2001/6.

Könyvszemle

A SZIGETKÖZ KÖRNYEZETI ÁLLAPOTÁRÓL
Szerkesztők: Láng István - Banczerowski Januszné - Berczik Árpád

A Szigetköz közel 400 km2-es területe kiemelkedő jelentőségű nedves élőhely, amelyen az egyedülálló geomorfológiai, klimatikus, talajtani és nem utolsósorban vízháztartási adottságok következtében különösen változatos élőhelyek alakultak ki, lehetőséget teremtve gazdag és sokszínű élővilág megtelepedéséhez. Ezen az ország területének alig 0,4%-át kitevő területen pl. megtalálható a teljes hazai edényes flóra 47%-a, a hazai halfajok 80%-a. A Szigetköz otthont ad számos különösen ritka növény- és állatfajnak, amelyek hazánkban másutt nem fordulnak elő. Nem lehet kétséges, hogy a Szigetköznek, ennek az unikális képződménynek sorsáért fokozott felelősséggel tartozunk, az élővilág sokfélesége (diverzitása) ugyanis nem csupán egyetlen jelenség vagy állapot a sok közül, hanem ennél jóval több: "kiemelt értékkategória" (Juhász-Nagy Pál, 1993). Ezt a fokozott felelősségvállalást tükrözi az MTA Szigetközi Munkacsoportjának kutató, ill. monitoring tevékenysége, amelynek egy közbülső állomásaként a tanulmánykötet szerzői áttekintették az 1991/92 és 1998 közötti változásokat a Szigetköz felszíni és felszínalatti vizeinek hidrológiai viszonyaiban, a terület növény- és állatvilágában.

A nyitó tanulmány lényegében a munkacsoport 1991-ben megfogalmazott és pontokba szedett prognózisát ismerteti a Bősi Vízlépcső várható ökológiai-környezeti hatásairól (Hajósy), ennek ismeretében a tanulmánykötetet végigolvasva ki-ki eldönthetné, mennyire volt megalapozott ez a prognózis. Csak sajnálni lehet, hogy a szerző nem adja meg a lehetőséget az olvasónak erre a kis szellemi kalandra - annak felfedezésére és megítélésére, hogy a Duna elterelése, majd a későbbi vízpótlás nyomán hogyan változtak meg a vízviszonyok, és ennek nyomán miképpen és milyen mértékben változott, károsodott a terület élővilága -, hanem tanulmánya bevezetőjében leszögezi, hogy "a prognózis jónak bizonyult".

A kötet tizennyolc kutatási beszámolója közül három foglalkozik a fizikai környezet változásával, a földtani monitoringgal, a felszíni és felszín alatti vizek kapcsolatának felderítésével (Don és mtsai; Liebe), a medermorfológiával, a hordalékviszonyokkal és mederüledékkel (Rákóczi és Sass). Ezek a nagyszámú mérésre és észlelésre alapozott eredmények és modellek teljesen egyértelmű képet rajzolnak a változásokról, világosan demonstrálják, hogy a Duna 1992. évi elterelése és a Bősi Vízlépcső üzembe helyezése következtében alapvetően megváltoztak a Szigetköz hidrológiai viszonyai.

Sokkal kevesebb információhoz jutunk a felszín alatti vizek kémiai és biológiai minőségében bekövetkezett változásokról és azok irányairól, így azután, noha két tanulmány is érinti a kérdéskört (Don és mtsai; László) az olvasó tanácstalan marad a tekintetben, hogy a már aposztrofált prognózis, amely a "teljes felszín alatti vízkincs" elszennyeződésével fenyeget, mennyire látszik beigazolódni.

A nehézfém biomonitorozás (Oertel) mintegy átmenetet jelent a környezet és az élővilág változásainak detektálása között. Egyfelől megnyugtató az a tény, hogy a területen aktív szennyezőforrások nincsenek, másrészt figyelmet érdemlő az a megállapítás, miszerint a vízrendszerbe történő beavatkozások, az áramlási viszonyok mesterséges megváltoztatása, kotrások stb., korábban "eltemetett" szennyezéseket szabadíthatnak fel a mederüledékből.

A kötet további tanulmányaiból kirajzolódik a szigetközi élővilág fokozatosan átalakuló képe. A szigetközi vízterek növény- és állatvilágának változásai is jelzik a hidrológiai viszonyok átalakulását. A planktonikus algák nemkívánatos mértékű elszaporodása elsősorban a Dunacsúni-tározó déli öblözeteire jellemző, ezért az innen származó víz kedvezőtlenül befolyásolja a szigetközi vízpótló rendszer vízminőségét (Kiss). A mellékágak megváltozott áramlási viszonyait a bevonatlakó algák is jelzik, amit mesterséges aljzatok (nádszigetek) telepítésével is igazoltak (Buczkó). A termőhelyi viszonyok átalakulására a mikroszkopikus vízinövények (algák) mellett a nagytermetű vízinövények is gyorsan és feltűnően reagáltak. A Duna elterelése után a legfeltűnőbb változások az Öreg-Duna felhagyott főágában történtek. A szárazra került mederrészeket meghódította a szárazföldi növényzet (Gergely et al.), a csökkent vízhozam következtében pedig a korábban növényzetmentes felsőszakasz jellegű főágban megjelentek a hínárnövények. A hullámtéri mellékágak növényzete jelentős mértékben károsodott, eltűntek a botanikai ritkaságok és az úszólevelű védett fajok, mint pl. a fehér tündérrózsa és a tündérfátyol (Ráth). A vízparti mohavegetáció is megváltozott, a Duna elterelését követő szárazság alaposan meggyérítette állományukat, a vízpótlás hatására ugyan a helyzet némiképp javult, de sajnos az eredeti mohavegetáció nem állt helyre. A nagy vízigényű mohafajok rovására megnőtt a közepes vízigényű fajok részaránya (Rajczy és Papp).

A Szigetköz csiga- és kagylófaunájáról 1991 előtt nagyon kevés ismeretünk volt. Jelenleg az ország malakológiailag egyik legjobban ismert területének számít, az 1991-ben kezdődött rendszeres vizsgálatok számos faunisztikai újdonsággal szolgáltak. A megváltozott áramlási viszonyokra a csiga- és kagylófauna gyorsan reagált, az ártérre a malakofauna sokféleségének csökkenése jellemző. Szerencsés körülmény, hogy a Mosoni-Duna menedéket nyújt számos, a Duna elterelt szakaszáról kihalt faj számára (Majoros). A Szigetköz halállományának változásával két tanulmány is foglalkozik (Guti; Vida). A Duna főágában a vízhozam jelentős mértékű csökkenése ellenére a változás mérsékelt, nem így a hullámtéri mellékágakban és a mentett oldalon, ahol a fokozottan védett lápi póc nagy valószínűséggel kipusztult és számos érzékeny, természetvédelmi szempontból értékes ritka faj háttérbe szorult. A Szigetköz telelő vízimadár közössége az elterelést követően nem változott meg számottevően, ezzel szemben a területen költő madarak térképezése alapján megállapítható volt a fauna tendenciózus átalakulása, a száraz területek madarainak térhódítása (Báldi és mtsai).

Legnagyobb múltja a terület terresztris vegetációkutatásának van, ami 1986-ban kezdődött. A több mint egy évtizede tartó rendszeres vizsgálatok kimutatták számos nedvességigényes faj eltűnését a Középső-Szigetközből. A terresztris növényvilág kutatási eredményei fokozottan hangsúlyozzák a vízpótlás jelentőségét, mindemellett levonható az a tanulság is, hogy a növényvilág változásai még nem visszafordíthatatlanok (Hahn és mtsai). Az erdészeti monitoring is megerősíti, hogy egyes fajok számára a Szigetközben túl szárazzá váltak a termőhelyek (Szabados és Somogyi). A botanikai és az erdészeti monitoring egyik nagyon fontos tanulsága, hogy a hullámtér növényvilágának fenntartásához nem elegendő a talajvízszint megemelése, a mellékágak vízellátásának javítása, ahhoz az időszakos árvízi elöntések is nélkülözhetetlenek. A szántóföldi gyomnövényzet (Czimber és Brückner), valamint a növénytermesztésre vonatkozó megfigyelések (Palkovits és mtsai) értékesen egészítik ki a terület élővilágáról kirajzolódó képet.

A 33 szerző 19 tanulmányát felvonultató, jól szerkesztett kötet jelentős állomása a Szigetköz hosszú távú monitoringja során kapott eredmények bemutatásának, közzétételének. A tanulmányok túlnyomó többsége könnyen áttekinthető, világos szerkezetű és mondanivalójú, formai hiányosságként egyedül az ábrák és grafikonok egyenlőtlen színvonala említhető. (MTA Szigetközi Munkacsoportja, Budapest, 1999.)

Vörös Lajos


<-- Vissza az 2001/6. szám tartalomjegyzékére