2003/7.

Megemlékezés

CSIBI SÁNDOR

(1927-2003)

Elvesztettük a magyar híradástechnika utolsó fél évszázadának legjelentősebb alakját. Csibi Sándor mérnöki pályáját a Távközlési Kutató Intézetben kezdte, és itt lett huszonkét évre egyik szellemi vezetője az akkori idők legnagyobb szabású technikai fejlesztésének. Munkájuk nyomán születtek meg a mikrohullámú távközlési rendszerek, indult el az elektronikus berendezések számítógépes tervezése és gyártása, vált a híradástechnika a magyar ipar akkori húzóágazatává. Csibi szorosan összekötötte a technológiai fejlesztést az elméleti megalapozással, így lettek termékeik nemzetközileg is versenyképessé. Új szemléletű és felkészültségű mérnökgenerációt nevelt fel, a híradástechnikai ipar és kutatás későbbi legjobb alkotó egyéniségeit.

Mérnökként folytatójává vált a hírközlés- és információelmélet Rényi Alfréd által alapított és Csiszár Imre tevékenységével is fémjelzett matematikai iskolájának. A hetvenes években megújuló villamosmérnöki oktatás legnagyobb lépéseként 1973-ban hívták meg a híradástechnikai tanszékekből egyesülő intézet vezető professzorának, ettől számíthatjuk a nagy tekintélyű, modern híradástechnikai oktatást a Műegyetemen.

Munkatársaiból, tanítványaiból az Akadémia négy taggal gazdagodott, az informatika majd egész mai nemzedéke neki köszönheti pályájának elindítását. Hittel vallotta, hogy a tudomány osztatlan és országhatárokat nem ismerő; tanítványait és munkatársait arra serkentette, hogy eredményeiket a világ tudományának színvonalához mérjék.

Csibi Sándor alkotó tudós volt. Munkássága az informatika legfontosabb kérdéseire terjedt ki, azokkal a statisztikai, valószínűségelméleti módszerekkel foglalkozott, amelyek az átvitel biztonságának, a jelek optimális felismerésének, az átviteli utak legkedvezőbb kihasználásának, a felhasználók optimális kiszolgálásának problémakörében vetődtek fel. Eredményeit a szakterület legtekintélyesebb folyóiratai közölték, meghívottja volt a világ nagy egyetemeinek (Stanford, Berkeley, Technion, Darmstadt). Leuvenben előadó volt, a témakör jeles kutatói voltak büszkék barátságára. A vonzalmat személyisége is gerjesztette. Négy nyelven közlekedett, folyamatosan tágította műveltségét a kultúra minden irányában, de főleg az emberek felé. Jóindulat áradt belőle, törődés munkatársaival, tanítványaival, a szakmai erkölcs szigora párosult e mindig figyelő segítőkészséggel.

A nekrológok igyekeznek idealizálni. Nekünk alig sikerül az ő ideáltípusának képét megrajzolni.


<-- Vissza az 2003/7. szám tartalomjegyzékére