2001/5.

Régi magyar háziállatfajtáink

A genetikai sokféleség megőrzése

Bodó Imre


A kipusztulástól fenyegetett háziállatfajták megőrzésére a műemlékvédelem és természetvédelem kezdete után csak nagy késéssel, mintegy húsz év óta gondol az emberiség, holott ezek a fajták éppenúgy emberi alkotások, mint a régi épületek és éppenúgy élőlények, mint a pandamedve.

Ma azonban már a régi és napjainkban nem gazdaságos háziállatfajták fenntartása minden országnak, kormánynak feladata, amely törődik hagyományainak megőrzésével. Hazánk ezen a területen a világon a legelsők közé tartozik, mivel már a hatvanas évek közepétől kezdve szervezetten folyik ez a tevékenység, míg a többi országban - beleértve a hagyományőrző Nagy-Britanniát is - csak mintegy tíz évvel később vette kezdetét. Magyarországon azok a fajták, amelyek a második világháború után ránk maradtak, többé-kevésbé megvannak ma is, és kisebb-nagyobb állami támogatással és állami felügyelet mellett, törvényben szabályozva folyik a védelmük. A következő fajtákról van szó:

A magyar szürke és magyar tarka szarvasmarha, a nóniusz, gidrán, furioso-north star, kisbéri félvér, shagya arab, hucul és muraközi lófajták, a szőke, fecskehasú, vörös mangalica sertés, a fehér és fekete hortobágyi racka, a gyímesi racka, a cigája és cikta juh. A tyúkfajták közül a sárga, a kendermagos és a fehér magyar, valamint az erdélyi kopasznyakú számít ide. Saját lúdfajtánk is van, a fodrostollú magyar lúd és ide tartozik a bronz- és rézpulyka, a magyar óriás nyúl, a magyar ponty és kilenc magyar kutyafajta. Sok hazai kitenyésztésű galambfajtánk is van, ezek veszélyeztetettsége különböző, és úgy tűnik, hogy a szamár- és kecskefajták besorolása várat még magára.

Ezeknek a háziállatoknak a védelmét a kulturális szempont mellett többek között az a szakmai meggondolás indokolja, hogy nem ismerhetjük a távolabbi évszázadok igényeit az állati termékek iránt. Az Európához való gazdasági csatlakozás idején azonban néhány fajta mint hungarikum már napjainkban is értékessé válik és a piacát is meg lehet(ne) teremteni.


Bevezetés

Az állattenyésztésben éppenúgy, mint az élet többi területén is folyik a régi és az új közötti harc. Az új, termelékenyebb fajták, amelyeket megfelelő fajtapolitika és adott esetben még pénz is segít, előretörnek, elterjednek a világ különböző tájain, a kisebb termelésű fajták, amelyek a piac pillanatnyi igényeit nem tudják olyan jól kielégíteni, vagy éppen az időszerű divatnak nem felelnek meg, visszaszorulnak, sőt kipusztulnak.

A kipusztulófélen lévő vadon élő állatok megmentése társadalmi és állami szervezetek feladata világszerte. Az urbanizált társadalom érdeklődése viszont csak lassan fordult a gazdasági versenytől fenyegetett háziállatfajták felé, pedig ezek egyrészt emberi munka termékei éppen úgy, mint a műemlékek, másrészt élőlények, mint a vörös könyvben nyilvántartott állatok. Az ENSZ Rio de Janeiro-i Környezet és Fejlődés Konferenciája 1992-ben a háziállatokat is a védendő biológiai értékek közé sorolta. Ez azért fontos, mert a háziállatokban és a termesztett szántóföldi és kertészeti növényekben megtestesülő genetikai sokféleség védelme eladdig elmaradt az emberiség tudatában a vadon élő állatok, ill. a természet értékeinek megőrzésétől.

Az utóbbi évtizedek során jutottunk oda, hogy ezt a témát általános, alapvető munkák foglalják össze (Alderson (1989), Bodó (1991), Audiot (1995), Sambraus (1994) Oldenbroek 1999).

Érvek a kipusztulástól fenyegetett háziállatfajták megmentése mellett

A biológiai sokféleség fenntartása, főképpen akkor, ha háziállatokról vagy növényi génbankról van szó, pénzbe kerül. Megfelelő indoklás szükséges tehát ahhoz, hogy a társadalom, vagy az állam áldozzon rá.

Az előbbieknek megfelelően az érveket kulturális és szakmai értékük szerint csoportosíthatjuk (Bodó 1991).

Kulturális érvek:

- A háziállatok éppenúgy emberi munka termékei, mint a műemlék-épületek (megőrzésük tehát azonos szemléleten alapulhat).

- A természetvédelemben is szerepet kaphatnak ezek az állatok, ahol más háziállatot nem érdemes tartani, viszont a legeltetés révén a növényzet elburjánzásának megakadályozása fontos. Ezért, többek között, a földön fészkelő madarak érdekében a hazai nemzeti parkok növelni kívánják a legelőn tartott régi háziállatok számát (Sterbetz 1979).

- Ehhez szorosan kapcsolódik a tájvédelem. Tájidegen háziállatok a legelőkön megváltoztatják a táj képét. Nemcsak a flóra, vagy a vadon élő fauna, hanem a háziállatok megváltoztatása is módosíthatja a természetet. Szokatlan, importált más fajtájú háziállatok nem illenek egy védett táj képéhez.

- A régi fajtába tartozó állatok sokszor nagyon szépek, tehát ezek az állományok esztétikai értékeket is hordoznak. Ez a képzőművészeket is megihletheti.

- A néprajz is haszonélvezője lehet a régi háziállatfajtáknak a pásztorélethez kapcsolódó hagyományok révén.

- Az idegenforgalom pedig nagyon jól ki tudja használni mindezt, adott esetben anyagilag is, sajnos többnyire nem elsősorban a tenyésztő javára.

Szakmai megfontolások:

- Nem tudhatjuk, hogy évszázadok múlva mi lesz az emberiség megváltozott igénye az állatok és állati termékek iránt. Az ízlés változására azonban sokkal rövidebb távon is vannak már példák. Napjainkban kezdenek divatba jönni a természetes körülmények között tartott hagyományos állatok termékei.

- Szélsőségesen nehéz körülmények között az ún. marginális területeket is lehet hasznosítani ezekkel a fajtákkal.

- Korszerű keresztezési rendszerekbe esetenként a primitív fajták is jól beilleszthetők, többnyire az anyai vonalon.

- A nemesítés során génforrást jelenthetnek a régi háziállatok, elsősorban az ellenálló képesség tekintetében.

- A kutatás kontroll populációként hasznosíthatja ezeket.

- A modern társadalom egyre inkább igényel különleges termékeket, amelyek eltérnek az élelmiszeripar tucatáruitól. Ezek között különleges helyet foglalnak el a "bio", vagy "organikus" élelmiszerek. Ezek előállításában nagy szerepe lehet az említett régi háziállatfajtáknak. Minderre néhány szép példa kínálkozik a hazai génmegőrzés keretében is, amint erről a későbbiekben még szó lesz.

Génmegőrzés az állattenyésztésben

Az állattenyésztés és a kapcsolódó tudományágak művelői ma már részletesen foglalkoznak azokkal a kérdésekkel, amelyek a génmegőrzés során adódnak. Ebből néhány példa:

A megvédendő állatpopulációk kiválasztásának elvei

Az összes állatpopuláció, háziállatfajta megvédésének, fenntartásának pénzügyi alapjai nyilván nincsenek meg, hiszen új és új fajták, értékes populációk kitenyésztéséről, majd divatja múlásáról bármikor lehet szó. Ennek megfelelően mérlegelni kell, hogy melyik fajta érdemes a védelmi intézkedésekre. A megvédendő fajtákat, populációkat három fő szempont alapján lehet rangsorolni:

A veszélyeztetettség foka. Csak akkor kell pénzzel támogatni egy-egy populációt, ha kis létszáma miatt veszélyeztetve van, azaz a genetikai beszűkülés, majd a kipusztulás fenyegeti. Ezt a kérdést sok vita övezi, ma elsősorban a FAO szabályozását vesszük alapul (Bodó 1989).

A fajtához fűződő kultúrtörténeti, ökológiai érték. Elsősorban azokat a fajtákat kell megőrizni, amelyek az illető országban alakultak ki. Értékesebbek a régen kialakult fajták, populációk. Idegenben kitenyésztett fajták akkor jelentenek különleges értéket, ha odahaza már kihaltak, vagy közel állnak ehhez. Az adott fajta különálló típusát éppen úgy kell védeni, mintha külön fajta lenne (Bodó 1987). Minden kultúrállamnak kötelessége, hogy a saját országában kitenyésztett értékes háziállatfajtákat megvédje.

A fajta biológiai, genetikai értéke. Ide tartozik a teljesítmény, az alkalmazkodóképesség, az ellenállóképesség, különleges morfológiai tulajdonságok, a többi fajtától való elkülönültség, a más fajtákkal való kombinálódás, és a fajtában adott genetikai variancia.

Természetesen esetünkben nem elsősorban a nagy teljesítmény az érték, hanem a különleges termékek előállítása, hiszen a nagy teljesítményű állatokat általában nem kell a kihalástól félteni.

Az állatpopulációk közötti elkülönülés nagyon fontos kritérium. Az állattenyésztésben elsősorban a fajtákat tekintjük alapegységnek, a fajok többnyire nem forognak veszélyben. Fontos viszont, hogy a fajtákon belül elkülönülő alfajtákat, típusokat is fenntartsuk. Ezekre az ismérvekre építve különböző rendszerek vannak, amelyek a populációk rangsorolását lehetővé teszik és megkönnyítik az elhatárolásukat (Alderson 1989, Bodó 1991).

A genetikai sokféleség megőrzésének módszerei

A géntartalékok megőrzésének módszerei a következők:

A gyakorlati kivitelezés módja szerint:

in situ (eredeti környezetben)

- nagy gazdaságokban

- kistenyésztők kezén

ex situ (eredeti helyétől távol)

- mélyhűtött szaporító anyag formájában

- kísérleti farmokon, állatkertekben, ketrecben stb.

A tárolt sejtek, illetve gének szerinti csoportosítás:

diploid sejtekben

- mélyhűtött embrió

- szomatikus sejtkultúrák

- élő állatok fajtatisztán vagy keresztezési rendszerben

haploid sejtekben

- sperma

- petesejt

izolált gének formájában.

A felsorolt módszereknek vannak előnyei és hátrányai, nem lehet egyiket sem minden tekintetben az egyetlen jó megoldásnak tartani. Az in situ módszerek előnyei:

- a régi háziállatfajták tartását össze lehet kötni a természetvédelemmel, a speciális élőhelyek (szikes legelők legeltetése, vizes élőhelyek helyreállítása) fenntartásával és a hagyományos extenzív állattartással,

- az élő állományok szakmai értékelését folyamatosan el lehet végezni,

- a szem előtt lévő állomány értékeit nem felejti el a szakmai gyakorlat,

- az irodalom többnyire az ex situ módszert tartja olcsóbbnak, azonban figyelembe kell venni, hogy a megőrzés költségeit a termékek csökkenthetik, s időnként divatba is jöhetnek (Ollivier és mtsai 1994),

- a gyenge termőhelyi adottságú területeken anyai vonalként gazdaságosan felhasználhatók,

- a genetikai terheltséget mutató állatokat selejtezni lehet,

- a megőrzött állományok szerepet kaphatnak az oktatásban, turizmusban.

Hátrányai viszont a következők:

- az adott genetikai varianciát nem tudjuk tökéletesen fenntartani a drift, rokontenyésztés és szelekció elkerülhetetlen hatásai miatt,

- valamilyen járvány, háború vagy természeti csapás tönkreteheti a megőrzött állományt.

Az ex situ fenntartás előnyei:

- változatlan formában több száz évre is tárolni tudjuk a géneket,

- ha az infrastruktúra rendelkezésre áll, viszonylag nem drága.

Hátrányai:

- a technikai feltételek nem állnak mindenütt rendelkezésre és ma még nincsenek minden állatfajra kellően kidolgozva,

- az állatok nem láthatók és mind a szakma, mind a művészet elfelejtkezhet róluk,

- fennáll a veszély, hogy a kórokozókkal szemben nem lesz majd évszázadok múlva ellenálló az átmentett fajta, míg in situ tartás mellett a rezisztencia fokozatosan kialakulhat,

- az élőállatokkal dolgozó ex situ módszerek csak kiegészítői lehetnek a többi megoldásnak kis létszámaik miatt. Ilyenek elsősorban a farmparkok, amelyek Nagy-Britanniában és Németországban fejlődtek ki, de az állatkertek is ide sorolhatók.

A támogatandó létszám kérdése

Mind elméleti, mind gyakorlati szempontból rendkívül fontos meghatározni azt a létszámot, amely egy-egy populáció génveszteség nélküli fenntartásához szükséges. Ezt a kérdést különböző elméleti megfontolások alapján és sokféle gyakorlati példával lehet megközelíteni.

A populációgenetikai szakirodalom minimum 50-es effektív populáció-létszámot (azaz állatok 1:1 ivararányra korrigált száma) követel meg ahhoz, hogy egy átlagos populációban ne következzék be jelentős génveszteség a drift révén, és ne kelljen az állomány leromlásával számolni a kialakuló szoros rokontenyésztés miatt. Másrészt körülbelül 200-as effektív populációméret kell ahhoz, hogy egy állományt szelektálni is lehessen.

A genetikai sokféleség megőrzésének több módszere létezik, a legelfogadottabb jelenleg a nemzetközi gyakorlatban használatos FAO rendszer (Bodó 1991). Ennek lényege, hogy 100-nál kisebb nőivarú létszám nem tartható fenn normális körülmények között tartósan, emiatt az ilyen populációk létszámát növelni kell. 100 és 1000 közötti nőivar viszont normális ivararány mellett fenntartható, akkor, ha a géntartalék-védelem szabályait betartva folyik a tenyésztés. Elvi genetikai megfontolásokból ez minden állatfajra és -fajtára igaz. Ezen a kategórián belül kell a védendő populáció létszámát megállapítani néhány elméleti és gyakorlati szempont figyelembevételével. Ezek a következők: az állományban adott genetikai variancia, a rokontenyésztettség foka, az esetleg létező letális gének, a gyakorlatban fenntartható ivararány, az adott körülmények között tartható csoport (gulya, ménes stb.) nagysága, az állomány tisztasága, a törzskönyvezés lehetőségei.

A biztonság fontos szempontja miatt az adott létszámok megkétszerezése és több helyen tartása kívánatos.

A fenntartás feltétele, hogy a tenyésztői munka a prezerváció szabályai szerint folyjék, azaz:

• a létszámot a kritikus színvonal fölé kell emelni,

• a megszokottnál szűkebb ivararányt kell alkalmazni,

• a párosítás során a rokontenyésztés elkerülésére kell törekedni,

• nem szabad szigorú, egyirányú szelekciót végezni,

• a létező többalakúságot minden tekintetben fenn kell tartani (típusok, morfológiai bélyegek, vércsoportok, polimorf rendszerek, DNS stb.),

• a modern technika lehetőségeivel (pl. sperma, embrió és petesejt mélyhűtés) élni kell.

A háziállatok sokfélesége védelmének története

Az állattenyésztési géntartalékok védelmében három korszakot lehet megkülönböztetni (Bodó 1991):

1. Az ösztönös védelem kora, amikor a hagyományhoz ragaszkodó tenyésztő az ősei által tenyésztett állatfajtához ragaszkodik, sokszor a kornak megfelelő gazdasági meggondolásokat, divatáramlatokat semmibe véve. Erre egyedülálló példa a chillingham marha, amelyet a Tankerville család tartott fenn nyolc évszázadon át eredeti formájában (Alderson 1989). Ilyen régen fennmaradt fajtának tekinthetjük még például az arab lovat is.

2. Azokban az országokban, ahol a régi, hagyományos fajtákat a mai állattenyésztők is megbecsülték, többen felismerték a régi fajták kulturális és szakmai értékeit. Belátták, hogy a háziállatok sokféleségének fenntartása nem elsősorban a tenyésztők érdeke, hanem az egész társadalomé. Ezért néhány országban védelem alá helyezték ezeket a fajtákat és megakadályozták kipusztulásukat.

Ennek érdekében anyagilag is kezdték támogatni a kipusztulástól fenyegetett háziállat-állományok fenntartását. Ez kétféleképpen történt: társadalmi keretben, egyesületek, klubok alapítása révén (Egyesült Királyság) vagy pedig állami szervezésben (Magyarország, Franciaország).

Meg kell jegyezni, hogy ebben a tekintetben hazánk az elsők között szervezte meg ezt a tevékenységet, megelőzve a franciákat és angolokat is. Magyarországon ugyanis az állami gazdaságok már a hatvanas években megkezdték a magyar szürke szarvasmarha, a racka juh és a mangalica hivatalos védelmét és fenntartását állami támogatással, míg a híres angol Rare Breeds Survival Trust csak 1973-ban alakult meg, és a FAO világot átfogó védelmi konferenciájára is csak 1980-ban került sor. Végül az ENSZ Rio de Janeiro-i Környezet és Fejlődés Konferenciája, amely a háziállatokat is a védendő biológiai értékek közé sorolta, 1992-ben került megrendezésre. Hazánk elsőségét a külföldiek is elismerik (Bixby 1991).

3. 1980 óta a régi háziállatfajták megőrzése tekintetében is integrálódott a világ. Nemzetközi szervezetek foglalkoznak a háziállatfajták fenntartásával, fontosabb tulajdonságaik feljegyzésével és a fenntartás legfontosabb szabályainak kidolgozásával. Különböző konferenciák tárgyát képezi a genetikai, biológiai diverzitás fenntartása, munkacsoportok alakulnak és dolgoznak ezen a területen (Ollivier és mtsai 1994).

Az állattenyésztés és alkalmazott genetika külön ágazata lett a kis létszámú populációk fenntartása. A FAO elkészítette a veszélyeztetett fajták listáját. Európában a Hannoveri Állatorvosi Főiskola vállalta, hogy számítógépes rendszert dolgoz ki a kis létszámra olvadt populációk és legfontosabb tulajdonságaik nyilvántartására. Ezt könyv formájában is megjelentették és ma már ez a nyilvántartás az interneten keresztül is hozzáférhető (World Watch List 2000, Simon és Buchenauer 1993).

Az 1960-as FAO-konferencián a résztvevők még elítélték az Egyesült Államokat, Kínát és a Szovjetuniót, mivel nem foglalkoztak a háziállatfajták védelmével.

Az észak-amerikai kontinensen viszonylag későn kezdődött ez a folyamat. A század vége felé végül ott is elkészült az első kiadvány, amely a veszélyben forgó állatpopulációkat tartalmazza (Bixby és mtsai 1994). Az afrikai országok sem hanyagolják el ma már ezt a kérdést (Ramsay és mtsai 2000).

A fenntartás fontosságát az indokolja, hogy az a háziállatfajta, amely kipusztult, örökre elveszett az emberiség számára. Tehát minden állam felelős az országban található háziállat-populációk génállományáért, amelyet más országból nem lehet pótolni. Szépen igazolja ezt a tételt az a kísérlet, amelyet a Heck testvérek végeztek a két világháború közötti időben az őstulok "vissza-tenyésztésére" (Heck 1934). Ennek a kudarca igazolja, hogy az állatok külső formáját megközelítőleg lehet rekonstruálni, de az elveszett génkombinációt újra előállítani nem sikerül.

A háziállatok biológiai sokféleségének fenntartása Magyarországon

Elsősorban Hankó (1952) munkássága irányította hazánkban a figyelmet a régi háziállatfajtákra, habár elméletét eddig nem igazolta minden tekintetben a régészeti és történeti kutatás. Bökönyi Sándor (1961), nemzetközi hírű régészünk ugyanis nem tudta igazolni a régészeti leletek alapján Hankó elgondolásait, mégis Hankó érdeme, hogy ezeknek a fajtáknak az értékét megvilágította.

A második világháború után indult meg a mezőgazdaság olyan fejlesztése, amely nagy veszélybe sodorta a régi háziállatfajtákat. A hivatalos vezetés nem kívánta azokat fenntartani a modernizálandó állattenyésztés nevében.

Az ötvenes években néhány lelkes állattenyésztő az állami gazdaságokban és a Gyapjúforgalmi Vállalat igazgatója nem hagyta a régi fajták utolsó egyedeit levágni, és ezzel lehetővé tette a későbbiek során az állományok átmentését. Szó szerint igaz az az anekdota, hogy az illegálisan beállított Morgó nevű bika még tenyésztésben volt, amikor a kosztromai keresztezésre parancsot adó vezető már nem volt hivatalban. 1961-ben kezdődött a régi fajták védelme Magyarországon. Az Állami Gazdaságok Országos Központja 1961 késő őszén kijelölt száz olyan magyar szürke tehenet, amelyet a fajta fenntartására fajtatiszta tenyésztés keretében kellett használni. Ennek a jelentősége nagy volt akkor, mert a fajta egyébként teljes egészében a szovjet kosztromai szarvasmarha fajtával való keresztezésre volt kijelölve.

Néhány év múlva megkezdődött a hivatalos állami támogatás is, az állami gazdaságok nyereségéből biztosították a fedezetét, és az Állattenyésztési Felügyelőség vezetése és felügyelete mellett azóta folyamatos az állami támogatás Magyarországon.

A géntartalékok védelme hazánkban a mindenkori központi állattenyésztési irányítás (OTÁF, ÁTMI, OMMI) hatáskörébe tartozik. A tevékenység törvényességi hátterét adja az 1993-ban elfogadott állattenyésztési törvény. Ez a Földművelésügyi Minisztériumot és a Környezetvédelmi Minisztériumot bízza meg azzal, hogy a kijelölt fajtákat védelem alá helyezze és támogassa.

Mindenesetre az állami gazdaságok vezetőié és fizikai munkásaié az érdem, hogy saját nyereségük és jövedelmük terhére vállalták ezt a feladatot és ezzel lehetővé tették azt, hogy egyáltalán volt mit védeni, amikor megkezdődött a hivatalos védelem és támogatás. Az állami gazdaságok megszűnése óta elsősorban a társadalmi egyesületek és a Környezetvédelmi Minisztérium keretében működő Természetvédelmi Hivatal és a nemzeti parkok törődnek a régi, veszélyeztetett háziállatfajták fenntartásával, amellett, hogy a magántulajdonosok szerepe is egyre inkább meghatározó.

A rendszerváltozást követően tenyésztő egyesületek alakultak, és ezeknek a szerepe megerősödésükkel párhuzamosan fokozódik a régi háziállatfajták védelmében is.

Az állattenyésztési törvény

Az 1993-ban jóváhagyott, CXIV. Állattenyésztési Törvény 11. paragrafusa rendelkezik a háziállatokban meglévő biológiai sokféleség védelméről.

A törvény kimondja, hogy azok a háziállatfajták, amelyek Magyarország természetföldrajzi környezetében alakultak ki, illetőleg tartásuknak, tenyésztésüknek hagyománya van nálunk, nemzeti értéket képeznek és mint ilyenek támogatandók. Ezeknek a fajtáknak a fenntartása állami feladat, amelynek végrehajtásáról a Földművelésügyi Minisztérium - a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium, a tenyésztési hatóság és más szervek bevonásával - gondoskodik.

A törvény a védett fajták körének megállapítását a földművelésügyi, valamint a környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter hatáskörébe utalja. Ezen kívül külön kategóriát képeznek a törvényben a magas genetikai értéket képező fajták, amelyek kis létszámra olvadván ugyancsak veszélyben vannak. A lovak, a magyartarka szarvasmarha és a hal tartoznak ide. Ezeknek a kijelölése ugyancsak a két miniszter hatáskörébe tartozik. Az őshonosságuk miatt védettnek minősülő fajták és a magas genetikai értéket képviselő, veszélyeztetett helyzetbe került fajták csoportja között tulajdonképpen valóságos értékbeli különbség nincsen, sem veszélyeztetettségük foka, sem egyéb biológiai vagy történeti értékük tekintetében. Történelmi és személyi okok miatt alakult ki ez a megkülönböztetés. Mindkét csoport fajtáira jellemző, hogy kis létszámra olvadtak, piaci értékük nem nagy és máshonnan nem pótolhatók, mert legértékesebb állományuk Magyarországon van. A törvény szerint az első csoport fenntartásához az állam "támogatást ad", míg a második esetben "támogatást adhat".

A támogatásra méltó fajtáknak a kijelölése tehát az FVM feladatkörébe tartozik A védendő fajta fenntartásának megbízását elvállaló szervezetnek el kell fogadnia az OMMI irányítását és a fajta adottságának megfelelően az OMMI szerződést köt az adott szervezettel, esetleg állattartóval.

A támogatásra jogosultságot az OMMI évente állapítja meg az évente végzett felülvizsgálat alapján, a rendelkezésre bocsátott összegtől és a támogatásban részesítendő állatlétszámtól függően. Ebben a rendelkezésben az a furcsa, hogy nem a szakmai indokoltság, hanem a költségvetés a meghatározó, holott az őshonos és védett fajták támogatása rendkívül kicsi a költségvetés egyéb tételeihez képest. Elvárható volna, hogy a költségvetés igazodjék az indokolt igényekhez és ne megfordítva.

Összefoglalva tehát mindazt, ami a régi és veszélyeztetett háziállatok sorsának hazai szabályozását illeti, hazánkban törvény szabályozza ezek védelmét és fenntartását, sőt, a ma csak gazdaságtalanul tarható és a múltban kialakult értékes és majd távoli jövőben még használhatónak vélt fajták fenntartásának előmozdítására állami támogatást is rendel. Elmondhatjuk, hogy ebben a tekintetben Európa átlaga előtt jártunk. A végrehajtás módján lehet és kell javítani, azonban alapjaiban megoldott kérdésről van szó.

A védett fajták

A magyar szürke szarvasmarha

Egyetlen régi szarvasmarhafajtánk, amely több száz éve van Magyarországon. Eredetét három elmélet adja meg, amelyek tökéletesen nem bizonyítottak még:

- Árpád vezér magyarjai hozták a Kárpát-medencébe (Hankó 1952), ezt azonban az ásatások nem bizonyítják.

- A népvándorlás későbbi hullámai, avagy egy Dél-Európából történő import révén került ide később, a 13-14. században (Bodó 1968).

- A középkori magyar királyok idején itt helyben tenyésztették ki az őstulok domesztikációja révén (Jankovics 1967).

Fontos megjegyezni, hogy ez a három elmélet nem zárja ki egymást, mindegyikben lehet igazság. Nagyon valószínű viszont, hogy nem került ide sehonnan sem készen ez a fajta, hanem itt tenyésztették ki, tehát valóban hazánkban "őshonos" fajtáról van szó, másrészt az is kétségtelen, hogy azok közé a fajták közé tartozik, amelyek legjobban emlékeztetnek a szarvasmarha egykor vadon élt ősére, az őstulokra. A témát vitató konferencia (A magyar szürke marha eredete 2000) résztvevői nem tudták kizárni a fajta Árpád-kori jelenlétét sem, noha a hosszú szarvak eredete, génimport vagy szelekció révén, továbbra is homályban maradt. Semmiképpen sem lehet kizárni az őstulokkal való keveredést addig, amíg létezett ez a vad állatfaj a Kárpát-medencében, noha ennek végső pontja vitatható. Az őstulokkal való kapcsolat a fajta renoméja szempontjából nagyon fontos megállapítás.

A 18-19. századig fontos exportcikk volt ez a fajta. Lábon hajtva eljutott egészen Nürnbergig is. A német városokban olyan sokra értékelték, hogy nem volt szabad a mészárszékekben más húst kimérni, amikor a magyar gulyák megérkeztek.

A gazdasági és természeti viszonyok alapvető megváltozása véget vetett ennek az aranykornak. A szívós és erőteljes fajta ettől kezdve nagyon jól megtalálta viszont a helyét a gazdasági életben mint nagy értékű ökröket előállító marhafajta. Voltak Erdélyben olyan gazdák, akik a teheneikkel dolgoztak és a tinókat Csehországba adták el (Bodó és mtsai 1996).

A második világháború után a gépesítés fejlődésével többé már nem volt szükség ökörre, ezért a létszám nagymértékben csökkent és az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a mélypontra süllyedt. Ekkor hazánkban a vegyes hasznosítású magyartarka fajtát tenyésztették A vegyes hasznosításban a magyar szürke nem volt versenyképes gyengébb tejtermelése miatt. Az ötvenes évek végén a hivatalos irányzat keresztezésre ítélte a fajtát, elsősorban a szovjet eredetű kosztromai fajtával kellett volna keresztezni. A keresztezést a Hortobágyi és a Hosszúháti Állami Gazdaság kezdte végezni. Ez a keresztezés sem bizonyult versenyképesnek már az akkori követelmények szerint sem. Ez a fajta volt viszont az első háziállatfajta, amely Magyarországon hivatalosan is védelem alá került.

A tenyésztés irányításáért az OMMI vezetése mellett a Magyar Szürke Szarvasmarha Tenyésztők Egyesülete felelős. A tehénlétszám az ezredfordulóra meghaladta a háromezret. A fajtát egyre inkább úgy értékelik, mint olyan hús-marha fajtát, amely jó anyai tulajdonságai révén a gyengébb minőségű legelők hasznosításában jelentős lehet. Próbálkozások vannak a hús feldolgozására (kolbász, szalámi, bébikonzerv) és a természetszerű tartásra hivatkozva az állomány több mint fele olyan körülmények között van, hogy a hivatalos "bio" minősítést is megkapta.

Egyik legértékesebb géntartalék fajtánk, mert hazai kitenyésztésű, hazai tájhoz kötődik és ehhez adaptálódott száz évnél idősebb, kitenyésztett, nem keresztezett fajtatiszta állomány, amely a más hasonló fajtáktól is kellően elkülönült. A tenyészcél a fajta változatlan fenntartása, más tenyészcél csak az eredeti típus fennmaradásához feltétlenül szükséges létszám felett engedhető meg.

Napjainkban, amikor a BSE miatt visszaszorul a marhahús fogyasztása Európa-szerte, a magyar szürke szarvasmarha mentes és nagy valószínűséggel nem is fogja megkapni ezt a betegséget. Ez valószínű, mert egyrészt sohasem fogyasztott ipari, vagy éppen hullaliszttel dúsított tápot, másrészt a fajtában a teheneket idős korban selejtezik, és ezért lenne idő arra, hogy a hosszú lappangási idejű betegség megjelenjék a teheneken. Tehát remény van arra, hogy a magyar szürke fajta a közeljövőben is hasznos lehet.

A lipicai ló

Kitenyésztése 1580-ban kezdődött a ma Szlovéniához tartozó Lipicán. A napóleoni háborúk idején a ménest Mezőhegyesre menekítették, és innen ered a magyar állomány, amelyet először Fogarasra, majd Bábolnára, legutóbb Szilvásváradra helyeztek. Az alapállományt jelenleg állami ménes kezeli. Örvendetesen sok magántenyésztő is egyre inkább foglalkozik a fajtával az ország egész területén.

Minden lovas szakember úgy tartja, hogy a lipicai nemcsak a szakemberek számára érték, hanem az európai kulturális örökség része. Ebben az értelemben szokták barokk lónak is nevezni ezt a típust. Európai fajta, de ma már a többi kontinensen is tenyésztik. Az egész világon tenyésztett lipicaiak létszáma meghaladja a veszélyeztetett kategóriát, azonban a veszélyeztetett létszámú magyar lipicainak a világ tradicionális ménesei között fontos szerepe van, mert a fajtán belül a kocsilótípus legjobb képviselői itt fordulnak elő a legnagyobb gyakorisággal. Egyik vonala (Incitato) magyar eredetű.

A lipicai ló a melegvérű lófajták között különleges értéket képvisel. Ma ugyanis az egész világot az angol telivér árasztja el mint a lófajták nemesítője. A lipicai viszont mentes ettől. A régi spanyol-nápolyi lótípust testesíti meg. Mutatós, akciós mozgású lovak tartoznak ebbe a fajtába, amelyek különleges feladatok megoldására képesek. Kizárólag lipicai ló szerepel a bécsi magasiskola műsoraiban. Nemcsak nyereg alatt, hanem kocsiban is jól használható. Ezt bizonyítják a magyar fogatok nagyszerű nemzetközi eredményei is.

Tenyésztését egyesület irányítja. Az egyesület felelős a méneskönyv kiadásáért és a nemzetközi szervezettel való kapcsolat tartásáért. Legértékesebb állománya állami ménes kezében van. A magánkézben tartott létszám is szépen fejlődik.

Hazai állományunkat mindenképpen nagyon értékes géntartaléknak kell tekintenünk, amely feltétlenül megérdemli az állami támogatást.

A shagya (bábolnai) arab fajta

Bábolnán az arab telivér mellett nem teljesen arab származású lovakat is tenyésztettek arab fajta néven. Ezt a második világháború után, némi huzavonát és vitát követően shagya arab néven ismerte el a WAHO (World Arabian Horse Organization). Nevét egy 1830-ban importált kitűnő arab telivér ménről Shagya seniorról kapta a fajta. Sajnálatos módon a hatvanas években, amíg a bábolnai arab nem volt nemzetközileg elismert változat, nagy számban adtuk el az értékes tenyészanyagot Nyugatra (főképpen Svájcból és Nyugat-Németországból jöttek a vevők) és a hazai állomány mind értékben, mind létszámban nagyon megfogyatkozott.

A világon nagy számban tenyésztett arab telivértől abban különbözik a shagya, hogy a származási lapok ősi soraiban nagyon távol, a tizedik-tizenkettedik ősi sorban van egy-egy nem arab ménesi kanca. Hála a bábolnai ménesben végzett szakszerű tenyésztésnek és szelekciónak ez a fajta küllemben előnyére különbözik az arab telivértől, mert korrektebb, valamivel nagyobb és ezzel használatban jobb, mint a telivér. Értékét még különösen növeli az a tény, hogy a világon sokkal kevesebb shagya van, mint arab telivér.

Tenyésztését a hazai Arab Lótenyésztő Egyesület irányítja. Hazai létszáma a kritikus színvonalon mozog, utánpótlása a nyugatra exportált lovak utódaiból megoldható, hiszen ott ma több van, mint Magyarországon. Hazai eredete és elkülönülő, kisebb létszámú, de használati tulajdonságaiban értékesebb arab mivolta miatt feltétlenül védendő első osztályú géntartalékunk.

A nóniusz

Az alapító Nonius senior 1816-tól fedezett Mezőhegyesen. A napóleoni háborúk idején zsákmányolták ezt a lovat, és alighanem az egyetlen nyeresége volt ez az osztrák császárság hadainak. Anglonormann jellege jól kombinálódott a hozzá párosított tömeges spanyol jellegű kancákkal és ebből eredt a nóniusz fajta. Az első nemzedék ugyanis szerencsés kombinációnak bizonyult, és ezt sikerült a későbbiek során némi rokontenyésztéssel rögzíteni.

Kifejezetten igásló, ezért ma nem divatos, noha elegánsabb egyedei kocsiló célra kapósak lehetnek. A többi angol félvéreitől való elkülönültsége nem tökéletes, mivel a múlt század közepén angol telivérrel nemesítették. Megállapíthatjuk viszont, hogy ez a fajta jól elválik a félvérektől. Az angol telivértől nemesebb külsőt és nagyobb teljesítőképességet, gyorsaságot nyert a fajta, így napjaink követelményei közül a versenyfogat lovával szemben támasztott követelményeknek is megfelel.

Mai létszáma elegendő ahhoz, hogy a prezerváció követelményeit betartva fenntartható legyen a fajta nagyobb génveszteség nélkül. Veszélyeztetettnek kell tekintenünk, mert az igaerő iránti követelmény csekély volta miatt piaci fellendülést e fajta számára sajnos hamarosan nem várhatunk.

Hazai fajtáról van szó, amely Mezőhegyeshez és Hortobágyhoz kötődik. Ezen a két helyen a fajtának helyi hagyománya van. Tenyésztő egyesülete van. A szomszédos országokban, elsősorban Romániában is van nóniusz ménes (Őszényben, bár áthelyezését tervezik), azt azonban ki lehet jelenteni, hogy a magyarországi állomány felel meg a legjobban az egykori nóniusz típus követelményeinek. A nóniuszt feltétlenül védendő értékes géntartaléknak kell tekinteni.

A gidrán

A fajta ugyancsak Mezőhegyesről származik, alapítója egy sárga arab mén. Létszáma kritikus. Nagyobb, tömeges testű angol-arab fajta. Az 1960. évi nagy állami gazdasági lótenyésztési változások után a gidrán ménes magja először a Dalmandi Állami Gazdasághoz tartozó Sütvénybe, majd onnan Marócpusztára került. Törzsménese ma ott található és a kaposvári egyetem kezeli.

Többen anglo-arab fajtának tekintik a gidránt. Ebben van is némi igazság, hiszen arab telivér mén alapította és a 19-20. században ezt a fajtát is keresztezték angol telivérrel. A mezőhegyesi rög hatása alatt azonban lényegesen tömegesebbé vált, mint az elsősorban Franciaországban tenyészett anglo-arabok. Méretei megegyeznek a többi mezőhegyesi lófajta méreteivel.

Tenyésztését a Kisbéri Félvér Tenyésztő Egyesület irányítja. A fajta érdekes jellegzetessége még az, hogy csak sárga színben tenyésztik. Valaha jelentősége volt a nevezetes tolna-tamási tájfajta kialakításában is. A fajtában sok kiváló munkaló is akad, noha a gidrán inkább hátas, mint igás típus.

Mint hazai kitenyésztésű fajta mindenesetre védelmet érdemel. Mint az angol félvérek egyike, különleges értéket akkor jelentene, ha valamilyen használati tulajdonságban is meg lehetne különböztetni a többi félvér fajtától. Ennek kialakítása a fajta eredeti jellegének fenntartása mellett rendkívül gondos tenyésztői, nemesítő munkát kíván. Ebben a "gidrán gének" rögzítése, a kancacsaládok fenntartása és a már eddig is alkalmazott angol telivér és arab mének használata mellett a környező országok gidránjának is juthat némi szerep. A románok ménese Radautzról átkerült Tulucestibe Galac mellé.

A mezőhegyesi félvér (furioso-north star)

A 19 század derekán Mezőhegyesen működött Furioso és North Star nevű angol telivér mének utódai képezik ezt a fajtát. Hazai kitenyésztésű, kitűnő, vegyes hasznosítású fajta.

Ez a fajta is sok kárt szenvedett az állami gazdasági átszervezések során. Törzsménesét Mezőhegyesről a Nagykunsági Állami Gazdaságba helyezték (Ecsegfalva) és onnan került a Kiskunsági Állami Gazdaságba (Apajpuszta). Itt lényegesen szegényesebb termőhelyi adottságok között van a ménes, mint születési helyén, Mezőhegyesen. Ráadásul a privatizáció nehézségei, a lótenyésztéshez nem értő tulajdonosok is nehezítik a fajta helyzetét.

Az utóbbi években sok népies tenyésztésű ló került a fajtába, ezzel a fajta küllemi egyöntetűsége romlott. Nagyon nehéz megfelelő mént találni, noha nevezetes furioso ménesek vannak Szlovákiában (Motesice) és Erdélyben (újabban Jegalia) is. A tenyészanyag cseréje folyik ma már, azonban a tartási nehézségek miatt nem lehet nagyon jó tenyészanyaghoz jutni.

Tehát a jelenleg legfontosabb tenyészcél a fajta regenerálása mind a származás, a küllem, mind a méret és a használati tulajdonságok tekintetében.

Hazai kitenyésztésű fajta, ezért védelmet érdemel, nemzetközileg azonban ez is egy a félvérek közül. Tömegesebb alkata és vegyes hasznosítású jellege megkülönbözteti ugyan a többi félvértől, igazi értékét azonban úgy lehetne bizonyítani, ha valamilyen értékmérő tulajdonságában is kiemelkedővé sikerülne tenni. A tenyésztők összefogása és a tenyésztői munka irányítása egyesületi feladat. Tenyésztő egyesület Magyarországon kívül Erdélyben is létesült már.

A kisbéri félvér

A 19. század közepén Kisbéren kitenyésztett magas félvér. Létszáma biztosítja a fennmaradást, sportcélokra alkalmas fajta, ezért népszerű ma is.

A második világháború után Kisbérről a ménest áthelyezték a Dalmandi Állami Gazdasághoz tartozó Sütvénybe. Innen került a ménes mai helyére a pusztaberényi ménesbe. Jelenleg itt található az eredeti ménes maradványa, emellett néhány más értékes ménes és sok magántenyésztő is foglalkozik a fajtával. Maga az állomány nagy génveszteséget szenvedett a régi vonalak kihalása és az alkalmazott német mének befolyása révén. Regenerálása során új vonalak kialakítására került sor. Ez nem idegen a fajta tenyésztésének hagyományosan alkalmazott rendszerétől, hiszen a kisbéri ménesben is sor került időnként egy-egy új, jól megválasztott telivér bevitelére.

A kisbéri félvér a hagyományos magyar fajták közül a modern sportló típusához a legközelebb áll. Ez az oka annak, hogy létszáma örvendetesen fejlődik. Tenyésztésében a gondosan szelektált telivér a sport irányú tenyészcél követését is könnyen lehetővé teszi. Tenyésztését a Kisbéri Félvér Tenyésztő Egyesület irányítja.

Erre a fajtára még fokozottabban érvényes, hogy akkor lehetne nemzetközileg is nagyra tartott géntartalék, ha pedigrisztikai elkülönülése mellett valamilyen használati tulajdonság tekintetében is meg lehetne különböztetni a nemzetközi sportlótól, amelyben - szemben a kisbéri félvérrel - minden fajtát szabad felhasználni a teljesítmény növelése érdekében (szintetikus fajta).

A muraközi ló

Egyetlen géntartalék értékű hidegvérű lófajtánk. A belga hidegvérűvel nem nemesített hazai hidegvérű ló neve. A második világháború után ugyanis a hazai hidegvérű lovak nemesítésére belga és ardenni méneket importáltak, és azok a mének, amelyeknek szárkörmérete nem érte el az előírtat, nem maradhattak tenyésztésben. Ezért a muraközi annyira kipusztult, hogy az ötvenes évek végétől az Állattenyésztési Kutató Intézet már csak a fajta megmentésére vállalkozhatott. Ennek keretében sikerült is az állományt annyira regenerálni, hogy 1972-re már hivatalos állami fajtaként ismerték el. Azóta létszáma megint csökkent, szinte teljesen kipusztult. A fajta tulajdonképpen az Alpok területén az egykori római tartomány, a Noricum keleti részén alakult ki. Közvetlen rokona ezért az osztrák nóri és a svájci freibergi ló.

Értéke a gazdasági munkára való alkalmasság mellett az élénkebb vérmérséklet, kisebb testtömeg és elegánsabb küllem. Ennek jelentősége elsősorban a kisebb gazdaságokban a mezőgazdasági munkában lehetne. A gépesítés miatt erre a fajtára kicsi az igény, és a hústermelés tekintetében is a nagyobb testű hidegvérű lovak vannak előnyben.

Létszáma kritikus. A fajta megmentése kétséges. Nemzetközi együttműködés is számításba jöhet, erre csupán elvi kezdeményezés történt szlovén, horvát és osztrák szakemberekkel közösen. Tenyésztése a Magyar Hidegvérű Lótenyésztő Egyesület keretében történne, de ennek a fajtának a megmentése nem képezi az egyesület fő célját. Alapos a veszély, hogy teljesen ki fog halni a muraközi ló, fenntartásának utolsó órájában vagyunk.

A hucul ló

Ez az őshonos fajta a Kárpát-medence jellegzetes kistestű lova. Nevezik a Kárpátok pónijának is. A hegyvidékeken rendkívül hasznos szerepet tölt be a gazdasági munkában és szállításban. A háborúban a hegyi vadászoknál teljesített nélkülözhetetlen szolgálatot ez a fajta. Hazánkban rendkívül kis létszámban található. Nagy értéke a jóakarat és megbízhatóság. Az Aggteleki Nemzeti Parkban van állománya, azonkívül néhány magántenyésztő foglalkozik hucullal. Lengyelországban, Romániában (Lucinai ménes) és Szlovákiában (Kistapolcsányi ménes) van nagyobb létszámú állománya.

A fajta nagy értéket képvisel, noha kis létszáma miatt csak a környező országokkal közösen tartható fent. A hucul tenyésztése hazánkban a Pónitenyésztő Szövetség kezében van, és nemzetközi szövetség megalapításáról is szó van.

A (hortobágyi) magyar racka juh

A fajta eredete nem teljesen feltárt, a Kárpát-medencében élő több racka változat közül a hortobágyi racka teljesen elkülönült és különleges típust jelent. Durva gyapjas fajta közepes tej- és hústermeléssel, amely nagyon jól alkalmazkodott a magyar Alföld klímaviszonyaihoz. Egyedülálló morfológiai tulajdonsága a csavart szarv. Ilyen juhfajta nem létezik a magyar rackán kívül a világon, ámbár legújabb híreink szerint Kína valamelyik tartományában van hasonló juh (Kovács 2000), ezt más állattani szakember is megerősítette (Festetics 2000). Létszáma néhány ezer, tehát éppen megfelel a fenntartás céljának.

Termelése nem elégíti ki a modern piac követelményeit, noha különleges termék előállítására képes (prém, trófea). A racka szarva sok antilopéval egyenlő szépségű, és a bárányprém is van olyan szép, mint a perzsa, csak más, és így piaci bevezetése nem könnyű feladat. A választott bárányok és anyák hosszú szőrű prémje nagyon jól megfelel pásztorbundák készítésére.

A fajta két színváltozata teljesen elkülönült, és más fajta befolyásától mentes független génállományt képez. Az eddig említett tulajdonságai és hazai eredete, valamint népi és tájhagyományokhoz kötöttsége miatt értékes első osztályú géntartalék (Dunka 1984), noha az állomány ma már meghaladja a veszélyeztetettnek minősülő létszámot.

Fenntartására mindenképpen szükség van, hiszen egyedülálló fajtáról van szó, amely tájhoz és népi hagyományokhoz egyaránt kötődik. Kis létszámú racka van a romániai Bánátban, a gyímesi és moldvai racka és a valaska, valamint a curkána távoli rokonok. A fajta fenntartója (mint minden őshonos juhfajtáé) az OMMI, a Rackatenyésző Egyesület, amelynek székhelye Debrecenben van.

A cigája juh (berke)

A fajta igazoltan a középkor óta létezik Magyarországon. Tulajdonképpen a környező országokban is megtalálható, több milliós létszámú fajtának hazai változatairól van szó. A cigája hagyományosan hármas hasznosítású hegyi juh, amely Magyarország történelmi tájain jól alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz (Gáspárdy és mtsai 2001). Hazánkban a fajta két típusa található meg: a "zombori", nagyobb testű és jobb tejelő, valamint a primitívebb "csókai" változat. Az utóbbi csoportba tartozó hegyi (erdélyi, felvidéki) és az alföldi (bánáti) változat egyaránt megtalálható nálunk. A két típus nagymértékben különbözik egymástól az alkat, a testméretek, a fej alakulása és a bárányok születéskori színe tekintetében (a zombori bárányok feketén, a csókaiak barkás színnel születnek (Gáspárdy és mtsai 2001). A zombori cigája állományok nem részesülnek állami támogatásban, mert termelésük a többi hazai tejelő fajtával összehasonlítva is jónak mondható, tehát tartásuk, megfelelő technológia esetén nem ráfizetéses.

Létszáma a veszélyeztetett kategóriában megfelel a fenntartás követelményeinek. A zombori változatból is van már néhány nyáj Magyarországon. Tejelőképessége ma is külön gazdasági értéket jelent.

Törzskönyvezését a Juhtenyésztő Szövetség végzi a fajtafenntartó OMMI irányításával. Az állomány részben magánkézben van, részben nemzeti parki kezelésben. A magyar cigája is a feltétlenül támogatandó populációk közé tartozik.

A cikta juh

Erről a fajtáról tudjuk, hogy a török idők után betelepülő svábok hozták magukkal. Innen ered a fajta másik neve: tolna-baranyai sváb juh. Nagy értéke abban áll, hogy hazánkban sokkal nagyobb létszámban maradt meg, mint őshazájában. Kis létszámú bemutató állománytól eltekintve egyetlen nyáj van ebből a fajtából, magántenyésztő kezén, tehát ennek veszélyeztetettsége nyilvánvaló (Koppány 1991).

A ciktát eredetileg kétszer nyírták, és háziipari termékek készültek gyapjából. Az országos Állattenyésztési Felügyelőség érdeme, hogy nagydorogi telepére összeszedte a környékből a még föllelhető cikta küllemű egyedeket az egykori sváb tenyésztőktől. A merinó hatást sikerült kiküszöbölni a fajtából, és így nagy értékű állomány jött létre, amely azóta magánkézbe került.

A cigájához hasonlóan a Juhtenyésztő Szövetség az a társadalmi szerv, amely törzskönyvezi és az OMMI irányítja tenyésztését. A cikta az a harmadik juhfajtánk, amelyet mindenképpen fenn kell tartani, mivel a legnagyobb és legtisztább állomány Magyarországon található ebből a fajtából.

A mangalica sertés

Ez a fajta elismerten magyar eredetű, noha kitenyésztésében nagy szerepet játszott a szerb sumadia disznó is. Nem tekinthetjük primitív fajtának, hanem kiváló kitenyésztett zsírsertés. A XVIII. század vége, XIX. sz. eleje óta létező fajta. Annyira híres volt, hogy a XIX. század végén a bécsi tőzsdén jegyezték.

Létszáma a mélyponton, 1973-ban már csak 39 koca volt. Azóta géntartaléknak tekintjük, és védelme szervezetten folyik (Baltay 1989).

Szép példája ez a fajta annak is, hogy a piac, amely rettegve fél a zsíros disznótól, immár bizonyos területeken igényli azt a terméket, amelyet ez a fajta is termelni tud (serranoi sonka).

Létszáma a többi színváltozatban (vörös, fecskehasú) kritikus, a szőke, a legnépszerűbb változat is a veszélyeztetett stádiumban van. A többi színváltozat (baris, ordas, vadas, fekete) tenyésztése jelenleg nem oldható meg, "visszatenyésztésük" bonyolult és kétes eredményű feladat lenne (Radnóczy 2000).

Érdekes, hogy a fecskehasú mangalica rendkívül népszerű Svájcban és Németországban, Ausztriában is hobby tenyésztők szaporítják. Kereskedelmi versenyről egyenlőre nincs még szó. A vörös mangalicából értékes állomány található Erdélyben, Tordán.

Tenyésztését az OMMI mellett, amely a fenntartásra ügyel, egyesület irányítja. Ezenkívül egy vállalkozás (Olmos-Tóth) is célul tűzte, hogy a mangalica által termelt kiváló minőségű sonkát a mediterrán, elsősorban a spanyol piacon értékesíti. Ezért létszáma szaporodik az utóbbi években. Mint magyar eredetű és kis létszámban létező fajtát feltétlenül állami támogatás keretében kell védeni.

A magyar baromfifajták

A következő tyúkfajták tartoznak a védendő populációk közé:

- sárga magyar

- fehér magyar

- kendermagos magyar

- erdélyi kopasznyakú (Szalay 2000).

Ezek értékét a többi fajtától való különállás adja meg, elsősorban az erdélyi kopasznyakú kapott legkevésbé nemesítő hatásokat, ezért mint géntartalékot, ezt tekinthetjük nemzetközi szempontból a legértékesebbnek.

Fontos ebben az esetben is a fajták értékeinek kutatása. Például a gödöllői Kisállattenyésztési Kutatóintézet (KÁTKI) újabb vizsgálatai szerint a fehér magyar kakasokból lehet a leghatékonyabban kappant előállítani, mivel adott korban a herék mérete és hozzáférhetősége az ivartalanítás műveletét könnyebben teszi lehetővé, mint azt más fajták esetében el lehet végezni.

Van még egy értékes lúdfajtánk is, amely különlegességet jelent, ez a fodros tollú lúd (Mihók 2000a). Meg lehet benne különböztetni egy dunai (tarka) és egy tiszai (fehér) változatot. Ezeknek védelme az OMMI irányításával folyik részben magántenyésztők, részben pedig állami intézmények (egyetemek) segítségével.

Meg kell itt említeni még a bronz és réz pulykát is, amelyek ugyan nem tekinthetők őshonosnak (hiszen a faj amerikai eredetű), azonban a világon nagyon csökkent létszámban tartják ezeket, mivel ipari hibridek termelnek elsősorban mindenütt. Így ezek az extenzíven, legeltetve tartható fajták is értéket jelentenek és védelmükről gondoskodni kell (Mihók 2000b).

Egyéb fajok és fajták

Néhány olyan állatfaj tartozik ide, amelyeknek a tenyésztését nem vesszük komolyan, annyira nem, hogy szinte a fajták sincsenek még felmérve, nem is tudjuk, hogy milyen fajtáink vannak, illetve vannak-e egyáltalán fajták. Ilyen elsősorban a szamár és a kecske. Vegyes populációk vannak az országban, a magántenyésztők néhány morfológiai tulajdonság alapján különböztetik meg az állatokat (hosszú fülű, gatyás kecske, kistestű szamár, szürke szamár stb.). Vita folyik a szamarak különböző típusairól, fajtáiról (Ernst 2000). Lenézett állatfaj, habár egykor a Mezőhegyesi Ménesbirtok is tenyésztett szamarat. Van tiszteletre méltó próbálkozás a kecskék eredeti magyar változatainak felderítésére és a fajták rögzítésére, de csak kezdeti stádiumban (Kukovics 2000).

Más a galamb (Ballai 2000) és a házi nyúl (Holdas 2000) helyzete. Esetükben nyilvánvaló, hogy melyek azok a fajták, amelyek magyar eredetüknél fogva védelmet és támogatást érdemelnének. Huszonöt olyan galambfajtát ismerünk a röpgalambok, haszongalambok és díszgalambok csoportjából, amelyeket hazai kitenyésztésűeknek lehet tekinteni. Ezek támogatása megoldatlan, noha vannak közöttük veszélyeztetett fajták is. A magyar óriás nyúl már szerepel a támogatott fajták listáján.

Különleges helyzete van a magyar tarka szarvasmarhának. Létszáma még elegendő ahhoz, hogy fenn lehessen tartani a fajtát, azonban az idegen hatások (osztrák tarka, bajor tarka, montbéliard) rendkívül nagyok voltak az utóbbi évtizedekben. Ezért vita folyik arról, hogy ezt a fajtát a húsmarhatenyésztés fejlesztésének keretében kell-e megtartani, vagy Magyarországon kitenyésztett eredeti fajta lévén úgy kellene-e kezelni, mint géntartalékot. Megőrzését a kis gazdaságok körülményei közötti tenyésztés is indokolhatja (Stefler 2000).

A kutyákra nem tér ki az állattenyésztési törvény, mert nem tekinthetők gazdasági állatnak. Az Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottsága tervbe vette egy olyan törvénymódosítás előterjesztését, amely ezeket a kutyákat is bevette volna a támogatandók körébe. Kilenc olyan kutyafajtánk van, amelyet a FCI (Fédération Cynologique Internationale) hivatalosan magyar eredetűnek tart nyilván (komondor, kuvasz, puli, pumi, mudi, simaszőrű és szálkás szőrű magyar vizsla, magyar agár és az erdélyi kopó). Létszámuk és az évi szaporulat változó és erősen alá van vetve a divatnak. A külföldön tartott kutyákat is figyelembe véve főképpen az erdélyi kopó, a mudi és a magyar agár tekinthető veszélyeztetettnek. A magyar kutyafajták ugyancsak hozzátartoznak az eredeti magyar kitenyésztésű háziállatok köréhez.

A bivalyt elsősorban bemutató céllal tartják néhány gulyában, illetve nemzeti parkokban (Hortobágy, Fertő-Hanság és Kápolnáspuszta). Erre feltétlenül szükség van, hiszen a bivaly a történelem folyamán állandóan őseink háziállata volt. Valószínű, hogy a bivalyt hamarabb kezdték tejtermelésre használni, mint a szarvasmarhát.

A bivaly elsősorban meleg égövi állat. A Kárpát-medence bivalya a faj legészakibb elterjedési területéhez alkalmazkodott, és ez adja a hazai állomány nemzetközi értékét is (Megyer 2000). A fenntartást az erdélyi nagy létszámú bivalyállományra támaszkodva lehet megoldani, hazai bivalyállományunk nem teszi lehetővé a genetikai drift nélküli fenntartást kis létszáma miatt. Történt bikaimport Bulgáriából is, ezt nem tarthatjuk helyes megoldásnak. Kétségtelen ugyan, hogy Bulgáriában jó minőségű bivalyállomány van, azonban nem az a típus, mint a hazai vagy az erdélyi. Állami támogatást a bivaly nem kap, holott tartása nem tekinthető gazdaságosnak.

Javaslatok a további teendőkre

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a magyar háziállatfajtákban adott biológiai sokféleség (diverzitás) védelme tulajdonképpen megoldott, sőt, a magyar állattenyésztésnek ez a tevékenysége sikeresnek mondható, amit a külföld is elismer. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem lehet és nem kell még javítani ezen a tevékenységünkön. A munkát kellő megosztásban az FVM, az OMMI, a Debreceni Egyetem Állattenyésztés és Takarmányozástani tanszéke, a KÁTKI, az egyetemi állattenyésztési tanszékek és a Herceghalmi ÁTK a nemzeti parkokkal és a Természetvédelmi Hivatallal közösen végzik. A jelenlegi szervezet és az eddigi munka továbbfejlesztését és javítását hivatottak szolgálni a következő javaslatok:

- Az OTKA írjon ki és támogasson alapkutatási pályázatot, amelynek célja, hogy a hungarikumot jelentő magyar háziállatfajták értékes, másoktól megkülönböztető tulajdonságait feltárják. Ez vonatkozik a morfológiai tulajdonságok leírására, a termelési tulajdonságok felmérésére és az immunogenetikai kutatások folytatására egyaránt. Nagy hangsúlyt kell ezen belül kapnia azoknak a kutatásoknak, amelyek a termékek különleges értékeire vonatkoznak. Ebben a tekintetben fel kell tárni azokat a különleges értékeket, amelyeket azok a magyar háziállatfajták jelentenek, amelyek egészséges természeti körülmények között élnek és termelnek. Ebben a témakörben gondolni kell a gyógyfüveket legelő állatoktól a telítetlen zsírsavak arányán keresztül a biotermelés különböző változataiig mindenre.

- Alkalmazott kutatás a fajták különlegesen értékes és specifikus tulajdonságainak megtalálására és piaci kiaknázására. Ezen a területen mind a fajtatiszta tenyésztés, mind a haszonállat-előállító keresztezés által termelt termékek értékelésére szükség van. A haszonállat-előállító keresztezés során ugyanis nagyobb értékű és mennyiségű terméket lehet remélni, amellett, hogy az anyaállomány mindig a fenntartandó fajtatiszta állatokból áll, és a keresztezett szaporulat mind vágóra kerül. A megtermelt termék feldolgozása ugyancsak olyan téma, amelynek a hazai háziállatfajták hasznosítása során gondolni kell (szalámi, bébikonzerv, racka bárányprém). Természetesen mindez csak ügyes piacpolitika és a minőség biztosítása megoldása mellett hoz majd valóban hasznot is.

- Nagyon nehéz feladat hatékony és igazságos támogatási rendszert kialakítani és fenntartani. Ebben a tekintetben az egyesületeknek kellene több jogosítványt adni, mert ezek ismerik a tenyészeteket. Az elosztásban így a munka és az állatok minőségét jobban figyelembe lehetne venni. Fontos, hogy a támogatás rendszere egyrészt legyen rugalmas és hosszú időn keresztül teljesen változatlan. Másrészt azonban a szóban forgó fajok, illetve fajták generáció intervallumát és a gyorsan változó piaci viszonyokat figyelembe véve az is fontos, hogy úgy adjuk a támogatást, hogy a tenyésztők több éven át biztosan számolhassanak rá. Nem szabad elhamarkodott döntéseket hozni, mert a gyors változtatások nagy kárt tehetnek. A támogatások megszüntetését például nem szabad elhatározni azonnal, ha egy-egy fajta konjunktúrába kerül egy adott évben, hiszen nincs arra garancia, hogy a következő években is hasonlóan kedvező lesz a piaci helyzet. A támogatásnak káros hatása is lehet akkor, ha a fajta tenyésztői és egyesülete az állami szubvencióra támaszkodva elhanyagolják a piacteremtő tevékenységet, amellyel sikeres esetben az állam terheit lehetne csökkenteni.

- Inflációt követő, évről évre ellenőrzött, de emellett több éven át érvényes támogatási rendszerre van tehát szükség. Fontos volna úgy kialakítani a támogatási rendszert, hogy az tegye lehetővé a létszámok növekedését is azokban a fajtákban, amelyek még nem érték el azt a biztosan fenntartható létszámot, ahol már nem fenyeget a rokontenyésztettség növekedése és a drift kedvezőtlen hatása. Nagyon nehéz ugyanis a támogatás változó szakmai szempontjait a költségvetés merev megoldásaival egyeztetni. A szakmai tökéletesség olyan alap létesítését kívánná meg, amely lehetővé tenné ezeknek a pénzeknek a rugalmas változtatását a szakmai igényeknek megfelelően.

- A fajták jellegéhez alkalmazkodó extenzív, hagyományos tartástechnológiai módszerek alkalmazása is fontos feladat. A legtöbb őshonos fajta tartása ugyanis nyáron legelőhöz kötött. Sőt, olyan régi tartási módra is gondolhatunk, mint a makkoltatás. Ennek keretében a különböző tájak ökológiai egyensúlyát szolgáló tartási rendszereket kell kidolgozni. A tájak ökológiai egyensúlya az ott élő növények és állatok létszámán és ezek egyensúlyán múlik Az egész országra ki kell dolgozni, hogy milyen létszámú (vad és/vagy házi) állat kell a különböző területekre ahhoz, hogy ott a megkívánt állapot fennmaradjon. A feladat kidolgozása során gondolni kell arra, hogy milyen faj, milyen fajta való az adott területre, figyelembe véve a természeti adottságokon kívül a népművészeti és más kulturális szempontokat és még az idegenforgalom lehetőségeit is.

- A magyar fajták rokonainak feltérképezése a szomszédos és egyéb országokban tudományosan is érdekes feladatot jelent, amellett megoldása a szomszédos országok kutatóinak együttműködését igényli. Ennek a munkának a keretében szükséges a klasszikus állattenyésztési morfológiai vizsgálat sorozata mellett a modern molekuláris genetika különböző vizsgálatait is felvonultatni.

- Állandó kapcsolatot kell fenntartani a világ azon intézményeivel, amelyek a háziállatfajtákban adott biodiverzitás nyilvántartásával foglalkoznak. Ilyen a FAO római központja, ahol az egész világ, vagy a Hannoveri Állatorvosi Főiskola, ahol az európai háziállatfajták adatait tárolják hozzáférhető formában. Hazánkban ezt a kapcsolatot a FAO és EAAP által kijelölt kapcsolattartó végzi. Ez lehetővé teszi egyrészt, hogy a hazai állatfajtáinkról a változó adatokat állandóan naprakészen tudjuk betáplálni a tároló rendszerbe, másrészt pedig fontos az is, hogy igény szerint tudjunk információt kapni a külföldi adatokból. A nemzetközi együttműködés fóruma a DAGENE (Danubian Countries Alliance for Conservation of Genes in Animal Species) is.

- A történeti kutatások folytatása sem elhanyagolható feladat. Vannak rejtélyes dolgok még a régi háziállatfajtáink múltjában. Elég itt a magyar szürke marha vagy a racka eredetét megemlíteni. Emellett például a cigája hazánkban Cegléden tenyésztett zombori változatának eredetére nézve is csak találgatásaink vannak. Levéltári kutatás és a régészet egyaránt érdekes eredményeket tudna hozni. Ez nem könnyű feladat, mert például a latin "bos" szó egyaránt jelent szarvasmarhát, ökröt, őstulkot, sőt, bivalyt is középkori okleveleinkben.

- A törzskönyvezés fejlett módszereinek bevezetése nem halasztható feladat a régi háziállatfajták fenntartásában is. Az adatok feljegyzése a fajtán belül adott különböző variációk fenntartása miatt rendkívül fontos. Ennek érdekében a multimédia módszerek használata szükséges. Az adatok számítógépen történő feljegyzésén kívül szükséges az állatok képének megőrzése is. Ha szükséges az állat mozgó képét, mozgásának megőrzését is célul tűzhetjük ki (lovak). Ennek megoldására a technikai lehetőségek ma már adottak.

- A fajták elkülönültségére nagyon vigyázni kell. Sokan nagyon félnek a rokontenyésztés káros hatásaitól, emiatt a szükségesnél hamarabb akarnak vérfrissítést végezni. (Elrettentő példa erre a kladrubi lófajta, vagy a magyar szürkébe meggondolatlanul bevitt maremann, amelyet azóta szinte teljesen sikerült kiküszöbölni.) Egyik-másik fajta esetében az idegen elemek kiszűrésére is gondolni kell (pl. a német eredetű lovak kiselejtezése a mezőhegyesi félvérből).

- Az in situ és ex situ módszerek összehangolása nagyon fontos, mert ez elősegíti a populáció génállományának fenntartását a generációintervallum csökkentése révén. A tudomány feladata megfelelő mélyhűtési technika kialakítása, ahol ez még nincs teljesen megoldva (sertés). A mélyhűtött szaporítóanyag mennyiségét (embrió) növelni kell, és a törzskönyvezését meg kell oldani az egyesületek és a mesterséges termékenyítő állomások együttműködésének keretében.

- A megőrzés módszereinek következetes alkalmazása elengedhetetlen, ha azt akarjuk, hogy a genetikai variancia ne csökkenjen a megőrzendő, élve fenntartott állományban. A megszokottnál szűkebb ivararányt kell tartani, rotációs vagy szubpopulációs párosítást kell kidolgozni és betartani, vigyázni kell az immunogenetikai markerek gyakoriságának fenntartására stb.

- A fajtákon belüli variancia (különböző típusok) fenntartása úgy oldható meg, ha nagyon ügyelünk arra, hogy ne tenyésszük, szelektáljuk a populációt egységes irányba, hanem őrizzük meg a különböző ritka változatokat is mégpedig mind a hím, mind a nővonalon. A nehézség abban rejlik, hogy az átlagos, fajtáját nemesíteni akaró állattenyésztő állományának homogenizálására törekszik, a géntartalékok megőrzésének területén viszont szemléletváltozásra van szükség.

- Sok kutató úgy gondolja, hogy a legelt fű összetétele szerepet játszhat a legelőn termelt húsban fellelhető íz-, zamatanyagok és egyéb értékes összetevők kialakításában. Ennek bizonyítása botanikusokat és élelmiszerrel foglalkozó biokémikusokat egyaránt próbára tévő feladat. Pozitív eredmények a marketingben is felhasználható adatokat tudnának szolgáltatni.

- A védett magyar fajtákban vannak még tisztázatlan öröklődési kérdések, amelyek tisztázását kísérleti úton (pl. a racka színöröklése, a magyar szürke szarv alakjának vagy szarvszínének öröklődése stb.) lehetne megoldani, a törzskönyvi adatok pontos, részletes és tudományos feldolgozása mellett.

Az idegenforgalom fokozott bevonása a régi fajták fenntartásának finanszírozásába. Ezen a területen három fontos feladatunk van:

- megoldani, hogy az idegenforgalom bevételeiből fokozottabban támogassa azokat a tenyésztőket, akik fenntartják a vonzóerőt jelentő régi fajtákat,

- vigyázni arra, hogy az idegenforgalmi szolgáltatások maradjanak a jó ízlés és a szakmai megkötöttségek határain belül,

- a falusi turizmus kiterjesztésébe fokozottan vonjuk be a régi magyar háziállatfajtákat is.

Az egyes fajtákról monográfiát kell írni az irodalom és gyakorlati tapasztalatok alapján. El lehet készíteni komoly tudományos igénnyel, és lehet propaganda változatokra is gondolni. A magyar szürke szarvasmarháról már készült egy szakemberek számára írott ilyen kötet (Bodó és mtsai 1994), ezeknek angol nyelvű változata is egyre inkább követelmény (Bodó és mtsai 1996).

Azokat a régi magyar háziállatfajtákat tehát, amelyek a második világháború után ránk maradtak, többé kevésbé változatlan formában megőriztük. Ez a tevékenység a magyar állattenyésztés sikeres eredményei közé tartozik. Vigyázni kell azonban arra, hogy a magánosítás során el ne vesztegessük azokat az értékeket, amelyek még megvannak. Vitathatatlan ugyan, hogy a magántulajdonos a legjobb gazda, de pillanatnyi érdekek, pénz és divat gyorsabban befolyásolják, mint az állami kézben lévő állatállományok kezelőit. A mai piaci viszonyok között is meg kell találni minden egyes állatfajta számára a legjobb megoldást.

IRODALOM

Alderson, G.L.H. (1989): The chance to survive. A.H. Jolly Ltd. Yelvertoft Manor Northamptonshire 143. o.

A magyar szürke marha eredete, the origins of the Hungarian grey cattle (2000) Vitaülés, Bugacpuszta. November 23-24. Magyar Szürke Szarvasmarha Tenyésztők Egyesülete és AMC 95. o.

Audiot, A. (1995): Races d'hier pour l'élevage de demain, INRA edition Paris 229. o.

Ballai A. (2000): A magyar galambfajták. In: Eleven örökség. Szerk. Bodó I. Agroinform. Budapest 88-95. o.

Baltay M. (1989): Die Konservierung des Mangalitza Rassenvarianten. DAGENE Proceedings of the first Workshop. Bugacpuszta. 18 -19. o.

Bixby, D .E. (1991): Rare Breeds International Meets in Hungary. AMBC News. Vol. 8. No.6. The American Minor Breeds Conservancy. 1-3. o.

Bixby, D.E., Christman, C.J., Ehrman C.J., Sponenberg D.P. (1994): Taking Stock The North American Livestock Census. McDonalds and Woodward, Blacksburg Virginia, 182. o.

Bodó I. (1968): A magyar szürke marha küllemének és teljesítményének megítélése. Doktori disszertáció. Gödöllő Agrártudományi Egyetem. Kézirat. 110. o.

Bodó I. (1987): Importance of the type in conservation of genetic resources of domestic animals. 38th Annual Meeting EAAP Lisbon. G.1.15.

Bodó I. (1989): Methods and experiences with in situ preservation of farm animals. FAO Animal Production and Health Paper 80. Roma, 85-102. o.

Bodó I. (1991): A géntartalékok megőrzése az állattenyésztésben. Akadémiai doktori disszertáció. Budapest. Kézirat. 184. o.

Bodó I., Gera I., Koppány G. (1994): A magyar szürke szarvasmarha. A magyar szürke szarvasmarhát Tenyésztők Egyesülete. Budapest. 120. o.

Bodó I., Gera I., Koppány G. (1996): The Hungarian Grey cattle breed. Association of the Hungarian Grey Cattle Breeders, Budapest. 128. o.

Bökönyi S. (1961): Die Haustiere in Ungarn in Mittelalter auf Grund der Knochenfunde. Viezucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa. Budapest. Akadémiai Kiadó, 83-111. o.

Dunka B. (1984): Magyar racka. Hortobágyi Nemzeti Park kiadása 10. o.

Éber E. (1961): A magyar állattenyésztés fejlődése. Közgazdasági és Jogi Kiadó Reprint Agroinform Kiadóház 1996. 540. o.

Ernst J. (2000): A szamár. In: Eleven örökség. Szerk. Bodó I. Agroinform. Budapest 30-33. o.

Festetics A. (2000): Személyes közlés.

Gáspárdy A.., Eszes F., Bodó I., Koppány G., Keszthelyi T., Márton F. (2001): A cigája (berke) juhfajta hazai változatainak alkattani összehasonlító vizsgálata. Állattenyésztés és Takarmányozás 50.1. 33-42. o.

Hankó B. (1952): Magyar házi szarvasmarhánk eredete, Annales Biologicae Universitatum Hungariae Budapest, 215-226. o.

Heck L. (1934): Über die Neuzüchtung des Ur oder Auerochs. Berichte Ins. Ges. zur Erhaltung des Wisents. Bd.3.H. 4. 225-294. o.

Holdas S. (2000): A magyar óriás nyúl, In: Eleven örökség. Szerk. Bodó I. Agroinform. Budapest, 70-71. o.

Jankovics T. (1967): Adatok a magyar szarvasmarha eredetének és hasznosításának kérdéséhez. Agrártörténeti Szemle. 3-4. 420-431. o.

Koppány G. (1991): Összefoglalás. Őshonos és honosult háziállataink genetikai sajátosságai. Budapest. Állatorvostudományi Egyetem, 1-3. o.

Kovács A. (2000): Személyes közlés. Budapest.

Kukovics S. (2000): A magyar kecske. In: Eleven örökség. Szerk. Bodó I. Agroinform. Budapest 66-67. o.

Megyer Cs. (2000): A magyar bivaly. In: Eleven örökség. Szerk. Bodó I. Agroinform. Budapest 36-37. o.

Mihók S. (2000a): A fodrostollú magyar lúd. In: Eleven örökség. Szerk. Bodó I. Agroinform. Budapest 80-81. o.

Mihók S. (2000b): A bronzpulyka. In: Eleven örökség. Szerk. Bodó I. Agroinform. 84-85. o.

Oldenbroek, J. K. (1999): Genebanks and the conservation of farm animal genetic resources DLO Institute for Animal Science and Health. Lelystad, The Netherlands, 119. o.

Ollivier, L., Bodó I., Simon, D. (1994): Current developments in the conservation of domestic animal diversity in Europe Proc. of 5th World Congress on Genetics Applied to Livestock Production Guelf. Vol. 21. 455-461.o.

Radnóczy L. (2000): A mangalica. In: Eleven örökség. Szerk. Bodó I. Agroinform. Budapest, 48-51. o.

Ramsay, K., Harris, L., Kotzé, A. (2000): Landrace breeds: South Africa's Indigenous and Locally developed Farm Animals. Farm Animal Conservation Trust, Pretoria, 112. o.

Sambraus, H.H. (1994): Gefährdete Nutztierrassen. Eugen Ulmer Verlag. Stuttgart, 384. o.

Simon, D.L., Buchenauer D. (1993): Genetic diversity of European livestock breeds. EAAP/Wageningen Pers, 581. o.

Stefler J. (2000): A magyar tarka fajta. In: Eleven örökség. Szerk. Bodó I. Agroinform. Budapest, 44-45. o.

Sterbetz I. (1979): Élő örökségünk, génerózió, génbank. Mg. Kiadó, Budapest, 194. o.

Szalay I. (2000): A magyar tyúkfajták In: Eleven örökség. Szerk. Bodó I. Agroinform. Budapest, 74-77. o.

World Watch List for domestic animal diversity (2000) 3rd edition. FAO Rome, ed. B.D. Scherf. 726. o.


<-- Vissza az 2001/5. szám tartalomjegyzékére