2003/8.

Könyvszemle

Olvasónapló

Gergely András a 19. század, azon belül is elsősorban a század első felének jól ismert kutatója, aki a német és osztrák kapcsolatokkal is sokat foglalkozott. Az Osiris jelentette meg összegyűjtött tanulmányait ebből a témakörből, ezek három kivétellel az 1990-es években jelentek meg magyarul. A szerző saját bevallása szerint 1848 kapcsán különösen a nemzetközi összefüggésekre, az eszme- és jogtörténeti problémákra volt tekintettel. E kötetben zömmel az 1848 történetét tárgyaló tanulmányait tette közzé, a szeptemberi fordulatig. Néhány munkában az osztrák-magyar kapcsolatokat vizsgálja, a két kormány vitáit, de sokat foglalkozik a német egység létrehozásán munkálkodó frankfurti német nemzetgyűlés és a magyar kormány kapcsolataival. E témakörbe tartozik igen érdekes párhuzamos életrajza Kossuthról és Gagernről. Általában a liberálisok állnak érdeklődése előterében, akik elfogadták a forradalmat, de hajlottak kompromisszumokra is. A liberális csoportosulások közül a magyar vezető réteget tekinti a legerősebbnek. Van tanulmány az egész forradalmi időszak magyar külpolitikájáról is, sőt, az ország történetéről általában ebben a két évben, meg a nemzetiségi kérdésről. Gergely munkáinak nagy ereje az osztrák és német levéltárakban végzett széleskörű kutatás; sok olyan anyagot tárt fel, amelyet a magyar kutatók még nem vizsgáltak. Remélhető, hogy hamarosan megjelenik az 1849-es eseményeket tárgyaló tanulmánykötet is.

(Gergely András: 1848-ban hogy is volt? Tanulmányok Magyarország és Közép-Európa 1848-49-es történetéből. Osiris, Budapest, 2001, 507 p.)

Arday Lajos a 20. századi magyarországi és általában európai kisebbségi problematika és a nemzetközi kapcsolatok szorgos kutatója, akinek sok tanulmánya nem jelenhetett meg, mert munkahelye nem engedte publikálásukat. Még így is jó néhány tanulmányt tudott azonban kiadni, és az utóbbi egy-két évtizedben elsősorban a jugoszláv kérdés vonta magára figyelmét.

Ezekből most saját kiadásában két kötetet is megjelentetett. Az első, Reformok és kudarcok címen Jugoszlávia 1918 utáni történetét tárgyaló tanulmányait gyűjtötte össze. Az írások három témacsoporthoz kapcsolódnak. Az egyik a jugoszláv bel- és külpolitika az 1970-es években és az időszak magyar-jugoszláv államközi kapcsolatai, a másik Jugoszlávia balkáni politikája, és majdnem a kötet felét teszik ki a belső reformokat, a soknemzetiségű állam problémáinak a megoldására irányuló kormányzati kísérleteket elemző írások. A tanulmányok részben politológiai jellegűek, többségük még az 1980-as években íródott, ennek megfelelően megállapításaik a jövő vonatkozásában bizonytalanok (egy 1990-es tanulmány abban reménykedik, hogy remélhetőleg nem kerül sor az egyes köztársaságok közti összecsapásra - de hát került!).

Van olyan tanulmány is, amely a középkortól tekinti át a délszláv népek fejlődését. Az utolsó, 2001-ben íródott dolgozat szembeállítja Montenegró teljes önállóságának lehetőségét azzal, hogy a Vajdaság autonómiájának helyreállítása nem jön szóba. Utal a horvátok félelmére az albánoktól. Egy 1992-es, angol nyelvű tanulmány a jugoszláv válság történeti hátterét vázolja fel az angolul olvasó közönség számára, igen hasznos módon.

Arday Lajos másik, zömmel 1989 utáni tanulmányokat összegyűjtő tanulmánykötete a délvidéki magyarok történetének egyes aspektusait vizsgálja. Van, amelyik áttekintést ad a Vajdaság korábbi történetéről is, van, amelyik az itteni magyarság demográfiai és gazdasági-társadalmi helyzetét elemzi. Külön tanulmány tárgyalja az itteni magyar történetírás kialakulását 1918-41 közt. Három tanulmány a horvátországi magyarok, tehát egy szórványkisebbség helyzetét járja körül. Négy angol nyelvű tanulmány a magyar nyelvű megállapításokat teszi hozzáférhetővé a külföld számára. Mindkét kötet kiadása igen hasznos volt, hiszen a közreadott írások roppant időszerű kérdésekkel foglalkoznak. És mindegyikben megcsillannak Arday Lajos történetírói erényei, a széles körű forrásbázis felhasználása, a nemzeti konfliktusokon felülemelkedő empátia és a minden modernkedéstől mentes közérthető fogalmazás.

(Arday Lajos: Reformok és kudarcok. Jugoszlávia utolsó évtizedei és ami utána következett. - Magyarok a Délvidéken, Jugoszláviában. BIP, Budapest, 2002, I. 351 p., II. 387 p.)


2001-ben alakult meg az akadémiai Történettudományi Intézeten belül létrejött kutatócsoportból a Magyar Tudományos Akadémia legfiatalabb társadalomtudományi kutatóhelye: az MTA Kisebbségkutató Intézete. Az itt ismertetésre kerülő kötet az Intézet első évkönyve, egyfajta bemutatkozás. A kötetet Kovács Nóra és Szarka László, az Intézet igazgatója szerkesztette, és a saját kutatói mellett külső megbízottakkal is dolgozó intézmény sokirányú érdeklődésének megfelelően témaköre igen széles. A tematika alapvetően a külföldön élő magyarok és a mai magyarországi nemzetiségek aktuális helyzete, tehát nem a történeti szempont az elsőrendű, hanem a szociológiai és antropológiai megközelítések az uralkodók.

Bindorffer Györgyi az asszimiláció kérdésével foglalkozik, amely lehet egyéni és csoportos. Az akkulturáció kérdéseit állítja az előtérbe, de felveti elméleti téren a társadalmi mobilitásban játszott szerepét is. Mária Homišinová békéscsabai származású, most a kassai Társadalomtudományi Intézetben kutat. A magyarországi kisebbségek egyéni és csoportidentitását elemezve úgy látja, hogy a szlovák mellett a német, bolgár és horvát kisebbség körében erős a kötődés a saját nemzetiséghez, de ugyanakkor Magyarországhoz is. Kozma István a névmagyarosítás kérdését vizsgálja az 1945-48-as időszakban, ezzel kapcsolatban utal a korabeli nemzetiségi politikára is. A zsidók igen nagy számban vettek fel magyar családnevet, a németek és a szlávok kevésbé. A zsidók nagy számban szerepeltek az MKP soraiban, de egyéb pártokban is. Az állam semmiféle kényszert sem gyakorolt ebben a vonatkozásban.

Szabó Orsolya az eredetileg szlovák Pilisszántó község mai helyzetét veszi szemügyre. A szlovákok száma egyre csökken, már csak a nyelv (az irodalmi és a helyi nyelvjárás) a fő csoportképző tényező. Az etnikai tudat gyenge, de erős a kötődés a községhez és Magyarországhoz. Bakó Boglárka a romániai Ürmös község etnikai viszonyait vizsgálja. A községben a magyarok relatív többségben vannak, de sok a roma és náluk kevesebb a román lakos. A lakosok körében általános a két- és akár a háromnyelvűség - a magyar nyelv dominanciájával. A romák a helyi iskola román tagozatát látogatják. A magyarok identitása erős, a romáké is (ezt nyelvük is erősíti), a románok esetében az ortodoxia a központi tényező. Bartha Csilla már régóta kutatja az amerikai (USA) magyarok nyelvhasználatát, a nyelvcserét. Ezt általánosnak mondja. Felvázolja a bevándorlók időben igen különböző rétegeit. 1990-ben 1,4 millió magyar származásút regisztráltak az országban, de mindössze 146 ezer körül jár a nyelvet rendszeresen beszélők száma. 1994-ben New Brunswickben negyvenöt adatközlővel készített interjú alapján úgy látja, hogy a magyar nyelv használatát egyéni érdekek befolyásolják. Kovács Nóra a jelentős számú magyar kivándorlóval rendelkező Buenos Aires magyar kórusának helyzetét vizsgálta hosszabb időn át. A kórus a város Olivos nevű városrészében 1993-ban alakult, a szerző ottléte idején negyvenhét tagja volt, ebből harmincegy nő. Argentin tagjai is vannak a kórusnak, a karnagy harmadik generációs magyar nő. A csoportnak jelentős szerepe van az identitás megtartásában vagy akár megújításában, ezt a magyarországi szereplések nagyon megerősítik. Papp Richárd két, magyar többségű vajdasági falut elemez. Feketicsben 65,9 % a magyar, majdnem mind református, Zentán 82 %, majdnem mind katolikus. Vizsgálja, hogy - szemben a többségükben ateista szerbekkel - a magyarok számára mit jelent a felekezeti kötődés. A (korábban elképzelhetetlen) hittanóra adja meg a magyar nyelvgyakorlás lehetőségét. Válsághelyzetekben mindig előtérbe került a vallás. A szerbeknél már csak az egyházi eredetű slava (ünnepség) maradt meg különböző családi alkalmakra, de ez ma is igen fontos.

Szarka László számos statisztikai táblázattal kiegészítve tárgyalja a városi magyar népesség arányát 1910 és 2000 között, tízéves átlagokban. 1920-21-ben a legtöbb város még magyar többségű volt, azóta a magyarok aránya folyamatosan csökken. Szlovákiában még tizennégy városban él legalább ötezer vagy ennél több magyar, Erdélyben harmincnyolc ilyen város akad. A magyar elem háttérbe szorulásának az első világháború után kezdődő urbanizálódás a fő oka. Az uralkodó nemzet tagjainak bevándorlását a pártállami időszakban a hatalom még erőltette is, ez a folyamat csak 1989 után lassult le. A városok helyzetét módosította az is, hogy jónéhányuk az országhatárra került, ezzel jelentőségük erősen csökkent, a korábbi központok így funkciótlanokká váltak. 1930-1990 közt mintegy 20 %-os csökkenésről van szó. Négy várostípust különböztet meg, (1) az etnikai szempontból mesterségesen felduzzasztottakat, (2) a történeti régióközpontokat, (3) a határmentieket, ahol most is magyar többség található, (4) a kisvárosból lett ipari központokat, ahol a magyarság arányvesztése különösen jelentős volt. Az első világháború korszakáig ez a csökkenés sokkal csekélyebb, mint 1945 után. Vári András Esztergom és Párkány (Štúrovo) példáján mutatja be a határon átnyúló munkavállalást részben személyes interjúk (huszonöt fő), részben az esztergomi Suzuki-gyár adatai alapján. Esztergomban a Suzuki miatt munkaerőhiány, Párkányban és vidékén 40 %-os munkanélküliség volt. Ezt oldotta meg a határon átnyúló munkavállalás. Ebben csaknem kizárólag magyarok vesznek részt, a többség napi ingázó, helyzetüket a Mária Valéria híd helyreállítása jelentős mértékben megkönnyíti. A Párkánytól 20 km-nél messzebbre lakók Esztergomban munkásszálláson laknak. A munkahelyi konfliktus itt ismeretlen. Valamennyien betanított munkások, bár sokuknak magasabb szakképzettségük van, státusukkal elégedettek.

A legterjedelmesebb tanulmányban Horváth Kata az északnyugati Gömbalja cigány lakosságának helyzetét vizsgálja a kulturális antropológia módszereivel. A legtöbben barlanglakók. Nagyon fontos elem a rokonság. A megélhetést állami segély vagy alkalmi munka (például csigagyűjtés) biztosítja, úgy-ahogy. Sok egyéni példával tér ki a nők alárendelt helyzetére és a gyermeknevelés problémáira. Kállai Ernő a mai Magyarországon élő cigányzenészek helyzetét elemzi, történeti kitekintéssel a 16-17. századra (korábbról nem tudunk hazai cigányzenészekről). Kezdetektől a szórakoztató zene foglalkoztatta őket, erre nagy igény volt - de a társadalom le is nézte ezt a foglalkozást. A 18. század végén az akkori országban ezerhatszáz körül volt a számuk, 1900-ban már 17 ezer. A verbunkos zenéből kinőtt magyar nóta volt a specialitásuk. A tehetséges muzsikusok a 18. század vége óta külföldre is eljutottak. Ma a fiatalok klasszikus zenét tanulnak, az idősebbek az 1960-70-es évek nagy korszakából maradtak itt. A harmadik csoportot az oláhcigányok jelentik, akik autentikus népzenét művelnek, sokan mennek el Nyugatra. A cigányzenészek minden zenei igényt ki tudtak elégíteni. Számuk ma csökkenőben van.

Prónai Csaba kiváló áttekintést ad a kulturális antropológia történetéről, elsősorban a migráció vonatkozásában. Roppant széles körű bibliográfiát is mellékel. Vizi Balázs a mai európai kisebbségvédelmi intézményeket tekinti át, a jogi és politikai keretek szempontjából is. A kisebbségek sokféle helyzete miatt nehéz az összefoglaló szabályozás, de nincs is se állami, se nemzetközi akarat a kérdés megoldására. Vannak intézmények és szabályok, de hiányzanak a szankciók. Még a balkáni események után is a politika uralja a kérdéskört, hiányzik az egyértelmű jogi megfogalmazás. Halász Iván és Majtényi Balázs a magyar státustörvényt veti össze egyéb kelet-közép-európai szabályozásokkal, ezek közül nem egy régebbi is a magyar státustörvénynél (Szlovénia, Szlovákia, Románia). A szlovákoknál már 1997-ben hoztak törvényt, és bevezették a külföldi szlovákok számára a szlovákigazolványt - határidő nélkül (a magyar öt évre szól). A magyar törvény kevéssé különbözik a többi törvény vagy alkotmány rendelkezéseitől, melyek magyar nyelvű szövegét a szerzők Függelékben közlik. Eiler Ferenc részletes kronológiát ad a hazai német kisebbség történetéről Grósz Károly bonni látogatásától (1987. október 7-10.) 2000. december 7-ig, az oktatási egyezmény megkötéséig. Végül Bartha Csilla válogatott bibliográfiát állít össze a kétnyelvűség és a nyelvcsere nyelvészeti szakirodalmáról az 1990-2001 közti időszakban, természetesen nemzetközi adatokkal. A talán túl hosszú tartalmi ismertetés is mutatja, hogy a fiatal intézet jó úton indult és máris jelentős eredményeket könyvelhet el.

(Kovács Nóra - Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és identitás kérdésköréből. Az MTA Kisebbségkutató Intézetének Évkönyvei I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2002, 476 p.)


Második akadémiai elnöki ciklusának lejártával Glatz Ferenc akadémikus megkezdte a hat év alatt összegyűlt írások, beszédek, nyilatkozatok kötetekbe rendezését. Eddig két kötet jelent meg. Az első, fókuszában a tudománypolitikai reformmal az 1996 májusától 1997. december 31-ig elkészült munkákat rakja sorba. Jelentősek a közgyűlések, ahol az akadémiai elnöki beszámoló rendre új terveket, reformokat idézett. 1996 decemberében a stratégiai kutatásokat, a hazai tudományos igények felmérésének igényét, az új tudománypolitikai alapelveket, 1997 decemberében az Akadémia helyének felmérését a magyar társadalomban. 1996. november 3-án (a Széchenyi-féle Akadémia-alapítás évfordulóján) indította meg a Magyar Tudomány Napját, amely azóta hagyománnyá és a kutatás seregszemléjévé vált. A beszámolók többször foglalkoztak a határokon túli magyar tudományosság kérdéseivel, de az egyháztörténeti kutatások ösztönzésével is. A kötetben megtalálható a magyar tudomány helyzetéről a kormánynak tett évi beszámolók sora.

A második kötet az Új szintézis felé címet viseli, ennek az igénynek a jegyében állnak az egyes írások, köztük mindjárt az elején az Akadémiával kapcsolatos év végi naplójegyzetek. A magyar történetírás tematikájából publikáló szerző a történelemtanítás országos konferenciáján tematikai megújulást sürget. Az 1998. májusi közgyűlésen fejti ki az elnök elképzelését az Akadémia hármas feladatáról: legyen tudományos műhely, a tudomány érdekképviselete, a nemzet tanácsadója. Berlinben sürgeti, hogy az Európai Unió szenteljen nagyobb teret a társadalomtudományoknak, kitér az EU tudománypolitikájára. Itt is, mint az előző kötetnél, megtalálható az adott időszakban megjelent munkák teljes bibliográfiája.

(Glatz Ferenc: Tudománypolitikai reformról, Akadémiáról. Beszédek, cikkek, jegyzetek. 1996-1997. - Új szintézis felé. Beszédek, cikkek, jegyzetek. 1998-1999. Pannonica, Budapest, 2002, I. 582 p., II. 518 p.)


Mint az első kötet kapcsán már jeleztem, 1998-ban dolgozta ki Glatz Ferenc elképzelését az ezredforduló hazai tudománypolitikájáról. Az akkor megjelent kötetet, amely kézikönyvnek készült, időszerűsége miatt most újra kiadta. Az új kiadás bevezetőjében azt hangsúlyozza, hogy a tudományt nem irányítani kell, hanem menedzselni. Az eredeti munka előszavában a hazai tudományos élet nehézségei miatt tervezett hosszú távú programot, a kutatási intézmények reformját. Kitért az információs forradalomból, a globalizációból és az európai integrációból adódó teendőkre. Ez egyszerűen csak annyit jelent, hogy azokat a tudományokat kell idesorolni, amelyek közelebbről foglalkoznak a magyarsággal és Magyarországgal (nyilván nem valami magyar "nemzeti fizika/kémia" létrehozásáról van szó). A tudományos kutatás helyét is kijelöli a többpárti politikai rendszerben. A tudománynak, a tudósoknak össze kell fogniuk a politikai és a gazdasági elittel. Megkülönbözteti az állami, a vállalati és a kontinentális tudománypolitikát. A cél a tudomány versenyképességének fenntartása, a tudásorientált értékrend meggyökereztetése, társadalmi viszonylatban az esélyegyenlőség biztosítása és nem utolsósorban a nemzeti hagyományok őrzése.

Az állami tudománypolitikát azután részletesebben is elemzi. A döntést az Országgyűlésre és a tudománypolitikai kollégiumra kell bízni. Foglalkozik az Akadémia szerepével a döntések előkészítésében. Ebben a fejezetben számos ábra, táblázat található, többek között egy kimutatás a magyar természettudomány részesedéséről az egyes tudományágakban. Elég hosszan ír a finanszírozás problémáiról, egy táblázat a tudományra fordított állami támogatás GDP-hez viszonyított arányát mutatja, 1995-ben Magyarországon ez a GDP 0,8 %-a, mint Spanyolország esetében, ennél alacsonyabb értékkel már csak Törökország szerepel (0,4 %), ezzel szemben az OECD-országok átlaga 2,2 %, a legtöbbet Japán és Svédország költségvetése adja (3 %) e területnek.

Glatz helyesnek tartja a tudományos hierarchiában kialakult fokozatokat: PhD, habilitáció (ezt a kettőt az egyetemek adják) és az akadémiai doktori címet. Az utánpótlás kapcsán felvázolja a lehetséges ösztöndíjakat. Negatívumként említi, hogy a modern ismeretközlés lehetőségeit a magyar tudomány még nem tudja kihasználni. Végül tizenhat pontban felvázolja az 1996-ban szükségesnek látott teendőket. Az integráció kapcsán utal arra, mennyire szükséges a magyar tudományos eredmények idegen nyelveken való közzététele.

(Glatz Ferenc: Tudománypolitika az ezredforduló Magyarországán. Pannonica, Bp, 2002, 114 p.)

Niederhauser Emil

az MTA rendes tagja, egyetemi tanár (ELTE)


<-- Vissza az 2003/8. szám tartalomjegyzékére