2000/12.

Könyvszemle

KITŰNŐ KÖNYV A JUGOSZLÁV PROBLEMATIKÁRÓL

Juhász József, a budapesti egyetem oktatója, aki már publikált egy könyvet 1997-ben a délszláv háborúról, az Aula Kiadó 20. századi sorozatában jelentette meg új munkáját. A kissé nosztalgikus címmel (Volt egyszer egy Jugoszlávia) ellentétben nagyon jó összefoglalást kapunk a 20. századi, azon belül is főképp az 1945 utáni Jugoszlávia történetéről. Rövid bevezetés után, amely a középkori előzményeket követően az újkori jugoszlávizmus kialakulását mutatja be, a könyv öt nagyobb fejezetben tárgyalja a fejleményeket, az első Jugoszláviát 1918-tól, a második világháború korát, a második Jugoszláviát 1945- től, a háború és a felbomlás éveit, és egy rövid áttekintést ad a Dayton utáni államok helyzetéről. Külön rövid fejezetben szól a jugoszláviai magyarok helyzetéről.

A szerző a legteljesebb tárgyilagosságra törekszik, elmondja az eseményeket, azok hátterét is, amennyire ezt ma tudni lehet, az okokat, de kerüli azt, hogy valamelyik résztvevő mellett állást foglaljon. Egy rövid ismertetésbe nem férne bele a könyv megállapításainak összegzése, de néhány igen lényeges mondanivalójának felvázolása talán némi fogalmat adhat a műről.

Juhász József az egyházi kettősséget (nyugati egyház vagy ortodoxia) alapvetőnek tartja, ennek következményei mind a mai napig észrevehetőek. A jugoszláv állam közvetlen előzményeit tárgyalva kimutatja az idevezető utat, a délszláv nemzetek közti kapcsolatok fejlődését, az egyesülés mellett fellépő erőket és az akkor sem ismeretlen konfliktusokat, de hangsúlyozza: a szerbek, horvátok és szlovének egyaránt saját akaratukból léptek be ebbe az államba, tehát volt valamiféle politikai érdekközösség, ami erre vezetett.

Az első Jugoszlávia történetét voltaképpen röviden tárgyalja. Utal az egyre inkább felszínre kerülő ellentétekre, elsősorban persze a szerb-horvát konfliktusra. A szerb politikai elit, amely az államot érdemben irányította, nem volt felkészülve arra, hogy egy soknemzetiségű országot vezessen, amelyen belül társadalmi, kulturális, de akár gazdasági téren is igen sok volt a különbség. Jugoszlávia központosított szerb állam lett, a királyi diktatúra bevezetése (1929) után a centralizáció még nőtt. Az 1939-es szerb-horvát megegyezés, amely Horvátországnak messzemenő autonómiát adott, érdemben nem tudott megvalósulni az állam német lerohanása és ezt követő felosztása miatt.

A háború alatt kétféle ellenállási mozgalom bontakozott ki, az egyik kommunista vezetés alatt (Titóé), a másik a londoni emigráns királyi kormány megbízásából (a partizánok és a csetnikek). Az iszonyatos német megtorlások miatt a csetnikek a véráldozatok elkerülése érdekében mérsékelték mozgalmukat, ez viszont nem tudott lelkesedést kelteni, Tito partizánjai hatékonyabbak voltak, a szövetségesek hamarosan csak őket támogatták. 1943-ban meg is hirdették az új Jugoszlávia mint föderatív állam megalakítását. A felszabadított területeken valójában már ekkor kiépítették az államszocialista szervezetet, rövid 1945-ös koalíciós átmenet után ez valósult meg.

A titói Jugoszlávia az első években nagyon pontosan követte a szovjet mintát, de igyekezett valamiféle távolságot is tartani. Ezért következett be az 1948-as szakítás, utána gazdasági kényszerből a nyugat felé való tájékozódás, majd Tito, Nehru és Nasszer együttműködése révén az el nem kötelezett országok mozgalmának a kiala-kulása. Az 1955-ös jugoszláv-szovjet kibékülés után a kapcsolatok továbbra is hullámzóak voltak, Tito meg tudta tartani különállását. Nyugati kapcsolatai miatt viszont jóval több szabadságot kellett adnia szellemi- kulturális téren, mint a legszabadabb szovjet csatlósoknak, Lengyelországnak és Magyarországnak.

Az 1974-es jugoszláv alkotmány igen nagy önállóságot biztosított az egyes államoknak a szövetségen belül. A macedónoknak már a kezdetektől, de 1961- től már a muzulmánok is külön nemzetiségnek számíthattak. Az ennek ellenére meglévő nemzeti ellentéteket, így az 1970-es évek elejének horvát mozgolódását Titónak még sikerült eltüntetnie. 1980-ban bekövetkezett halála után azonban az ellentétek egyre inkább felszínre kerültek, ezt erősítették a gazdasági nehézségek. 1986-ban a szerb tudományos akadémia már a szerbek háttérbe szorulását panaszolta fel. A szerb nacionalizmust lovagolta meg Slobodan Miloševiæ, először Szerbia, azután Jugoszlávia elnöke (a felbomlás után), de a vele élesen szembenálló ellenzék sem marad el ebben. Vuk Draškoviæ szerint a szerb a legkiemelkedőbb nemzet Bécs és Konstantinápoly közt. 1989 után a nagy változásokból Jugoszlávia sem maradt ki. A horvát Ante Markoviæ, az utolsó jugoszláv miniszterelnök (1989-91) még az államközösség fennmaradását szerette volna elérni, őt nevezték akkor a jugoszláv Gorbacsovnak. A nyugati hatalmak is ezt akarták, de az addigi elit inkább az egyes államokon belül maradt, azokban gondolkodott, hogy megőrizze hatalmát, ami többnyire sikerült is.

A felbomlást, az egyes államok szétválását, az ezzel járó háborúkat, etnikai tisztogatásokat és a külső hatalmak befolyását az eseményekre Juhász József nagyon pontosan regisztrálja és magyarázza. Fontos megállapítása, hogy a térség egyetlen nagyhatalomnak sem tartozott elsőrendű érdeklődési körébe, ezért nem lett a sokféle háborúból újabb világháború, mint 1914-ben a szarajevói merényletből. A rövid szerb-szlovén és a hosszú szerb-horvát háború után következett a boszniai, ami végül is az amerikaiak daytoni diktátumával befejeződött. De a kérdés fennmarad: ha Jugoszlávia nem járható többé, akkor a boszniai megoldás végleges lehet-e? Juhász József szerint, ha a három ottani szereplő közül valamelyik meg tudja nyerni, érdekeltté tudja tenni valamelyik nagyhatalmat, akkor a szétválás itt is végbemehet. Ennek kapcsán megállapítja, hogy a politikai stabilitás szempontjából mindmáig a nemzetállam a legjobb megoldás. Lehet, hogy igaza van, de szerintünk éppen a nemzetállam a legritkább megoldás.

A koszovói háború befejezésével zárja le Juhász József a könyvet. A jugoszláviai magyarokról szólva kiemeli számuk fokozatos csökkenését. Az újvidéki 1942-es vérengzésért és annak 6-15 ezer halottjáért 1944 végén a szerbek bosszút álltak, 20-40 ezer magyart végeztek ki. (A pontos számadat mindmáig ismeretlen.)

A könyv végén adott jegyzetek mintegy fele nemcsak a szakirodalomra hivatkozik, hanem a szöveg egyes megállapításait fejti ki tovább. Ezt követi a legfontosabb gazdasági és etnikai adatok bemutatása jó néhány táblázatban, rövid kronológia a kezdetektől, persze zömmel a 20. századra, a legfontosabb szereplők életrajzi adatai (hol viszonylag részletesen, hol egészen röviden, az előfordulási helyek felsorolásával, de ez persze nem az összes szereplő névmutatója). Nagyon instruktívak és többnyire áttekinthetőek a kötet végén adott térképek. A belső borítókon elöl az 1981-es népszámlálás alapján mutatják be a nemzetiségek elterjedését - ez az egyetlen színes térkép -, a hátsó borítón áttekinthetőbb, de nyilván kevésbé pontos térkép található az 1991-es népszámlálás szerinti nemzetiségi megoszlásról. A bibliográfia a legfontosabb szakirodalmat foglalja össze, különös tekintettel a magyar nyelvű művekre.

Mint már az ismertetés címében is jeleztük, Juhász József könyve kitűnő munka, kiegyensúlyozott, és főképp az utolsó fél évszázad történetét széles perspektívában foglalja össze. Hiteles és könnyen kezelhető áttekintés erről az utóbbi években egyre bonyolultabbá váló történetről. A nem szakember számára is hasznos olvasmány. (Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia. A délszláv állam története. Aula Kiadó, Budapest, 1999, 376 o.)

Niederhauser Emil


<-- Vissza az 2000/12. szám tartalomjegyzékére