2001/10.

Agy és tudat

Mentális képek mint teoretikus konstrukciók

Nyíri Kristóf

Kant ismert megfogalmazása, mely szerint a gondolatok tartalom nélkül üresek, a szemlélet fogalmak nélkül viszont vak,(1) jelen téma szempontjából úgy parafrazálható, hogy az ismeretfilozófia üres a pszichológia, a megismeréstudomány, és jelesül a neurofiziológia nélkül, utóbbiak viszont vakok volnának, ha nem használhatnák azokat a fogalmi eszközöket, amelyeket a filozófia két és félezer éves története során megalkotott. A filozófia a maga részéről persze újra meg újra a mindenkori tudományok nehézségeiből, tudniillik terminológiai nehézségeiből indult ki - amikor nem ezt tette, terméketlen iskolafilozófiává vált -, legfőképpen pedig a mindenkori köznapi gondolkodás kifejezésbeli nehézségeiből.

Adódott azonban egy olyan terület, ahol a filozófia, egészen a legutóbbi időkig, sikertelenül próbált a köznapi gondolkodás nyelvi nehézségeivel megbirkózni, s nem annyira enyhítette, mint inkább növelte a kifejezésbeli zavarokat. Azokról a kifejezésekről - vagy inkább azon kifejezések hiányáról - van szó, amelyeket a nyelv a gondolkodás perceptuális, nem-verbális tartalmainak, mindenekelőtt képies tartalmainak érzékeltetésére alkalmaz. A filozófus - nem kevésbé, mint mások - ismeri a gondolkodás élményét, érzékeli önnön képzeteit, a képekben gazdag beszélt nyelven talán mondani is tud azokról valamit; ám írni alig-alig tud róluk. A filozófia csak abban a közegben gondolkodhat, amely közegben kommunikálni képes, s csak olyan tárgyakról gondolkodhat, amelyeket kommunikációs eszköztárával meg tud jeleníteni. A mentális képek nem tartoznak e tárgyak körébe; a Nyugat filozófiájának története a gondolkodás képiességével szembeni értetlenség története. Így volt ez a peripatetikus iskolában - a De anima ama tételének, mely szerint a lélek soha nem gondolkodik "képzet" (phantaszma) nélkül, elméleti következmények nélkül kellett maradnia abban a szövegkörnyezetben, amelyet, szükségképpen, az ész mint írótábla (grammateion) képe határozott meg.(2) Így volt a brit empirizmusban, s így a Tiszta ész kritikájá-ban, amelynek nagy föladata persze éppen érzékiség és fogalmiság egybekapcsolása, s amelynek szerzője valósággal vergődik a képies gondolkodás tényeit földolgozni képtelen lineáris szöveg béklyóiban. Hadd utaljak csak a tiszta értelmi fogalmak sematizmusára (" fogalom sémáján mármost a képzelőtehetség azon általános eljárásának képzetét értem, mely a fogalom számára megalkotja a hozzá tartozó képmást." Kis János fordítása) -, vagy egyáltalán magának az értelemnek kanti alapmeghatározásaira, mint például: Verstand ist das Vermögen, den Gegenstand sinnlicher Anschauung zu denken (A 51). De így volt ez annál a filozófusnál is, akinek tudományfilozófiai megközelítésmódja amúgy jelen írás vezérfonalául szolgál: az 1950-60-as években virágkorát élt amerikai analitikus filozófusnál - kedves egykori mesteremnél - Wilfrid Sellars-nál. "Empiricism and the Philosophy of Mind" című, először 1956-ban megjelent klasszikus tanulmányában(3) Sellars a mentális entitások ontológiai státuszára kérdez rá, s gyakorta alkalmazza az "imagery" kifejezést: ám - néhány jelentéktelen kivételtől eltekintve - azon mindig "verbal imagery"-t ért.

Ami tehát a mentális képeket illeti, a tudományok eddigelé nem sok eligazítást kaptak a filozófiától. Fogalmilag nem is nagyon boldogultak velük. A kérdés így szól: miben állnak a mentális képek, mi a létezési módjuk? A válaszkísérletet Sellars-utalással vezetem be. Hivatkozott tanulmányában Sellars az elme önmegfigyelésének tárgyait, a mentális tartalmakat teoretikus konstrukcióknak, teoretikus entitásoknak fogja fel. Sellars szóhasználata a carnapi hagyományból ered, ám míg Carnap-nál a teoretikus nyelv terminusai - az absztrakt terminusok(4) - mintegy a szabad elméletalkotás elvont kiindulópontjai, addig Sellars-nál olyan modellek elemei, amelyeket a mindennapi tapasztalat tárgyainak és viszonyainak mintájára konstruálunk. A teoretikus entitások Sellars-nál a mindennapi világ entitásainak analogonjai, ahol is az elméletalkotás az analógia határait is kijelöli. A mindennapi tapasztalat tárgyai közvetlenül megfigyelhetők, az elméleti konstrukciók viszont elvont entitások, amelyek posztulált tulajdonságai a megfigyelés számára csak implikált következményeikben ellenőrizhetők. Sellars hangsúlyozza, hogy a mentális tartalmaknak, mint teoretikus entitásoknak az introspektív megfigyelés számára hozzáférhető implikációi is lehetnek.

A képiség-vita jelen szakaszának egyik korai dokumentuma Paivio Imagery and Verbal Processes című, 1971-ben megjelent könyve.(5) A könyv tökéletesen tiszta metodológiai álláspontot képvisel. Paivio szerint a "mentális képek" csakúgy, mint a "mentális szavak" a "posztulált folyamatok" rendjébe tartoznak, vagyis valamennyien "teoretikus konstrukciók", kizárólag a következtetések láncolatában működő fogalmak ("inferential concepts"), amelyeknek csak annyiban lehet "funkcionális jelentőségük", amennyiben "megkülönböztethetők más elméleti fogalmaktól", s amennyiben "ezek a megkülönböztetett elméleti tulajdonságok hozzáférhetők a tapasztalati ellenőrzés számára". Paivio kérdése az, hogy "vajon szükséges-e, vagy legalább hasznos-e, mindkét fajta szimbolikus folyamatot posztulálni - a nem-verbálisat csakúgy, mint a verbálisat - ahhoz, hogy magyarázatot tudjunk adni a változatos helyzetekben megfigyelt hatásokra". A maga metodológiáját Paivio megkülönbözteti "a képiség klasszikus megközelítésétől" amelyben "a kép terminussal tudatosan-tapasztalt mentális folyamatokat jelöltek".(6) Ugyanez a világos metodológia jellemzi Paivio 1986-os könyvét, a Mental Representations-t, amelynek gondolatmenete annak jelzésével indul, hogy - Kovács Ilona fordításában idézek - "történetileg a mentális reprezentációkat a fizikai reprezentációk könnyen leírható és osztályozható analógiájával értelmezték", mivel előbbiek "nem közvetlenül megfigyelhetők", s amely gondolatmenetből immár nem hiányzik a módszertani kritika dimenziója sem: Paivio jelzi, hogy a szükséges megkülönböztetések az imagery debate vitáiban elmosódtak. "Keverik", írja, "a reprezentációs fogalmak különböző szintjeit. Legalább három alkalmazási szint különböztethető meg: 1. pszichológiailag 'reális' mentális reprezentációk, melyek közvetlenül kifejezhetők, mint nyilvánosan vagy privát módon megfigyelhető események (nyelv, képzelet, stb.), 2. mentális struktúrák és folyamatok, amelyekről feltételezik, hogy a megfigyelhető reprezentációk alapjául szolgálnak, és 3. reprezentációk, mint elméleti konstrukciók (modellek), melyeket a megfigyelhető események, vagy az azok allapjául szolgáló mentális mechanizmusok, vagy mindkettő struktúrájának és funkciójának leírására alkalmaznak."(7) Paivio kritikája kétségtelenül áll pl. Stephen Kosslyn-ra is, aki sok éven át a képiség-tézis fő képviselőjeként szerepelt a vitában. Úgy tűnhet számunkra, hogy a panasz, melynek Zenon Pylyshyn - a vita propozicionalista oldalának vezéralakja - újra meg újra hangot adott, hogy tudniillik a képiesek megközelítésmódja híján van a koherens metodológiai megalapozottságnak, a legutóbbi időkig igencsak jogos volt. Ez a benyomásunk nem változik, ha mondjuk az ismert neurofiziológus Damasio jelentős könyvét, a Descartes tévedését olvasgatjuk, amely ugyanabban az évben, 1994-ben jelent meg, mint Kosslyn Image and Brain-je.(8) Kosslynhoz hasonlóan Damasio is nagy jelentőséget tulajdonít az agy ún. retinotopikális szerveződésének - vagyis annak, hogy az együtt funkcionáló idegsejtek topológiájukban olykor szinte leképeznek vizuális entitásokat - ugyanakkor azonban Frederic Bartlett művének örököse, aki 1932-ben kiadott klasszikusában, a Remembering-ben hangsúlyozta, hogy a mentális képek alapvető szerepet játszanak a tudatosságban, sőt, hogy a tudatosság éppenséggel semmi más, mint - ahogyan a szerző fogalmazott - , az organizmus "odafordulása" sajátosan szervezett önnön lelki képeihez, úgymond "sémáihoz". Mármost kérgi mintázatok és neurofiziológiai folyamatok egyfelől, és tudatos képzetek másfelől igencsak eltérő fajtájú entitások. A metodológiailag elkerülhetetlen lépés nyilván a mentális képeknek teoretikus konstrukciókként történő posztulálása a sellarsi - és Paivio által is eszménynek tekintett - értelemben, majd mind az introspektív, mind a külső megfigyelési adatoknak ama konstrukciók tapasztalati korrelátumaként történő felfogása. A legutóbbi időkig ezt az elkerülhetetlen lépést valójában nem lehetett megtenni, mivel egyszerűen nem létezett az a közeg, amelyben mentális képek mint teoretikus konstrukciók reprezentálhatók lettek volna. Éppen azok a dimenziók nem írhatók le a szónyelvben, amelyek a képeket a szavaktól megkülönböztetik. Az ikonikus forradalom, amelyet tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt még alig létező szoftverek grafikus képességei tettek lehetővé, ma a verbális és vizuális elemeket ötvöző nyelv eszközeit kínálja. A változások több - egymásra épülő - rétegét kell itt tekintetbe vennünk. Az írott nyelv csökkenő dominanciáját tapasztaljuk, s egy új vizualitás kialakulását - ez a folyamat az 1980-as években már javában tartott. Cognitive Psychology c. úttörő munkájában, mely 1967-ben jelent meg, Ulric Neisser megjegyezte, hogy mivel az eidetikus - szinte-érzéki elevenségű, részletekben gazdag - képalkotás nem szokatlan a kisgyermekek esetében de igen ritka a felnőttek (ti. az amerikai felnőttek) között, ama képességnek valahogy csökkennie kell a korral. "Bizonyos, az írni-olvasni tudással kapcsolatos, vizuális tényezők játszhatnak itt szerepet", jegyezte meg Neisser.(9) Feltételezhetjük, hogy a mentális képalkotás képessége ma ismét növekedőben van - ezt mondanám a változások első rétegének. Másodszor, az emberek kezdik magukat otthonosan érezni képek körében, a képekkel való tevés-vevés olyan gazdag tapasztalatára tesznek szert, amely példátlan az írott történelemben. S harmadszor, ismétlem, korunk számítógépes alkalmazásai is változást gerjesztenek: a könnyű képalkotás lehetőségét, a képi kommunikáció egyre mindennaposabbá válását.

Úgy tűnik, hogy a képiség-vita Lawrence Barsalou újabb munkáival tette meg az első lépést ama metodológiailag tiszta tényleges elméletalkotás felé, amelyre az ikonikus forradalom teremt lehetőséget. Barsalou érdemeit nem csökkenti, ha egyfelől jelezzük, hogy ez az első lépés még eléggé kezdetleges, és másfelől rámutatunk két jelentős előfutárra. Az egyik az oxfordi logikaprofesszor Price, akinek Thinking and Experience-je a Wittgenstein-divat első tombolásának idején jelent meg, s megítélésem szerint soha nem részesült méltó recepcióban. Itt csak egyetlen felismerésére utalok: arra, hogy képek együttese vagy időbeli sorozata egyértelmű jelentést hordozhat ott, ahol az egyes kép sokértelmű.(10) A másik az a Ronald W. Langacker, aki már 1986-as esszéjében, az "An Introduction to Cognitive Grammar"-ban(11) előlegezte az ikonikus ábrázolás módszerét.

"Perceptual Symbol Systems" c. tanulmányában, mely tavalyelőtt jelent meg a Behavioral and Brain Sciences-ben, Barsalou ama álláspont mellett érvel, miszerint a megismerés mélyen és merőben perceptuális. Ám, mint Barsalou aláhúzza: "A perceptuális szimbólumok nem olyanok, mint a fizikai képek; nem is mentális képzetek vagy bármiféle tudatos szubjektív tapasztalatok, ... hanem idegi állapotok felvételei-rögzítései." A perceptuális szimbólumok összekapcsolódnak és rendszert képeznek. Barsalou ikonikus konvenciókat vezet be a perceptuális szimbólumok és kombinációik jelölésére, de itt is hangsúlyozza, hogy diagramjai "nem tekintendők képek vagy tudatos képzetek tényleges reprezentációinak. Ezek a teoretikus illusztrációk azon neuronok konfigurációi helyett állnak, amelyek a rajzokban közvetített fizikai információ reprezentálása során aktivizálódnak." A perceptuális szimbólumok nemcsak tárgyak osztályait képviselik vagy jelölik; az ilyen szimbólumok rendszere arra is alkalmas, hogy propozíciókat fejezzen ki. Barsalou például diagramot ad közre, amely kifejezi, hogy valamely érzékelt individuum meghatározott osztályba tartozik, vagy hogy igaz az, miszerint némely érzékelt individuum bizonyos relációban áll egymással - újra meg újra hangsúlyozva, hogy "az ilyen rajzok teoretikus jelölésmódok, amelyeket nem tekinthetünk tényleges képeknek".

Amikor az imént úgy fogalmaztam, hogy a Barsalou által megtett lépés még eléggé kezdetleges, olyan nehézségekre céloztam, amelyekkel a szerző a képjelentés szemantikájának területén küszködik. Ezeknek a nehézségeknek a taglalásával nem szeretném az olvasókat fárasztani. Befejezésül inkább hadd foglaljam össze írásom tézisét: a filozófiában immár lehetségessé - s így időszerűvé - vált a mentális képek problematikájának beható elemzése; ez az elemzés azonban - a filozófiában ugyanúgy, mint az empirikusabb tudományokban - csak akkor járhat sikerrel, ha a mentális képeket teoretikus konstrukciókként posztuláljuk, a fentiekben vázolt értelemben.

JEGYZET

1. "Gedanken ohne Inhalt sind leer, Anschauungen ohne Begriffe sind blind", KrV B 75.

2. 431a16-17 és 430a1-2, a magyar kifejezések a Filozófiai Írók Tárának kiadása nyomán.

3. Minnesota Studies in the Philosophy of Science, I. köt.: The Foundations of Science and the Concepts of Psychology and Psychoanalysis, szerk. Herbert Feigl és Michael Scriven, Minneapolis: University of Minnesota Press, 1956, újranyomtatva Wilfrid Sellars Science, Perception and Reality c. kötetében, London: Routledge & Kegan Paul, 1963.

4. Vö. pl. Rudolf Carnap, "Az elmélet mint részlegesen interpretált formális rendszer" (1939), a Forrai Gábor és Szegedi Péter által szerkesztett Tudományfilozófia c. kötetben, Budapest: Áron Kiadó, 1999.

5. Allan Paivio, Imagery and Verbal Processes, New York: Holt, Rinehart and Winston, 1971.

6. Imagery and Verbal Processes, 6-11. o.

7. Séra László - Kovács Ilona - Komlósi Annamária, szerk., A képzelet, Budapest: Tankönyvkiadó, 1990, 25.sk.o.

8. Antonio R. Damasio, Descartes tévedése: Érzelem, értelem és az emberi agy. Budapest: AduPrint, 1996. - Eredeti kiadás: Damasio, Descartes' Error: Emotion, Reason, and the Human Brain. New York: Grosset / Putnam, 1994.

9. New York: Appleton-Century-Crofts, 149.sk.o.

10. Jegyzetbe kell száműznöm annak említését, hogy Price alapvető gondolatmenetekben elemezte a mentális kép mint fogalmak hordozója kérdését. Price rámutat arra, hogy a mentális képek jellegzetesen illékonyak, elmosódottak, vázlatosak; ám éppen ezáltal általános jelentéseket is képviselhetnek.

11. Cognitive Science 10.


<-- Vissza az 2001/10. szám tartalomjegyzékére