2000/12.

A Hortobágy hasznosítása


A Hortobágy sajátos tájképi értékeit, biológiai sokféleségét a hagyományos földhasználati formák - a külterjes állattartás - alakították és őrizték meg. A pásztorkodáshoz kapcsolódik a táj gazdag kultúrtörténeti, néprajzi öröksége is. Első nemzeti parkunk - amely ma a világörökség része is - megőrzésének legnagyobb problémája, hogy a külterjes állattartás gazdaságtalanná vált, a puszta jószág nélkül maradt. Ugyanakkor a gazdaságosabb tartási formák kedvezőtlenül hatnak a tájképi és biológiai értékekre. A puszta jövőjét meghatározó kérdés: hogyan lehet a hagyományos pásztorkodás keretei között a korszerűbb, gazdaságosabb állattartási formákat bevezetni, növelni a legelőn tartott állatállományt, s a legeltetést a természetvédelem szolgálatába állítani.


Történelmi kép

Veress László - Aradi Csaba - Dunka Béla

"Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz
az szegény barom is csak az pásztorra níz"
(népdal)

A Hortobágy név alatt a debreceniek - 1944-ig - azt a nagy összefüggő legelőként és kaszálóként hasznosított 21.275 ha-t kitevő szikes pusztát értették, mely Debrecen Szabad Királyi Város 95.695 ha nagyságú határához tartozott osztatlan közlegelőként. Hortobágyon mint földrajzi kistájon azt Tiszalöktől Dévaványáig terjedő területet értjük, melyet nyugaton a Tisza hordalékkúpja, keleten a Nyírség és a Hajdúság határol, észak-dél irányban a Hortobágy folyó oszt ketté (6). E terület 2300 km2, ebből a Hortobágyi Nemzeti Park (HNP) által felügyelt táj 800 km2. E szikes legelőkön 1944-ig igen sok állatot tartottak, a jobb részeket előbb megkaszálták, majd a széna betakarítása után a sarjút legeltették. Manapság a hazai legelők egyre nagyobb hányada hever parlagon és gazosodik. Hasonló a helyzet Békés, Szolnok, Csongrád és Bács-Kiskun megyék nagy összefüggő szikes legelőin is. E térség jelenlegi természetvédelméről, hajdani és jövőbeli hasznosításáról azért szeretnénk részletes tájékoztatást adni, mert az elmúlt évtizedekben is, de jelenleg is olyan ellentétes elképzelések ütköznek, melyeknek a megszüntetését sürgős feladatnak ítéljük.

1944 előtt Debrecen városnak csekély bevétele származott a hortobágyi legelők hasznosításából, annál több a juh- és szarvasmarha- és lótartó gazdáknak, a város polgárainak, akiknek sajátos állattartása a Hortobágy nélkül el sem volt képzelhető. A szocialista tervgazdálkodás idején - ötletszerűen - a Hortobágyra hol több, hol kevesebb beruházás és támogatás jutott, ezért a gazdaság fejlesztése nem volt sem egyenletes, sem következetes.

Természetvédelmünk nagy jelentőséget tulajdonít a gyepek, legelők védelmének, amit az is bizonyít, hogy két első nemzeti parkunkat - Hortobágyot és Kiskunságot - hazánk pusztáinak, legelőtájainak megőrzésére alapították. Ennek köszönhető, hogy ma hazánkban a 320 ezer hektárnyi védett erdő mellett igen magas - 155 ezer hektárnyi - a védett legelők területe.

A Hortobágy talajtani fejlődését kialakító természeti és emberi hatások

A Hortobágy mai természeti gazdagsága tipikus példája annak, hogy a több évezrede létező és működő hagyományos földhasználati formák milyen fontos szerepet játszhatnak a nagy biológiai változatosságú táj megőrzésében. A hagyományos földhasználati formák tartós fennmaradásának természeti és történeti okait egyaránt ismerjük.

Természeti fejlődését tekintve a Hortobágy az észak-déli lefutású folyók alkalikus kémhatású hordalékkúpján kialakult időszakos ártér. Felszínét az erózió, a folyók munkája formálta szinte tökéletes síksággá a jégkor vége óta. Európa legnagyobb szolonyeces talajú és kontinentális éghajlatú síksága. A legújabb kutatások szerint a Hortobágy szikeseinek kialakulása nem a folyók szabályozásának - mint azt sokáig gondolták - hanem a kőzettani, éghajlati és hidrogeológiai adottságok sajátos kölcsönhatásának következménye.

Az első szikesek már a pleisztocén végén kialakultak a Hortobágy keleti peremén. Ezt a szikesedési folyamatot a pleisztocén és a holocén határán egy újabb követte. Az ásványtani-geokémiai adatok - kiegészülve kvarterpaleontológiai adatokkal - bizonyították, hogy a hortobágyi szikeseket nem emberi civilizáció teremtette; a szikes puszta kialakulása már jóval a történelmi idők, a nagy állattartó kultúrák megjelenése előtt megtörtént.

A kultúrhatások természetesen koronként eltérő mértékű szerepet játszottak a természeti kép fejlődésében. Sajátosságaik alapján a népvándorlások időszaka a honfoglalásig, az Árpád-kor, a tatár-török idők, a török kiűzése utáni időszak, a folyók szabályozása, a modern mezőgazdaság hatásai különülnek el a legmarkánsabban.

A Hortobágy a honfoglalás idején - annak ellenére, hogy a korábban itt élt népességek a pásztorkodás mellett már szántóföldi gazdálkodást is folytattak - természetes tájnak tekinthető. A folyóvölgyek gazdag táplálékforrásai mindig is vonzották a letelepedésre alkalmas helyet kereső embert. Az ember és a természet korai kapcsolatát a szelíd használat jellemezte. A szelíd használat nem károsította a száraz és vizes élőhelyek mozaikjából álló természeti rendszereket, nem csökkentette a biológiai változatosságukat, s nem zavarta meg a rendszer működését meghatározó ökológiai folyamatokat. Az ember a természet javainak, az élővilágnak elhanyagolható részét használta saját céljaira, s élettevékenységével nem károsította környezete minőségét sem.

Az ember felfedezte, hogy az áradások nyomán dús legelők, kaszálók sarjadnak. Megpróbálta az áradások vizét irányítani, a maga javára fordítani. Ezt a már tudatos, irányított használatot nevezzük fokgazdálkodásnak. Az áradásoknak a fokokon kizúduló vizét az árhullám levonulása után nem engedték visszafutni a mederbe, hanem gátakkal útját állva visszatartották a réteken, legelőkön. Az így öntözött területek alkalmasabb részeit szántóként is használták. A fokgazdálkodás a természetes vízjárás adta lehetőségek használatán alapult, nem zavarta meg a táj vízháztartását. A Hortobágyot érintő nagy áradások részben a Dobi-fokon, majd a Veres-nád mocsarain keresztül érték el a pusztát, másrészt Tiszacsege és Tiszafüred közt, Egyeknél léptek ki Hortobágyra, s érintve az Egyek-Pusztakócsi mocsarakat, a Kunkápolnási mocsarat a Zádor folyón keresztül jutottak a Körös-Berettyó vízgyűjtő rendszerbe, s innen vissza a Tiszába.

A Hortobágy mai arculatának kialakulásában döntő szerepe volt a Tisza szabályozásának. Megszűntek a puszta jelentős részét elborító áradások, a folyó nem terített többé termékeny iszapot a felszínre. A folyótól elzárt mocsarak területe gyorsan zsugorodott, de csökkent a rétvilág kiterjedése is. A nátriumsókban gazdag öntéstalajon a kiszáradás és a csapadékvíz okozta időszakos vízborítás másodlagos szikesedési folyamatokat indított el. A Tisza szabályozása után megindult ökológiai változások sorozata még ma sem zárult le, hiszen a késleltetett ökológiai folyamatok még ma is - és valószínű, hogy még hosszú ideig - meghatározó szerepet játszanak a puszta természeti képének átalakulásában. Megváltozott a szikesekre jellemző növénytársulások aránya és összetétele, a legelők fűhozama csökkent.

A gazdálkodó ember gyakran változó súlyú jelenléte különböző degradációs folyamatokat indított el. Régi leírások és a mai botanikai arculat egyaránt bizonyítják, hogy az elpusztult hortobágyi települések (Balmaz, Derzs, Elep, Hort, Máta, Papegyháza, Zám stb.) környékének árvíz nem járta löszfelszíneit az Árpád-korban már szántóként is hasznosították. A szántók helyén a művelés felhagyása után, a természetes gyepesedés, majd a legeltetés következtében, egy fajokban jóval szegényebb, a cickafarkas sziki gyepek és löszlegelők között átmenetet mutató gyepforma alakult ki. Más típusú degradációt okozott a puszta helyenkénti túllegeltetése. Ennek következtében a Hortobágyra jellemző társulások mozaik szerkezete elmosódott, erőteljes - a biológiai változatosság csökkenésével jellemezhető - kiegyenlítettség következett be. A legeltetés teljes hiánya sem kedvez a sziki gyeptársulásoknak; jobb minőségű talajok esetében - a kiindulási állapottól függően - a társulás jelentős átalakulásához és gyomosodásához vezethet. A gyengébb talajadottságú helyeken - ürmös szikes pusztákon - a legeltetés elmaradása nem okoz változást, vagy csak kisebb következményekkel jár. Ezeket a társulásokat - mivel a legeltetés, kezelés elmaradása nem vezet szerkezetük, fajösszetételük átalakulásához - "önfenntartó szikesek"-nek nevezhetjük. A hortobágyi térség növény- és állatvilágáról két kitűnő tanulmány (14, 19) nyújt igen alapos tájékoztatást.

A puszta és a város területének kialakulása és hasznosítása

Debrecen városának birtokosai - később respublica jellegű önigazgatása is - felismerték, hogy a lakosság is igyekszik a népesebb településekre vándorolni, ahol védelmet és megélhetést találhatott. Ezért évszázadokon át tudatosan törekedtek a város területének gyarapítására. E szándék 1282-1618 között részben királyi adományokból, vagy örökös jogon vásárolt birtok révén és végül zálogbirtokok megvásárlásával valósulhatott meg (22, 24). A 14-15. században a korábbi országhatárok széjjelebb tolódtak, megindult a mezővárosok kialakulása. Közöttük található Debrecen is. A jobbágyok szívesebben költöztek a mezővárosokba, de erre esetenként hűbéruraik is utasítást adtak, ezért számos korábbi földművelő falu lakossága megfogyatkozott, puszta birtokká (praedium) változott. Többnyire ez volt jellemző a hortobágyi kistáj hajdani településeire is. A legeltetéses állattartásnak ez volt a fénykora (16).

A törökök kiűzése, és a kuruc-labanc harcok befejeződéséig a város távolabb fekvő területein csak ridegpásztorkodás folyt. Ohatot és Ohat- Telekházát lakták is, békésebb időkben szántottak és gabonát termeltek (18). Télen a méneseket, gulyákat, juhnyájakat a várost északnyugatról délkeletre félkörben körülvevő bellegelőkre hajtották, a kondákat pedig a várostól keletre fekvő kocsányos tölgyesekben makkoltatták (2). Az ezen kívül eső - a várostól nyugatabbra fekvő és szántóként hasznosított - terület egyharmada mindig ugar maradt. E területeket évente mérték ki, minden jószágtartó gazda kapott a löszháton egy nagyobb szántót és a várostól keletre fekvő Erdős-pusztákon egy kisebb kaszálót. A vagyonbiztonság növekedésével a bellegelőkön kívül egyre több jószágot teleltettek az erdők közti kaszálókon, ahol a fák mérsékelték a szelet; kora tavasszal, késő ősszel legeltethettek is, a helyben kaszált széna is rendelkezésre állt. A szántóföldek váltságára 1854-ben, a bellegelők és az erdőspusztai kaszálókéra pedig 1877-ben került sor (14). Az immár magántulajdonba került földeken tanyák és aklos karámok épültek. A Hortobágyon részében kaszált szénát a löszháti tanyákra szállították, a kaszálók partosabb részeit is feltörték, de az ott termelt szénát továbbra is helyben etették fel. A nagy, talpas jászlakban a réti széna mellett bőven állt rendelkezésre kévékbe kötött, kúpokba rakott kukoricaszár, melynek levelei közepes szénaértékűek. A pelyvát, töreket és a szalmát a tengeri közt termelt disznótökkel, takarmányrépával, vagy később cukorgyári nedves répaszelettel ízesítették. A szántóföldön termelt mezőgazdasági melléktermék többsége előbb, az állatok emésztőcsövén keresztül haladó ürülékké alakulva, szalmával és kukorica ízekkel keveredve anaerob erjedés révén szerves trágyává taposva maradt vissza, került alászántásra. Ez feleslegessé tette az ugarolást, lehetővé vált a talajerő teljes értékű szerves anyagokban adagolt visszapótlása. Az erdők vagyonközössége (8906 ha) 1918-ig, a közlegelők vagyonközössége 1944-ig maradt érvényben (19). A városnak 1944-ben 2772 ha szántóterülete volt, ezt kisebb-nagyobb bérletekben hasznosította.

A legelőhasznosítás kialakulása

1683-tól már írásos feljegyzések tanúsítják, hogy a városi elöljáróság fogadta a legeltetésre szánt jószág mellé a pásztorokat (2). A legeltetés Gergely naptól (III. 12.) Mihály napig (XI. 8.) tartott. A 18-19. század fordulójára nagyjából kialakult a pásztorkodás rendje. A juhok a Hortobágy folyó keleti partján legelhettek, de itt kapott legelőt az ökörgulya és később (1904 után) a városi ménes is. A ménesek és gulyák a folyótól nyugatra, a kondák a Kenderátó és Parajos környékén a tiszafüredi határ szomszédságában található mocsaras területeken legelhettek. A sertéseket a tarlókra hazahajtották, az ökrökre és a fias kancákra is szükség volt otthon hordás idején, ezért június közepére kivették a méneket a ménesből. A betanításra váró csikók és tinók adás- vétele is június végére lett időszerű, mert júliusra többnyire kisült a mező, a jószág csak tengődött rajta. Az ekkor üresen maradt legelőkre ráhajthattak a visszamaradott gulyák és ménesek. Ősztől azonban a juhnyájak olcsóbb bárca váltása után a Hortobágy-folyótól nyugatra eső területeken is legelhettek. Többnyire a havazásig ott maradtak, és a "hátukon hozták haza a havat" (2). A város szabályozta a legeltetés megkezdését is. 1882-től a juhokat március 15. után lehetett kihajtani, de február 15. után nem maradhattak. A lovakat és sertéseket április 1-jén, a marhákat április 15-én lehetett kihajtani. Ezeket a pásztorok a csárdánál vették át és hajtották a telkekre (7). A jószág átvételénél ott kellett lennie az állatorvosoknak is, akik a pásztorokkal együtt a beteg (pl. rühes) állat átvételét megtagadhatták. A pusztán a 18. századtól teleltetni már nem lehetett, mert a felázott talajon a jószág kitaposta volna a füvet, károsíthatta a legelőt (3).

A Tisza szabályozásának befejeztével (1858) a Hortobágy vízellátása - ezzel együtt a legelők állateltartó képessége - alaposan megcsappant. A Hortobágyon legelő állatok száma ennek ellenére 1870-ig fokozatosan gyarapodott, ekkor érte el a valóságos állateltartó képességet, mely ekkor 23.000 számos állat körül alakult (1. táblázat). 1891-ben ezer debreceni lakosra 312 szarvasmarha, 166 ló, 1050 juh és 903 sertés, 1 km2-re 15 számosállat jutott (19).

Debrecenben négy nagy állatvásárt tartottak, januárban Antal, áprilisban Szent György, augusztusban Lőrinc és októberben Dénes napján. Az 1878-ban létrehozott Hortobágyi Intéző Bizottság (HIB) javaslatára 1890-től június 20-ra tűzték ki a hortobágyi "hídi vásár" évenként ismétlődő időpontját. A debreceni illetőségű polgároknak ott nem kellett helypénzt fizetniük (2). 1897-ben a Szent György napi vásárra 6000 marhát, 4000 lovat, 50 ezer sertést és 16 ezer juhot hajtottak fel, ennek fele el is kelt (19). A szűz gulyákban és ménesekben külön tartották a növendék üszőket és tinókat, valamint a csikókat. A cifra gulyákba kerültek a hágatásra szánt üszők és tehenek, közéjük kihajtáskor verték a bikákat, akik július végéig fedezhettek (8).

1818-ban a városi elöljáróság olyan határozatot hozott, hogy a debreceni illetőségű lakosoknak is kell fűbért fizetnie. Ez ellen a szegényebbek és a módosabbak teljes egyetértésben tiltakoztak.

1850-től a kormány által jóváhagyott "legeltetési szabályrendelet" szerint kellett fűbért fizetni:

- Minden házzal nem bíró adófizető lakosa a városnak - kivéve a cselédeket, valamint a külvárosi háztulajdonosokat - 5 nagy jószágot, vagy ennek megfelelő 25 db juhot vagy sertést legeltethetnek, de az Ökörföldön nem lehet legeltetni.

- Minden állandóan Debrecenben lakó háztulajdonos, kinek egy nyilasnál (nyilas = 1200 négyszögöl, egy kis magyar hold) kisebb ház utáni földje van 8 nagy jószágot, vagy ennek megfelelő 40 juhot, vagy sertést legeltethet.

- Minden folyamatosan a városban lakó háztulajdonos, kinek egy nyilasnál nagyobb ház utáni földje van, minden nyilas után 8 nagy jószágot, vagy 40 juhot, vagy sertést legeltethet.

- Minden Debrecenben lakó, házzal bíró cserekaszáló birtokos, minden régi boglyás kaszáló után legeltethet 3 nagy jószágot, illetve 15 sertést vagy juhot.

- Minden házzal bíró és állandóan városban lakó tanyaföld birtokos minden nyilas föld után 8 nagy jószágot, illetve 40 sertést vagy juhot legeltethet.

- Bármilyen legyen azonban valakinek a tanyaföldje, vagy cserekaszáló birtoka, 184 db nagyjószágnál, vagy ennek megfelelő 920 juhnál vagy sertésnél többet nem leheltethet.

Debrecen városa az osztatlan közlegelőinek hasznosításában más városoknak is példaképpen szolgálhatott. Ebben döntő szerepet játszott, hogy a hasznosítható terület közel 30%-a osztatlan közös legelő volt.

A HIB tagjai a város választott gazdasági tanácsnoka, 7 marhatartó gazda, 1 a juhnyájakat, 1 a kondákat felügyelő gazda és a Hortobágyon lakó, az egész hortobágyi legeltetést felügyelő mátai biztos és a hortobágyi állatorvos. Mindkettő a város gazdasági tanácsnokának alárendeltjei. 1878-tól második állatorvosi állást is létesítettek, 1887-ben Mátán téglából kórodát építettek és gyógyszertárat szereltek fel, ebben 40 féle gyógyszert tartottak (8).

Az Intéző bizottság feladata volt:

- elkészíteni egy új legeltetési szabályrendeletet, melynek tartalmaznia kell a legeltetés rendjét, tenyésztési szabályokat, pásztorok jogait és kötelességeit. Ezt 1879-től érvényesítették is.

- a legeltetési rend meghatározása, gulyák, ménesek, nyájak járásának pontos kijelölése. (A határon húztak egy barázdát, mely hosszú évekig látható volt),

- pásztorok fogadása,

- közkutak létesítése és fenntartása,

- a fedező mének, bikák kiválasztása,

- a nyájankénti felügyelő gazdák kijelölése és feladatának leírása, minden gulyára, ménesre vonatkozóan,

- a legeltetéssel kapcsolatos viták eldöntése.

Eleinte a város rendőrségének kapitánya felügyelte a pusztán lakó és a pásztorokat felügyelő mezőrendőröket. A 19. század közepétől a 6 mezőrendőrt a mátai biztos felügyeli. A mezőrendőrök ellenőrzik a nekik kiosztott legelő területen a pásztorok legeltetését. Egyik pásztor nyája sem bitangolhatott a másik pásztor járására. Ők jelölték ki a kaszálásra alkalmas területet, melyet csak részesben kaszált széna részelése és elszállítása után legeltethettek. Az első világháború után egyre szigorúbban követelték meg a szamártövis, szerbtövis és a tövises iglice irtását is. A HIB 1879-től joggal követelhette, hogy a rováspálcák helyett a számadó egy naplóban tartsa nyilván a reá bízott állatokat, naprakészen vezesse a szaporulatot és a kieséseket - vagyis írni, olvasni tudó embernek kellett lennie (3).

1876-ban megalakult a Debreceni Juhtartó Gazdák Egyesülete. Előbb nyíró hodályt, gyapjúmosót építettek, majd közös törzsnyájat alapítottak, melyet 1921- ben törzskönyvi ellenőrzésbe vettek. A csárda mögött 1924-ben sajtgyárat létesítettek. Ez időtől kezdődően a juhászbojtárok szamárkordéval szállították a sajtházhoz a kifejt juhtejet és az ott elkészített sajtokat szakszerűen érlelték, igényesen csomagolták. Hasonlóképpen létrehozták a Szarvasmarha és Lótenyésztő Egyesületeket is. 1923-ban 40 debreceni gazda összefogásával megalapították a Debrecen-Hortobágyi Magyar Tenyészbika Telepet Kisálomzugban. A törzskönyvi ellenőrzésbe vett magyar szürke teheneket 50-es gulyákba osztották és a városi tulajdonban levő legjobb bikákat az előzetes párosítás alapján ide sorolták. A jobbaknak ítélt bikaborjaikat Kisálomzugban nevelték fel, és 3 éves korban igen élénk országos érdeklődés közepette árverezték el. A bikatelephez 500 ha legelő és kaszáló, 132 ha szántó tartozott. A sajtgyár is, a bikatelep is a fellendülőben lévő mezőgazdasági szövetkezeti mozgalom egy-egy sajátos helyi kezdeményezésének tekinthető.

1944-ig a cifra gulyákban kizárólag a város tulajdonában lévő magyar szürke bikák fedeztek, a városi csordákhoz 1921 után magyartarka bikákat vásároltak. 1927-ben a város határában található 14 110 szarvasmarha 58,6%-a már magyartarka fajtajellegű volt (18). A bikák, mének éves tartásáról ugyancsak a gazdasági ügyosztály gondoskodott. 1874-ben Debrecenben állami méntelepet alapítottak. Ettől kezdve a város saját tulajdonú ménállományát fokozatosan leépítette. 1895-től két kitűnő - szásztelki és szatmártelki - cifra ménesben kezdetét vette a kézből hágatás. A város a mének és a méneskari katonák részére is téglaépületet építetett; a legjobb állami nóniusz méneket osztották be ezekre a fedeztető állomásokra.

A HIB tagjai egyúttal a városi Törvényhatósági Bizottságnak is tagjai voltak. Ők is és az egyes nyájakat felügyelő gazdák is javadalmazás nélkül, társadalmi munkában látták el a feladatukat. A város alkalmazásában álló gazdasági tanácsnokot a TB választotta meg. Ő, a mátai biztos, az állatorvosok és a mezőrendőrök a várostól havi javadalmazásban részesültek.

A jószágok itatásához eleinte ásott gémeskutakat használtak. Ezeket egy 1880-ban vásárolt motoros szivattyúval a legeltetés megkezdése előtt évente kiszivattyúzták, kitakarították és oltott mésszel fertőtlenítették. A 19-20. század fordulóján előfordult, hogy a nyári szárazság idején a kutak vize kiapadt. Ezért ezekbe a kutakba belefúrattak, illetve több helyen (Pentezug, Máta, Faluvéghalma stb.) artézi kutakat fúrattak, mert számos ásott kút vize keserű volt és hashajtó hatású (Elep, Keserűerdő).

A városi törzsménes és törzsgulya alapítása

1771-ben több korábbi sikertelen próbálkozás után a város saját tulajdonú ménest alapított, melyet 1861-től törzskönyveztek is. 1886-ban Kozma Ferencet, az FM lótenyésztési osztályának vezetőjét kérték fel a tenyésztendő fajta kiválasztására. A bemutatott 73 kancából csupán 40-et minősített a megjelölt tenyészcélra alkalmasnak (9). Még ebben az évben a mezőhegyesi ménesből megvásárolta a 498 Nonius XXIX-6 hároméves mént, mely 23 éven át 243 csikót nemzett, ebből 55 kancát állítottak tenyésztésbe. A kancalétszámot 50-ben szabták meg és elkötelezték magukat a nóniusz fajta tenyésztése mellett. Ez a mén alapozta meg a ménes későbbi hírnevét. A lótenyésztés fellendítése érdekében Délvidékről származó Markovics Gyulát fogadták fel ménesmesternek. A városi ménes 1944-re az FM vezetőinek teljes elismerését vívta ki. Elsőként adott Mezőhegyesnek olyan nóniusz fajtájú törzsméneket, melyeket nem Mezőhegyesen tenyésztettek. Ezért 1944-ben a városi méneshez osztották be a két legjobb tenyészértékűnek tartott mezőhegyesi törzsmént (Nonius II, Nonius VIII). A városi egyezséges ménes 1934-44 közt az 50 kanca után évente 13-15 hároméves mén csikót adott el az államnak, ezen kívül még esetenként Bulgáriába és Törökországba is vittek méncsikókat.

1880-ban a HIB a Mezőhegyesi Ménesbirtokról és a zsombolyai Csekonics uradalomból 2 magyar szürke bikát és 50 előhasi üszőt vásárolt. Ezekből alapították a város törzsgulyáját, mely később 100 tehénből állt. A gazdák és a város vezetői között parázs vita keletkezett, hogy a civitásé, vagy a városé a gulya. Végül a gulyát is, miként a ménest, a gazdasági ügyosztály, illetve annak tanácsnoka felügyelte és nem a HIB. A két világháború között a gulyát is és a ménest is az ország legértékesebb törzstenyészetei között tartották számon.

A városnak 1944-ig számos gazdaság került a birtokába, de ezeket bérbe adta. Az epreskerti kaszálót, ahol korábban a városi ménes telelt, 1935-ben katonai célokra (repülőtérnek) kisajátították. Az így kapott összegből Mátán ménesistállót és szolgálati lakásokat építtettek.

Fásítás

A Törvényhatósági Bizottság is és a Hortobágyi Intéző Bizottság is 1880. óta folyamatosan szorgalmazta az állások és a pásztorkunyhók közelében a magasabb fekvésű jobb talajokon 3-2,88 ha nagyságú remízek (négyzetesen kialakított erdők) telepítését. E telepítések műszaki irányítója a két világháború közötti időben Tikos Béla erdőmérnök volt. Az erdőket olyan fafajokból telepítették, melyek a szikes talajon is képesek voltak élni és növekedni. Az első remízeket a városi ménes, a szásztelki és szatmártelki ménes, valamint a macskatelki ötvenes gulyák járására telepítették (Keserű erdő).

Ecsedi István az utak és csatornapartok fásítását is szorgalmazta. A VTB elé terjesztették az újabb hortobágyi fásítás programját, melyet 1927 év végén el is fogadtak. A hortobágyi szárnyékerdők tehát újabb 23 ha-ral gyarapodtak. A háború végéig az Ohati erdővel (31 ha) együtt az erdősített terület 73 ha-ra növekedett. A halastói gazdaság területén - ugyancsak a töltéseken - fasorokat létesítettek. Az erdők a delelő állatoknak árnyékot adtak, felfogták a szelet, a pásztorok tüzelőszükségletét is fedezhették. Ahol remízeket létesítettek, ott joggal tilthatták az "árva ganéj" tüzelését.

Javaslatok a puszta jövedelmezőbb hasznosítására

A városi elöljárók és a gazdák között a 19. század elejéig teljes volt az egyetértés az osztatlan erdők és legelők hasznosításában. A városi elöljáróság és a polgárság a jószágállomány növelését ugyancsak közös érdeknek tekintette. A város számos közérdekű építményének megvalósításához azonban egyre több bevételre volt szüksége. Ezért kellett utóbb a közlegelőre hajtott állatok után fűbért szednie. Ebből a város és a gazdák között egyre erősödő érdekellentét alakult ki. A hortobágyi legeltetésből 1857-ben 20 ezer, 1858-ban 27 ezer, az 1859. évtől kezdve 42 ezer koronára emelkedett a város jövedelme, jóllehet ekkor még a Bellegelőkre járó jószágok - portánként 6 tehén, 10 sertés, 20 juh - után a polgároknak még csak fűbért sem kellett fizetniük (14). A városnak a 24 170 ha-t kitevő pusztáiból az állami adók és a folyamszabályozási hozzájárulás után 1910-ben ha-onként 1,74 korona volt a jövedelme (1). Egy későbbi becslés szerint 1927-ben is csupán 2,6 pengőre volt tehető a hortobágyi legelők hektáronkénti tiszta jövedelme (10).

A városi elöljáróság a hortobágyi közbirtokokból származó jövedelemének gyarapítását szorgalmazva 1902-ben 5755 ha közlegelő feltörését, bérgazdaságok létesítését indítványozta. A Debreceni Gazdasági Egyesületbe tömörült cíviseket korábban az erdőspusztai kaszálók megváltása már alaposan felpaprikázta, a legelők feltörése csak újabb olaj volt a tűzre. 1898-ban beperelték a várost (18). A város határában szántókat birtokló gazdák azt követelték, hogy vagyonuk arányában osszák fel - tehát magánosítsák - a hortobágyi közlegelőket is. Rickl Antal 182 gazdatársa nevében - akikkel közbirtokosság alapítására szánta magát - 8 millió korona vételárat ajánlott fel. A város választott vezetőinek azonban több józan esze volt. Megindokolták, hogy a közlegelők városi irányítása jobban szolgálja a város mezőgazdasági foglalkozásból élő összes polgárának érdekeit. A pert 1918-ban meg is nyerték (18). A közös erdőket is ezután adták az Állami Erdészetnek bérbe. A Hortobágyból azonban - Magoss György akkori főügyész bölcs tanácsára - csupán mintegy 2878 ha legelő feltörése mellett döntöttek. E területeken - Belső Ohat, Ohat Telekháza, Nagyálomzug, Vajdalapos - újabb bérgazdaságokat létesítettek, amelyek működésének köszönhetően a bevétel jelentősen növekedett.

1905-ben Kövendy Domokos, a város Törvényhatósági Bizottságának tagja, egy valóban magasröptű hasznosítási tervvel állt elő. A Hortobágy folyó nyugati partján levő legelőket - 16.100 ha-t - javasolt feltörésre. Ebből 3450 ha-t 11,5 ha-os kisbérlők részére javasolt kialakítani, további 3450 ha-at pedig 288-575 ha-os bérgazdaságok létesítésére szánt. További 6900 ha-at egy részvénytársaságnak kellett volna kibérelnie 60 esztendőre. A tervben szerepelt a legelők és szántók öntézése és ipari növények termesztése, sőt szorgalmazta az ipari növények feldolgozó iparának hortobágyi telepítését is. A város e "délibábos" tervét Békessy László jószágigazgatóval (4) bíráltatta felül. Végül is a TB-ban szép számmal résztvevő állattartó gazdák leszavazták. Nem bíztak benne, hogy a megtartásra szánt legelők a debreceni polgárok legelőre járó jószágainak eltartását képesek lennének fedezni. 1910-ben a Hortobágyon legelő jószágoknak 862 tulajdonosa volt, de az állomány túlnyomó többségét 120 gazda birtokolta (1).

A város vezetése eredeti szándékát fel nem adva, 1924-ben Bíró János nyugalmazott miniszteri tanácsost kérte fel újabb hasznosítási terv készítésére. Ő - miután feljárta a Hortobágyot - a legelőket négy minőségi osztályba sorolta; 16% jó, 30% közepes, 23% gyenge, 31% silány. (A terület 54%-a tehát többnyire csak juhok legeltetésére tűnt alkalmasnak!) Rávilágított, hogy e legelők feltörése után nehéz olyan szántóföldi táblák kialakítása, melynek azonos lenne a talaj minősége. Ezért véleménye szerint feltörésük, szántóföldi gazdaságok kialakítása nem ígérkezik egyszerű feladatnak. Bíró a legelőkerületek kialakítása mellett tört pálcát. Egy-egy kerület részére a legelők öntözését és az aszályos időkben ott szántóföldön termelt takarmányok kiegészítő etetését javasolta. A megvalósítás azonban ismét elmaradt.

1942-ben a város belső ohati bérgazdaság szerződését nem hosszabbította meg, hanem az FM (Battha Pál államtitkár) javaslatát elfogadva, a Ménesbirtokok Igazgatóságának adta bérbe. Ott nóniusz egyezséges ménest, magyar szürke törzsgulyát, mangalica és magyar racka törzstenyészeteket terveztek létesíteni, hogy a többi ménesbirtokon (Bábolna, Kisbér, Mezőhegyes) korszerűbb állatfajták tenyésztésére térhessenek át. Még kisebb, de tömegesebb arab lóállományt is oda akartak telepíteni, hogy a szikes talaj és a kontinentális éghajlat kedvező hatását e lófajta szervezeti szilárdságának fokozására használják. Erre azonban sajnos a háborús események miatt már nem kerülhetett sor.

Öntözési tervek

1716-ban ásták ki az Árkus csatornát, hogy a tiszai áradások felesleges vizének az elvezetését elősegítsék. Hortobágy puszta öntözésének ügyével a Debreceni Gazdasági Egyesület választmánya első ízben Váczy János elnökletével 1894. szeptember 23-án foglalkozott. A földművelésügyi miniszter megbízása alapján Hortobágy öntözésének terve 1898-ban elkészült. A 23 ezer ha legelőből 75% került volna öntözésre (6). Ez a nagyarányú terv sem valósult meg. Ezért 1902-ben Jármy Tamás mérnök 115-175 ha-os minta öntözőtelep kialakítására tett javaslatot, öntözéssel és lecsapolással a szikes talajból remélte a káros sók kimosását. A város vezetése a tervet kevésnek találta, helyette 1725 ha kaszáló öntözését terveztette. 1911-ben 'Sigmond Elek műegyetemi tanár adott szakvéleményt az öntözésre kijelölt területről és megállapította, hogy a Zoltán- fenék - magas sótartalma alapján - csak halastó létesítésére alkalmas. 1911. júliusára elkészült az öntözésre kerülő terület tanulmányterve, de már csak 1725 ha-ra. A Csúnyaföldet jelölték ki erre a célra. Az 1900-as évek elején több öntözéssel foglalkozó terv is született, de egyiket sem valósították meg (6).

1912-ben Kovács József gazdasági akadémiai tanár a szikes területeken újra halastavak létesítését szorgalmazta. Végül is a halastavak építési tervét elfogadták, és az igen gyenge szikes területeken 1913-ban halastavak építése mellett döntöttek. Az első világháború alatt nehéz körülmények között orosz hadifoglyok építették a hortobágyi "Öreg tavak"-at. Az országban először készült olyan tógazdaság, ahol körgátak kialakításával létesítettek tavat. A város korábbi elvi álláspontja szerint az újonnan létesített tógazdaságot is 1921-ben bérbe adta (12). A Bethlen-kormány az Alföld öntözésére és vízi utak létesítésére 15-éves tervet készített. Az 1929. III. tc.-ben erre a célra 57 millió pengőt irányoztak elő. E terv részeként az Alsószabolcsi Tisza Ármentesítő Társulat egy olyan javaslattal állt elő, hogy a felduzzasztott Hortobágy folyó medrének vizéből télen és kora tavasszal, a fűhozam növelésére árasszák el a folyó nyugati partján elterülő 3450-4600 ha-nyi legelőt (6). Az áradások után legeltetés idejére fokozatosan visszavezették volna a vizet, ami a Berettyó tehermentesítését is megoldotta volna. Ez lényegében az eredeti fokgazdálkodás egy korszerűbb, gyakorlatiasabb formájának ígérkezett. A tervet Vásáry István polgármester is támogatta, 1933-ban a városi közgyűlés meg is szavazta. 1934-ben Vásáryt lemondatták, Vay László főispán és Kölcsey Sándor (a város nyakára ültetett új polgármester) a TB által már korábban megszavazott tervet meghiúsította és a Magyar Kir. Öntözésügyi Hivataltól 20 ezer pengőért újabb tanulmányt rendeltek. Elkészült egy, a folyótól keletre fekvő - Borsóson létesítendő - 1200 kh-as víztározóra vonatkozó terv. Ez ellen a gazdák, köztük az ellenzékbe szorult Vásáry is hevesen tiltakozott, mert egyrészt az értékesebb legelők öntözését ez az újabb terv elejtette, csupán az ökrök és a juhok legelőit kisebbítette volna, másrészt a korábbi terv 100.000 pengős tervköltségei is kárba vesztek (23). A tárgyalások újabb lendületet kaptak 1935- ben, amikor Kállay Miklós lett a Hivatal elnöke. Végül is 1939-re elkészült a Hortobágy folyó duzzasztóműve és a 173 ha-os víztározó, melyet 690 ha-nyi terület öntözésére elegendőnek ítéltek. Borsóson 1942-ben felépült az öntözéses kísérleti gazdaság majorja, költségét Kállay nagyvonalú döntése alapján a bérbe vevő fizette. A város 12 évre 772 ha újabb területet adott bérbe. A terület helye és hasznosítása szerint:

  Máta Borsós
Szántó 34,9 48,8
Rét 12,1 7,8
Gyümölcsös   3,7
Út, árok, csatorna 21,5  
Víztározó   177,6
FANET   13,8
Összesen: 68,5 251,7

Mindkét fél kellő bölcsességgel csupán 80 ha szántóföld és 477 ha ősgyep öntözését tervezte Borsóson és Máta mögött. Az öntözésnek a talaj szerkezetére gyakorolt hatását és a káros sótartalom változásának vizsgálatát a Pallagi Mg. Akadémia professzora Arany Sándor vállalta.

***

A város tehát a keletre fekvő nyírségi tájhoz tartozó homokos határát, a hajdúsági löszhátat és a Hortobágyot egy ökológiai egységben, egészséges egymásra utaltságban (szimbiózisban) őrizte meg 1944-ig. Ennek az évszázadok során kialakított igen külterjes gyephasznosításnak, mely ennek ellenére igen gazdaságos állati termék előállításnak bizonyult, vetett véget a második világháború.

IRODALOM

1. Balkányi B. (1911) A Hortobágy hasznosítása. Huszadik Század. 134- 150.

2. Balogh I. (1943) A hortobágyi pásztorkodás történeti múltja. Néprajzi Múzeum Értesítője, Budapest, 35.2. 97-102.

3. Balogh I. (1958) Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII-XIX. Században Ethnológia 69. 4, 537-566.

4. Békessy L. (1905) Hortobágy hasznosítása. DGL. 24. Sz. 1-7.

5. Biró J. (1926) A Hortobágy puszta jobb hasznosítása. Köztelek 46. III. 18. 18-26. Debrecen, Városi Nyomda.

6. Dunka S. (1996) Hortobágyi medence régi vizei és a tógazdálkodás. Budapesti Vízügyi Múzeum, Vízügyi Tört. Füzetek 14. Sz. Budapest, Római Kiadó és Nyomdaipari Bt.

7. Ecsedi I. (1914) A Hortobágy puszta és élete. Debrecen, Városi Nyomda.

8. Ecsedi I. (1931) A Hortobágyi Intéző Bizottság története. Debrecen, Városi Nyomda

9. Hetey S. Gy. (1984) Debrecen Város törzsménesének története 1944-ig Alföldi Nyomda, Debrecen.

10. Kaán K. (1927) A magyar alföld, Budapest, MTA Kiadó

11. Kakuk T. (1972) in Horváth Z. - Hacsek B. (1972) Takarmányártalmak, hiánybetegségek. Mezőgazdasági Kiadó Bp. 153-158.

12. Kenessey B. (1933) Vízgazdálkodás a mezőgazdasági termelésben. Földműv. Miniszter Kiadványai, Pátria Nyomda, Budapest.

13. Kövendy D. (1905) A Hortobágy hasznosítása. Debrecen, Városi Nyomda.

Magoss Gy. (1904) Tiszti főügyészi jelentés Hortobágy tulajdonjogának kérdésében. Törvényhatósági Bizottsági előterjesztés Városi Levéltár, 19 o.

Mahunka S. (1981) The fauna of the Hortobágy National Park. Vol. I. II. (1983) Akadémiai Kiadó, Budapest.

Módy Gy. (2000) Személyes közlés.

Rácz L. (1910) Hortobágy és Debrecen Szabad Királyi Város állattenyésztése DKK 10. 155-163.

Surányi B. (1988) Hortobágy hasznosításának kérdése a XIX-XX. században. A Debreceni Déri Múzeum évkönyve 1987. 97-127.

Szakácsi J. (1958) A Hortobágy múltja és jövője. MAE vitaindító előadás kézirata HNP irattár.

Szalay S. - Sámsoni Z. - El-Hyatemy Y. (1978) Investigations into micrometrient deficiency of plants on the pasture lands of the Hortobágy heath. Acta Agr. Sci. Hung. Tom. 27. No1/2 17-23.

Szujkó - Lacza J. - Fekete G. - Kováts D. - Szabó L. - Siroki Z. (1982) The vascular plants of the Hortobágy National Park. (in Matskási I.: Natural History of the National Parks of Hungary.) Budapest, Akadémiai Kiadó 105- 169.

Szűcs I. (1871) Debrecen Szabad Királyi Város történelme. Telegdi L. bizománya 16. 1104.

Veress G. (1999) Vásáry István politikai pályája. Csokonai Kiadó, Debrecen.

Zoltai L. (1916) Debrecen Szabad Királyi Város határának kialakulása, birtokainak megszerzése. Debreceni Képes Kalendárium, Városi Nyomda.


A Hortobágy önállósítása

Veress László - Aradi Csaba - Dunka Béla

1944 őszén a Hortobágyon hagyott legelő jószágokat - de a tanyákon lévőket is - a Vörös Hadsereg jogos hadizsákmánynak tekintette, s elhajtotta. A puszta jószág nélkül maradt. Korábban a Város Tanácsa a város választott vezetőségéből és az ugyancsak választott Törvényhatósági Bizottság (TB) tagjaiból állt. Ezúttal azonban a sebtében létrehozott pártok delegálták az új TB-tagokat. 1947. VIII. 7-én hozták utólag tudomásukra, hogy 1946. január 1- jétől 1947. december 31-ig a Hortobágyot a Jóvátételi Hivatal vette bérbe.1 Lónyay László, az FM Állattenyésztési Főosztály vezetője a belsőohati bérgazdaságból, a mátai központból és a borsósi bérgazdaságból 1948. január 1- jétől állattenyésztő állami gazdaságot szervezett. A Hortobágyot ez időtől az állam 1999. december 31-ig - 51 évre - bérbe vette. A bérleti szerződésből idézve: "Debrecen város, ill. gazdaközönsége, mivel a város tulajdonában lévő törzstenyészetek megsemmisültek,2 a város gazdaközönsége pedig állománya nagy részét elvesztette, így a Hortobágyot megfelelően hasznosítani nem tudja, ezért haszonbérbe adja Hortobágy pusztának a tulajdonát képező mintegy 24 170 ha területet. A haszonbérlő ott belterjes, öntözött legelő- és rétgazdálkodás bevezetésével az ország lecsökkent állományának mennyiségi és minőségi feljavítása érdekében mintaszerű állattenyésztési gazdaságot létesítsen." Hortobágyot tehát elvették Debrecentől, s ezt az állapotot az 1949-ben bekövetkező államosítás törvényesítette. A város új vezetőinek ez nem okozott gondot, e lépés város lakosaira háruló hátrányát felmérni is képtelenek voltak. Lónyay elképzelései szerint Hortobágyból egy nagy észak-tiszántúli állatnemesítő központnak kellett volna kialakulnia.

Az FM 1942-ben megfogalmazott és 1948-ban továbbfejlesztett elképzelései a Hortobágyról még illeszthetők lettek volna a korábbi - az egész debreceni határ hasznosítására érvényes - célkitűzésekkel.

A szakadatlan szervezések időszaka

Ohat 1946-tól ismét állattenyésztő állami gazdaságként működött, 1948- tól bővült Mátával és a Borsósi Öntözéses Kísérleti Gazdasággal. Ehhez csatolták még a balmazújvárosi határból Kónyát, Árpádhalmot és Hortot. 1949 tavaszán a gazdaságot átkeresztelték nemzeti vállalattá. Nagy lendülettel kezdtek a gyepek feltöréséhez és a magyar nagybirtok jóval korábban kialakult és jól bevált gyakorlata alapján újabb kerületeket hoztak létre3. Az új agronómusi kart egyrészt a kerület vezetői, másrészt egy központi - részterületekre és munkakörökre tagolt - jószágigazgatóság alkotta. Számos jó képességű és jó képzettségű, később országos hírt szerzett ember került ki közülük. A többnyire más területeken gyakorlatot szerzett volt gazdatiszteknek komoly gondot okozott, hogy az új gazdaságnak nem volt elegendő úthálózata, szolgálati lakása és idénymunkások elhelyezésére alkalmas szállása, a gépek és termények tárolásához szükséges fedett hely. Helyismeret híján nem volt könnyű olyan szántóföldi táblatömbök kialakítása, melyet kisebb-nagyobb szikfoltok ne tarkítottak volna, melyeket egyidőben művelni sem lehetett, így ezek többnyire nem is teremtek. A Hortobágy folyó nyugati partján elterülő kitűnő legelők szerencsére feltöretlenül maradtak. Az öntözésre főként a folyó keleti partján rendezkedtek be Borsóson és Kónyán - a nyugati parton csupán Szásztelek - Árkus - Faluvéghalma közötti és a mátai szántóföldi táblákon. 1948/49-ben volt az első, majd 1953/54-ben a második még nagyobb rizstelep-építési hullám. Összesen mintegy 7480 ha-nyi területet rendeztek be a rizstermelésre (17, 21).

1949 őszétől kettévált a szakmai és politikai vezetés. 1950 őszén a korábbi nemzeti vállalatot átkeresztelték ismét állami gazdasággá, és mint önálló központot (Mezőhegyessel és Bábolnával együtt) visszacsatolták az Állami Gazdaságok Főigazgatósága alá. Nem sokkal ezután kezdetét vette az "Erdei-féle vészkorszak", egy bűnvádi vizsgálat. Számos agronómust kihallgattak, majd letartóztattak, másokat pedig elbocsátottak. 1951 őszén a gazdaságokat trösztösítették, és a tröszt központját teljesen indokolatlanul Debrecenbe telepítették, a korábbi kerületeket önállósították. Ohatot, mivel oda nem vittek kitelepítetteket, a Törzsállattenyésztő Állami Gazdaságok Igazgatóságához csatolták. Alapítólevelében a magyar szürke marha, nóniusz lófajta, a szőke mangalica és a magyar racka fehér és fekete fajtaváltozatainak fenntartó nemesítésén túl a magyar fehér tyúkfajta nemesítését is feladatául kapta. 1953 őszén a tröszt megszűnt, az immár önállósított gazdaságokat az Észak-tiszántúli Á. G. Igazgatóságába olvasztották be. 1957-ben ugyanezeket a gazdaságokat a Hajdú-Bihari Á. G. Igazgatóság felügyelete alá helyezték Ohattal együtt. 1958- ban újra létrehozták a Hortobágyi Á.G.-ot, melyhez előbb hozzácsatolták az addig önálló Hortobágy-Halastói, majd a Tiszafüred-kócsi Állami Gazdaságot. A gazdaság szántóterülete 13 176 ha-ra, a rét és legelőterülete 20 720 ha-ra nőtt. (22)

Az állami gazdaságokban az 50-es évek végén újabb mozgalom vette kezdetét. A hortobágyi vezetés egyik fele lelkesen vállalta 1960-ban az új szervezeti forma kidolgozását és alkalmazását, másik fele ez ellen nem mert tiltakozni. Az 1961-ben bevezetett központosított - ágazatvezetők által irányított - gazdálkodás fölött a szervezetlenség lett úrrá, 1961/1963-ban a terven felüli veszteség elérte a 40-50 millió forintot (17). E szervezési kísérlet teljes fiaskójáról, a kétkezi dolgozók és családjaik egyre súlyosabb szociális gondjairól - egy 1956 után büntetésből odahelyezett - pedagógusnak több tanulmánya jelent meg (21). E tanulmányokra valóban jellemző volt a segítő szándék és a mély együttérzés. Újraolvasva stílusát is igen igényesnek ítéljük. A gazdaság vezetése sajtóvitát szorgalmazott, melyet a Valóság akkori főszerkesztője, Hegedűs András vezetett. A gazdaság vezetői igyekezetek a tanulmány szerzőjének néhány tévedését kipellengérezni, minden igaz és valóban szomorú megállapítását szemrebbenés nélkül meghazudtolni. Még Hegedűs Andrást - az állami gazdaságok hajdani miniszterét - is leváltatták a Valóság főszerkesztői tisztjéből. A gazdaság politikai vezetői a naponta ingázók és a helyben lakó családok napi gondjai iránt sem mutattak túlságosan nagy érdeklődést. 1964-ben a régi kerületi rendszert visszaállították.

A hatvanas évek végén kezdetét vette a baromfi ágazatok jelentős fejlesztése. A pecsenye csirke előállítása mellett rátértek a gyöngyös, majd a kacsa, végül a liba tenyésztésére. A tenyésztelepeken termelt tojást saját keltetőjükben keltették. A szaporulat egy részét más gazdaságokban is neveltették és hizlaltatták. Az anyajuh állomány 1962 és 1982 között 18 ezerről 64 ezerre gyarapodott, évente 600-700 ezer liter juhtejet fejtek és dolgoztak fel sajttá.

1972-ben a TERIMPEX-szel és a Gyapjúforgalmi Vállalattal közösen export juhvágóhidat építettek, ezt 1982-ben korszerűsítették és bővítették napi 800- 1000 állat vágására. Az USA-ból hereford szarvasmarha állományt vásároltak és honosították. Borsós mellett megépült a takarmánykeverő üzem. Az 1962 évi 260 milliós termelési érték 1982-re folyó értékben 1300 millióra növekedett. Évente 1000 hektár legelőt és 880 hektár szántót öntöztek (18). 1982 után az ÁGOK (Állami Gazdaságok Országos Központja) nem volt hajlandó a veszteségeket téríteni, ezért a HÁG a halgazdaságból és a magasabb aranykorona értékkel nyilvántartott elepi kerületből leányvállalatot hozott létre.

Legelőhasznosítás, erdősítés, öntözés

A Hortobágyi Állami Gazdaság egészen a 70-es évek végéig igyekezett állatállományát gyarapítani. Ezt a szándékot fékezte az egyes kerületek épületeinek, állatférőhelyeinek, kiváltképpen a téli tömegtakarmány betakarítása során jelentkező géphiány és a rendelkezésre álló szállító eszközök korlátozott száma, szénapajták teljes hiánya. A többi állami gazdasághoz képest a termelés tárgyi, személyi és szociális feltételei jóval kedvezőtlenebbül alakultak.

Debrecen és a határában keletkező új falvak - Ebes, Macs, Nagyhegyes, Bánk, Józsa -jószágállománya 1945 után ismét növekedett, de Józsát kivéve legelőt csupán búza és tengeri termő területeken telepíthettek volna. A város mezőgazdasági osztályának régi megbecsült tagja (Mogyoróssy) a Pentezug- Kövesháza területén szeretett volna egyrészt a debreceni, másrészt az új községek állattartói részére legelőt kapni. Hiszen a város és az FM között 1948- ban készült írásbeli megállapodás értelmében: "a debreceni gazdaközönségnek a hortobágyi legeltetésre támasztható jogos igényét elismeri és a hortobágyi állattenyésztéshez és legeltetéshez fűződő igényeit fokozatosan szolgálni kívánja." A szásztelki gazdaság ebben az időben több mint 8632 ha ősgyeppel rendelkezett, melynek felét sem volt képes saját állományával (140 igás ló, 70 marha, 15 ezer juh) legeltetni, illetve lekaszáltatni. A gazdaság igazgatója mégis - összejátszástól tartva - mereven elutasította a város jogos igényét. Csupán a helyzetet jobban felmérni tudó központ utasítására adott legelőt a gulyának és a ménesnek is, de csak évente és a tulajdonjog visszaadása nélkül.

A város ezért 1954 januárjában az FM-hez folyamodott, visszakérte a 2878 ha-nyi Pentezugot és az 1727 ha-nyi Kövesházát. Az FM csupán 1956 márciusában engedélyezte Pentezugban 1727 ha bérletét11.

Az Erdős-puszták, a debreceni löszhát és a Hortobágy korábbi állattartó szimbiózisának ilyen esztelen felrúgását érzékelve Szakácsi János a MAE debreceni szervezetében 1958-ban ismertette a hortobágyi legelők korábbi hasznosítását. Szóvá tette, hogy megépült a Nyugati-főcsatorna a Tiszalöki Duzzasztómű és a Keleti-főcsatorna, mely 431625 ha-nyi terület öntözésére kínál lehetőséget. Hortobágyon még ekkor is 15520 ha ősgyep várt hasznosításra. A gazdaságokban található 2400 db marha, 700 ló, 3000 sertés és 28 ezer juh a legelők egyharmadát sem volt képes hasznosítani. Szakácsi nem volt állattenyésztő, mégis fejcsóválva szögezi le, hogy a 20. sz. második felében - az ipari és biológiai forradalom kellős közepén - a hortobágyi legelők hasznosítására ős állapot jellemző. Követelte, hogy kezdjék meg a jobb legelők öntözését és fogadják a hortobágyi legelőre az eredeti debreceni határból és annak környékéről a növendék marhákat, csikókat és juhokat. Ezzel is bővíteni javasolta az állami gazdaság feladatát. Értékes tanulmánya sem az állami gazdaságok irányítóit, sem Hortobágy vezetőit nem érdekelte. A gazdaság 23 ezer ha területű legelőinek mintegy negyede még mindig alkalmas volt kaszálásra (15). Később a debreceni termelőszövetkezeteknek, sőt háztáji nyájaiknak is egyre több legelőt ajánlottak fel bérletbe, mert a bérleti díj a legelők karbantartásának kötelezettsége nélkül javíthatta a HÁG gazdálkodási eredményét. Ekkor azonban már sem a megváltozott szociális körülmények, sem a gazdálkodásban bekövetkező termeléstechnológiai változások nem kedveztek az ilyen pásztorkodásnak.

A két világháború között a mezőgazdaság elvesztette a Monarchiában korábban élvezett igen kedvező helyzetét, ezzel együtt a Monarchia egykori piacát is (8). A szorító szegénységben a hagyományos pásztorkodás kínált ugyan lehetőséget gyengén fizetett és embertelen feltételek között végezhető kenyérkeresetre. A hagyományos pásztorkodást ekkorra már egy korszerűbb legelőhasznosításnak kellett volna felváltania. A régi pásztorok mégis büszkék voltak hagyományaikra, és élt bennük egy a maihoz nem hasonlítható munkaerkölcs.12 Sajnos a régi idők pásztorai a 60-as évek végére kiöregedtek, ezután az igényesebb fiatalok tovább tanulhattak, a városokban jobb keresethez és jobb szociális életkörülményekhez juthattak. A jelenlegi pásztorok többsége már csak külsejében emlékeztet a hajdani pásztorokra, többnyire idegenforgalmi iparosként lesi a turisták borravalóját, Sinka Istvánnak és Veres Péternek az e tájon élő és pásztorkodó emberek korábbi embertelen életkörülményeiről írott elbeszélései és versei egyre kevésbé olvasottak.13 A rádió és TV többnyire álromantikus, giccses képet fest a hortobágyi pásztoréletről. A legeltethető állatállomány növelésének és szakszerű gondozásának ma legfőbb akadálya a megfelelő pásztorok hiánya, amit súlyosbít a gyephasznosítás egyre korszerűtlenebb állapota.

Az erdősítés 1951-től nagy lendületet vett a HÁG-ban, melyet eleinte László János erdőmérnök irányított. 1968-ig az erdősített terület a gazdaság területén 78,8 ha-ról 875 hektárra nőtt. Ekkor 425 ha volt az 1-től 10 éves korig telepített, 254 hektár a 11 és 20 év közötti erdők területe. Egy 20 fős brigád hosszú időn át a gazdaságban kizárólag telepítéssel és erdőápolással foglalkozott (22). Ugyancsak fasorokat létesítettek az öntözőcsatornák mentén is.

A HÁG nagy tájátalakító kísérlete a rizstermelés bevezetése volt. Borsóson és Mátán, később Kónyán is a borsósi tározóból öntözhettek. 1950-től a Nyugati-főcsatorna vizét vezették Árkus-Szásztelekre. Főként Borsóson, Kónyán és Mátán építettek újabb telepeket. 1958-ig 4748 ha korábbi legelőt törtek fel és alakítottak át rizsteleppé. Elsősorban a megfelelő vetőmag hiánya, az esős, ködös hideg őszökön jelentkező járványos barnulás, valamint a hazai éghajlat következménye volt, hogy 10 évből csupán ötöt termett annyi rizs, amennyi termelését Hortobágyon is jövedelmezővé tehette. A rizstelepek építése ugyan jelentősen károsította a természeti életközösségeket, de a Tisza szabályozása következtében kiszáradt mocsarak helyett új vizes élőhelyeket és bőséges táplálékforrást kínált a vízimadaraknak, különösképpen a kistestű gémféléknek (bakcsó, kis kócsag, üstökös gém stb.).

További 1450 ha szántót lehetett még öntözni, de a rizstermesztés mellett erre sem idő, sem pénz nem jutott (21). Előfordult egy-egy jobb legelő árasztásos öntözése 1952-ban Árpádhalmon, 1959-ban a Fekete réten. A legelők öntözésének akkor lett volna komoly gazdasági haszna, ha júliusban, augusztusban lehetett volna az öntözött gyepeket legeltetni. A juhászok azonban - hivatkozva a szakszervezetek által meghirdetett nyolcórás munkaidő betartására - délután rázárták az ajtót a juhokra és hazautaztak a családjukhoz. A nyolc órára csökkentett legeltetési idő miatt nyáron is be kellett vezetni az abraketetést, s ezért egyre kevesebb legelőt sikerült lelegeltetni. A szikes legelők hasznosítása a két világháború között is halastavak létesítése révén ígérkezett jövedelmezőnek.

Halastavi hasznosítás

A Csúnya-földön létesített tógazdaság az 1413 ha-nyi vízfelületű "Öreg- tavak" 1918-ban készültek el. A város 1921-től a Magyar Tógazdasági Rt.-nek adta bérbe. A gazdaságot a 20-as évektől 1950-ig Németh Sándor főintéző vezette.14 A gazdaság nyereséges volt, dolgozóit jól fizette. Főként pontyot állítottak elő és 1,5 kg fölötti súlyban értékesítették. Ausztria és Csehszlovákia a soványabb halat kereste, amit csillagfürtetetéssel állítottak elő. A németek a kukoricával hizlalt kövérebb pontyot keresték. A tavakba évente 40 vagon mésziszapot szórtak ki és saját sertéshizlaldájukból származó trágyát folyamatosan adagolták. A nyereséges gazdálkodás feltétele volt, hogy az exportra értékesített halakon kívül a tavak partjára telepített nádat is külpiacon értékesíthették. A tavak természetes hozama a talaj minőségtől függően ha--onként 52-122 kg között változott. 1950-től 1958-ig a Tógazdaság Rt. volt vezérigazgatója - Bartha Károly - törés nélkül tovább folytatta elődje munkáját. A tavakban az 1 ha tófelületre eső halhús hozam 225-260 kg körül alakult. A gazdaság 1952-ben 4200 q, 1953-ban 5000 q halat értékesített. 1959-ban a gazdaságot a Hortobágyi Állami Gazdasághoz csatolták.

A HÁG az egyesülés után 723 hektárral bővítette tófelületét, majd 1973- ban a Tiszavidéki Halgazdaság bekebelezésével a halastófelület tovább nőtt. Jelenleg - 2000-ben - 5170 ha, ehhez 1019 ha nádas tartozik. A 80-as években a gazdaság bevételének rangsorában a hal és nád a baromfi ágazat után következett. Az átszervezések ugyan megviselték, de jó szakgárda alakult ki. 1973-ban megépült Hármas halomnál a mesterséges halkeltető állomás. Az ágazat termelését igen biztonságossá tette a termelésirányítás folyamatossága - Szabó Péter személyében - és a jó minőségű, saját előállítású halivadék. A kárpótlási törvény következtében a Halgazdaság elvesztette 2000 ha szántóterületét, így azóta évente 6000 tonna abraktakarmány vásárlására kényszerült. Állandó gondot jelentett a halak takarmányozásához szükséges abraktakarmány beszerzése és tárolása.

A rendszerváltás után előbb külső jelentkező szerette volna a halastavakat saját tulajdonba kaparintani, majd megindult egy mozgalom, hogy ezeket a helyben dolgozók szerezzék meg. A természetvédelem nyomására a Halgazdaság Rt. állami tulajdon maradt. Az "Öreg tavakban" tilos a halevő vízimadarak ellen védekezni, ezért ott jelentős az általuk elfogyasztott hal értéke. (Sajnos mindmáig nincsenek megnyugtató becslések arra nézve, hogy mennyi a halászmadarak - elsősorban a nagy kárókatona - halfogyasztásának értéke.) Ezért a tavak egy részében etetés nincs, a halak a természetes táplálékon növekednek. Ez a technológia lehetővé teszi a madarak zavartalan fészkelését, ivadékgondozását. A többi tóban "monitoring" rendszerben más európai halastavakkal azonos szintű és hozamú haltenyésztés folyik. Az egyes tavak plankton állományát rendszeresen elemzik, ettől függően döntik el, hogy mennyit etessenek, illetve trágyázzanak. Az átlagos 1 ha-ra eső halhús hozam a tavak talajától és használatától függően változik. A gazdaság a haltermés 20%-át külpiacon, 80%-át belföldön értékesíti. Az évente eladott 2600-2800 tonna halból 650-700 millió forint, a lábon értékesített nádból - mint melléktermékből - 10- 15 millió forint a bevétel. A gazdaság nyereséges, alkalmazotti állomány 230 fő. 1998-ban halfeldolgozó üzemet is létesítettek Elepen, mert egyre több konyhakész halat akarnak értékesíteni.

A Hortobágyi Nemzeti Park alapítása

A Hortobágy természeti gazdagságára, tájképi értékeire igen korán felfigyelt a világ. Ez volt az első tájunk, amelyet - bár természetvédelmi oltalom alatt még hazánkban egy terület sem állt - nemzeti parknak neveztek. (1) A terület botanikai kutatása Kitaibel Pál (1796) hortobágyi útjával vette kezdetét, akinek neves követői akadtak, többek között Magyar Pál és Soó Rezső. A zoológiai kutatások legkorábban az ornitológia területén indultak el (Wönöczky S. J., Nagy J., Udvary M.). A Hortobágy eleinte mégis a vízivad vadászatairól lett híres.

A Hortobágyi Nemzeti Park (HNP) kialakításának gondolata már a század első felében megfogant, de csak 1967-ban a "Pro Natura" kiáltvány megfogalmazásával öltött komoly formát. A kiáltványt (11) 22 világhírű tudós írta alá és nyújtotta be a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa elnökéhez és a Magyar Tudományos Akadémiához. A kiáltvány ötlete és megfogalmazása, benyújtásának megszervezése Festetics Antal érdeme. A kiáltvány a világ természetvédelmi tennivalói közül igen fontosnak ítélte a Magyar Alföld pusztáinak védelmét (5, 6).

A nemzeti park kialakítása igen vontatottan haladt és először létrehozásának a jogszabályi feltételeit kellett tisztázni. 1971-ban módosítani kellett az 1964-ben született természetvédelmi jogszabályt, ezután vált lehetővé a HNP létrehozása. A politikai vezetés (Fehér Lajos) elégedetlen volt az előkészítés vontatottságával, a nyugdíjazott ifjabb Tildy Zoltán helyére így került a jóval határozottabb és erélyesebb Rakonczay Zoltán.

Az eredeti elképzelések szerint a Hortobágyot körülvevő településeket összekötő útgyűrűn belüli területek alkották volna a nemzeti parkot, de így túl sok lett volna a szántóterület. Az egyezetések során szűkült a védelem alá helyezhető területek nagysága, kikerült a tervezetből a halastavak nagy része, a vadgazdálkodásban felkapott és gyakran szereplő horti terület.

A határok kijelölésénél mérvadónak tekintették, hogy a táj fejlődésének valamennyi fontos eleméből megfelelő terület kerüljön védelem alá. Csatlakozó területként lett védett az Ohati erdő, az újszentmargitai Tilos erdő, és az Egyek-Pusztakócsi mocsarak, a HNP testétől távolabb eső, a püspökladányi határhoz tartozó Ágota puszta. A nemzeti park kialakításakor már folyt a kiskörei beruházás, a későbbi tározótér igen értékes része - csatlakozó területként - tiszafüredi Madárrezervátum néven szintén védelem alá került.

A HNP kialakítása körül még az utolsó pillanatban is felcsaptak az indulatok. A megye politikai vezetése korábban ígéretet kapott, hogy a HNP-ot a HÁG egyik önálló ágazataként alakítják ki. Ez a nemzetközi előírások miatt nem volt lehetséges, és hosszú időre meghatározta a megye, a HÁG és a HNP kölcsönös kapcsolatát. A megye politikai vezetői és az állami gazdaság úgy értelmezték a helyzetet, hogy a természetvédelem félrevezette őket. (A két évvel később alakult Kiskunsági Nemzeti Park már alapításakor komoly támogatást kapott a megyétől, illetve Kecsemét városától.) A HNP-nek alakuláskor - 1973-ban - ez a segítség nem jutott ki, sőt céltáblája lett a hatalomnak, amely nem szívesen adta áldását a kiváltságait korlátozó új szervezet létrehozásához. A HAG és HNP között feszülő ellentéteket hosszú időn át tompította egyrészt, hogy a két igazgató - Szeifert Imre és Salamon Ferenc - együtt tanultak Leningrádban, másrészt Salamon egyidejűleg volt vidáman anekdotázó és állhatatosan elvszerű.

A HNP vezetése számos kiadványban (1,2,3,4,7,9,10,13,15,16,17,18) igyekezett a táj állat- és növényvilágát ismertetni. Védnöksége alatt 1983-ban megalakult a Magyar Racka Juhtenyésztő Egyesület, melynek azóta is meghatározó a szerepe a tenyésztésre szánt magyar racka kosok és jerkék előállításában és forgalmazásában. A HNP a 80-as évek végén más gazdaságoktól vásárolt magyar szürke gulyát, még korábban saját rackanyájat is alapított. Ma már az ország minden védett területén az ott kialakított nemzeti parkokban találhatók törzskönyvi ellenőrzés alatt álló magyarszürke gulyák, bivalygulyák, rackanyájak, sőt mangalicák is.

Csikorgó együttműködés

Az első komolyabb nézeteltérés - mint ez várható volt - a vadászat miatt pattant ki. A HNP alapító határozata a teljes területre vízivad vadászati tilalmat rendelt el, jóllehet Hortobágy a kormány vadászterületének számított. Az ebből származó előnyöket a gazdaság vezetése igyekezett alaposan kihasználni. Nyomásukra a természetvédelem vezetése eleinte kénytelen volt évente hat ún. protokoll vadászatot engedélyezni, amit többnyire túlléptek. A vízivad vadászat engedélyezése érdekében éleződött ki a halgazdaság és a HNP vezetése közötti ellentét is. A vadászati lehetőséggel együtt járó előnyöket minden eszközzel visszaállítani igyekvő HÁG vezetés a vízivad által a halállományban és a haltakarmányban okozott hatalmas károkra hivatkozva többször tett kísérletet a tilalom feloldására. A károkozásért a HNP éves költségvetését meghaladó kártérítési összeg megfizetését követelték, jóllehet az ilyen kárt korábban az üzemeltetés magától értetődő velejárójának tekintették. A vadászati tilalom egyébként kizárólag a védelem alá került ún. "Öreg tavak"-ra terjedt ki, vagyis a halastavak nagyobb részén vadászati korlátozás nem volt érvényben. Ezt az időszakot nevezte a sajtó a "csikorgó együttműködésnek". Az ellentétek annyira elmérgesedtek, hogy kihelyezett értekezletet kellett összehívni (MÉM-OTvH)17 a feszültség felszámolására. Az értekezlet döntése szerint a természetvédelmi korlátozásokból fakadó nyereség kiesés térítése állami gazdaságok esetében a MÉM, termelőszövetkezetek esetében az OTvH kötelessége. A HNP költségvetésében ezután külön tételként jelent meg az un. természetvédelmi többletköltség. A döntés után a HÁG többször is kérte a halastavi madárkár becsült költségeinek megtérítését, de a MÉM arra hivatkozva, hogy a rendszeres és jelentős támogatásokban ez a tétel is benne szerepel, ezt a kérést mindig elutasította. A termelőszövetkezetek nem léptek fel ilyen igényekkel, így a HNP az erre a célra elkülönített összegből rendelkezésére álló fedezetből a túzokok téli legelőjének (repce, lucerna) telepítését támogatta.

Az összeütközések másik oka a víziszárnyasok tartásából következett. A 60-as évek végétől a kacsa-telepek, vízállásos területeken, időszakos mocsarak szegélyeiben létesültek. Ezeken a zsúfolt lefolyástalan területeken gyakran ütötte fel a fejét a kolera, ami sok védett madár pusztulását is okozta. Erre vezethető vissza - varjak közvetítésével - a kékvércsék tömeges pusztulása. A pecsenyekacsa tartása a nyolcvanas években végül is értékesítési nehézségek miatt szűnt meg. Helyét a libatartás foglalta el. Más megyékből (elsősorban Békésből) is telepedtek a Hortobágyra "libások". A nyolcvanas évek elején a HNP területén a libák száma meghaladta a háromszázezret. Az első intézkedéséket a HNP az északi pusztákon - Balmazújváros és Tiszacsege határában - tette, ahol a terület belsejében, nehezen megközelíthető helyeken, fóliával fedett ideiglenes ólakban és hodályokban helyezték el az állatokat. Ez a tartási forma - túl a liba közvetlen kártételén - azért váltotta ki a természetvédelem azonnali intézkedését, mert a kora tavaszi kihelyezéssel, a takarmány szállításával a gyepeken maradandó sérüléseket okoztak. A másik közvetett ok a telepek környékének elgyomosodása volt. Ez csak részben függött össze a liba ürülékének talajra gyakorolt káros hatásával. Az okok között szerepelt a mezőgazdasági területekről a takarmánnyal behurcolt gyommag. A libatelepekről gyorsan terjedő gyomosodás nem állt meg a telepek határán, tovább terjedve nagy területeket fertőzött meg. Az ideiglenes építmények viharok tépte fólia maradványait a szél görgette. Ezért a HNP a puszta teljes területén betiltotta a libatartást. Csak a törzslúd telepek egy része kapott szigorúan zárt tartási körülményeket feltételezve továbbműködési engedélyt.

Nem lenne elfogulatlan a kép, ha nem említenénk a HNP gazdálkodók által kifogásolt intézkedéseiből néhányat. Megkövetelték a hagyományos tetőfedő anyagok - nád, cserép - alkalmazását, tiltották az olcsóbb hullámpala beépítését. A gyepgazdálkodást több korlátozó előírás is érintette. A HNP megtiltotta a gyepek műtrágyázását, nem járult hozzá újabb öntözött gyepek kialakításához és tiltakozott a zámi karámrendszer építése ellen is. A nyolcvanas évek energiaválsága idején - tájvédelmi okok miatt - nem engedélyezték szélmotorok telepítését. (Az ország különböző részein ez idő tájt százszámra telepített szélmotorok építése és működtetése még mindig nem kielégítő.)

A HNP-nek a pusztai utak építésével kapcsolatos - egyébként jogilag nem kifogásolható - álláspontja nem állta ki az idők próbáját. Valószínű, hogy a szilárd burkolatú feltáró utak engedélyezése nem növelte volna a puszta terhelését, sőt csökkentette volna a pusztai közlekedéssel a gyepekben okozott kárt.

A HÁG magánosítása, a KHT születése

A 60-as években megindult állattenyésztési beruházási programok közül a HÁG komoly sikereket elsősorban a baromfi- és haltenyésztés terén ért el. Szerencsétlenségére a víziszárnyas program nem látszott összeegyeztethetőnek a természetvédelmi jogszabályokkal. Az 1968 utáni gazdasági megújulási programot a mezőgazdaságban igen komolyan vették, és látványos fejlődésnek lehettünk tanúi. Ez viszont nem kedvezett a Hortobágy elé eredetileg kitűzött tenyésztési céloknak.

A 70-es évek végén, amikor az Európai Állattenyésztő Szövetség (EASZ) éves ülésszakain az őshonos - helyi viszonyokhoz kitűnően alkalmazkodó - állatfajták megmentését és védettségét szorgalmazták, Hortobágyon kiderült, az 1942-ben, majd 1953-ban kapott tenyésztési feladatoknak, melyet később az állami gazdaságok vezetői is elfeledtek, a HÁG korántsem tett eleget.

1962-ben 108 mezőhegyesi kancát helyeztek át, így a HÁG nóniusz törzskanca állománya 200-ra emelkedett. Ezzel egy időben jelentkezett a mezőgazdaság gépesítésének és kemizálásának igénye. Ezért a kancaállomány 1968- ban 127-re, 1994-ben 50-re esett vissza, közben angol, arab és normann fajtákkal keresztezve igyekeztek főként külpiaci értékesítésre sportlovakat előállítani, a lótenyésztés veszteségeit mérsékelni. 1976-ban már hiába jelentkezett kereslet jó nóniusz mének iránt, a fajta kiszorult az időközben megélénkült fogathajtó versenyekről is (3).

A magyar szürke tehénállomány is csupán tehernek tűnt az eredményességre ösztökélő állami gazdasági vezetés számára. 1961-ben az FM utasítására mind a 400 magyar tehenet kosztromai bikákkal kellett volna keresztezni. A végül megmaradó 220 és a Városföldi Á. G.-ban lévő magyar szürke tehenek (100) eleve nem bizonyultak elégségesnek a fajta biztonságos fenntartására. A 60-as évek végére felhagytak a törzskönyvi ellenőrzésével is, csupán - Bodó Imre főállattenyésztőnek köszönhetően - tovább vezették a házi törzskönyvet. TBC-mentesítésükre is csak az országos mentesítés befejezésekor került sor.

A hídi kutricánál lévő - mezőhegyesi eredetű - 200 mangalica kocát 1967-ben, az eredeti ohati mangalica törzskocákat (460) 1968-ban az egyeki TSz vette át.

1951-ben az Állattenyésztési Kutató Intézet (ÁKI) a merinók nyírásakor összegyűjtötte az 5 kg feletti nyírósúlyú anyajuhokat (1200), külön nyájba a 6 kg nyírósúlyt elérteket (300). Ezeket a két legjobb, Franciaországból vásárolt merinó precoce kossal termékenyítettük. 1952 őszén az állományt ugyancsak az ÁGOK utasítására - mert a hortobágyi gazdaságokat kitelepítettekkel árasztották el - átirányították Pankotára, ahol 1954-ben a juhágazat vezetője Kossuth-díjat kapott. A magyar racka fehér és fekete fajtaváltozatának egyedi nyilvántartása és háremszerű pároztatása majdnem egy évtizedig szünetelt.

A magyar fehér tyúkfajta nemesítése helyett a korábban külpiacon keresett gyöngytyúk nemesítésére, szaporítására és szerződéses termeltetésére kapott a HÁG megbízást. A hídi kutricánál 118 egykakasos (5-7 tyúk) törzset alakítottak ki. A nemesítési programot Bodó Imre készítette el. Időközben a gyöngyös export lehetőségei is jóval szűkebb keretek közé szorultak. Ennél nagyobb fejlesztést kezdeményeztek a kacsatenyésztésben és a szerződéses termeltetésben. Évente másfél millió kacsát keltettek, neveltek fel, mely már valóban iparszerű termelésnek számított. A HÁG azonban kénytelen volt kacsa- és libatenyésztését visszafejleszteni már fentebb ismertetett okok miatt.

A HÁG tehát minden keresletnek örvendő vagyonát igyekezett minél kedvezőbb áron értékesíteni. A vezetők és az alkalmazottak pedig - akiknek pénze volt - részt vettek a felvásárlásban. Így került dobra az összefüggő szántóterületek többsége. Megalakult a Hortobágyi Lúdtenyésztő Rt., a tenyésztelepeken kívül a takarmánykeverő üzemmel és az igen jövedelmezően üzemeltethető keltetővel együtt. Kft. alakult a lúdtoll feldolgozására is. A Hortobágyi Vágóhíd Kft.-t először a TERIMPEX és a Gyapjúforgalmi Vállalat vette meg, majd továbbadta az olaszoknak. Ezzel a juhok vágva értékesítésének előbb- utóbb bekövetkező kötelezettsége újabb gyarmati kiszolgáltatottság veszélyét vetíti előre. Az EPONA Kft. kezébe került a ménes istálló, valamint a HÁG által épített versenypálya. A nóniusz fajta nemesítése csupán udvarias szólammá szelídült, méneket a köztenyésztés számára alig nevelnek. Kitűnően működik a Nádgazdaság Kft, ők nem csupán aratják a nádat, hanem fel is dolgozzák, vállalnak nádfedést és külföldi értékesítést is (18).

A szétszórtan maradt gyenge szántóföldeken eleve nem lehet jövedelmezően gazdálkodni, a racka és magyar szürke állomány értékesítésétől a HNP nyomására a HÁG eltekintett. A megmaradt vagyon - elsősorban az őshonos háziállatok - fenntartása érdekében a HÁG vezetése a HNP-kal keresett kapcsolatot. A HÁG romjainak megmentéséről a KTM (Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium) és az ÁPRT (Állami Privatizációs Rt.) 1993-ban közösen döntött.

A gazdaság jogszabályi akadályok miatt csak két lépcsőben - de az országban elsőként 1994-ben alakulhatott át közhasznú társasággá. Az átalakulás során első lépésben - egy napig - Kft.-vé kellett válnia, s csak utána alakulhatott meg a KHT. Alapítója, a tulajdonosi jogok gyakorlója 1994-től a KTM minisztere lett.

Sem a KHT alapítása során, sem az azt követő időben nem sikerült rendezni a tulajdonviszonyokat, érvényesíteni azokat a jogelveket, amelyeket az 1992-ban hozott szövetkezeti átmeneti törvény és a kárpótlási törvény is tartalmazott. A természetvédelmi oltalom alatt álló földeket a természetvédelem, a HNP kezelésébe kellett volna adni. (A tulajdonviszonyok rendezésére, a HNP vagyonkezelői jogának biztosítására ma - 2000. végén - látszik először reális esély, természetesen ezt befolyásolhatja a Nemzeti földalap létrehozása.) A minisztérium határozatlansága miatt megindult egy értelmetlen versengés, amit a KHT vezetése mesterségesen szított. A régi állami gazdasági reflexek, a "csikorgó együttműködés" emlékei miatt a KHT régi állami gazdasági vezetése igyekezett a HNP alárendeltségből mellérendeltséget kiharcolni, melyet a KTM nem akadályozott meg. Szomorú példaként említhető, hogy a HNP saját magyarszürke gulyáját és racka nyáját áron alul kellett eladnia a KHT-nak.

A magánosítás során a KHT későbbi vezető munkatársai közül néhányan több Kft.-ben szereztek érdekeltséget. Így a kívülálló (pl. a felügyelet) számára magánérdek és közérdek kusza szövedékében az egyéni és a közérdek különválasztása áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen.

A KHT-nak és 130-ra tehető alkalmazotti állományának az őshonos háziállatok megőrzésén kívül nincs természetvédelmi funkciója. A nyereség visszaforgatásának módjával, a természetvédelmi célú működtetéssel kapcsolatban a HNP nem tud hatást gyakorolni a KHT-ra. Szántóterületeinek jelentős többségét, legelőterületének 90%-át bérbe adja, a legelőn található műtárgyak (kunyhók, kutak, utakon található átereszek) karbantartását nem látja el megfelelően. A megoldást az jelentené, ha az alapos karcsúsítás után a KHT egy természetvédelmi fenntartó részlegként csatlakozna a nemzeti parkhoz, vagy a HNP átvenné a tulajdonosi jogok közvetlen gyakorlását.18 A legelők hasznosítása, a legelőn található építmények - istállók, pásztorkunyhók, kutak és egyéb létesítmények karbantartása - egy tényleges közhasznú legeltetési bizottság sürgős létrehozását és működtetését teszi szükségessé.

Ezúton szeretnénk megköszönni egy-egy időszakról nyújtott részletes tájékoztatását Miskolczi Lászlónak, Kiss Imrének, Bodó Imrének és Domsitz Jánosnak, a Halastóról pedig Barts Jenőnek és Szabó Péternek.

JEGYZET

Arról nincs tudomásunk, hogy a város pénztárába a bérleti díj befolyt volna.

A városi törzsménes és törzsgulya teljes egészében a Vörös Hadsereg zsákmánya lett.

A kerületek közül Ohat, Máta, Borsós, Árkus és Szásztelek az eredeti városi határból alakultak. Borzas teljes egészében nádudvari, Kónya balmazújvárosi terület volt, Elephez csatolták a Hortobágy keleti határterületein kívül az elepi tanyavilág egy részét, sőt a nádudvari határ kősélyszegi területeit is. Később először a jobb termőképességű Kősélyszeget, majd a borzasi kerület egész nádudvari területét visszacsatoltatták a nádudvari Vörös Csillag MGTSZ-hez.

1948-ban elbocsátották a második jószágigazgatót J. Horváth Lászlót, aki a Szarvasi Öntözési Kutató Intézet állattenyésztési osztályvezetője lett. Nagy sikert aratott Vidám rajzos állattenyésztés c. könyvsorozata. Utódját Gődli Lászlót 1951-ben bocsátották el, majd 1954-ben Nagy Imre miniszterelnök felhívása alapján újra jelentkezett állami gazdasági szolgálatra és a Mezőfalvi Á. G. igazgatóhelyetteseként került nyugdíjba. Kovách Gábor Weiss Manfréd derekegyházi uradalmából internáló táborba, majd Mezőhegyes jószágigazgatói beosztásából a Hortobágyra került. Derekegyházán korábbi beosztottai és tanítványai között Ribiánszky Miklós, Soós Gábor, Bulyovszky László, Mágori Géza említhetők. Hortobágyon nemzedékek nevelkedtek a keze alatt. Neki volt köszönhető, hogy 1951-ben Gazdag Ferenc (későbbi HAGE igazgató) nem került börtönbe. 1951-ben innen menekült el Czakó József neves állattenyésztési kutató, a GATE későbbi professzora. 1952-ben vették fel Mátára lótörzskönyv-vezetőnek Anker Alfonzot. 1954 tavaszán az állami gazdaságok minisztere (Hegedűs András) Kravcsenko ukrán vendégprofesszor határozott kérésére kiemelt fizetéssel az Ohati gazdaság törzstenyésztőjévé nevezte ki. 1962-ben elbocsátották. 1963-ban a kaposvári Felsőfokú Mg-i Technikum állományába került, létrehozta a kaposvári hibrid sertést tenyésztő vállalkozást (Ka-Hyb), mely most is működik. (20)

1953 őszén Nagy Imre miniszterelnök és Erdei Ferenc FM miniszter Budapesten a Szabadság-hegyre hívott össze tanácskozásra felsőfokú képzettséggel és korábbi eredményes gyakorlattal rendelkező számos szakembert. Javaslataikat összesítve olyan memorandumot készítettek, melynek célja a mezőgazdaság katasztrofális állapotának megváltoztatása volt. Ennek köszönhető, hogy mérsékelték a rizstermelés területét, megszüntették a gyapot, kenaf és csumíz hazai termesztését is.

Hortobágy első "munkáskáder" igazgatója Rajnák Gábor lett, aki korábban a GANZ Villamossági Gyár főművezetője volt. Ugyanonnan, vele érkezett Fűri Gábor és Kaleman Mátyás, akik a pártbizottság titkára, illetve a személyzeti osztály vezetője lettek. Mindhárman jó emléket hagytak maguk után. A második igazgató Tukacs Béla, a harmadik Márkus Vince lett, akit Mágori Géza váltott 1951 őszén. Rövid hortobágyi szereplése során agronómus társait segítette. Őt Sebők Ernő követte, sok mással együtt.

1951 őszén Erdei Mihály lett az Állami Gazdaságok főigazgatója. Előbb Mezőhegyesről, majd Bábolnáról nyilvános gyűlésen megbélyegezve távolította el az igazgatót és helyettesét. Hortobágyon közel húsz agronómus ellen kezdeményezett bűnvádi eljárást, illetve követelte letartóztatásukat.

Az állami gazdaságok számos vezetője az európai országokban és az Egyesült Államokban szervezett tanulmányútjai során az ott bekövetkező biológiai és műszaki forradalom számos gyakorlatban is alkalmazott eredményeivel találkozott (hibrid növények és állatok nagy fajlagos teljesítménye, új nagy teljesítményű gépek sikeres alkalmazása, a mezőgazdaság kemizálása stb.). Ezekről az eredményekről nem csupán könyvben (13), hanem az évente rendezett "bábolnai napokon" is beszámoltak. Divat lett abból, hogy ki-ki a maga területén újabb kezdeményezésről tájékoztassa kollégáit. Ebből egy olyan "avantgárd" mozgalom alakult ki, mely az állami gazdaságok akkori főigazgatójáról Izinger Pálról "izingerizmusként" vált közismertté. A hazai agrárvilág többek között a korszerű üzemvezetés és modernizálás úttörői között tartja őt számon, mert nyitott volt az új lehetőségekre (12). Sándi Ottó balatontekeresi igazgató a hagyományos kötött tartást szüntette meg a tehenészetben, és tért át a termelékenyebbnek ígérkező szabadtartásra. Iváncsics György az ikersoros, majd négyzetes-fészkesen termelt kukorica termelésével tűnt ki. Magyaróvár környékén működő igen kedvező épület-, gép- és eszközellátású gazdaságokat összevonták és élükre Sándi Ottót, Maár Andrást, Iváncsics Györgyöt és Lukács Bélát állították. Ők megszüntették a kerületi rendszert és minden termelési és szolgáltatási ágazatot központi specialisták központi irányítása alá rendelték. A szakosított és központosított vezetés roppant szervezetlenséget, termelés visszaesést, súlyos anyagi károkat okozott. Emiatt a fentebb említett vezetőket leváltották. Az új igazgató és helyettese visszaállította a régi kerületi szervezetet, melyben a gazdálkodás eredményei ismét helyreálltak.

Az új szervezet számtalan ésszerűtlen elemet tartalmazott. A nehéz és könnyű gépek telephelyét a gazdaság két szélső - elepi és ohati - kerületében jelölték ki. Mire ezek a Debrecen-Füzesabonyi közötti kövesutat kerülgetve a helyszínre értek, rendszerint elmúlt a nap. Meghibásodás esetén napok teltek, míg vagy a gépet sikerült bevontatni, vagy a szerelőkocsit kiküldeni. Egy alkalommal fél napig kerestük az egyik kollégát, akitől ammóniumszulfátot akartunk vásárolni. Kiderült, hogy a motorjának önindítója hónapok óta nem működött, ezért csak ott állhatott meg, ahol került, aki megtolja. Sajnos, mint kiderült, maga sem tudta, hol található ilyen összetételű műtrágya.

Götz Csaba igazgatóhelyettes nyilatkozata szerint 1982-ben a HÁG 2500 dolgozója közül 800 naponta ingázott (17).

Ekkor parasztküldöttség kérte az Elnöki Tanácstól a közlegelők visszaadását.

A második világháború után is a Hortobágyon pásztorként dolgozók közül nagy tisztelettel kell emlékeznünk a hajdani híres csikós, és gulyás számadóra, Czinege Jánosra és Kosina Péterre, a kónyai feles juhászszámadóra, akik még 1949 után is pásztorkodtak. Velük vetekedő jó emléket hagyott magáról Bagdi Gábor, Budai József, Buglyó Péter, Blága György, Cseke Sándor, Csőke János, Fekete József, az idősebb és fiatalabb Juhász Imre, Kovács Gábor, Korcsik László, Kiss János, Nádasdi Péter (Veres Péter sógora), Petrovics Mihály, Simon Antal, Silling Ferenc, Szabó Gábor, Tóth István, Vakler Lajos és még sokan mások, akikkel a szerzők nem kerülhettek személyes, illetve munkakapcsolatba.

A Hortobágyon létesített általános iskolából továbbtanulók közül az 1960-1980 évek között csupán kettő választotta a mezőgazdasági technikumot. Az iskola könyvtárából hiányoztak Németh László, Kodolányi János és a népi írók könyvei (17). Itt kell megemlékeznünk az utolsó vándortanítóról, Nagy Jenőről, kit valóban a hivatástudata ösztönzött és kerékpárral ingázott több iskola között.

A halastavi gazdálkodásban 1958-ig a szakmai és politikai vezetés kettéválasztására nem került sor.

Bartha Károly kérte ekkor nyugdíjazását, majd eredményesen segédkezett a hajdúszoboszlói Halászati TSz létrehozásában.

A húszas évektől a halastavak és környéke Habsburg Albrecht (az MTA akkori elnöke) és Móricz Zsigmond közös vadászterülete volt. Albrecht itt ismerte meg a cserepesi tanyasi iskola tanítónőjében későbbi harmadik feleségét. 1948-tól "kormány vadászterület" lett az öreg tavak, Kónya és Hort egész területe.

Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Minisztérium és Országos Természetvédelmi Hivatal.

Amikor a hortobágyi legeltetést és részes kaszáltatást Debrecen város szervezte és felügyelte (1944-ig) ennek vezetője a mátai biztos volt. A legelőre hajtott 22-24 ezer számosállat állategészségügyi gondozását 2 állatorvos látta el. A ménesmester felügyelte közvetlenül a városi ménest és gulyát, hozzá tartozott három lovász, illetve kocsis, akinek feladatkörébe tartozott a hároméves csikók idomítása, a fedeztetés és ménápolás. A 6 mezőrendőr között osztották fel a pásztorok felügyeletét, a kaszálók tiltását, a részesben kaszálók területének kijelölését, majd a részesben kaszált széna részelését és kazlazását. A mátai biztos mellett dolgozott még egy írnok is; összesen 14 állandó alkalmazott.

IRODALOM

Aradi Cs. (1976) A Hortobágyi Nemzeti Park természeti értékei. A HNP kiadványa, Alföldi Nyomda, Debrecen, 1-15.

Bodó I. - Dunka B. - Karle G. - Szekeres G. (1986) The fur production of the native Racka breed. IV. International Karakul Symposium. 37th Annual Meeting of the EAAP Budapest 101-107.

Dunka B. (1984) A magyar racka. (német és angol nyelven is) HNP kiadvány

Dunka B. (2000) Nóniusz múlt. Magyar Állattenyésztők Lapja 4. sz. 9- 10.

Festetics A. (1966) Természetvédelem és a magyar puszták. Búvár XI. 4. 211-214.

Festetics A. (1970) Entstehung und Ziele der "Pannonischen Arbeitsgemeinschaft des International Wildföve Research Bureau" (Mit eine Fragebogen und praktischen Vorschlagen für das Neusiedlersee-Gebiet und Für die Hortobagy-Puszta im Anhang) Wiss. Arbeiten BGLD. 44: 387-436. Eisenstadt, Österreich.

Fintha I. (1988) Ahol az ég a földet éri. Pátria Nyomda, Bp.

Gunst P. (1966) A termelés megrekedése. In Orosz I.-Für L.-Romány P.: Magyarország Agrártörténete. Mezőgazda Kiadó, Bp. 121-318.

Kovács G. - Salamon F. (1976) Hortobágy. Natura, Bp.

Mahunka S. (1981) The fauna of the Hortobágy National Park. Vol. I, Vol. II (1983) Akadémiai Kiadó, Bp.

Pro Natura kiáltvány (1967)

Pünkösti Á. (2000) Ez magának kötelessége. Népszabadság, május 27. 26. o.

Romány P. (1962) Mezőgazdasági üzemekben Skandináviától-Itáliáig. Mezőgazdasági Kiadó, Bp.

Sípos J. - Varga Z. (1993) Hortobágyi Krónika, Alföldi Nyomda, Debrecen.

Szakácsi J. (1958) Hortobágy hasznosítása, MAE vitaindító előadás, Kézirat. HNP Irattár.

Szujkó - Lacza J. - Fekete G. - Kovács D. - Szabó L. - Siroki Z. (1982) The vascular plants of the National Park. Matskási I. Natural History of the National Parks of Hungary. Akadémiai Kiadó, Bp. 105-169.

Taar F. (1984) A másik Hortobágy. Kossuth Kiadó, Bp.

Taar F. (1996) A Hortobágy. Piremon Nyomda, Vámospércs.

Vargáné S. J. - Nyilas I. - Varga Z. (1982) Nyírő lapos, Nyári járás. Természetvédelmi útmutató. Karcagi Nyomda.

Veress L. (1984) Barátom Anker Alfonz. In Anker Alfonz Országos Postagalamb Bajnokság éves eredményei. Postagalamb Tenyésztő Szövetség és a Mg. Főiskola Kiadványa, Kaposvár 14-16.

Zám T. (1966) Hortobágyi jegyzetek. Tiszatáj, Magvető Kiadó, Szeged.

22. 20 esztendős a Hortobágyi Állami Gazdaság (1969) Alföldi Nyomda, Debrecen.


A világörökség elvárásai

Aradi Csaba - Veress László - Dunka Béla

A hortobágyi kistáj természetvédelmi oltalom alatt álló részének megőrzését a természet védelméről szóló törvényen túl nemzetközi szerződések is segítik. A Hortobágyi Nemzeti Park a kulturális táj kategóriában a Világörökség része lett. A megtisztelő címmel járó kétévenkénti felülvizsgálat igen szigorú követelményei miatt át kell tekintenünk, hogy a táj mezőgazdaságilag művelt és használt részének állapota milyen intézkedéseket tesz szükségessé, illetve esedékessé.

A HNP meghatározó feladata a természetvédelmi oltalom alatt álló területek védelme és hasznosítása közötti összhang megteremtése, a hagyományos földhasználati formák megőrzése, a puszta változatos élővilágának, kultúrtörténeti értékeinek színvonalas bemutatása.

A nemzeti park döntő hányadát két egymással sajátos mozaikszerkezetet alkotó természetes élőhely építi fel, folyton változó, de elválaszthatatlan egységet alkotva. Ezek megőrzésében a legelőre alapozott állattartásnak meghatározó a szerepe. A két eltérő - a vizes-mocsaras valamint a száraz pusztai - élőhelytípus védelme csak egységes elvek alapján biztosítható. A nemzeti park természetes életközösségeinek és a hozzájuk kapcsolódó gazdasági tájnak fontosabb hasznosítási formái a legeltetéses állattartás, a halastavak hal- és nádtermelése, a szántóföldi növénytermelés.

A hagyományos külterjes állattartásnak, az ember és a táj harmonikus kapcsolatának döntő szerepe volt a világörökséggé nyilvánításban. A hortobágyi legeltetéses állattartást 1944-ig egy több évszázados hagyományra épülő időszakosság jellemezte, a jobb területeket előbb kaszálták, csak azután legeltették. A kaszálók aránya messze a mai alatt maradt, és az is kíméletes kézi kaszálás volt. A nyári legelőről az állatokat ősszel teleltető helyekre - a szántóföldek közé, többnyire a löszhátakra és debreceni erdőspusztákra - hajtották, ahol az ott termelt abraktakarmányokat és szántóföldi melléktermékeket helyben hasznosították. Az itt képződött istállótrágyát a szántóföldeken használták fel, ami többé-kevésbé pótolta a talaj tápanyag- és szervesanyag-szükségletét. A növényi eredetű termékek mainál jóval nagyobb hányada hasznosult állati takarmányként, a biomassza körforgása tehát kedvezőbb volt. A nagyobb gyepterületeknek csupán a peremén alakult ki szántók. 1948-1953 között az addig összefüggő gyepterületek feltörését a nagybirtok kialakítási elveinek rendelték alá. Gyakran kísérleteztek a szikes talajok tartós javításával. Ma erre nem törekednek, hiszen öntözni, javítani csupán a jó talajokat érdemes (14). Az EU-csatlakozás után számítani lehet az ország más területén is, de a hortobágyi kistájban is a gyengébb termőképességű szántók visszagyepesítésére. Ez újabb tájrehabilitációs lehetőséget kínálhat, előrevetítve a HNP területi bővítését is. A gyengébb szikeseken telepített halastavakban a haszon nagyobb részét halból, kisebb részét nádból eredő bevétel adja. E három - emberi civilizációhoz kötött - hasznosítási forma közül a legeltetéses állattartás őrizte meg leginkább a hagyományos jellegét, kezdetlegességét. Korszerűtlen és gyengén gépesített a szántók művelése is, míg Nyugat-Európától alig marad el a hal- és nádgazdálkodás termeléstechnológiájának színvonala.

Az állami gazdaság 2500 kenyérkeresőnek nyújtott munkalehetőséget, akiknek többsége - a HÁG összeomlásával - 1992 után munka nélkül maradt. A mamutgazdaság maradványa a KHT (Természetvédelmi és Génmegőrző Közhasznú Társaság) 130, és a Halgazdaság Rt. 230 embert foglalkoztat, a létrejött Kft.-k a hortobágyi lakosság csekély részének tudnak tartós munkalehetőséget kínálni. Az állami terhek ma is jelentősek, a legelő állatállomány évről évre fogy. E téren gyökeres változtatásokra van sürgős szükség. A legelő állatok tartásában jelenleg sem a KHT, sem maguk az állattartók nem eléggé érdekeltek. A természetvédelmi kezelés feltételei, a munkavállalás lehetőségei akkor javulhatnak, ha a puszta ismét legelő állatokkal népesíthető be.

Természetvédelem és gyepgazdálkodás

A HNP 48 ezer hektárnyi gyepterületéből 12 ezer hektárra (25%-ra) becsülhető az ún. "önfenntartó szikesek" - ürmös szikespusztai és száraz vaksziki bárányparéjos gyepek - területe, amelyek legeltetéses kezelést nem okvetlenül igényelnek. További 14 ezer hektáron (29%) - padkás felépítésű ürmös szikespusztai és nedves szikfoki gyepek - túllegeltetéssel kell a sziki kopárokat fenntartani. A fennmaradó 22 ezer hektárnyi területet - melynek több mint fele kedvező években kaszálható is - a kialakult gyakorlat szerint szarvasmarhával, juhval, lóval kell legeltetni. Ezen a 22 ezer hektárnyi területen (46%), és a HNP védőzónájába eső nem védett gyepeken már régen időszerű a korszerűbb, természetvédelmi célokat is szolgáló legelőhasználat bevezetése. Az itt alkalmazott legeltetés 1878-ban igen korszerűnek, de 1944-re már korszerűtlennek minősült. A mocsarak peremterületéből a mocsarakhoz kapcsolódó rétzónából - a csapadékviszonyok függvényében - további 3000-4000 hektárnyi terület ugyancsak kaszálható, utána legeltethető.

A HNP biológiai sokféleségét, tájképi értékeit, az élőhelyek sajátos mozaikszerkezetét a hagyományos földhasználati formák - elsősorban a külterjes legeltetés - nélkül nem lehet megőrizni. A legelők használatát ezért úgy kell szabályozni, hogy az a biológiai sokféleség megőrzését, a természeti értékek fenntartását és gazdagítását szolgálja. Azzal, hogy a HNP gyepterületeinek többsége az igazgatóság vagyonkezelésébe került, megnyílt az út az egész területre kiterjedő - valóban ökológiai elveken nyugvó - legeltetési rendszer megvalósítására.

Elképzeléseink szerint ennek a szervezeti egységnek kell a legeltetés, kaszálás területegységenkénti szabályzatát elkészítenie, gondoskodnia annak folyamatos végrehajtásáról és a HNP kezelési szabályzatába illesztéséről. A Természetvédelmi Legeltetési Társulat (TLT) vezetője a HNP mindenkori igazgatója, vezetőségi tagjai: a HNP vagyonkezelési osztályának vezetője, a területileg illetékes (részt vevő) önkormányzatok képviselői, az őshonos háziállatok tenyésztésére alakult gazdasági és társadalmi szervezetek (egyesületek) képviselői, állattenyésztők, botanikusok, ökológusok. Tőlük joggal várható, hogy a két - gyakran egymással szembefeszülő - érdek egyeztetésére alkalmasak legyenek.

A TLT minden évben három alkalommal - a kihajtás előtt, kaszálás után majd a behajtáskor - határszemléken méri fel a legelők állapotát, s meghatározza az éves tennivalókat. (Ez így történt 1878 és 1944 között is.)

A jogos helyi igények kielégítése után szabadon maradt gyepek legeltetését - a természetvédelmi szempontok betartásával - a HNP mint a terület vagyonkezelője a TLT közvetlen irányításával, pályázat útján kell elbírálni. A szerződéskötések során előnyben kell részesíteni az őshonos állatok tartóit, illetve a természetvédelmi kezelési igényeket maradéktalanul megvalósító pályázatokat. A terület kaszálóit elsősorban a Hortobágyon legeltető gazdálkodók és a határos falvak állattulajdonosai között kell felosztani.

A szarvasmarha- és juhtartók többsége számára ma már nem vonzó a hortobágyi legeltetés. Amennyiben tovább csökken a legelőn tartott állatok száma - ez az elmúlt 20 év során folyamatosan tapasztalható volt (1. táblázat) - legelőket térítés nélkül kell az állattartók rendelkezésére bocsátani.

Ezt a kedvezményt mindaddig fenn kell tartani, amíg az állatállomány a természetvédelmi szempontból szükséges létszámot el nem éri, mert a legeltetés és kaszálás alapvető igénye a táj megőrzésének.

A száraz pusztai legelők használatának természetvédelmi korlátai

A HNP legelőit az IUCN (Nemzetközi Természetvédelmi Unió) zónabeosztásán alapuló kezelési szabályzat előírásai szerint kell hasznosítani. A legelőkön műtrágya, gyomirtó szer - általában vegyszer - alkalmazása tilos. A legelőn tartott állat nem kaphat olyan takarmány-kiegészítő készítményt, gyógyszert, ami az anyagcseretermékekkel a környezetbe kerülve káros hatást gyakorolhat a kialakult növény- és állattársulásokra. A gyepek talajerő visszapótlását kizárólag vegyszermentesen kezelt, morzsalékosra érett, elbomlatlan növényi részeket nem tartalmazó szerves trágyával lehet pótolni. A gyomok behurcolásának elkerülése érdekében csak a hortobágyi állattartó telepeken képződött, a területen érlelt trágyát szabad felhasználni. A szerves trágyázás csak a HNP Igazgatósága engedélyével, a megadott területen, időben és módon végezhető. A trágya kijuttatása során nem engedélyezett a gyeptakaró megbontásával járó technológia alkalmazása.

A gyomokkal igen erősen fertőzött, degradált területeken, száraz téli időben (november 25. - január 31. között) a HNPI engedélyével - az egyéb szabályok betartásával - égetés is végezhető. A tűz oltása vegyszeresen nem végezhető, csak víz és tűzcsapó használható. Tűzvédelmi pászták szántása csak akkor engedélyezhető, ha a tűz terjedése települést, állattartó telepet, legeltetett állatokat, vagy természeti értéket veszélyeztet.

A legelőhasználat során a terület vízháztartásának megváltoztatása csak természetvédelmi érdekből végezhető. A legeltetés kezdetét és befejezését az évszázados tapasztalatok szabályozták. Rendkívüli időjárás esetén ettől a HNP szükségszerűen eltérhet.

A juhlegelőket a rosszabb minőségű III. osztályú ürmös szikespusztai gyepeken célszerű kijelölni. Természetvédelmi szempontból különösen a szakadozott, erősen padkásodott, vakszikes foltokkal szabdalt és az erodált sekély termőrétegű ún. "marékkal rakott gyepek" igénylik a juhlegeltetést. A legeltetésnek itt fontos szerepe van a kopár foltok fenntartásában, a terület egyenletes trágyázásában, ami fontos a madarak táplálkozásában meghatározó szerepet játszó rovarvilág fennmaradásában.

A legelő állatok közül a szarvasmarhának igen fontos a szerepe a puszta természetvédelmi kezelésében. Egyaránt legeltethetők a löszmaradvány gyepeken, a cickafarkas füves pusztákon, és a mézpázsitos nedves szikfokokon. A szarvasmarhák szerepe az ún. legelőtavak kialakításában és fenntartásában ugyancsak nélkülözhetetlen.

A lovak nagy mozgásigényűek, nagy területigényű legelő állatok. Sokkal jobban válogatnak a legelő növényzetében, mint a szarvasmarhák. Ezért a lovak után - ugyanazon a legelőn - juhok legeltethetők. A lovak egyes növényfajokat szinte teljesen kiirthatnak, és ha nem áll elegendő táplálék a rendelkezésükre, gyomosíthatják a területet. A löszháti gyepek és a szárazabb rétek legelésében látjuk a jövőben szerepüket.

Vizes élőhelyek

A pusztát a száraz és nedves élőhelyek változatos mozaikja építi fel, ami a legelők sajátos használatának kialakulásához vezetett (5). A Hortobágyra jellemző rövid életű (asztatikus) kisvizekkel borított területek a szikes legelők részét képezik. A víz visszahúzódása után legeltetéssel hasznosítják. A szikes mocsarak szegélyzónáját, a zsombékosokat, nedves szikfokokat, réteket általában szarvasmarhával legeltetik, de ahol a terepadottságok engedik, ott rendszeresen kaszálják. A szarvasmarha és a ló is szívesen legeli a zsenge gyékényt, sőt a nádat is. Ezt a természetvédelmi kezelés során figyelembe kell venni.

A pásztorok különösen a száraz években kihasználták a vizes élőhelyek, mocsarak kínálta lehetőségeket. Amikor a szikes legelők nagyon korán kiégtek - sokszor már május elején - a gulyát, a víz visszahúzódását követve, a mocsarakban legeltették. Ilyenkor elmaradt a rétek kaszálása, s azt elsősorban lovakkal legeltették. A löszgyep maradványokat még kedvezőtlen, igen száraz években is kaszálták, s csak azután legeltették.

A hortobágyi mocsarak sekély, szélsőségesen ingadozó vízforgalmú élőhelyek, felületük jelentős - több mint kétharmad - részét nád, gyékény, káka uralja. A mocsarakhoz gyakran széles rétzóna kapcsolódik, amely változó vízviszonyai miatt kapcsolatot teremt a vízi és szárazföldi társulások között. A mocsarakat és rétzónájukat - a vízborítástól függően - hasznosítják. A kezelés meghatározó feladata a mozaikszerkezet fenntartása. A vízszint szabályozásának a természetes vízjárást kell követnie. A növényzet szabályozása a nádasok aratásából, rétzóna kaszálásából és legeltetéséből áll!

A puszta kisvizei igen változatos, egységes kezelési kategóriába nem sorolható élőhelyek. Védelmük a kisformákhoz kötött vízrendszerek védelmén múlik. A mikroformák védelmén túl gondoskodni kell a terület életfeltételeinek változatlan megőrzéséről, a hagyományos hasznosítási formák fenntartásáról. A kaszálást és a legeltetést egymás után, esetleg váltakozva érdemes alkalmazni. A mocsárszegélyek legeltetésére sertések és a szarvasmarhák egyaránt alkalmasak, a nedves rétek legeltetésére többnyire szarvasmarhát, kiszáradó élőhelyek esetében juhokat használhatunk.

A vizes élőhelyekre jellemző fontosabb vegetációtípusok kezelése

A nádasok természetvédelmi kezelésének eszköze az aratás és a legeltetés. A legeltetés elsősorban azokon a területeken alkalmazható, ahol a nád benyomul a réti élőhelyekbe, s azok rovására terjeszkedik. A legeltetés nélkülözhetetlen eszköze a kopár partú legelőtavak és a rét-mocsár mozaikok fenntartásának. A nádasok folyamatos aratása - a HNP területén (Kunkápolnási mocsár, Egyek-Pusztakócsi mocsarak, Hortobágyi halastó) végzett húszéves megfigyeléseink alapján - kettős hatással jár. A vegyes mozaikos állományok esetében természetvédelmi szempontból kedvezőtlen homogenizálódási folyamatokat indít el, ugyanakkor a nádas hozamára, a betakarított nád minőségére kedvezően hat.

A rétek (mocsárrétek) igen érzékenyen reagálnak vízforgalmuk megváltozására, ezért kezelésük alapfeltétele a vízellátásuk szabályozása. A rétek kezelésében meghatározó a szerepe a hagyományos földhasználati formáknak, a legeltetésnek és kaszálásnak. A szakképzett munkaerő hiányában ma már megszervezhetetlennek tekinthető kézi kaszálást - ami igen munkaigényes és költséges is - kis fajlagos nyomású (pl. széles gumikerekes, vagy lánctalpas) gépekkel lehet helyettesíteni. A fölösleges szervesanyag kíméletes eltávolítására bevált módszer a télen, fagyott talajon történő kaszálás. Ezzel megakadályozható a talaj túlzott tömörödése és a vízforgalmat megzavaró keréknyomok kialakulása. Az igen értékes és érzékenyebb élőhelyek esetében a kaszálást nem a gazdasági érdekeknek, hanem a természeti értékek kezelésének kell alárendelni. A természetvédelmi célú kaszálást ezért többnyire a területen élő fajok életciklusához (védett növények maghozása, védett állatok szaporodási ciklusa) érdemes igazítani. Kisebb foltokban a késleltetett kaszálás jelentősen növelheti a kezelés költségeit.

A legeltetéses állattartás

Az ősi, védett hazai fajták új hasznosítási lehetőségei

A száraz puszták legeltetésekor elsősorban az ősi magyar állatfajták mutathatók be a turisták által járt területen. A magyar állatfajták közül elsőként a nóniusz lófajtát említhetjük. A város vezetői 1771-ben ménest alapítottak, 1886-ban elkötelezték magukat a nóniuszfajta nemesítése mellett. E fajta világsikerét az 1900-as párizsi világkiállítás hozta meg. A magyar nóniusz lófajta 1964 után Mezőhegyesen is, de Hortobágyon is a kizárólag származásra és küllemre irányuló kiválogatás - formalista irányzat - áldozata lett. Értékes tulajdonságait - kitűnő vonóképessége, kitartó lendületes ügetése, nyugodt vérmérséklete - javarészt elvesztette (13). Ezért ma már fogatversenyeken nem is szerepeltetik, jóllehet 1954-1956 között a 100 km-es összetett fogatbajnokság első helyezettei mindig a hortobágyi tenyésztésű Nóniusz D-V. törzsmén mezőhegyesi ivadékai voltak! Hortobágyon egyszerűbbnek tűnt külföldről lovakat vásárolni, mint a saját állományt színvonalasan tenyészteni. Ha a jövőben nem csupán a nóniusz fajtának a múltját kívánják emlegetni, hanem valóban a fajta fogatolt hasznosításának továbbnemesítésére törekednek, akkor sok kanca párosítására - termékenyítésére - egyszerre több mén egyidejű ivadékvizsgálatára, az ivadékok szigorúan megállapított teljesítményvizsgálatára kell a fajta kiválogatását alapozni (7). Csakis így válhat a fajta ismét versenyképessé. A nóniusz egyesület kancái a jövőben is maradhatnának eredeti tulajdonosaiknál, de a csikókat egy erre a célra kiválasztott legelőn, télen pedig a mátai telepen lenne kívánatos közösen nevelni. Itt az állandóan fúvó szél, a nappalok és éjjelek közötti nagy hőingadozások kedveznek a szilárd testalkat kialakulásának. Három éves korban ugyanott lehetne idomítani és kipróbálni az ott tenyésztett holsteini fajtával együtt. Ezt jelentősen fokozni lehetne olyan csikótornáztató pálya építésével, amilyeneket a magyar állami ménesekben és Szentmargita pusztán (Bödönháton) korábban építették. Ilyen nevelés estén a csikók lábszerkezeti hibái hamarabb kiütköznek. Az így nevelt csikók bármilyen sport célra jóval használhatóbbnak bizonyultak. A radautzi (romániai) és bábolnai hajdani állami ménesekben kialakított tömeges arabfajta (Shagya arab) csikóinak felnevelésére a hortobágyi térséget ugyancsak ideálisnak tartjuk. De manapság az EPONA által tartott holstein fajtájú sportlovak csikóit, de a nóniusz csikókat is badarság lenne kizárólag száraz szikes legelőkön abrak kiegészítés nélkül tartani.

A mérsékelt éghajlaton kialakított és ún. anyatehéntartásra igen alkalmasnak tartott hereford és aberdeen angus húsmarha fajtákkal szemben a magyar alföldi szürke marhafajtának számos gazdasági előnye sorolható fel, nevezetesen nagyobb a kifejlettkori testtömege, ezzel együtt a nagyobb és hosszabb növekedési kapacitása is, hosszabb a hasznos élettartama, jobb a fogamzási képessége, nagyobb az ivari dimorfizmusa, lényegesen kisebb a borjak születési súlya, nehéz ellés e fajtában alig fordult elő.

Ha Magyarország az egyhasznú húsmarhatartás nemzetközi versenyében állni kívánja a versenyt, úgy anyatehénként - nőivarú keresztezési partnerként - a terminál húsfajtákkal párosítva a magyar szürke marha fajtától igen jó keresztezési végtermék várható, mert tömeges, jól izmolt és jó minőségű húst szolgáltatna. A Magyar Szürke Marha Tenyésztők Egyesülete 1990-ben alakult, az általuk ellenőrzött tehenek száma 3500-re tehető. Jelenleg a KHT 700-800, a magánosok 100 db magyar szürke tehenet tartanak a Hortobágyon. Ez még a Hortobágyon kívánatos legelő szarvasmarha létszámnak csupán 10-15%-ára tehető.

A magyar rackaállományból a második világháborút igen kevés állat élte túl. E fajta eredete kétséget kizáróan közép-ázsiai, ezt igazolja a fekete szín részlegesen domináns öröklődése a fehérrel szemben (3). Húsa is ízletesebb, mint az európai fajtáké. Érdemes lenne faggyújának zsírsavösszetételét analizálni, mert az európai fajtákénál ízletesebb, faggyújának alacsonyabb az olvadáspontja is. E fajta iránt szépsége, igénytelensége és jó tejelőképessége miatt az érdeklődés is, a kereslet is növekszik. A jövőben elsősorban az egyéb értékes tulajdonságainak fenntartásán túl a tejelőképességét lenne célszerű genetikailag növelni, mert a juhsajt a világpiaci keresletben más juhterméknél tartósabbnak ígérkezik. A KHT rackaállománya 900 db, a Magyar Rackajuh Tenyésztő Egyesület rackaállománya 1000-1200 között alakul. Ezért illúziókat kerget az, aki feltételezi, hogy rövid időn - 10 éven - belül a hortobágyi legelőkre szánt juhállományt kizárólag rackákból ki lehetne alakítani.

A fekete racka és fekete karakul kosok első keresztezéséből már teljes értékű karakul prém nyerhető. Mint lehetőséget említjük, ha a kiszámíthatatlan női divat a perzsabunda viselését újra felkapná, úgy fehér és fekete rackák keresztezéséből születő többnyire fekete racka anyajuhokat fekete, vagy szürke karakul kosokkal keresztezve teljes értékű bárányprémeket lehetne 8 napos korban vágott bárányokról nyerni. Az anyajuhok kifejt tejhozamát pedig fel lehetne tornázni 100 liter fölé. Így a rackaállomány jelenlegi tartási vesztesége is mérsékelhető lenne. Jelenleg a törzskönyvi ellenőrzés alatt álló rackák száma 1500, az összes anyajuh létszám mintegy 5000-re tehető. A Hortobágyon tartandó juh létszámában a rackák aránya (10%) ugyancsak igen csekély, létszámnövekedése csak a HNP rugalmasabb legelőhasznosítása esetén lenne évről évre mérsékelten növelhető. Élénkülő turizmusban reménykedve a rackák gyapját a háziiparban csergévé - takaróvá - szarvát homlokcsontjával együtt trófeaként, a 3-6 hónapos bárányok kikészített gereznáját fali- vagy lábszőnyegként lehetne értékesíteni. A Magyar Rackatenyésztő Egyesületet 1983-ban a HNP ösztönzésére alapították, tagjai ma többségben egyéni juhtartók, akik a törzskönyvi ellenőrzés alatt álló anyaállománya mellett évente 10-15 kost, 50-60 jerkebárányt értékesítenek tenyésztésre. Az egyesület látta el tenyészanyaggal más nemzeti parkok által létesített rackanyájakat is.

A mangalica sertés iránt évtizedeken át nem volt számottevő kereslet. Most kiderült, hogy az eredetileg iberico (délspanyol) sertésből készített serrano (sózással 2-3 évig érlelt zsírtalan szeletelhető sonka, melynek kilója 5-15 ezer Ft/kg) mangalicából, illetve 50% mangalica és 50% egyéb fajtaarányt tartalmazó sertésekből is előállítható (18). A napjainkban szépen szaporodó és törzskönyvi ellenőrzés alatt álló hazai mangalica koca állomány (600-700 darab) 60%-a máris spanyol tulajdonban van. Számos más országban (NSZK, Svájc) is terjed a mangalica tenyésztése. Egy segoviai üzletember Magyarországról 1 millió mangalica, illetve mangalica keresztezett hízott sertést lenne hajlandó évente felvásárolni serrano módon elkészített sonka előállítására (18).

Hortobágy egyik vizes élőhelyén 1997-től egy kisebb, 5 kocából és 2 kanból álló mangalica állomány található villanykarámmal körülvett 32 hektárnyi területen félvadtartásban. A kocák falkába verődve az ott lelt természetes táplálékon egész éven át jó kondícióban maradnak. A kanokat kiverik maguk közül, azzal csak párzás idején keresik a kapcsolatot. Malacok télen is születnek, ilyenkor célszerű takarmány kiegészítésükről gondoskodni. Az elkövetkező évek eredményei alapján állapítható meg, hogy ez a félvad-tartás felhasználható-e a mocsarak, vizes élőhelyek növényállományának szabályozására (26). Az azonban már egyértelmű, hogy a vizes években felszaporodó káka gyökértövét, a sás, szittyó és zsióka gyökerét az ott elhelyezett és szépen szaporodó mangalicák irtják, ennek helyén ismét édesfüvek (réti komócsin stb.) telepedhetnek meg. Csak a beállt tartós fagy akadályozta a helyben található növényekből a táplálkozásukat. (Télen semmi nem indokolja legelőn tartást). Ahol azonban a madarak sertések (vaddisznókra is vonatkozik) mozgását észlelik, ott nem telepszenek meg (26). Ezért a mangalicákat - véleményünk szerint - sekély mocsarak legeltetésére, csak szakaszos telepítéssel és kizárólag nyáron érdemes használni, így elegendő zavartalan terület állhat a fészkelő madarak rendelkezésére.

A HÁG a gyöngytyúk nemesítésében, szaporításában és a kihelyezett naposcsibék szerződtetéses nevelésében korábban jó tapasztalatokat szerzett. Egy időben a megfojtott gyöngyösöket vadként Angliába szállították. Most jelentősen visszaesett az irántuk megnyilvánuló kereslet. A gyöngyös hazai fajtafenntartása is a KHT tenyésztési feladatainak egyike. A parlagi pulyka fekete, bronz, vörös és fehér változatának nemesítésével a Debreceni Egyetemen Mihók Sándor egyetemi tanárt bízta meg az OMMI (Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet). Az előnevelt gyöngyös és pulyka növendékek júniustól a hortobágyi térség legelőin jelentős hasznot hajthatnának azzal, hogy ritkítják a növényevő rovarokat (pl. sáskákat). Ahol a turistaforgalom élénk, ott pásztorok felügyelete alatt előnevelt pulykát, gyöngyöst lehetne ugyanarra a területre vándorólakba telepíteni, ami ugyancsak gazdagíthatná a turisztikai látványosságokat.

Magyarország Európában a bivalytartás északi és nyugati elterjedésének határa. A bivaly ma már nem tekinthető haszonállatnak, csupán turisztikai látványosság. Egy szorító karám segítségével meg lehetne fejni és tejével a turistákat meg lehetne kínálni. Bővíthető a szamárállomány is. (A szamártejet korábban nagy cukortartalma miatt köhögést szüntetőnek tartották. A Hortobágyon lehetne különlegességként ló- és szamártejből kumiszt készíteni.)

A pusztán nevelt állatokat a jövőben célszerű lesz - megfelelő hírverés vágás, darabolás és csomagolás után - biotermékként és hungarikumként értékesíteni.

A legeltetéses állattartás korszerűsítése

Európa nyugati területén - főként a családi munkaerőre alapozott gazdaságokban - a legelők körülkerítése, a legelőszakaszok kialakítása a múlt század végéig befejeződött. Más kontinensek nagy összefüggő legelőire alapozott állattartása is a munkaerőgondok - a gazdaságokat az aranyláz idején elhagyó pásztorok pótlása - miatt kényszerült a legelők bekerítésére. Erre Ausztráliában 1851 után, Észak-Amerikában 1896 után került sor. Új-Zélandon 1955-1985 között az állattartók a nyulak és cserjék irtásának költségeit, a birtokhatárok és szakaszhatárok tartós karámokkal (betonoszlopokkal!) történő körülkerítését, a legelők újratelepítését és felülvetését leírhatták az adójukból. Ennek köszönhetően a legelők állateltartó képessége közel háromszorosára emelkedett! A gazdaságok a gyepgazdálkodás korszerűsítése során olyan terelő-rekesztő- osztályozó karámokat, fürösztőket és nyíróhelyiségeket építettek, melyekben jól idomított pásztorkutyák segítségével az emberi munka hatékonysága több mint tízszeresére növekedett (21)

Az állatok a szorító karámban könnyen rögzíthetők, azonosíthatók, mérhetők lettek, átcsoportosításuk sem jelentett a gondozóknak jelentős megterhelést. De az állatok is kevesebb töréssel kezelhetők. Új-Zélandon a 30 éves legelő-korszerűsítési program után az állati termékek előállítási költsége olyan mértékben csökkent, hogy még a szállítási költségekkel együtt (mely az előállítási költséggel többnyire azonos) is versenyképesek maradtak a délkelet- ázsiai és európai piacokon (21). Ezért ma Új-Zéland gyephasznosítása más országok számára is példa értékű.

A pásztorokkal szemben támasztható korszerű követelmények a fejlett állattenyésztéssel rendelkező országokban alaposan megváltoztak.

A hortobágyi térségben - mintegy 20 ezer hektárra becsülhető területen - a legelőgazdálkodás csak a teljes korszerűsítés után válhat gazdaságossá. Természetesen a korszerűsítés nem sértheti a természetvédelmi érdekeket, előírásokat. A gazdasági kényszer és a természetvédelmi követelmények teljesítése érdekében a legeltetési rendszer átalakítását a HNP teljes területén - az erre alkalmasnak minősülő legelőkön - fokozatosan kell bevezetni. Első lépésként a terület egy részén - a későbbi fejlesztések érdekében - a korszerűbb szakaszos legeltetés tájba illesztésére kell kísérletet tenni.

Magyarországon az elmúlt 50 év során egyik kormány sem vette magának a fáradságot, hogy a gyepekre és legelőkre alapozott állattartást korszerűsítse. Elsősorban tüneti kezelést alkalmaztak; ilyennek tekinthető a 60-as években a minta legelők telepítésének állami ösztönzése.

Az alábbiakban a legeltetés fenntartásának, fejlesztésének két lehetséges változatát mutatjuk be, a gazdasági és természetvédelmi szempontok értékelésével.

Hortobágyon a folyó nyugati partján - Kurtatelek, Feketerét, Tornyidomb, Malomház - vagy pedig Máta és az öreg tavak között elterülő ugyancsak öntözhető, jobb talajokon található legelőkön lehet egy modern, több ezer hektáros legelő egységet létrehozni, mely a természetvédelmi célú állatállomány fejlesztést ösztönözheti. E legelőközpontot egyrészt a korszerűsítésben elöljáró új-zélandi, másrészt az igen eredményesnek bizonyult hazai - szécsényi, szikszói és karcagi - legelőgazdálkodási tapasztalatok továbbfejlesztésével érdemes kialakítani. A szakaszhatárokat napelemmel működő villanykarámokkal kellene ellátni, a ki-behajtást ún. mexikói kapukkal zárni. A kombináthoz burkolt útnak kell vezetnie, hogy oda a gondozók a faluból kijárhassanak, tavasszal az állatokat telelő helyükről gépjárművekkel kiszállíthassák, ősszel hazaszállíthassák. Egy 6-8 legelőszakaszból álló legelőegységhez, mérlegelő, osztályozó, rekesztő karámra is szükség van. A szakaszos legeltetés esetén kiküszöbölhető az állandó rágás-tiprás, elősegíthető a sarjadzás. Az állatok elhullatott ürüléke és vizelete is gyarapítja a talaj szervesanyag- és tápanyagtartalmát. Ezért a természetes fűhozam 10-15%-kal növelhető, a letiport és le nem legelt fű mennyisége 5% körüli szinten tartható (11). Szárazság esetén itt az árasztásos öntözésre okvetlenül szükség lehet. A fenti, nagy technikai felszereltséget igénylő, tájvédelmi szempontból kedvezőtlen hatású fejlesztéseket, a puszta peremére, a természetvédelmi oltalom alatt nem álló részekre kell telepíteni, gondoskodva tájba illesztésükről.

A kultúrállapotba hozott legelőkön nem csupán őshonos állatfajták, hanem a köztenyésztésben tartott kultúrfajták - tejelő hegyitarka (montbeliard) és holstein fríz - üszőket is lehetne tavasztól őszig legeltetni. E fajtáktól megfelelő anyai teljesítményt - bőséges tejelést - csak akkor várhatunk, ha a fajta igényeinek megfelelő havi súlygyarapodást képesek elérni. Ez a hegyitarka üszők esetében kortól függően havi 20-28 kg, holstein fríz esetében 18-28 kg. Ha ezek az üszők elegendő füvet fogyaszthatnak, abrak-kiegészítésük felesleges. A legeltetés emésztőszerveik (emésztőcsövük) kitágulását segíti elő, mely tehénkori nagy szárazanyag-fogyasztásra teszi őket alkalmassá. Az így nevelt üszők szervezeti szilárdsága, életteljesítménye is kedvezőbben alakul (4). Az üszőket a teleltető telephelyükről tavasszal kellene a legelőkombinátba kiszállítani, és szeptember-októberig visszaszállítani. A havonta sorra kerülő mérlegelések során lehet ellenőrizni növekedésüket, szakszerű takarmányozásukat.

Merinó jerkéktől ugyancsak szakaszosan legeltetett és öntözött sziki legelőkön - abrak-kiegészítés nélkül - érhető el megfelelő növekedés-fejlődés. Erre utalnak korábbi, karcagi jerkenevelési kísérleteink (23). Ezek a szakszerűen nevelt jerkék hasonló legeltetési technológia szerint tartva 18 hónapos korra ellettek, 10 év átlagában 1,25 ellési forgót érték el, évente anyajuhonként 1,6 bárányt ellettek, 1,5 bárányt fel is neveltek (24). Hasonlóképen hasznosított szikes legelőkön, tehát szakaszos legeltetéssel - mobil fejőberendezéseket alkalmazva (20) - napi 0,2-0,4 kg abrak-kiegészítéssel a bárányok korai - 40-50 napos - választása után anyajuhonként 100 napos időszakban 60-80 liter tej fejhető ki. A merinóknál tehát a hasznosítás lehet sűrített elletés vagy fejés. Ezt a várható piaci árak és az erre alapított gazdasági számítások alapján kell mérlegelni, és lehet eldönteni.

Ha a legelőkombinátban több ezer állatot gondoz egy szakképzett gondozó, nagyobb lehet az élőmunka hatékonysága, egyúttal a jövedelme is. Csakis így képzelhető el legelőre alapozott, nemzetközi szinten is versenyképes állati termék előállítás! A hortobágyi legeltetésbe kapcsolt kultúrfajták többségét - üszőket és juhokat - tehát változatlanul szántóföldek között kellene teleltetni, és Hortobágyon csupán legeltetni!

Jelenleg a debreceni löszháton alig található állat. Ha a debreceni löszhát Hortobágyon legeltethető üszői - (esetleg tinói) és a juhállománya gyarapodna, a telelő helyeken több istállótrágya képződne, az ott kezdeményezett biotermeléshez szervesanyag- és tápanyag-visszapótlást fedezhetné.

A korszerű szakaszos legeltetéshez nélkülözhetetlen karámrendszer, a szakaszhatárok fásítása ütközik a tájvédelmi előírásokkal és azzal a világörökségi cím elnyerésében meghatározó jelentőségű érvvel, hogy a Hortobágyon meg kell őrizni a hagyományos külterjes állattartást. Ezek az előírások jelenleg határt szabnak a tartástechnológia fejlesztésének, egyúttal a legelő állatok kívánatos gyarapodásának is.

Az állattartás fejlesztésének másik, a természetvédelem által szorgalmazott módja a hagyományos, néprajzi hitelességű pásztorélet újraélesztése. A pásztorkodás 100-150 évvel korábbi állapotának fenntartása megfelelne a természetvédelem hazai és nemzetközi szabályainak és a világörökségi rang követelményeinek. A korszerűtlen legeltetéses állattartás sorvadása azonban ma megállíthatatlannak tűnik. Folyamatosan kiállítási kondícióban kell tartani a pásztortanyákat, állattartó épületeket (hodályokat), gondoskodni kell a pásztorok ruházatáról, a mindennapi élet tárgyi feltételeiről. Ebben az esetben a pásztorok a HNP alkalmazottaiként a jelenleginél lényegesen nagyobb jövedelemmel láthatnák el feladatukat. A természetvédelem feladata - amennyiben ragaszkodik a hagyományos külterjes tartási forma megőrzéséhez -, hogy gondoskodjék az ehhez szükséges pénzügyi fedezet az előteremtéséről.

A pásztorhagyományok megőrzése idegenforgalmi érdek is, ami hosszabb távon az anyagi feltételek megteremtésében is fontos szerepet tölthet be, nem ütközik a pásztorképzés korszerűsítésével.

A korszerű pásztorképzésről

A jelenleg pásztorként dolgozók gyakorlata, életvitele és civilizációs szintje teljesen alkalmatlan egy valóban korszerűnek tekinthető legelőkombinát működtetésére, de még kevésbé felel meg a hagyományos pásztorkodással szemben támasztott, igényes idegenforgalomi kívánalmaknak.

Sokan nem tartják be a legelemibb követelményeket, szabályokat. A legelőkön tartózkodó állatokat riasztgatni, ütlegelni, pásztorkutyával feleslegesen üldöztetni nem szabad! Az egyébként békésen - ezért szétszóródva - legelő állatokat a gondozó mindig úgy közelítse, hogy valamivel kínálja meg, vagy simogassa meg őket! Így lehet azokat kézhez szoktatni. Lovak, szarvasmarhák, juhok és sertések esetében is a szelídség és kezelhetőség gazdasági értékmérő tulajdonságok közé értékelődik fel. Amikor az állatokat jól idomított pásztorkutyákkal kell átterelni egyik legelőszakaszról a másikra, amikor válogatásuk, kezelésük, vagy jelölésük amúgy is töredelemmel jár a nyugodtabb, békésebb állatokat mindez kevésbé viseli meg, ezért az energiaveszteségük is csekélyebb.

A jövendő pásztorát hagyományos ismereteken - állattenyésztés, takarmányozás, betegségek kezelése és megelőzése - kívül legelőkön lévő eszközök kezelésére és javítására az állatok viselkedésére, pásztorkutyák idomítására és gondozására, a legelő természetvédelmi szempontú kezelésére, a magyar nemzeti kultúra megismerésére és ápolására is oktatni kell. Számtalan film és könyv tájékoztat pásztorkutyák versenyeiről, a kutyák szakszerű idomításáról (19). Hortobágyon pásztorképző iskolát kell létesíteni, melynek téli üzemeltetésében azok is közreműködhetnek, akik már képzett pásztorok, de csak a legeltetési idényben foglalkoztatottak. Egy ilyen képzéssel és jól idomított pásztorkutyákkal több ezer növendékmarha, vagy több ezer juh gondozását képes egy ember ellátni, ennek megfelelően az állatgondozásból eredő jövedelme is kétszeresére, háromszorosára lenne növelhető.

A jelenlegi pásztorkutya-egyesületeknek csupán formalista (származás, küllem) követelményei vannak, és így egyre fogy a fajta belső tulajdonságait (terelőkészség) őrző, jól idomítható pásztorkutya. A Hortobágyon létesíthető magyar pásztorkutya idomító telepeken lehetne azokat a kutyákat a tenyésztésben favorizálni, melyek jól idomítottak, jó teljesítményűek, egyúttal megfelelő külleműek is. A hortobágyi turizmus látványosságát pásztorkutyák évente rendezett versenyével is lehetne bővíteni.

A Hortobágyon felnevelt és ott betanított és kipróbáláson - teljesítményvizsgálaton - átesett csikók lényegesen kedvezőbb áron értékesíthetők, mintha azokat kipróbálás, betanítás előtt értékesítenék. Gondozóik létszáma és szakképzettsége is jelentősen bővíthetné a hortobágyi foglalkozások változatait és számát.

Ha javaslatainkat méltányolják, úgy országszerte a szikes legelők újra benépesülhetnének, ott olcsó és tömegméretű lehetne az állati termék - hús, tej, gyapjú, gerezna - termelése és feldolgozása a jelenleginél lényegesen hatékonyabb módon. Ezzel e vidék lakossága is újabb egészséges és szociális igényeinek is megfelelő munkahelyekhez juthatna.

Szántóföldek hasznosítása

A hortobágyi szántókon biotermeléssel lehet megtermelni a KHT téli és a Halgazdaság Rt. egész évi takarmányszükségletét. A HNP körüli szántókon - mint a védőzóna részén - szintén biogazdálkodást kell folytatni. E téren a KHT már jelentős lépéseket tett. A szántók az átvonuló madárfajoknak - ludak, darvak - fontos táplálkozó területei. A túzokállomány gyarapodása is a szántóföldi kultúráktól, elsősorban az átteleléshez szükséges repce- és lucernavetésektől függ.

A szántóknak a környezetileg igen érzékeny területekkel - mocsarakkal, szikes laposokkal - érintkező részét mielőbb gyepesíteni kell, hiszen itt a tápanyag bemosódás, az eróziós hatások kedvezőtlenül befolyásolhatják az élőhely állapotát.

Halgazdálkodás

A szikes talajok igen kedvező hasznosításának bizonyult a halastavak létesítése. A Hortobágyi Halgazdasági Rt. 6334 hektárnyi területen gazdálkodik, 5137 ha a tófelülete, 848 ha a nádas, a hazai halhústermelés 25%-át adja. A halhústermelés versenyképességének mérlegelésekor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a tavak egy része - 1485 hektár - nagy felületű, sekély vízszintű, hozamuk 300 kg/ha körül alakul. Az egész gazdaság az észak-dél irányú madárvándorlás útjába esik, a Ramsari szerződés értelmében itt mintegy 300 madárfaj védelméről kell gondoskodni. A többi tavakban - mintegy 2800 hektáros vízfelületen - a halhúshozam - hektáronként 867 kg, ami jóval meghaladja a 10 ezer hektárra becsülhető hazai halastavak átlagos 660 kg-os hozamait. A halgazdaságnak komoly gondot okoz a nagy kárókatonák (kormoránok) kártétele, de a gazdasági eredményt rontja a haltakarmányt fogyasztó madárfajok tömeges előfordulása is. A többi halevő madárfaj - kócsagfélék, gémfélék - komoly károkat mégsem okoznak. A nagy kárókatonák gyérítését nehezíti, hogy a fokozott védettségű kis kárókatonát - melyből 50 pár fészkel a halastavakon - nehéz megkülönböztetni a nagy kárókatonától, s a védett állomány szabályozása szervesen kötődik a halastavi gazdálkodáshoz. A nagy kárókatonák állományának apasztására elsősorban a halivadék-nevelés zavartalansága miatt a jövőben is nagy figyelmet kell fordítani.

A kónyai és az öreg tavakba a tájegység őshonos halfajait telepítik vissza. A tavaknak és a tavak környékén felduzzasztott mocsaraknak egyúttal a madárvilág fészkelésének és táplálékforrásának megteremtése is a feladata. A halgazdaság halászati múzeum és látványhalászat létesítését tervezi. A visszaszerzett szántóterületeken kellene a halak abrak-takarmányát is megtermelni.

A két világháború között a Halgazdaság a nádat maga aratta le, dolgozta fel, s a külpiacokon értékesítette. Ez később a Hortobágyi Á. G. egyik feladata lett. A nádaratást a természetvédelmi követelményekhez kell igazítani. A nemzeti park nádasainak - megítélésünk szerint 40-50%-át - megfelelő forgó alkalmazásával - aratatlanul - kell hagyni. Az aratási időszak november 15-től február 15-ig tart. Kifejezetten télies időben - kemény fagyok esetén, mikor a korai fészkelők (nyári lúd, nagykócsag) még nem érkeznek meg a területre - a HNP az aratási időszakot február 28-ig meghosszabbíthatja. A nád kiszállításának befejezése az aratás végével esik egybe. A learatott nádat csak a HNP által kijelölt helyeken lehet tárolni, míg a feldolgozást csak természetvédelmi oltalom alatt nem álló területen szabad végezni.

Ökoturizmus

A turizmus és ezen belül az ökoturizmus a Hortobágy hasznosításának új lehetőségeit kínálja az itt élők számára. Az ökoturizmus fejlesztése, a világörökségi terület bemutatása szorosan összefügg a természeti és tájképi értékek megőrzésével, a hagyományos földhasználati formák fenntartásával és bemutatásával. A pásztorhagyományok, a pásztorépítmények, az ősi és a jelenlegi halászat bemutatása, a kultúrtörténeti értékek megőrzése nélkül a puszta elvesztené vonzerejét. A fejlesztés alapfeltétele egy színvonalas látogatóközpont kiépítése a tájékoztatás, a kínálat bővítése és színvonalas bemutatása érdekében. A látnivalókat tanösvények kiépítésével, a látvány irányításával kell a vendégek elé tárni, úgy, hogy közben ne fosszuk meg őket a felfedezés örömétől. A puszta idegenforgalmi, ökoturisztikai fejlesztése nem képzelhető el a nemzeti park körüli települések fejlesztése nélkül.

IRODALOM

1. Aradi Cs. (1992) Ökológiai szempontok megjelenése a táj- és természetvédelemben. A Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem Kiadványai A Lippay János tudományos ülésszak előadásai és poszterei. Budapest, 1992. 11-15.

2. Aradi Cs. (1992) A mezőgazdaság lehetőségei természetvédelmi keretek között. Agrár Környezetvédelmi Konferencia kiadványa. Bp.

3. Bodó I. - Dunka B. - Karle G. - Szekeres G. (1986) The fur production of the native Racka breed. 37th Annual Meeting of the EAP, IV International Karakul Symposium, Budapest 101-107.

4. Csukás Z. (1942) A környezeti tényezők befolyása a legeltetés hatásosságára. Kis. Közl. XVI. Pallas Rt. Budapest, 58-79.

5. Dévai Gy. (1998) A vízi és a vizes élőhelyek sajátosságai és tipológiája. (Oktatási segédanyag) KLTE Ökológiai Tanszék, Debrecen.

6. Dijken, van H. (1992) Study on eco-tourism and zooning in National Parks. Phara Project NO 108.

7. Dunka B. (2000) Nóniusz múlt. Magyar Állattenyésztők Lapja. XXVIII. 4. 9-10.

8. European Enviromental Campus Hortobágy, Hungary June 29-July 25. HNP Irattár.

9. Fenyves J. (2000) Tiszatáji halászati múzeum költségvetése. ALTE Kft. Hortobágy.

10. Hütter Cs. - Kenyeres I. - Veress L. (1979) Útijegyzetek az NDK állattenyésztéséről. Magyar Mezőgazdaság. 30, 18.

11. Hütter Cs. (1986) Személyes közlés.

12. Kecskés S. (1991) Magyarországi állattenyésztő szervezetek története. ÁTK kiadvány, Herceghalom.

13. Kruzsic P. - Szollár I. (1999) A nóniusz tenyésztés kérdőjelei. Magyar Állattenyésztők Lapja. XXVII. 11. 10-11.

14. Kurucz Gy. (1997) Térségfejlesztés vezetési és munkaszervezési összefüggései. Talajjavítástól a térségfejlesztésig. DATE Kiadvány, Debrecen, 7- 28.

15. Lisztes L. (1999) Hortobágyi Útikalauz. Kézirat 1-35.

16. Molnár A. (1999) A Hortobágyi Nemzeti Park természetvédelmi kezelési koncepciója. Kézirat 1-46.

17. Müller T. (2000) Javaslat látványhalászat kialakítására. Fejl. pályázat hortobágyi Halgazdaság Rt. Irattár.

18. Szabó P. (2000) Személyes közlés.

19. Veress L. (1966) Egy juhászverseny tanulságai. Magyar Mezőgazdaság. 46. 18-19.

20. Veress L. - Patkós I. - Dávidházy G. - Iván I. - Zaveczki S. - Molnár I. (1984) Hatékonyabb és olcsóbb gépi juhfejő állás. Mg. Világirodalom, Új kutatási eredmények, 265 melléklet.

21. Veress L. - Nagy G. (1986) Állattenyésztés korszerűsítése Új- Zélandon. Nemz. Mg. Szle. (minden KGST ország nyelvén) Moszkva - Budapest, 106- 108.

22. Veress L. (1987) International trends in sheep and goat breeding. 66. FAO Anim. Prod. And Health paper. Pome, 249 - 253.

23. Veress L. - Végh J. - Turai I. - Tarnóczy F. - Ecsedy F. (1988) Some conclusions concerning the large scale accelerated lambing of Hungarian Merino ewes. Acta Agr. Sci. Hung. Budapest, 1/2. 112-122.

24. Veress L. (1991) A juh tenyésztés genetikai és tartás technológiai fejlesztésének kérdései. MTA doktori értekezés, MTA Könyvtár.

25. Veress L. - Jávor A. - Lengyel A. (1999) A juhtenyésztés hosszú távú fejlesztésének javaslata. MTA tanulmány, MTA Könyvtár.

26. Világosi J. - Szabó P. (1999) Mocsaras területek mangalicával történő legeltetése. Debreceni Gyepgazdálkodási Napok, 15 DATE könyvtár.

27. DHV (1992) Restoration programme for the wetlands and grasslands of the Hortobágy National Park. Annex B. Kunkápolnás swamp, Annex C. Zám puszta, Annex E. Angyalháza swamp, Annex D. Angyalháza ephemer area. Final reports. HNP Irattár.

28. Danagro Adviser (1997) Habitat rehabilitation and Ecoturism Development of Egyek-Pusztakócs. Swamp system Restoration of Southra Grasslands in the Hortobagy National Park. Danagro Adviser A/S. HNP Irattár.


<-- Vissza az 2000/12. szám tartalomjegyzékére