2000/12.

Könyvszemle

PARLAMENTI TÖRTÉNET

A magyar parlament fél évezredes története bővelkedett viharos változásokban. Ezeknek - mondhatni - röpke epizódját ismerteti a kötet. Ez az epizód azonban nemcsak a Horthy-korszak története, hanem a modern kori parlament alakulása szempontjából is figyelmet érdemel és tanulságokat is kínál. A felsőház ugyan mindössze 18 éven át működött, létrehozása azonban visszatérés volt a korábbi parlamenti szerkezethez, és egyidejűleg annak modernizálását, polgárosítását is jelentette.

A hazai országgyűlés kétkamarás formája 1608-ban alakult ki. A két kamara elnevezése, s ami fontosabb, összetétele, funkciója az idők során változott, különösen a 19. század második felében. 1867 után rohamléptekkel haladt előre a polgári Magyarország kiépítése. Ez némileg módosította a képviselőház mellett működött főrendiház tagjainak összetételét, de megmaradt az arisztokrácia és a nagybirtokosok túlsúlya a főrendiházban.

Az Osztrák-Magyar Monarchia és a régi Magyarország összeomlása, az azt követő belpolitikai események a dualista kor parlamentjét is halálra ítélték. 1918 őszén a képviselőház önként kimondta feloszlását, a főrendiház azonban csupán felfüggesztette működését, ilyen módon is kifejezve, hogy a változásokat átmenetieknek tartja, ragaszkodik a jogfolytonossághoz és jövőbeni szerepéhez. Amikor azonban a forradalmak után az új rendszer megkezdte berendezkedését, számos ok miatt csak egykamarás nemzetgyűlést lehetett összehívni.

1920-1926 között Magyarországon egykamarás parlament működött, ami kirívóan eltért az általános európai és a szomszédos országokban bevezetett gyakorlattól. A Bethlen-kormány zárkóztatta fel ehhez a "normához" a magyar parlamentet. Az 1926. évi törvény a nemzetgyűlésből képviselőház és felsőház néven kétkamarás parlamentet teremtett, visszatérítve így az intézményt régi formájához.

Püski a parlament "előtörténetét" vázolva bemutatja azokat a vitákat, érdekütközéseket, amelyek megelőzték a felsőház kialakítását és elfogadását. A vita tárgya nem a felállítás maga, hanem az új ház összetétele és szerepe körül zajlott.

Nagyon tanulságosan összegezi a kötet a felsőház jellemzőit, aminek értékét az európai összehasonlítás emeli. Megállapítja, hogy a felsőház annyiban igazodott az európai trendhez, amennyiben korlátozta az arisztokrácia jelenlétét, növelte az önkormányzatok és érdekképviseletek választottainak számát. A hazai politikai-társadalmi viszonyokból következően a felsőház nem kapott tiszta szenátusi formát, mint általában az európai második házak. Nálunk a közvetlen választás elvét nem alkalmazták. Az egyházak és az arisztokrácia képviseletét teljesen nem számolták fel, viszont szabályokhoz kötve némileg korlátozták. A felsőház felállításakor erős szempont volt, hogy a képviselőház kiszámíthatatlan, netán szélsőséges működésével szemben a felsőház a megbízhatóságot, a szilárd konzervativizmust és ilyen módon a Bethlen által formált rendszer stabilizálását szolgálja. A 20-as évek derekán, amikor a felsőházat felállították, a kormánykörök leginkább egy esetleges baloldali előretöréstől tartottak. Valójában a felsőház a jobb- és szélsőjobboldali törekvéseket csillapító, gátoló szerepet játszott a 30-as évek második felétől.

Püski úttörő munkát végzett a felsőház létrejötte körülményeinek bemutatásával, legnagyobb érdemének mégis azt tartom, hogy túllépett a hagyományos politika-, intézménytörténeti megközelítésen és munkájának nagyobb részét a felsőházi tagok társadalmi összetétele vizsgálatának szentelte. Kiindulási pontja az, hogy a képviselőház tagjai párthovatartozás alapján kerültek be a parlamentbe, míg a felsőház tagjainak esetében ez egyáltalán nem volt szempont, ott egészen más elvek érvényesültek. Hogy ez mit jelentett, azt három időmetszetben (1927, 1934, 1942) elemzi, táblázatba is foglalva (25. o.) adatait. Ezek fölött érdemes elidőzni, mert jól mutatják, meddig terjedt a felsőház modernizálása a főrendi házzal szemben. Megszűnt ugyan az arisztokrácia egyeduralma, a felsőházi tagok ötöde mégis körükből került ki. Igaz, ebben nem birtokuk nagysága játszott szerepet, hanem közéleti szerepük és az, mennyire reprezentálták saját rétegüket. Figyelemre méltó, hogy a nem arisztokrata nagybirtokosok képviselete 1927-től 1942-re felére esett vissza, ami mögött leginkább a zsidóellenes törvények hatását érzékelhetjük. Ezzel szemben az egyházi személyek aránya az 1927. évi 16%-ról 1942-re 21%-ra emelkedett. Szerény mértékben nőtt a tisztviselők, értelmiségiek jelenléte, bővült a kamarák, különböző értelmiségi, tudományos és egyéb intézmények képviselete, viszont nem változott, hogy a parasztságot csak minimális mértékben és egyre csökkenő arányban találjuk a felsőházban. Azt hihetnénk, jobb volt a helyzete az erős és nagy múltú szervezetekkel rendelkező, zömmel urbánus iparosságnak. Noha felsőházi tagjaik számát 1942-re megkétszerezték, még így is csupán 1%-ot tettek ki a második házban.

A tanulságos rétegelemzést Püski a csoportokon belüli különbségek bemutatásával, egyéni portrék megrajzolásával gazdagítja, élővé téve a felsőház képét. Nem kevés figyelmet szentel annak, hogy milyen szerepet játszhatott a felsőház a hazai parlamentáris rendszerben, a politikai küzdelmekben. Alkotmányosan megszabott korlátai - tagjainak összetételén túl - közrejátszottak abban, hogy a napi politikában kevésbé lehetett hatékony, mint a képviselőház. Összetétele és tagjainak kétségtelen konzervativizmusa, mérséklete mégis nehezítette, csekély mértékben visszafogta azokat a törvényeket például, amelyeket a képviselőház fogadott el a zsidóság szerepének korlátozására. Ez az oka annak, hogy a jobb- és szélsőjobboldal egyre hevesebben támadta, egyesek pedig egyenesen a felsőház megszüntetését követelték. Püskinek az egész kötetet jellemző tárgy- és szakszerű előadásából következik, hogy arra is rámutat: a felsőház saját mérséklő nézetei mellett sem tartott ki kellő határozottsággal, tagjai között is erősödött az antiszemitizmus.

A felsőház nagy próbatétele 1944 őszén következett el, amikor október 16-a után tagjainak részbeni letartóztatása és egyéb nyilas intézkedések ellenére, csonkán is hivatalában maradt. Itt jó alkalom kínálkozott volna arra, hogy a szerző összevesse a főrendiház és a felsőház magatartását válságos helyzetben. 1918 őszén - tiltakozva a Károlyi-rendszer demokratizmusa ellen -, a főrendiház felfüggesztette működését. 1944 őszén azonban a felsőház - hasonló módon - nem utasította el a nyilas uralmat. Ezzel - minden egyéb körülménytől függetlenül - megpecsételte saját sorsát.

A parlament története szempontjából 1944/45-ben megismétlődött, ami 1920-ban történt: ismét csak egy kamarával kezdte meg működését. Ismét alkalom lett volna arra, hogy a szerző kitérjen a hasonlóságokra és a lényeges különbségekre. Az utóbbiak kapcsán nem kérdés, hogy az egypárti diktatúra nemcsak a felsőháznak, de magának a parlamentnek sem szánt és nem is adott érdemi szerepet. Továbbá, az eltelt évtizedek során is megmaradt az egyházas parlament, a hatalomváltások ellenére. Így a parlament hazai szerkezete továbbra is eltér az általános európai gyakorlattól, miközben növekvő az igény egy olyan második ház felállítására, amely már semmiképpen nem hasonlít sem a főrendi-, sem a felsőházhoz. (Püski Levente: A magyar felsőház története, 1927-1945. Napvilág Kiadó, Budapest, 2000. 200 o.)

L. Nagy Zsuzsa


<-- Vissza az 2000/12. szám tartalomjegyzékére