2000/10.

Műszaki tudomány és a változó világ

A 21. század építészeti jövőképe

Finta József

A következő évszázadra - vagy annak néhány első évtizedére - vonatkozó bármely jövőkép, fejlődési út, tartalmi-technikai avagy stiláris változás jóslására vállalkozni nem lehet azon út felidézése nélkül, amelyet hátrahagyott századunk járt be épített környezete alakításában.

Az építészetet - szemben azokkal, akik ezt a szakmát-tudományt-művészetet valamely öntörvényű emberformáló és jelteremtő hatalommal bíró erőnek tekintik - jómagam olyan követő - szolgáló eredőként tudom értelmezni, amelynek meghatározó összetevői az adott kor társadalmi, gazdasági, netán politikai viszonyai.

A kor szelleme egyben az építészet szelleme is, bár kétségtelen, hogy van olyan képessége, amely által az őt alakító említett viszonyokra visszaható erővel bír. A 20. század építészete minden tulajdonságát, jellemzőjét figyelembe véve hatalmas utat járt be összehasonlítva 19. század végi gyökereivel, azidei start- állapotával, lett légyen ez az összevetés funkcionális, technikai avagy esztétikai jellegű, s persze a településfejlődés és tudomány területét is felölelő.

A poszt-eklektika, a szecesszió, a premodern, az avantgárd, a Bauhaus mozgalom és a többágú klasszikus modern, a széria modern sematizmusa s az ellene lázadó megannyi újabb stílusirányzat, így az új brutalizmus, a konstruktivizmus, a strukturalizmus, a sokszínű posztmodern, a high-tech, a neo-bauhaus, a különféle regionalizmusok avagy a dekonstruktivizmus - hogy ilyen fegyelmezetlenül leszűkítsem a század építészeti irányzatainak felsorolását - mögött egzakt társadalmi-gazdasági erők, mozgások vannak - s persze világháborús katasztrófahelyzetek (ok-okozatok), a túltermelő piacú jóléti társadalmak, azaz a fejlett világ eladási gondjai s abból keletkező, hozzátartozó teóriákat is teremtő akciói, s mindezek mellett - ugyancsak funkció- és formateremtő tudással és akarattal - az a hatalmas technikai fejlődés, amelyet a század bejárt. E fejlődés prezentálta anyaghasználati, szerkezeti gépészeti, infrastrukturális és egyéb lehetőségeik híjával építészeti fejlődésről beszélni nem lehetne (nyilván semmilyen korban nem is lehetett).

És e technikák közvetlen építészeti, építőipari ráhatásánál talán még meghatározóbbak az áttételesebb, vagy annak látszó motivációk - így jelesül a közlekedés strukturális-technikai változásainak (pl. a motorizáció, aláhúzottan az automobilizáció végletesen meghatározó) hatása az épített környezet egészének átformálódására. A 20. század az emberi kapcsolatok minőségét és technikáját változtatta meg - minden elmúlt más korral szembeni nagyságrenddel - időben, térben, tartalomban és érzelmi alapon egyaránt.

Számomra a legegyszerűbb az lenne, ha itt csupán azokkal a várható (s nyilván csak egy-két évtizedben előre gondolható) stiláris, vizuális- esztétikai, formai "fordulatokkal" foglalkoznék, amelyek egy általam is belátható jövőben bekövetkezhetnek. Bár, ha a jelen építészeti stílus káoszát kívánnók e tárgyban startgépként használni, a legnagyobb zavarba kerülhetnénk akár egy évtized előretekintését megkísérelendő is.

Tovább szűkítve ezt a problémakört: zavarom semmit sem csökkenne, amikor következő évtizedeink építészetének hazai jövőjét kísérelném meg előrevetíteni. Mert ha káoszról beszélünk világ- és európai értelemben, úgy hazai területen a zavar még szembetűnőbb (s nem véletlenül, persze). Az etalonok ama válsága, amely világméretekben deformálja a kultúra egészét, Európa középső és keleti felén fokozottan érvényesül - erről szerencsétlen történelmünk, 20. századi sorsunk "méltóképpen" gondoskodott.

Ha csupán elhagyott fél évszázadunkra gondolok, s ennek építészeti megnyilvánulásaira, azt formáló társadalmi- gazdasági hátterére, majdnem csodának számít, hogy a magyar építészet - ha produkcióinak kvalitásában nem is, de szellemében - európai tudott maradni, átörökítve persze ezen építészet megannyi baját, "kérdőjelét" a következő századra, megtetőzve ezt az öröklést saját-sajátos fejlődési gondjaival, etalonkereséseivel, stiláris ál-vitáival, technikai gyarlóságaival, és ami még fontosabb, tartalmi-funkcionális-filozófiai irritációival.

Azzal kezdtem, hogy a 20. század építészeti fejlődése hatalmas bejárt út, de e mellé az igazság mellé más igazság is párosul: jelesül az, hogy az emberiség meghatározó része (és ez a hazai viszonyokra aláhúzottan igaz) ugyanabban az építészeti tér-struktúrában él, mint száz évvel ezelőtt. Elmúlt századunk egyik súlyos problémája talán éppen az, hogy az általa produkált tudományos-technikai fejlődés léptéke mellé nem volt képes egy hasonló léptékű építészeti fejlődést rendelni.

Városaink szerkezeti váza kevés kivételtől eltekintve 19. századi eredetű, s ebbe a vázba - és persze ebbe a térszövetbe - költöztek bele az ezt szülő századétól merőben eltérő életformák, mozgásformák, szociális állapotok, munkaformák, kontaktációs technikák. Egészen bizonyos, hogy ez az épület- és térvilág, amely már több mint egy évszázadot kiszolgált, szolgálni fog még jó néhány évtizedet a jövő században is.

Bizony, talán nem is lehetünk olyan büszkék arra a többletre, amely az épített tér tartalmi és esztétikai tudását tekintve 20. századi eredetű. Stiláris értelemben alig jutottunk tovább progresszióban, mint az avantgárd megannyi konstruktivista deklarációja. A Bauhaus és a klasszikus modern oly nagy hittel megalkotott településképletei a lakótelepek széria-unalmába fulladtak, büszke nagytér- befedéseink esztétikai értéke, de - megkockáztathatom - technikai tudása sem sokban haladta meg a 19. század második felének ilyetén produkcióit.

Semmiképpen sem lenne persze igazságos, ha a század tárgyalt fejlődésének korlátait, kudarcait az építészet és az építészek rovására írnók - s nem csupán azért, mert e korlátok és kudarcok mellé jövőbe mutató, jövőt alapozó eredmények, humán és szociális habitusú szándékok, jel értékű esztétikai produktumok sorakoznak. A század ezt kérte építészetétől, s félsikerei, tévhitei is önnön igény-megfogalmazásaiból fogantak.

A jövő pedig épp ezekből az igény-megfogalmazásokból gyökereztethető - ez sokkal inkább morális, mint stiláris kérdés.

A 19. század tudományos-technikai forradalma hozta létre településrendszerünk meghatározó részét, lakótereink zömét, jelkép értékű középületeinket, ipari építészetünk alaptípusait. A 20. század ezekre az alapokra épült, még akkor is, ha tagadásai, kritikái, lázadásai is ezen alapok ellenébe irányultak, ezeket vették célba.

Elkövetkező évtizedünk, egész évszázadunk épített térstruktúrájának milyensége és minősége függ attól, hogy az emberiségnek - de szűkítsük le Európának és hazánknak mennyire lesz fontos jövendő élet-közege.

Fontos lesz-e, hogy a 20. századból öröklött csődjeivel, így például a motorizáció totális terrorjával szembeszegüljön, annak diktatúrájával más, kevésbé piacorientált mozgásformákat állítson versenybe.

Fontos lesz-e, hogy azok az információs technikák, amelyek életforma-alakító hatása már nagyon is érzékelhető ugyan, de e hatás léptéke még alig prognosztizálható, nem csupán civilizációs, de kulturális értelemben is javítsák azt az életminőséget, amelyet szolgálniok illenék.

Ma még igencsak félelmetesnek, futurisztikusnak tűnik, ahogyan a közvetlen emberi kapcsolatok rohamosan virtuális technikák martalékává válnak, ahogyan a közösségi létezést egyre inkább ez a virtualitás helyettesíti be, ahogy a globalizálódó piac manipuláló hatásai sejtjeinkig érnek.

Nem az építészet, s az építészek fogják megmondani, hogy milyenek legyenek a jövő lakásai, munkahelyei, oktatási intézményei, közösségi épületei, katedrálisai, temetői. Díszleteket álmodni könnyű, ehhez jó példák a science fiction filmek tér-blöffjei.

Kimondható, hogy technikai értelemben az emberiség mindent tud egy tartalmi- funkcionális minőségi előrelépéshez. Ám amit nem tud, az a meghatározó - az ugyanis, hogy miként akar a jövőben létezni, lakni, dolgozni, pihenni, szórakozni, mozogni.

Igen nagy kérdés, hogy mi lesz öröklött múltunkkal, jelesül a 19. század végének hatalmas volumenű s gyorsan avuló épületállományával, amely kérdés persze egyazon súllyal használati, de kulturális jellegű is. Milyen lesz és - mindjárt hozzáteszem - mivel helyettesíthető az a lakótelepvilág, amely - például nálunk - rövid időn belül már alig létezhető, beélhető panel struktúrákban képleteződik?

Mi lesz kistelepüléseink sorsa, milyen élet- és munkaformák fejthetnek ki olyan életfenntartó hatást bennük és érdekükben, amelyek által értelmes létezési jogot nyerhetnek, hosszú távra is?

Mi lesz az építési technikák és az idő viszonya, miként alakul például a nagyvárosokban a telekérték s a rá épülő ház értékének kapcsolata (amely kapcsolat az építmény hasznos, tartalmas, értelmes korát is behatárolja). Milyen hangsúlyhoz jut az építés sebessége, az építésre felhasználható anyagok visszanyerhetősége s a gyors építés mellett a gyors bonthatóság tudománya?

Miként alakít, manipulál majd formát, stílust, technikát, téralkotó szerkezeteket az energiakérdés?

Milyen nagy tereket (a természetes tér érzetét keltő mesterséges tér), jeleket igényel a jövő (avagy - ha borúlátóbbak vagyunk - a piac) új minőségű közösségi létezések befogadására?

Milyen lesz a természetes tér és az épített terek jövendő kapcsolata, milyen módon nő össze s válik egymatériájúvá e két térforma egy lakható emberi környezet megteremtése érdekében?

Nagyon egyszerű kérdések ezek, s messze nem az építészet "szakmai" talányai. Senki ne higgye, hogy bármelyikükre is választ volnék képes adni, de adja Isten, hogy következő évtizedeink nagy kérdései ilyen formákat öltsenek, s ne a piac gerjesztette stílusviták (eladási kényszerek) öltsenek újabb és újabb formákat jövőnkben. Saját e tárgyú fejlődésünkre figyelve: miben bízhatunk?

A 19. század második fele s a századforduló, egészen az I. világháború összeomlásáig, a magyar építészet aranykora volt. Az a hallatlanul magas, korszerű európai színvonal pedig, amelyet ez az építészet perelhetetlenül képviselt, egzakt gazdasági alapozottságú volt. A kiegyezést követően a Monarchia gazdasági súlyelosztása egyre inkább felénk billent el, s fejlődésünk irama a kontinens első osztályába sorolt ekkor bennünket.

Az építészet pedig hallatlanul érzékeny műszer, színvonala (tartalmi és esztétikai értelemben egyaránt) a legbiztosabb mutatója, kvázi barométere egy gazdaság állapotának s fejlődési tendenciáinak. Példaként említett néhány monarchikus évtizedünkön belül is az 1870-1900-as évek közötti magyar fellendülés eredménye egy - budapesti összehasonlításban - a bécsinél sokkal gazdagabb, plasztikusabb, színesebb eklektika lett, de szecessziónk - bármilyen perelhetetlen európai érték, s szépsége vitathatatlan - már jóval kevésbé progresszív, mint az osztrák - bécsi -, s épp azon törekvések és eredmények következményeként, amelyek ezt a gazdasági mutatót ellenirányba billentették a századelő idejére.

Hasonló példaként szolgálhat, hogy a Trianonnal sújtott Magyarországgal szemben a cseh - de akár a román - emelkedő gazdaság modernje (bauhaus-iskolája) milyen eredményeket ért el! Az pedig, hogy a jelenbéli spanyol vagy portugál építészet milyen exportáló képességű és erejű lett - a Közös Európába történő belépésük után -, megint csak egy gyors gazdasági fejlődés eredőjeként tudható be.

E példákra hivatkozva - vagy inkább ezekben reménykedve - akár azt is meg lehet (meg lehetne) jósolni, hogy a következő évtizedek magyar építészete jelentősebb, gazdagabb, nemzetközileg elfogadottabb lehet, mint hátrahagyott évtizedeinké.

A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, a képlet nem hoz ilyen evidens végeredményt. Európában építészeti és építész túltermelés van, jelentős százalékú munkanélküliséggel. Ez a túltermelés lendületesen keresi új piacait; s meg is találhatja azokat a csatlakozásra váró - talán rövidesen csatlakozó - kelet-közép-európai zónában. Hazai építészetünket már ma is súlyosan és negatívan érinti a külföld e tárgyú progressziója, amely a hozzánk érkező tőke hátán - ráépülve korábban megszerzett bizalmi viszonyaira - a magyar építészetet (és építőipart is) igyekszik kiszorítani saját munkaterületeiről.

Ha pedig hiszünk az építészet kulturális pozícióiban és hatásában, igencsak nem mindegy, hogy ezt az országot, öröklött múltját, jelen és jövőbeli problémáit belülről megértő építészek fogják-e tervezni, avagy csupán a piac törvényei által mozgatott, s érzelmi alapon ilyenképpen nem érdekelt harmad-negyedosztályú külhoniak. Ezért lehet meghatározóan fontos - hivatkozással megint a spanyol-portugál (vagy e kérdésben még stabilabb ún. északi) példákra -, hogy építészetünk szellemi exportáló legyen. E képességeit pedig semmiképpen sem egyedi, egyéni stiláris tulajdonságaival, nem bizonyos megjelenítő formáiban oly sokra tartott unikalitásával lehet hosszabb távon "megágyazni" és eladni, hanem azzal, ha ez az építészet a jövőben jóval több társadalmi érdeklődést, aláhúzottan pedig tudományos kutatási hátteret kapna.

Újra és újra megismétlem, hogy az építészet formai-stiláris kérdései másodlagosak és felszínesen piac- orientáltak, ám tartalmi problémái nagyon is kutatható, elemezhető, tudományos habitusú talányok. Az, hogy - már a 19. század végén - a talán véglegesen szétesett egységű tárgyi világ valaha is úgy álljon össze szerves egységgé, mint a történelmi stílusok korában, avagy 2-3 csodálatos évtizedig - a szecesszió idejére s lokálisan egy Bauhaus körben - az információs világ etalonbőségében és zavarában, úgyszólván reménytelen ábránd.

Ebben a tekintetben - internacionális alapon is - alig jósolható karakterű példákkal fog minket bombázni a jövő. Hogy ezek a példák itthon miként cizellálódnak, miként honosíttatnak, ez a globalizáció erejétől, s saját nemzettudatunk létezésétől, közép-európai kultúránk életképességétől függ. Ám, hogy itt ezen a tájon, adott komplex viszonyaink között miként szeretnénk élni, azt lehet és kell kutatni. E tárgyban az építészet jelenbéli egyedülhagyása (s itt meg kell jegyeznem negatív példaként az Akadémiát is) bűnös és rövidlátó viselkedés.

Épp ebben a tudományos-tartalmi megalapozásban jelenhet meg az a többlet, amely építészetünket itthon a legjobb értelemben szolgáló habitusúvá, külföldön pedig hosszú távon is kelendő áruvá emelheti.

Hogy néhány, már most nagyon is aktuális kutatási témát említsek, ilyenek lehetnek a jelent és jövőt egyaránt felölelő életforma-kutatások, különös tekintettel az információs technikák elterjedésének ilyetén hatásaira; az öröklött építészeti struktúrák átmentésének és rehabilitációjának egész Európára érvényesíthető kutatásai; bizonyos település-szerkezeti, topológiai kutatások, megint csak tágabb, regionális kitekintéssel, de e felsorolás folytatása már nem az én dolgom.

Kérem, segítsenek építészetünknek, mert magára hagyatva stiláris játékaival babrál majd és ez a játék silány jövőt ígér.

Gondolom, "földhözragadt" előadásom csalódást okozott. Higgyék el, álmodni-ábrándozni magam is szeretek, saját építészetem gyakorlásában elbűvöl a fémek, az üvegek, a gépi formák transzparens csillogása, testetlensége. Ám azt, hogy az elkövetkező évtizedek győztese Foster, Rafael Moneo, Ghery, Zaha Hadid, Eisenman vagy Makovecz lesz-e - erről álmodni sem vagyok hajlandó.

Alaprajzaim minőségét néha akként vizsgálom, hogy, tartalmuktól függetlenül, hasonlítanak e valamely gépi formához, s ha igen, talán jók is. A mai technikák-technológiák egyre elbűvölőbbek, s azok a dekonstruktivista-stukturalista-high-tech törekvések, amelyek a tér teljes felszabadítása irányába és érdekében dolgoznak -érzékelhető öncélúságuk ellenére -, megejtőek. Manapság már a teremtő Isten szilárdnak hitt, hagyományos konstruktivizmusa is elavultnak tűnik. Ám hiszem, hogy bármely kor építészetének alapvető változásai mögött az adott kor emberének változásai állnak. De ez a kérdőjeles - talán bekövetkező - változás már nem az én jóslatom tárgya.


<-- Vissza az 2000/10. szám tartalomjegyzékére