2003/2.

Könyvszemle

Szekfű Gyula: Rövid magyar történet 1606-1939

Varsányi Erika történész régi otthoni anyagok rendezésekor, kották alatt bukkant rá egy, a magyar történelem utóbbi három évszázadát tárgyaló, kézírásos, de jól olvasható és pontos filológiai hivatkozásokkal ellátott tanulmányra, amelyen "Szekfű Gyula, angol történelem" megjegyzés árulkodott a szerző személyéről. A Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára alapos vizsgálattal igazolta, hogy a mű eredeti, publikálatlan Szekfű-kézirat, amelynek angol kiadásra szánt fordítása a háború alatt tűnt el a Nemzeti Bank széfjéből. Érdekes módon a Hetedik könyv fejezetcímmel kezdődik és a Tizenharmadik könyvvel fejeződik be. A könyvek előtt rövid áttekintés vezet be az adott korszak fő magyar és nemzetközi viszonylataiba, címet Szekfű nem adott, jelenlegi címét a szerkesztőktől kapta. A kiadó megtartotta a szerző szavait, stílusát, néhány kibetűzhetetlen, vagy az olvasó számára talán kevésbé érthető szavát a mai helyesíráshoz alkalmazkodva szögletes zárójellel jelzi.

Szekfű a nagy szintézisből ismert alapossággal taglalja a magyar sorsot meghatározó eseményeket, folyamatokat - bizonyos utalásokkal korára és néha módosítva korábbi álláspontját.

Első két könyve a németellenes rendi küzdelmeket mutatja be Bocskaitól Rákócziig. Összeveti a Bécs "kényszerű türelme" ellenére érvényesülő "antihumánus abszolutizmust" a nyugati modellel, olyan adatokkal bizonyítva az alávetettséget, mint a magyar kamara utalványozási jogának tíz forintra maximálása, hangsúlyozva a rengeteg sikkasztás, a "zilált adminisztráció" szerepét a lakosság kifosztásában. Kiemeli Rákóczi toleranciáját, jellemét, megállapítva, hogy a végül elfogadni kényszerült szatmári béke előnytelenebb volt a visszautasított korábbi ajánlatoknál. Negatív értékelést kap az 1722-es merkantilista főúri reformjavaslatot visszautasító reakciós vármegyei nemesség, amely akadályozta a 18. században - igaz, ellentmondásosan - kibontakozó fejlődést. Sokat foglalkozik a nemzetiségekkel, itt kísért a korabeli szóhasználat ("félvad oláh áradat"). Mária Terézia ügyes politikája a magyarok megnyerésére nem feledteti az ipari fejlődés meggátlását, és a fellendülő gabonatermelés is csak rontotta a jobbágyság helyzetét. Sajátos párhuzamot von II. József és Ferenc Ferdinánd között, a magyar ezredek sok kitüntetése nem feledteti, hogy osztrák érdekekért véreztek. Negatívan ítéli meg a birkatenyésztés angol mintára történő terjedését, ahogy később Széchenyi "anglomániáját" is. Kossuth gazdasági tevékenységét is eredménytelennek minősíti. 1848-ban hiányolja a földreformot.

Nemzetiségeink közül a szabadságharc alatti magatartásukért különösen a szerbeket marasztalja el. Furcsa olvasni az "ideális lelkületű" Jankuról, bár Lamberget is "magyar érzelmű katonaként" gyászolja.

Felvillant olyan motívumokat, mint a magyar vidék alapvetően kiegyezés elleni hangulata, olyan meglepő tényeket, mint Andrássy szerepe a Monarchia Franciaország melletti hadba lépésének 1871-es megakadályozásában, a horvátok öröme Bosznia 1878-as okkupációján halványítja Rudolf trónörökös magyarbarátságának legendáját, rámutat az emelkedő búzaárak és a jobb paraszti öltözködés összefüggésére.

A kötetben sok a kultúrtörténeti adat, a középiskolai tanárok tudományos érdeklődésétől kezdve az új intézmények felsorolásáig. Pozitívan szól mindkét Tiszáról, szégyennek nevezi az obstrukciót, de kárhoztatja a Monarchia hadvezetésének hibáit is. Egyenes következménye az általa ábrázolt háborús nyomornak a szomorú vég, az összeomlás, az őszirózsás forradalom, a kommunista mozgalom megjelenése. Többször visszatér a földreform elmaradására, a polgári szervezkedések hiányára.

Természetesen meghatározó jellegű a trianoni tragédia, amely a címét viselő fejezeten kívül is állandóan megjelenik a kötet lapjain. Nagy hibát lát szomszédaink nemzetállamokként való megszervezésében, meglepődik az erdélyi szászok hirtelen románbarátságán. 1920 után új módon értékeli a középosztály antikapitalista gondolkodását, elemzi az erősödő antiszemitizmust. Sorra veszi a kormányokat, sok nevet és adatot ad - mint az előző részekben is. Szóhasználata ma már néha furcsa, például az akkor kitört II. világháborút a III. Birodalom védelmi háborújának nevezi, bár utolsó az oldalakon többet hivatkozik a népre, de inkább csak a parasztságra figyel, amelynek földreformot sürget.

Rövid, de nagyon optimista, lojális végszó zárja ezt a jelentős munkát, amelynek megszületési körülményeit Soós István utószava ismerteti az olvasóval.

Megtudjuk belőle, hogy Bethlen István, a Magyar Szemle Társaság elnöke 1934-ben javasolta összefoglaló történeti mű kiadását, egyelőre angol és francia nyelven. Az angol látszott sürgősebbnek, válasznak szánták Seton-Watson akkor megjelent, a dákoromán kontinuitást is igazoló könyvére. Megírására Szekfűt, Hóman Bálintot és annak tanítványát, Deér Józsefet kérték fel. Részletesen foglalkozik az utószó a megbízás teljesítésével, hármuk kapcsolatával, a munka folyamatával, beleértve a pénzügyi hátteret.

Sajnos az első kötet kézirata elveszett. Viszont a második, az előszóban leírt módon megmaradt, és fél évszázados rejtőzés után előkerült.

Ennek köszönhetően egy teljesen új Szekfű-könyvet nyertünk, hiszen bár támaszkodik az általa írt Magyar történet fejezeteire, az első világháborútól kezdődően új a szöveg, sőt, az előző részeken is változtatott a szerző.

Nagy nyeresége a könyv a magyar történettudománynak és a történelem iránt érdeklődő olvasóknak! (Szekfű Gyula: Rövid magyar történet 1606-1939. Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 561 p.)

Róbert Péter

egyetemi docens (ORZSE)


<-- Vissza az 2003/2. szám tartalomjegyzékére