorvasztó „rothandóság igájának” egy lényeges alkotóeleme. A sötétség mint negatív gyűjtőfogalom a Bibliában a bűnt, a halált, a kárhozatot, az ítéletet, a lázadó emberiséget, a szatanikus erőket is magában foglalja.

Kövesd a betlehemi csillagot!

Jézus megszületését azért is tartják fényünnepnek, mert személyében a világba jött a sötétség ellentéte, az igazi világosság. Az evangélium tanúsága szerint a világosság Krisztus, akinek megdicsőített személye fizikai fény forrásául is szolgál majd az új világban. Az emberben nincs világosság, ebből csak akkor tud részesülni, ha kapcsolatba kerül a Messiással. János apostol szerint „Isten világosság, és nincsen őbenne semmi sötétség” (1Ján 1,5b). Így Isten Fiának a megszületése a sötétség térhódításának a megállítását jelentette a Földön. A keresztény meggyőződés szerint a Názáreti megszületésével kezdetét vette a sötétség visszaszorítása.
A karácsonyi üzenet egyik sarkalatos pontja így szól: „a sötétség szűnni kezd, és az igaz világosság már fénylik” (1Ján 2,8b). A karácsony nem a megvilágosodás ünnepe, ugyanis ezt a világosságot az ember nem a saját lelkéből és erőfeszítése által szabadítja fel, hanem kívülről kapta Isten ajándékaként a Názáreti Jézus személyében. A sötétség felszámolását a földön a Názáreti megszületése mellett kereszthalála, feltámadása teszi lehetővé, ami azt bizonyítja, hogy a sötétség hatalmával való küzdelem a világosság diadalával végződött. A napkeleti királyokat a betlehemi csillag (fény) váratlan megjelenése azért is töltötte be örömmel, mert felismerték azt, hogy Jézus személyének megszületésével kezdetét vette a világosság korszakának megalapozása a Földön. A napkeleti bölcsek magatartása Ézsaiás próféta előrejelzését erősítette meg, amely szerint „sötétség borítja a földet, és éjszaka a népeket, de rajtad feltámad az Úr, és dicsősége rajtad megláttatik” (Ézs 60,2). A keleti bölcsek utazásukkal a júdeai Betlehembe, Jézus előtti leborulásukkal és megajándékozásával a prófétának azt a jövendölését is betöltötték, amely szerint „a tevék sokasága elborít, Midján és Éfa tevecsikói, mind Sebából jönnek, aranyat és tömjént hoznak, és az Úr dicséreteit hirdetik” (Ézs 60,6). Heródes király reakciója, a betlehemi kisgyermekek lemészárlása azonban előrevetítette, hogy a világosság és a sötétség közötti történelmi küzdelem még korántsem ért véget Jézus megszületésével. A próféták előrejelzése szerint az emberiség földi története a világosság teljes győzelmében teljesedik be, addig is az ember legfontosabb földi feladata az, hogy a napkeleti bölcsekhez hasonlóan kövesse a „betlehemi csillagot”. Az újszövetségi reménység szerint a sötétség felszámolásának jövőbeni mérföldköve a feltámadás, a messiási korszak, valamint az új ég és új föld teremtése lesz, amelyben sem szellemi-erkölcsi, sem fizikai sötétség nem lesz.

Az élet megjelent

Jézus megszületésében a keresztények az élet felragyogását („dzóé efáneróté”) is ünneplik. Különösen János apostol mutatja be a Názáreti Jézust Életként. Az öröm és a jó hír az apostol szerint az, hogy „az élet megjelent, és láttuk, és tanúbizonyságot teszünk róla, és hirdetjük néktek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nékünk” (1Ján. 1,2). Az élet epifániáját üdvözli János apostol Jézusban, akiben az isteni élet emberré lett. Állítása szerint az apostolok empirikusan („láttuk, kezeinkkel illettük”) megtapasztalták, és meggyőződtek arról, hogy Jézusban egy teljes és magasabbrendű élet jött el a Földre, melynek nincs korlátja, és az időnek sincs alávetve. Ez az élet tulajdonképpen isteni élet: örök, romolhatatlan és halhatatlan. Evangéliumának prológusában pedig azt állítja az életről, hogy az a Logoszban volt emberré létele előtt, és ez az élet (görögül „dzóé”, de mi a magyarban névként is megszokottabb „zoé”-t fogjuk használni) az emberek világossága, a bűntől, a haláltól mentes élet.
Az Újszövetség az életet három kifejezéssel is jelöli. Az egyik a „biosz”, a természetes, földi, biológiai életre vonatkozik, amely halandó élet, mert korlátozott időtartama van. Az elmúlásnak alá van rendelve, ezenkívül a földi élet romlandó is, kimerülnek a lehetőségei, és egy idő után elveszíti a növekedésre, a fejlődésre való képességét: elkezdődik a visszafordíthatatlannak tűnő hanyatlás, enyészet és az elmúlás. Jézus megjelenése előtt az emberben ez a földi élet dominált, amely valójában az igazi életnek csak az esélyét hordozta magában, sőt a halál sötét árnya ezt is elhomályosította és átláthatatlanná tette az ember előtt. Ez az állapot megszámlálhatatlan emberi sors tragikus végkifejletének egyik fő okozója. Az ember szelleme az életet („zoé”) a bűnbeeséskor veszítette el, amikor az élet helyére a halál lépett, és megszerezte az uralmat az emberi szív fölött. Azóta a bukott ember sorsa a szellemi halál irányítása alatt áll. A bűn nemcsak az élet és a halál közötti határvonal (határszituáció), hanem valójában már a halál uralmi területére való behatolást jelenti, amely által az ember megfosztja önmagát az élettől, mert a bűnnek általános törvénye az, hogy „halált nemz”. Az emberi testnek az életet Isten lehelete („ruah”, szellem) adta. Amíg az emberben a szellem élt, addig az élet megújulásához rendelkezett forrással, mert a szellem és nem az anyag adta az életet a testnek.
Az Újszövetség a „biosz” (földi élet) kategóriájába sorolja a megélhetéshez szükséges anyagi javakat, vagyont is. A kettő közötti reláció a földi élet anyagi függőségére mutat rá. A javak, anyagi dolgok hiánya a földi létezést lehetetleníti el, ezért minden ember létfeltételeinek biztosításához segítséget kell nyújtaniuk azoknak, akiknek „van miből élniük e világon”. A szolidaritás elvének szorgalmazása is kifejezi, hogy bár a földi élet törékeny és kiszolgáltatott, ennek ellenére Isten az élet vállalására, megőrzésére, védelmére szólítja fel az embert. Etikai értelemben a „biosz” olyan földi életmódot és életérzést is jelöl, amely két szélsőség, a gondok, aggodalmak, és a kérkedő, hedonista életvitel között számos változatban megvalósulhat.

A teljes élet

A természetes élet azonban nem képes az embernek az élet iránti igényét, szükségét betölteni. Az ember éhsége az igazi és teljes élet után nem elégíthető ki földi forrásból a Szentírás szerint, mert az ember a teste révén ugyan része az anyagi világnak, de Istenhez való hasonlatossága, a szelleme miatt afölé is van rendelve. Félelmét pontosan szellemének az élettől való megfosztottsága táplálja. Ez az életérzés azokban is jelen van, akiknek nincsenek egzisztenciális gondjaik.
Az „élet”-re a „psziché” kifejezést is használja a görög, legalábbis a fordítók írásértelmezése ezt látszik alátámasztani. Ugyanis e szó pontos fordítása: „lélek”. De mivel a lélek hordozója a vér, és a vérben van minden testnek az élete, ezért a „psziché”-nek „élet”-tel való fordítása nem helytelen. A pszichikai élet individuális. Önmagában nem rendelkezik élettel, hanem az ember függő része, amely vagy a test, vagy - a Szellemtől való újjászületés után - a „zoé” szolgálatában áll. A pszichikai élet alakulásában, minőségi fejlődésében az ember szabadságának a használata, a döntések és a választások meghatározó szerepet játszanak.
A pszichikai életet el lehet veszíteni (pontosabban kárhozatba lehet vezetni), ha az ember szereti a saját lelkét. Sajnálatos módon bizonyos vallási irányzatok és pszichikai tréningek, technikák az embert pontosan a saját lelke szeretetének útvesztőibe vezetik be. Különösen azok, akik abból a feltevésből indulnak ki, hogy minden ember lelkében isten lakik, akit befelé fordulással, meditációval, lelki gyakorlatokkal fedezhetnek fel a lelkük mélységében. Jézus pontosan ennek az ellentétét állította. A lélek számára az életet nem lehet lelkizés vagy különféle pszichikai, vallási lelkigyakorlatok által megszerezni. Kifejezetten károsnak ítéli a Názáreti, amikor valaki a saját lelkét (elméjét, érzéseit, akaratát) szereti, és ezt akarja megtartani és érvényesíteni a döntésein keresztül. Jézus szerint „aki meg akarja tartani az ő lelkét („élet” van Károli fordításában, az eredetiben azonban „psziché”, „lélek”), elveszti azt, aki pedig elveszti az ő lelkét én érettem, az megtartja azt” (Luk. 9,24). A fenti kijelentés szerint az életet a lélek számára is Jézus Krisztus adja. Ez pedig akkor valósul meg, amikor az ember átadja a lelkét is az Úrnak, ezután részesedhet a lélek az isteni életből. Ennek az attitűdnek előfeltétele az, hogy az ember saját akaratának, gondolatainak, indulatainak nemet mondjon, hogy helyükre a lelkében Isten akarata, gondolatai és érzései léphessenek, aminek nyomán az ember lelke betelhet a teljes élettel.
A Bibliában az üdvösség nem a lélek, szellem halhatatlanságát jelenti, hanem azt, hogy az Úrral való közösségben az ember szelleme, lelke, teste megkapja a teljes és örök életet (a „zoét”) Krisztustól. Az embert Krisztus élete tartja meg a bűnnel, halállal, kárhozattal szemben. Az isteni élettel való beteljesedésben az embernek Krisztus lesz az élete. A keresztény élet kulcskérdése az: mi közvetíti a mennyben levő Krisztustól az enyészhetetlen életet a hívőkhöz? A kérdéssel kapcsolatosan már számosan megfogalmazták, hogy semmiképpen nem a vallás vagy a rituális gyakorlatok. Jézus Krisztus nem vallásalapító, hanem Élet. A kereszténységnek nem a szertartás, hanem az isteni élettel való beteljesedés a lényege. A kereszténység nem vallás, hanem megvallás, ami azt jelenti, hogy „ugyanazt mondja ki” („exomologeó”), amit neki Isten mondott. Az Újszövetségben Krisztus életét az Isten Igéje és a Szentlélek (Szellem) közvetíti a hívők számára. Az Ige, mint mag, Isten életét tartalmazza, amely a jó szívben gyökeret ver, és sokszoros gyümölcsöt terem. Az Ige hirdetése és hallgatása tulajdonképpen életadást és -vételt jelent - és nem vallásos rítust -, amely által az isteni élet magvai kerülnek az ember szívébe.
A pünkösdi-karizmatikus mozgalomban sem azért került előtérbe a Szentlélekkel való beteljesedés, mert az emberek szokatlan módon akarnak viselkedni, hanem azért, mert felismerték, hogy a Szentlélekkel való betöltekezés által lehet Krisztus életével beteljesedni. Jézus szerint „a Szellem az, ami megelevenít” (Ján. 6,63). A Szellem adja az életet az embernek, amit akkor képes birtokba venni és megtartani a hívő, ha szellemét, lelkét és életmódját egyesíti az Igével és Isten Szellemével. A Szellemmel való beteljesedés az embert az igazi és teljes élet forrásánál tartja, ami az ember számára az életben való növekedés folyamatát biztosítja.
A Biblia a földi életet számos helyen halálnak nevezi, de amikor a Fiút elfogadja valaki, akkor a halálból átmegy az életbe. Jézus megszületése az élet felragyogásának nagy és örömteli eseménye, ünnepe a Földön, amit lelkesen és kitörő örömmel üdvözöltek az angyalok, a betlehemi pásztorok és a keleti bölcsek is.