2002/8.

Könyvszemle

Miskolczy Ambrus: Szellem és nemzet

Babits Mihály, Eckhardt Sándor, Szekfű Gyula és Zolnai Béla világáról

Kitűnő könyvet olvastam három tudós és egy nagy költő világáról. A munkát Miskolczy Ambrus írta, aki eddig elsősorban a román történelemről közölt jeles tanulmányokat, most azonban a magyar szellemtörténeti iskola képviselőiről szól. A könyv főcíme - Szellem és nemzet - jól jellemzi a 20. század első felének említett képviselőit. A megnevezettek valóban a szellem emberei és rájuk is vonatkozik a nemzet fogalma, mégpedig elsősorban a Mi a magyar? gyűjteményes kötet kapcsán. A szellemtörténetet Thienemann Tivadar és a Minerva című folyóirat vezették be, és az említett szerzők ilyen vagy olyan módon, kisebb vagy nagyobb mértékben csatlakoztak hozzá. A nemzetet a konzervatív, katolikus világnézet szempontjából vizsgálták és készek voltak bizonyos reformokat is bevezetni a Kerényi Károly által neobarokknak nevezett társadalomban. Állásfoglalásukat a szerző metapolitikának nevezi, ami annyit jelent, hogy írásaikkal szerették volna befolyásolni magát a politikát, kevés sikerrel.

Amikor Eckhardt Sándor javaslatot tett a Pázmány Péter Tudományegyetemen a Magyarságtudományi Intézet megalapítására, a következőket írta: "A hungarológia, a magyarságtudomány ... magában foglalja a magyarság magas és mély kultúrájának (népi és történeti kultúrájának) kérdéseit és ennek szintézisére törekszik". A megállapítás ma is megállja a helyét és vonatkozik mindazon szakokra, amelyek a humán tudományokban a magyarsággal foglalkoznak. A hungarológiának gyűjteményes kötete a Szekfű Gyula által szerkesztett Mi a magyar? A szaktanulmányok mellett a szerző elsősorban azokkal a munkákkal foglalkozik, amelyek meghatározták a kötet szellemét. Az első szerző Babits Mihály, aki Prohászka Lajos A vándor és a bujdosójával szemben felvázolja a passzív, de elmélkedő magyar magatartását, lírai szenvedéllyel, hivatkozva a történelem és az irodalom példáira. Ekörül már előbb polémia alakult ki, miután sokan kifogásolták a Prohászka által kialakított bujdosó magatartást - elsősorban passzivitása miatt - és a vándorral való szembeállítást. Szekfű Bölcs Leó meghatározásából indul ki, aki szerint "a magyarok szabadságszeretők, vitézek és körmönfont politizálók", és ennek megfelelően fejti ki a nemzeti egységet hangsúlyozó mondanivalóját. Zolnai egyetért ezzel a meghatározással, de őt elsősorban a nyelv és a stílus kérdései foglalkoztatják. Eckhardt maga is Szekfű koncepcióját hirdeti, amikor a magyarság külföldi képét felvázolja ironikusan idézve a Nyugaton és Keleten kialakult magyarságképet. Ez a gyűjteményes kötet a magyar értelmiség körében keltett visszhangot, de semmit sem változtatott a külföldi magyarságképen, amint azt a II. világháború után a párizsi békeszerződés igazolta.

A szerző e köteten kívül foglalkozik az említettek más munkáival is. Így idézi Eckhardtnak A francia szellemről (a francia fordításban az esprit helyett a génie kifejezést használja) című könyvét, támaszkodva a kor nemzetközi irodalmára, de a francia történetírás és irodalom példáira is. A Voltaire és 1526 című tanulmány kapcsán említi a török támadást és annak értelmezését. Szól Michelet-nek a reformációról és az 1848-49-es forradalomról szóló írásairól. A szerző joggal jegyzi meg, hogy a régebben a nemzetiségeket védő Michelet a magyar szabadságharc védelmezőjévé vált. Itt kell megemlítenem: Eckhardt figyelmen kívül hagyta a Rákóczi-szabadságharc egész francia anyagát, amely támogatta a magyar követeléseket és meghatározta a felvilágosodás és a reformkor történelmi képét. Kár, hogy Miskolczy nem említi Eckhardt A francia forradalom című munkáját, amely világnézeti kérdéseket is érint.

Zolnai Bélánál idézi Eckhardt A francia szellemről szóló könyvét. Megjegyzéseiben értekezik az ember sorsáról, vagy a nyelvről, de külön figyelmet érdemel a következő megjegyzése: "a könyv a hitlerizmus gyűlöletén keresztül tér meg a francia univerzális eszményhez". Ő az, aki másutt tett megjegyzéseivel is szembeszáll a fasizmussal. Zolnai figyel a politikai és irodalmi változásokra és időnként kész részt venni az egyetemi csatározásokban, akár párbajjal is. Megjelentet egy Rákóczi-könyvet, amelyet Szekfű külön is üdvözöl, mert felmutatta benne a "janzenistát", ami véleményünk szerint egyoldalú, mert magát a politikus Rákóczit nem jellemzi. Nyelvészeti munkássága, amely széleskörű és elismerésre méltó, szembeállítja őt purista apjával, Zolnai Gyulával, ő maga ugyanis üdvözölte az idegen szavakat és liberálisnak mutatkozott a stílus kérdéseiben. (Érdekes, hogy Zolnai nem szól Kosztolányi ilyen irányú tevékenységéről.)

Részletesen beszél Szekfű Gyuláról és változásairól. Szekfű elítélte a liberális ideológiát és egy ideig a konzervatív nézeteket támogatta. Később ettől eltávolodik, A három nemzedék újabb kiadásában kifigurázta a neobarokkot. A szerző érinti a negyvenes évek Szekfű-cikkeit, foglalkozik bujdosásával és szól a Forradalom után című kötetéről. Itt érdemesebb lett volna a tartalmat elemezni és a változást nem a Rákóczihoz írt levelekkel kommentálni.

A Mi a magyar? szerzőinek állandóan visszatérő problémája a zsidóság. Közismert, hogy Ravasz megszavazta az 1938-as zsidótörvényt. (Ő írta a kötet bevezetőjét.) Babits nem írta alá a tiltakozást, de külön jelentette meg véleményét. Zolnai kapcsolatot tartott fenn Radnóti Miklóssal és próbálta őt támogatni az egyetemi pályán és az irodalomtörténet-írásban. Igaz, hogy A világirodalom története vitát váltott ki közöttük, de az egyetértés hamar helyreállt. A zsidókérdés megítélésében a vélemények különbözők: Szekfű a dualizmus idején elítéli a zsidók asszimilációját, Eckhardt az egyetemen találkozik Radnótival (ezt mint hajdani tanársegéde bizonyítani tudom), Zolnai viszont szükségesnek tartja a kapcsolattartást.

E nézeteket Miskolczy szembeállítja a velük ellenkezők véleményével, így különösen Thienemann Tivadaréval, Kerényi Károlyéval és néha Horváth Jánoséval. Ezek vagy levél formában, vagy később keletkezett emlékiratokban jelennek meg és érintik a szellemtörténet problémáit vagy a Horváth János által hirdetett "belső önfejlődés" elméletét, a nemzetkarakterológiát vagy Prohászka érdemeit. A szellem emberei által képviselt metapolitika még akkor sem hozott eredményt, amikor Szekfű moszkvai nagykövet, Eckhardt pedig parlamenti képviselő lett.

Miskolczy Ambrus hihetetlen mennyiségű anyagot dolgozott fel, nemcsak a szerzők műveit, de leveleket és emlékiratokat is. Digressziói segítik az eligazodást, mert újabb és újabb szempontokat vetnek fel. Kitűnő olvasmányról van szó, amelyet a szerző szép magyarsággal írt meg, és amely megvilágítja a 20. század első felének ideológiai történetét. (Napvilág Kiadó, Budapest, 2001. 248 o.)

Köpeczi Béla

az MTA r. tagja, egy. tanár (ELTE)


<-- Vissza az 2002/8. szám tartalomjegyzékére