2003/8.

Könyvszemle

Maróth Miklós: A görög filozófia története

Az ókori görög filozófiával foglalkozó irodalom az utóbbi évtizedekben örvendetesen meggyarapodott. Míg az 1951 és 1975 közti huszonöt évben mintegy hatvan könyvet és tanulmányt jegyez fel a bibliográfia, az 1976 és 1990 közti tizenöt évben több mint százat. Felnőtt egy fiatal nemzedék, magának Maróth Miklósnak filozófiatörténeti munkássága is ezekben az években bontakozott ki, s ezt összegezi, teljesíti ki most filozófia-története (ami természetesen remélhetőleg nem jelenti azt, hogy életművét ezzel lezártnak is tekinti).

Nincs értelme annak, hogy a könyv tartalmának ismertetése címén a görög filozófia történetét dióhéjban elmeséljem, inkább Maróth könyvének egy-két jellemző, más filozófiatörténetektől eltérő sajátságát említem meg.

Egyik ilyen vonás, hogy míg a görög filozófia történetét tárgyaló könyvek általában a filozófiai rendszerek történetét tárgyalják időrendben haladva, Maróth tárgyalása problématörténeti: a görög filozófia történeti forrásainak ismertetése után sorra veszi a görög filozófia nagy problémáit, a logikát, fizikát, metafizikát, lélektant, etikát, politikát, és mindegyik esetben végigtekinti a problémák felvetésének és megoldásának (megoldás-kísérleteinek) sorát. Maróth ezzel bizonyos mértékig az ókor placitum-gyűjteményeinek hagyományát eleveníti fel (a görög doxográfia tárgyalta úgy a filozófiát, hogy témakörönként csoportosítva felsorolta az egyes filozófusok odavonatkozó nézeteit, a bevett latin megnevezéssel placitumait), s annak dolgát, aki egy-egy filozófus vagy iskola rendszerét akarja megismerni, ez némileg megnehezíti (Maróth mindamellett utalásokkal segíti az olvasót), de a dolog nem ezért érdekes. Maróth így világosabban, azt mondhatnám, izgalmasan tudja bemutatni a görög filozófiai gondolkodás folyamatát, azt, ahogyan az egymást követő filozófusok a problémákon továbbgondolkoztak, régi kérdésekre új feleleteket kerestek, vagy éppen magát a kérdést is újszerűen fogalmazták meg. Ahol pedig egy-egy filozófus esetében elegendő mennyiségű szöveg maradt ránk, arra is rámutat, hogy egy-egy gondolkodó maga is hogyan vívódik valamely problémával, például Platón öregkori dialógusaiban az ideatanból adódó kérdésekkel (talán már a fiatal Arisztotelész kritikájának hatása alatt is?) vagy az államelméletnek az Államban már tárgyalt problémáival a Törvényekben, vagy Arisztotelész is a későbbi hagyományban egy cím alá összefoglalt, de különböző időkben keletkezett Fizikában és Politikában.

Egy további, valószínűleg egyedülálló sajátossága e filozófiatörténetnek az, amire szerzőjét kivételes nyelvismerete tette képessé, hogy a görög filozófiának az arab filozófia felé vezető szálait is felfejti. Ez nemcsak azért fontos, mert vannak művek - például az aphrodisziaszi Alexandrosz kozmológiai értekezése -, melyek csak arab fordításban maradtak ránk, nem is csak azért, mert a hipotetikus szillogizmusok peripatetikus tanát - hogy tudniillik ilyen létezett, s a hipotetikus szillogisztika nem a sztóikusok leleménye -, éppen Maróthnak sikerült Avicennának Arisztotelész első Analütikájához írt kommentárja alapján bebizonyítania, hanem azért is, mert ez Arisztotelész középkori továbbélése s ezen túl a középkori Mediterráneum művelődése, e művelődés egysége szempontjából fontos: a skolasztika Nyugaton, az arab filozófia Keleten egyaránt Arisztotelészre támaszkodott. (Azt már csak mellékesen említem, hogy Maróth máshol is talál alkalmat arra, hogy ókori gondolatok újkori továbbélésére - például arisztotelészi gondolatokéra az Egyesült Államok alkotmányában -, illetve az újkori gondolkodásban nagyjelentőségű gondolatok ókori előzményére - például a "társadalmi szerződés" gondolatára Platón államelméletében - rámutasson.)

A korábbi görög filozófiatörténetek a késő ókori Arisztotelész-kommentátorokat inkább csak Arisztotelész uszályhordozóiként, illetve a Szókratész előtti görög filozófia töredékeinek puszta fenntartóiként tartották nyilván. A legújabb kutatás szakított ezzel a hagyománnyal, és őket is önálló gondolkodókként kezeli. Mikor Maróth is így tesz, nem áll tehát egészen egyedül, de a régebbi, kivált a magyar nyelvű összefoglalásokból nem sok munkát lehet melléállítani.

A részletekben is sok újat találunk. Meggyőzően mutatja ki például, hogy Epikurosz etikája nem vehető a hedonistákéval minden további nélkül egy kalap alá azon az alapon, hogy a gyönyörűséget Epikurosz is jónak tartotta. Igen, jó, amennyiben a lélek zavarmentes állapotát, a lélek szélcsendjét biztosítja, de nem, ha megzavarja, s Epikurosz ennek a szélcsendnek a biztosításához valójában nagyon keveset igényel.

A szöveget a jegyzetekben bőséges és alapos szakirodalmi utalások gazdagítják (ezek egy külön bibliográfiában is össze vannak foglalva). Ugyancsak a tájékozódást segítik az időrendi táblázatok, melyek a filozófiai iskolai hovatartozás tekintetében is eligazítanak, s a könyv használatát nagyban segíti a név- és tárgymutató is. Mindez szükséges, nemcsak azért, mert egy kézikönyvet nem mindenki olvas elejétől végig, hanem esetleg csak utánanéz egynek-másnak, főképpen azonban azért, mert a kötetet egyetemi tankönyvnek is szánják. Nem titkolhatom, hogy tankönyvnek szerintem egy kicsit nehéz (különösen a logikát tárgyaló rész). A magyar nyelvű szakirodalmat is elég mostohán kezeli, holott ez éppen egy tankönyv esetében - a hallgatók idegennyelv-ismerete nem áll mindig szilárd lábakon! - nem mellőzhető. Filozófusok valószínűleg vitatkoznak is majd a könyv némely részletén. Én magam is hiányolom, hogy Démokritosz fejlődés-, közelebbről társadalom-fejlődési elképzeléseiről nem esik szó, holott valószínűleg az egész későbbi gondolkodásra hatott, Arisztotelészre, sőt talán Platónra is.

Az azonban vitathatatlan, hogy az eredeti (görög, latin és arab) szövegeket első kézből ismerő, a filozófiai gondolkodás fejlődését a tudomány mai állásának megfelelően ismertető és azt nem egy ponton gazdagító szerző művével van dolgunk, aki nemcsak anyagot közöl, hanem annak korok szerint változó formálódását, a problémákkal való tudós tusakodás folyamatát is bemutatja. Nem ok nélkül térek erre vissza, hanem éppen mert tankönyvről van szó. Maróth ezzel is tanít: a tudomány nem egyszerűen hatalmas vagy éppen nyomasztó ismerethalmaz, nem is zárt, mindent megoldó rendszer, hanem szüntelen párbeszéd, eszmecsere elődeinkkel és önmagunkkal. Mikor gondolkodom, önmagammal beszélgetek, kérdezek és felelek, állítok és tagadok - mondja Platón. Ezt a kérdés-felelet, állítás-tagadás folyamatot szemlélteti Maróth, s erre akarja megtanítani, ebbe bekapcsolni minden olvasóját. (Maróth Miklós: A görög filozófia története. Studia Classica IV. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 2002. 575 p.)

Ritoók Zsigmond

az MTA rendes tagja,
nyugalmazott egyetemi tanár (ELTE)


<-- Vissza az 2003/8. szám tartalomjegyzékére