2000/8.

Fehér M. István

Filozófia és korkritika

A filozófusok saját diszciplínájukat az idők folyamán számtalan különböző módon próbálták leírni. Filozófia mint az első elveknek - avagy a létezőnek, a létezők egészének, totalitásának - a tudománya; filozófia mint életművészet; filozófia mint a felvilágosodást és az életben való eligazodást szolgáló, konvenciókat és áthagyományozott tudásigényeket, világképeket kritikailag fölülvizsgáló tudás; filozófia mint a bölcsesség tana. Az említett jegyek mellett tűnt föl a sor végén a kordiagnózis ("Zeitdiagnostik") megjelölés mint a filozófia sajátlagos, az előbb fölsoroltakkal egyenértékű további jellemzője - mint olyan vonás, amely a filozófiát pl. a tudományoktól avagy az időtlen életbölcsességtől alapvetően megkülönbözteti.

A kordiagnózis megjelölés persze fölidézi a vele sok tekintetben rokon korkritika ("Zeitkritik") megjelölést, s ez az önjellemzés - filozófia mint kordiagnózis, korkritika - egy csomó filozófiára nézve nyomban kézenfekvőnek tűnik - olyannak, ami a filozófiák egy tetemes részére valóban jellemző. Ha ezt belátjuk, akkor épp ebből a szempontból viszont föltűnik, hogy manapság, az ezredfordulón ez a fajta filozófia - avagy a filozófia ezen jellege - nemigen lelhető fel.

Tanulmányomban egyfelől a filozófia ezen vonását (a filozófia mint kor-kritika fogalmát) próbálom történeti visszapillantásban némileg körüljárni, másrészt ehhez kapcsolódva azt a kérdést szeretném föltenni, vajon miért tűnt el napjainkra a filozófiából szinte teljesen ez a vonás, vajon vesztettünk-e ezzel valamit, s ha igen, mit.

A kordiagnózis-, korkritika-kifejezések a német nyelvből erednek, s a magyarba minden bizonnyal onnan kerültek át - angolra való fordításuk csak meglehetős körülményeskedéssel oldható meg, az eredmény pedig többnyire suta, lehangoló avagy semmitmondó. S aligha véletlen, hogy azokat a filozófiákat, melyekben ez a jelleg erőteljesen kidomborodik, az esetek többségében - noha persze nem kizárólagosan - német gondolkodók hozták létre; olyan gondolkodók, akiknél a Zeitkritik gyakran egyúttal Kulturkritik is².

Alighanem Nietzsche hozható föl itt mindenekelőtt példa gyanánt, aki saját korának s a kor kultúrájának ismeretes módon elsöprő erejű kritikáját fogalmazta meg³. A korkritika jelen van persze egy sor más XIX-XX. századi gondolkodónál - Diltheynél, Spenglernél, Simmelnél, Ortegánál, Lukácsnál és másoknál -, s a fenti fölsorolás első helyén említett elméleti-szisztematikus igényű (ontológiai-episztemológiai beállítottságú) filozófiák egy jó részét is alapjaiban át- meg áthatja: gondolhatunk itt elsősorban Heideggerre, de nem kevésbé Husserlre is⁴. Ha a filozófiai kordiagnózis, korkritika fő jellemzőjét abban látjuk, hogy a "jelenkor tendenciáinak találó leírását" nyújtja, s az elvi-fogalmi megalapozás, konzisztencia bizonyos szintjét eléri⁵, akkor tipikus jelenség lehet itt - mint már a cím is egyértelműen utal rá - Karl Jaspers Die geistige Situation der Zeit c. könyve, mely a harmincas évek elején egyedülálló módon ad hangot a kort átható érzésvilágnak, a kor tehetetlenség-, erőtlenség- és sodródás- érzésének⁶, és teszi ezzel, amit Rorty szerint a filozófusok tipikusan tesznek (nem csupán a korkritikus filozófusok, de persze elsődlegesen ők): "embertársaiknak a kor veszélyeit jelzik"⁷. A kordiagnózis, korkritika nyilvánvalóan fejlett történetiség-, ezen belül pedig mindenekelőtt jelenkor-tudatot feltételez, s Jaspers szerint ebben az értelemben volt korkritika már Fichte Die Grundzüge des gegenwärtigen Zeitalters c. műve; az a mű, mely a jelenkort - mint tudjuk - a kiteljesedett bűnösség korszakaként ("Zeitalter der vollendeten Sündhaftigkeit") határozta meg.⁸

Eddigi példáim nagy része a XIX. század végéről s a XX. század elejéről származik, amikor is a korkritika sajátlagos tartalmi jegyekkel kapcsolódott össze. A kordiagnózis, korkritika azonban tárgyalt összefüggésünkben a filozófia formai jellemzője, melynek szubsztantív-tartalmi kikristályosodása, kitöltődése csupán másodlagos, noha persze a korkritika már meghatározásánál fogva is hajlik a korhoz való kritikai viszonyulásra. Amikor Kant arra a kérdésre, "vajon felvilágosodott korban élünk-e most" abban az értelemben ad választ, hogy "a felelet: nem, de mindenesetre a felvilágosodás korában" majd magyarázatként hozzáfűzi: "még sok minden hiányzik ahhoz, hogy az emberek képesek [...] legyenek arra, hogy mások vezetése nélkül biztosan és helyesen tudjanak gondolkodni"⁹, akkor a maga módján nem kevésbé nyújt korjellemzést, azaz korkritikát, kordiagnózist, mint a XIX. század végének, a XX. század elejének a kultúra válságán borongó bármelyik kritikusa (mondjuk a fiatal Lukács, amikor az életet a félhomály anarchiájaként írja le, avagy a modern kort olyan korszakként jellemzi, mint "amelynek a számára az értelem életimmanenciája problémává vált"¹⁰). Ebben a tekintetben elmondható: az optimista Aufklärer nem kevésbé művel korkritikát, mint a pesszimista kultúrkritikus felvilágosítást - amennyiben ti. az előbbi éppúgy a korhoz szól, mint amennyire az utóbbi kíméletlenül felvilágosítja a kortársakat (Rorty fenti szavai szerint) a kor veszélyeiről. A korkritika a fönti felsorolásban szereplő tudományos filozófia mellett láthatóan a felvilágosodást és az életben való eligazodást szolgáló, konvenciókat és áthagyományozott tudásigényeket, világképeket kritikailag fölülvizsgáló tudással is képes elegyedni. Az emberek eligazítása, orientálása, felvilágosítása: a Volksaufklärung ebben az értelemben Kant szerint a filozófusnak kifejezetten is feladata, noha persze Kant a felvilágosítást még nem az orientálásnak abban a tág értelmében fogta föl, mint amelyben ma szokás beszélni (az életben való) eligazításról, orientálásról¹¹. A Volksaufklärungot Kant szűkebb értelemben az állampolgári jogok és kötelességek felőli felvilágosításként értette. Ez azonban szerinte kifejezetten is a filozófusok dolga, nem pedig mondjuk a jogászoké¹².

A műfaj vélhetően vallási eredetű. A kordiagnózis, korkritika eredeti markáns formái közé számíthatók minden bizonnyal azok, melyekben mondjuk az ótestamentumi próféták ostorozták korukat, s ezzel összefüggésben egyúttal alkalmasint világvégét, avagy fordulópontot jósoltak.

Az elmúlt száz-kétszáz esztendő folyamán a kordiagnózis, korkritika a filozófia egyik lényegi összetevőjét, ösztönzőjét alkotta, s úgy a XX. század utolsó harmadáig különféle változatos formákban - kultúrkritikai- kultúrpesszimista avagy utópikus, jövő felé forduló alakban - a filozófia egyik kiemelkedő, meghatározó törekvése maradt. Innen szemlélve tesz szert igazán jelentőségre az a tény, hogy e jelleg az elmúlt évtizedek folyamán szinte teljesen a háttérbe szorult, s az ezredforduló táján a teoretikus gondolkodás peremvidékein tengődve lelhető immár csak fel, egyfajta őskövületként, a kétséges törvényesség éppenhogy megtűrt intermundiumaiban, rezervátumaiban. Azon kevesek, akik még valamilyen formában szóba hozzák, maguk is gyakran bizonytalanok abban, vajon legitim dolgot művelnek-e egyáltalán. A korkritika végét persze egy adott kordiagnózis is képes volna megmagyarázni, mondjuk Fukuyamának a történelem végét illető állítása; ha a történelmi fejlődés lezárult, akkor nincs itt mit (kor-)kritizálni, (kor-)diagnosztizálni. S akkor épp ez volna az abszolút - immár meghaladhatatlan - kordiagnózis.

Egy filozófiai törekvés vagy irányzat hanyatlásának számtalan oka lehet: pl. a riválisok erősebbnek bizonyulnak, az irányzat önmagában kimerül, művelői elfordulnak tőle stb. Az érdekes itt nyilván az irányzat önmagában való kimerülése, s az az ehhez kapcsolódó tézis, mely szerint ellenfeleinél sokkal inkább képesek barátai egy elméletet lejáratni. Eszerint a korkritika megszűnéséért nem pusztán és nem annyira a rivális ellenfelek, mint elsősorban maguk a korkritikusok volnának a felelősek¹³. Érdemes lesz ezt a hipotézist kicsit közelebbről megvizsgálnunk.

Az a kordiagnózis, korkritika, mely a hatvanas-hetvenes években közkézen forgott, jórészt baloldali-marxista ihletésű társadalomkritika, közelebbről kapitalizmuskritika volt; ennek nyugati és keleti formái az idő előrehaladtával egyre jobban kiüresedtek, egyre szólamszerűbbé, hiteltelenebbé, tartalmatlanabbá váltak. Amikor a filozófia mint korkritika lehanyatlott, már hosszabb ideje szinte senki sem hitt benne, az érdeklődés iránta - éppen mint korkritika iránt - erőteljesen megcsappant. A kapitalizmuskritika Keleten azért vált hiteltelenné, mivel kimondott vagy kimondatlan előfeltevésként a létező szocializmus fennsőbbrendűségének tézisén nyugodott. E tézis idővel egyre hihetetlenebbé vált, egyrészt mivel a létező kapitalizmus egy csomó szociális intézményt, juttatást, társadalmi megfontolást épített be a maga rendszerébe, másrészt mivel a létező szocializmus a gazdasági szűkösség és az egyéni szabadsághiány egy adott fokán jött létre és merevedett meg. A Nyugaton művelt kor-, azaz kapitalizmuskritika - elsősorban a Frankfurti Iskola szellemiségéhez kötödő gondolkodók - jó része persze nem fogadta el a létező szocializmus fennsőbbrendűségét illető tézist, ezzel azonban csak saját helyzetét nehezítette meg: kapitalizmuskritikát művelni a létező szocializmus kevéssé vonzó alternatívájának nyomasztó árnyékában egyre kétségesebb vállalkozásnak tűnt; a korkritikának a létező szocializmus árnyától való eloldása pedig szinte kivitelezhetetlen feladatnak bizonyult. A hiteltelenedéshez hozzájárult végül az is, hogy minden elméleti frissítés ellenére a baloldali kapitalizmuskritika továbbra is az újkori filozófia végtelenségmetafizikájához, az emberi haladásnak, fejlődésnek, az emberi képességek akadálymentes kifejtésének, kibontakoztatásának XIX. század eleji filozófiai perspektívájához, a német idealizmus örökségéhez kapcsolódott, egy olyan filozófiai nézőponthoz, mely a XX. század végére, a század döntő történelmi-filozófiai élményeinek hatására, egyre inkább talajtalanná vált.

A korkritikát ily módon részben maguk a korkritikusok tették a sírba, hiszen amit ilyen címszóval műveltek, régóta nagyrészt liturgikus formulává, imamalommá süllyedt tevékenykedés volt, melyből éppen a korra való eleven vonatkozás, a találó kordiagnózis, a jelenkori történelemmel való élő kontaktus hiányzott. A kordiagnózis, a korkritika filozófiai esélyét ugyanis a kor tendenciáira való gyors, érzékeny reagálás, az új tapasztalatok, fejlődési tendenciák friss szemmel való észrevétele és eredeti elméleti-fogalmi feldolgozása alkotja. Univerzalisztikus szólamok ismételgetése (pl. a kapitalizmus időtlen, örök ellentmondásainak taglalása, avagy a szocializmus elvi felsőbbrendűségének ünnepélyes ecsetelése): nos, ez talán nem mond ellent mindenfajta filozófiai tudásnak - talán van olyan, amellyel összefér -; ám valamely univerzalisztikus tudás hitszerű erősítgetése-reiterációja - ilyesvalami épp a korkritika lényegének mond ellent.

Így jutunk el a nyolcvanas évek végén a keleti blokk összeomlásához. Évtizedek mozdulatlansága, állóvize után hirtelen megindul a történelem; hirtelen esély látszik arra, hogy a tan ismét életre kelhet; ám érdekes módon épp ekkor helyezik hatályon kívül - akkor, amikor annyi évtizednyi üresjárat, légüres térben való repülés után hirtelen úgy néz ki, a tan visszakerül elemébe, levegőjébe, avagy így is mondhatnánk: talajt fog. Annak értelmezésére, ami most történik, a baloldali kapitalizmuskritika eszköztára nem volna teljességgel alkalmatlan, ez az eszköztár nem is ismeretlen - ám ez a történések végbemenetele ellen hatna, így a priori gesztussal hatályon kívül helyezik, érvénytelennek nyilvánítják. Ha valaki az ismert parancsolatokra (ne ölj, ne lopj stb.) azt mondja, elbizonytalanodott, vajon érvényesek-e még, akkor ez nem föltétlenül az érvényességfogalomban beállt szubtilis fogalmi nehézségekre utal, hanem egyszerűen azt jelezheti, az illető lehetőséget lát arra, hogy a jövőben nem fog hozzájuk igazodni, cselekvése számára többé nem lesznek mértékadóak. Az érvényesség elismerése vagy visszavonása performatív előrejelzés vagy predikció; előrejelzése annak, hogy a cselekvő a maga jövőbeli cselekvésére nézve mit ismer el érvényesnek és mit nem - mindezt pedig anélkül, hogy az önmagában való érvényesség fogalmi szubtilitásaiban egy pillanatra is el kellene merülnünk. Ha egy végrehajtani szándékozott cselekvéssort egy bizonyos - azt kísérő - értelmezés fogalmi apparátusa igencsak megnehezít, mivel kedvezőtlen színben tüntet fel, akkor egy másik értelmezés nézőpontjához kell folyamodni; pl. a kapitalizmus sötét csengésű, baljós fogalmát valamilyen rokonszenvesebbel kell fölcserélni, s a végrehajtani kívánt cselekvéssor máris megkönnyebbedik, rokonszenvessé és emelkedetté válik. Hiszen az ember önértelmező, sőt önigazoló lény, akinek cselekedeteit ez utóbbiak valamilyen fokú tudatossága avagy értelmezése kíséri. A filozófia nem pusztán korkritika: éppenséggel (kor-)apológia, (ön-)igazolás is; a filozófia nem is puszta ideológiakritika; ahhoz, hogy az legyen, előbb ideológiának kell lennie - a filozófia egyszerre önmaga és önmaga ellentéte: a filozófia, mondotta egy helyen Heidegger, mindig részben szofisztika is¹⁴.

Bárhogy legyen, a kordiagnózis, korkritika a kilencvenes évekre rezervátumokba szorul vissza. A letűnt szocializmus fél évszázadát a legtöbben igyekeznek minél gyorsabban elfelejteni. Elvi számvetés a múlttal, kordiagnózis, korkritika nemigen tapasztalható. Pedig épp a jövő felé való fordulás szempontjából volna rá szükség. Hogy ne essünk - legföljebb a fonákjáról - a régi hibákba. Államosítás, de mindenáron, hangzott a negyvenes-ötvenes években; magánosítás, de mindenáron, hangzik most a kilencvenes években hasonlóképpen a jelszó.

Pedig a rezervátumokba szoruló korkritika figyelmeztető jelzései teljességgel nem hiányoznak.

Egy ilyen rezervátumba szorult példány volt Michael Schneider: Das Ende eines Jahrhundertmythos. Eine Bilanz des Sozialismus című 1992-ben Németországban megjelent könyve - egyike ama csekély számú kísérletnek, amely - mint már alcíme is mutatja - mérleget akar vonni a szocializmus koráról, s amelynek némely gondolatát az alábbiakban vázlatosan ismertetni kívánom.

A könyv egyik, szempontunkból fontos fejezete a "Piacgazdaság: az üdvözülés új eszméje" címet viseli¹⁵. Schneider a rendszerváltás korszakának két nálunk is jól ismert képletét foglalja itt össze. Az első szerint: "Szabad [...] piacgazdaság = a termelési eszközök magántulajdona + szabadverseny. Eredmény: a lehető legnagyobb fokú hatékonyság, növekedés és jólét mindenki számára." A ellentétes, ill. elrettentő képlet így hangzik: "Szocializmus = állami tulajdon + központi tervgazdaság. Eredmény: gazdasági hatékonysághiány, krónikus válság és általános elszegényedés". Ezek a "kanonikus antitézisek", fogalmaz Schneider, "melyek a rendszerváltás óta Keleten az összes multimédia csatornáiból ömlenek, valamely harmadik lehetőség gondolatát hivatottak kizárni: 'Tertium non datur', hangzik sugallatuk. Hogy itt valójában demagóg rövidrezárásról van szó, egyáltalán nem csökkenti propagandisztikus hatásukat. Épp fordítva: minél inkább rövidre zárt és demagogikus, annál hatékonyabb a nagyközönség számára."¹⁶

A továbbiakban Schneider hat pontban összegzi, szerinte miért hamisak ezek a közkézen forgó képletek. Először is azért, mivel a sztálini jellegű központi tervgazdaságot összemossák a "szocializmussal". Másodszor, mivel a valóban létező kapitalizmust hallgatólagosan azonosítják a piacgazdasággal. Harmadszor, mert a piacgazdaságot és a gazdasági hatékonyságot egyetlen tulajdonformához, a magántulajdonhoz kapcsolják. Negyedszer, mivel hallgatással siklanak el afölött, hogy "szabad piacok egyáltalán csak ott funkcionálnak, ahol szabadságukat az állam szabályozza és valamely társadalmi ellenerő korlátozza, s hogy ahol ezek hiányoznak, ott mindenütt romboló hatást fejtenek ki." Ötödször, hamis az a beállítás, miszerint terv és piac egymást kizáró nagyságok. Hatodszor és végül elhallgatják, hogy a profitorientált növekedésért milyen magas társadalmi és ökológiai árat kell fizetni.

A kelet-európaiak hajlanak manapsag a "piac dicshimnuszát zengeni", zárja ez irányú gondolatait Schneider, mivelhogy számukra ez évtizedeken keresztül tiltott dolog volt. Annál inkább szükséges ezt az új gazdaságpolitikai üdvfogalmat mítosztalanítani s a valódi szabad piacok funkcionálásáról kellő felvilágosítást nyújtani,¹⁷ többek között rávilágítva arra, hogy gazdasági hatékonyság és kapitalista magántulajdon között nincs kényszerítő erejű összefüggés,¹⁸ s hogy a hatékonysághiányban szenvedő állami nagyvállalatok nem lesznek azáltal automatikusan hatékonyabbá, hogy reprivatizálják őket.

A kommunizmus alól fölszabadult keleti népek ama reménysége, hogy a piacgazdaság náluk is éppoly "szociális" lesz, mint Nyugaton, fejti ki Schneider, éppannyira hiú remény, mint az, hogy a nyugati fogyasztási szintet nemsokára elérhetik¹⁹. Schneider bizonyos lehetőséget lát arra, hogy változatlan világbanki politika esetén Kelet-Európa nem pusztán az Európai Unió felvevőpiacává, olcsó beszállítójává és nyersanyag- ellátójává, hanem egyúttal a Világbank reménytelen adósává is válik: az Európai Unió, azaz az Európai Egyesült Államok dél-amerikai típusú előudvarává, előcsarnokává²⁰. Ami Dél-Amerika az USA számára, az lehet Kelet- Európa az Európai Unió számára. A kérdés végső fokon nem az: tervgazdaság vagy piacgazdaság? - hiszen mindkettő mindenfajta gazdasági rend elengedhetetlen része. A kérdés sokkal inkább az: "Aki tervez, kinek az érdekében tervez, s milyen prioritásokat helyez előtérbe a tervezés?"²¹

Ez a kilencvenes évek elejéről származó kordiagnózis meglehetősen sötét tónusú; ihletése láthatóan baloldali marxista, olyan beállítottságú, melyre nálunk akkoriban - s részben még talán ma is, a mércék megfordulása révén - egykoron baloldali marxista ihletésű értelmiségiek hajlottak azt mondani: jobboldali, talán szélsőjobboldali beállítottságú. Ez a megítélés persze arányban van a korkritika visszaszorulásával, száműzetésével, azzal, hogy a korkritika a kilencvenes években nem pusztán önmagától szorul vissza, de az átalakulást üdvözlő korszellem (a korkritikát kiszorító korszellem) nem is igen tolerálja immár, s hajlamos különféle kevéssé rokonszenves címkékkel ellátni.

Korábban olyan világrendszerben éltünk, melyben - amint arra Kopátsy Sándor és mások rámutattak - a szatellita országok paradox módon nagyobb gazdasági jólétet és nagyobb fokú szabadságot élveztek, mint a birodalom központja. Ebben a tekintetben elmondható, hogy azóta helyreállott a rend, illetve a normalitás - a gazdasági jólét tekintetében föltétlenül. Ami a szólásszabadságot illeti: nos, a központi területekről beszivárog azért valami - valami korkritika, amit ott szabad még művelni: ott Seattle-ben és Párizsban vagy esetleg Berlinben -; beszivárog a Libération havi melléklete az Élet és Irodalomban, melyben gyakoriak a globalizációkritikai írások, sőt újabban a Népszabadságban is megjelennek nyugati átvétel gyanánt ilyen jellegű írások.

Így nemrég olvashattuk a Nobel-díjas német író Günter Grass és a neves francia szociológus, Pierre Bourdieu beszélgetését, melynek már a címe is magáért beszél: Civilizáljátok a kapitalizmust! Olyan dolgok hangzanak el ebben a beszélgetésben, miszerint "Amit ma neoliberalizmusként adnak el, az visszanyúlás a XIX. századi manchesteri liberalizmus módszereihez. [...] Mióta a kommunista rendszerek összeomlottak, a kapitalizmus a bolondját járja, mintha minden ellenőrzés alól kiszabadult volna. [...] a neoliberalizmus megismétli a kommunizmus hibáit, amikor hittételeket hirdet, és tévedhetetlennek akar látszani". "Szembe kell szállnunk a globális neoliberalizmussal."²² A beszélgetés légkörét jelentős pontokon az jellemzi, amit a föntiekben úgy foglaltam össze, miszerint a résztvevők nem egészen bizonyosak abban, legitim dolgot művelnek-e, avagy van-e szavuknak egyáltalán értelme; mindenesetre egyfajta értelmiségi civil kurázsi, a "kinyitom a számat" elv alapján próbálnak némi alapvető aggályuknak hangot adni.

Nem kevésbé sötét a hangvétele a neves szociológus Immanuel Wallersteinnel készült "A jövő zűrzavaros és félelmetes" című interjúnak²³. Innen először is megtudhatjuk azt, hogy mi, itt Magyarországon egyfajta félperiférián élünk (olyan valami, amit valamilyen szinten persze úgyis tudtunk már, legföljebb önmagunk előtt is szerettünk elkendőzni). "Nekem az a véleményem", fogalmaz Wallerstein, "hogy egy összeomlás kezdetének vagyunk a tanúi, amely a következő évtizedekben fog végbemenni". - "Az állam egyre kevésbé testesíti meg az emberek számára a törvényes hatalmat. Az állami védelem híján, a félelem ellen küzdve azután egyre több ember veszi kezébe a fegyvereket. Egyre több a kerítés, amely egyes embercsoportokat, városrészeket elkülönít egymástól. Egyre több a magánrendőrség."²⁴ A példája jól mutatja, hogy 1989 után a bizonytalanság és a reménytelenség nemcsak a volt szovjet zónában uralkodott el, hanem a centrum országaiban is. És nem csupán Nyugat-Európában, hanem Észak- Amerikában is. "Michel Camdessus, a Világbank volt elnöke Bangkokban tartott leköszönő beszédében [...] arra a veszélyre hívta fel a figyelmet, hogy még soha nem volt olyan nagy a különbség a gazdagok és a szegények között, mint jelenleg."²⁵

Wallerstein az új technikai fejlemények iránt is szkeptikusan viseltetik. "Száz esztendővel ezelőtt ugyanolyan reményeket fűztek a távközléshez, amilyeneket ma az internethez", mondja. "Csakhogy az információ terjedésének gyorsulása eddig legalább ugyanolyan mértékben eredményezte az elnyomás hatékonyságának a növekedését, mint az ellenállásét," fűzi hozzá, s itt persze eszünkbe jut, hogy a humanista marxizmus által ihletett hatvanas-hetvenes évekbeli kapitalizmuskritika során azt tanultuk, hogy a technikai fejlődés, a találmányok a technokrácia önmagában nem oldja meg a kizsákmányolás problémáját, sőt épp ez volna jellemző az ún. pozitivista megoldásokra, amelyek a fejlődést egyszerű technikai kérdésként fogják föl. "A kapitalizmus mint rendszer messze túllendült optimális középállapotán", hangzik Wallerstein összefoglaló véleménye, ám szavainak kicsengése végül is optimista: "Így jóval nagyobb az értelmiségi cselekvés lehetősége, de az intellektuális felelősségé is. A mai határok sokkal inkább átjárhatók, nyitottak."

Vesztettünk-e valamit azzal, tettem fel kezdetben a kérdést, hogy az ezredforduló felé a színvonalas filozófiai kordiagnózis, korkritika alig-alig létezik? Nos, mind hazai, mind nemzetközi viszonylatban a tét, hogy úgy mondjam, az emberarcú kapitalizmus kialakítása, avagy a kapitalizmus civilizációja. Ebben az értelemben elmondható, hogy a színvonalas kordiagnózis hiánya összefügg az emberarcú kapitalizmus vissza- szorulásával. A szocialista világrendszer bukása a kapitalizmust is civilizálatlanabbá tette, új, lappangó kapitalista energiákat szabadított fel szerte a világon. Ilyen körülmények között a feladat a phronesis értelmében vett józanság, s megint egyszer az álmokból és az illúziókból való felébredés lehet. Az osztály nélküli társadalom tűnékeny ábrándja után a korlátlan szabad piac, illetve az arra épülő gazdaság utópiájából is ideje fölébrednünk immár.

JEGYZET

1. Némi kiegészítéssel Christoph Horn jellemzését foglaltam a fentiekben össze. L. Christoph Horn: Legitime Vielfalt des Philosophieverständnisses? Die Burse und die Philosophische Fakultät. A Tübingeni Egyetem Filozófia Karának kiadványa. 1999. 23. o.
2. A Zeitkritik további rokon terminusa a Zeitgeschichte, melynek immár magyarra való átültetése sem nehézségektől mentes, s mellyel kapcsolatban arra szokás hivatkozni, hogy ezt már Thuküdidész is művelte. E célra egyébiránt intézmény is létezik Német-országban, ti. Münchenben, mely épp a múlt év végén ünnepelte ötvenéves fennállását (l. 50 Jahre Institut für Zeitgeschichte, hrsg. H. Möller u.a., München: Oldenburg, 1999). Az intézet tudományos tanácsának elnöke, Hans-Peter Schwarz nemrég töltötte be 65. születésnapját, s az ez alkalomból megjelent több mint nyolcszáz oldalas Festschrift - a mi szempontunkból jellegzetes módon - a Macht und Zeitkritik címet viseli (hrsg. P.R. Weilemann u.a., Paderborn: Schnöningh, 1999).
3. A B. Magnus és K.M. Higgens által szerkesztett Cambridge Companion to Nietzsche kötetben (Cambridge University Press, 1996) szereplő Nietzsche, Modernity, Aestheticism című tanulmányát Alexander Nehemas a következő mondatokkal kezdi: "A long line of philosophers, from Plato to Aquinas, from Descartes to Kant, from Hegel to Heidegger, have composed their works at least partly out of concern with the broader social and cultural events of their time. Yet, for a variety of reasons, it is Nietzsche who is most often read as addressing directly the issues and problems created by his historical period" (i.m. 223. o.).
4. Heideggernél elsősorban a második korszakra, a léttörténet korszakára utalhatunk, s Husserlnél is a késői korszak, az életvilág- fenomenológia korszakára kézenfekvő gondolnunk, noha e törekvés valójában már jóval korábbi éveiben is jelen van. A filozófia mint szigorú tudomány programjának a hasonló címet viselő tanulmányban való meghirdetése pl. 1910/11- ben teljes egészében korkritikai ihletettségű: a fenomenológiát mint szigorú tudományt Husserl éppenséggel a kor betegségei, nyavalyái elleni gyógyszerként javasolja kortársainak orvosság gyanánt (l. Husserl: A filozófia mint szigorú tudomány, Budapest: Kossuth, 1993, 107. sk. o.).
5. Christoph Horn, id. hely.
6. Vö. Karl Jaspers: Die geistige Situation der Zeit. Achter Abdruck der im Sommer 1932 bearb. 5. Aufl. Berlin - New York: de Gruyter, 1979, 7. o. ("specifisches Gefühl der Ohnmacht"), 15. o, ("Stimmung der Gefahr"), 42. o. ("Gefühl des Mangels") stb.
7. R. Rorty: A filozófia ma Amerikában, Magyar Filozófiai Szemle XXIX, 1985/3-4, 599. o. (Philosophy in America Today, in: Rorty, Consequences of Pragmatism, Minneapolis: University of Minnesota Press, 1982, 229.: "make articulate to their fellow-citizens the dangers of the time".)
8. Jaspers: Die geistige Situation der Zeit, id. kiadás, 12. o.
9. I. Kant: Mi a felvilágosodás? L. Kant: A vallás a puszta és határain belül és más írások, ford. Vidrányi Katalin, Budapest: Gondolat, 1974, 86. sk. o. (Kant kiemelései.) Eredetiben l. Was ist Aufklärung? In, Kant: Werkausgabe, szerk. W. Weischadel, Bd. XI, 59. o.: "Wenn denn nun gefragt wird: Leben wir jetzt in einen aufgeklärten Zeitalter? So ist die Antwort: Nein, aber wohl in einem Zeitalter der Aufklärung. Daß die Menschen, wie die Sachen jetzt stehen, im ganzen genommen, schon im Stande wären, [...], sich ihres eigenen Verstandes ohne Leitung eines andern sicher und gut zu bedienen, daran fehlt noch sehr viel."
10. A tragédia metafizikája, Ifjúkori művek, szerk. Tímár Árpád, Budapest: Magvető, 1977, 493. o.; A regény elmélete, in: A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika. A regény elmélete, ford. Tandori Dezső, Budapest: Magvető, 1975, 525. o. (Zeiltalter [...], für das die Lebensimmanenz des Sinnes zum Problem geworden ist; Die Theorie des Romans, Darmstadt und Neuwied: Luchterhand, 1971, 47. o.)
11. A filozófia mai értelemben vett orientáló funkciójáról l. pl. J. Mittelstraß: Wissenschaft als Lebensform. Reden über philosophische Orientierungen in Wissenschaft und Universität, Frankfurt/Main: Suhrkamp, 1982, pl. 138. skk., 162. skk. o. és passim. Mittelstraß megvilágító módon tesz különbséget e tekintetben egyfelől Verfügungswissen és Orientierungswissen (az előbbi Mittelwissen, az utóbbi Zweckswissen), másfelől Orientierungswissen és puszta Lehrbuchwissen között (l. id. mű, 20., 62., 138., 152., 162. o.). Amikor Mittelstraß azt írja, "Auch die Universität unserer Tage hat noch Philosophie [...], aber sie hat keine philosophische Orientierung mehr" (159. o.), akkor ez egyúttal a szó pregnáns értelmében vett Zeitkritik is. - Filozófia mint Orientierungswissen és filozófia mint Aufklärung összefüggéséről l. Herbert Schnädelbach: "Philosophie als Wissenschaft und als Aufklärung, in uő., Zur Rehabilitierung des animal rationale. Vorträge und Abhandlungen, Bd. 2, Frankfurt/Main: Suhrkamp, 1992, 372-386. o., különösen 385. sk. o.
12. L. A fakultások vitája, Kant: Történelemfilozófiai írások, ford. Mesterházi Miklós, Budapest, Ictus, 1997, 427. o. (=Werkausgabe, Bd. XI, 362. o.)
13. Klasszikus ebben a vonatkozásban Kant 1799-es Fichte-ellenes nyilatkozata s az ebben szereplő ismert olasz közmondásra való hivatkozás: "Dagli amici mi guardi Iddio ché dai enmici mi guardo io" (Isten óvjon a barátaimtól, mivel hogy ellenségeimtől magam is meg tudom óvni magam). L. Kant: Erklärung in Beziehung auf Fichtes Wissenschaftslehre, Gesammelte Schriften, Akademie-Ausgabe, Berlin-Leipzig, Band XII, 370. o.
14. Kontextusban: "Wenn jede Forschung und Wissenschaft diese Möglichkeit des Verfallens in sich trägt und notwendig ist, versteht sich auch, daß die Philosophie notwendig immer ein Stück Sophistik ist, daß sie in sich selbst als Vollzugsform de Daseins diese Gefährdetheit bei sich trägt" (M. Heidegger: Prolegomena zur Geschichte des Zeitbegriffs, Gesamtausgabe, Bd. Hrsg. Von P. Jaeger, Frankfurt/Main: Klostermann, 1979, 417. o.).
15. L. Die 'Marktwirtschaft' - der neue Heilsbegriff. Michael Schneider: Das Ende eines Jahrhundertmythos. Eine Bilanz des Sozialismus. Köln: Kiepenheuer & Witsch, 1992, 331. skk. o.
16. Michael Schneider: Das Ende eines Jahrhundertmythos, i.m. 331. o.
17. Uo., 332. o.
18. Uo., 334. o.
19. Uo., 363. o.
20. Uo., 370. o.
21. Uo., 398. o.
22. Népszabadság, 2000. jan. 8. (Eredeti megjelenés: Die Zeit 1999. dec. 2.)
23. Népszabadság, 2000. márc. 4., 21. o.
24. Wallerstein itt egy olyan aggálynak ad hangot, amely manapság a hazai vitákban is többször előtérbe kerül. Mivel a rendszerváltás előtt minden hatalom forrása és hordozója az állam (a teljhatalmú pártállam avagy állampárt) volt, kézenfekvő volt a vélekedés: az állam hatalmát minél inkább vissza kell szorítani, le kell bontani, s ezzel elő lehet segíteni az egyéni szabadság (birodalmának) megvalósulását. A tapasztalatok fényében, melyekre az elmúlt években szert tehettünk, azt lehet mondani: az energiamegmaradás tétele (energia nem vész el, csak átalakul) többé-kevésbé érvényes a hatalomra is: hatalom nem vész el, csak átalakul - avagy áthelyeződik, s ily módon anonimmá válik, láthatatlanná lesz és elrejtőzik. Az államtalanítás (amellett, hogy az államot bizonyos hagyományos civilizatórikus funkcióinak ellátásától - egészség- és iskolaügy, közbiztonság stb. - egye inkább megfosztja) nem eredményezi automatikusan a szabadság kis köreinek növekedését. Sőt, bizonyos értelemben az ellenkezője tapasztalható: a hatalom államtalanítása, decentralizálása lehetőséget ad minidiktátorok elszaporodására, zsarnokoskodására, mely jelenség alól alkalmasint nehezebb az embernek kivonnia magát, mint a távolban (a centrumban) trónoló centralizált hatalom alól. Hogy az államnak ne legyen hatalma - pl. titkosrendőrsége révén - az emberek életébe beavatkozni, jogos igény, s az állam ilyen jellegű túlhatalmának visszaszorítása a szabadság előmozdítása irányában hat. A tétel túlhajtott általánosítása s ezzel együtt járó kontextustalanítása azonban már aligha tartható. Az államtalanítás = hatalomtalanítás tétele, mely az állam szerepének visszaszorítása mögött hallgatólagosan meghúzódik, egyfajta - a totalitarius államból való kilábalással együtt járó (kanti értelemben vett transzcendentális) - illúzió, melyet a totális állam alóli felszabadulás különben jogos vágya táplál, ám amely naiv antropológiára épül (arra a fajta antropológiára, melyről fentebb tettem említést abban az értelemben, hogy "az újkori filozófia végtelenség- metafizikájához, az emberi haladásnak, fejlődésnek, az emberi képességek akadálymentes kifejtésének, kibontakoztatásának XIX. sz. eleji filozófiai perspektívájához" kapcsolódik). Idemásolok ezzel összefüggésben egy idézetet, melyre 1992/93-as amerikai utam alkalmával bukkantam, s amely ebben a tekintetben számomra megvilágítónak tűnt. "There is no such thing as a gay traitor. But the lack of a [...] community in a normative sense may well be for the best. For the norms which community in turn prescribes when pressed by a minority upon itself, simply substitute new local tyrannies for old global ones - and the local variety is likely to be the more intrusive and pervasive in its manipulations of individuals." (Richard G. Mohr, Gay's Justice, New York: Columbia University Press, 1988, 12. o.; kiemelés tőlem). Ha létezik valami olyasmi, mint substituting new local tyrannies for old global ones (ahol is ráadásul "the local variety is likely to be the more intrusive and pervasive"), akkor az államtalanításhoz mint a szabadság előmozdításához kapcsolódó túlhajtott utópikus illúziók is tarthatatlanok. Wallerstein hivatkozása a magánrendőrségek szaporodására azt mutatja, az egyéni szabadság megvalósulása, az erőszak megszüntetése, az emberi méltóság tisztelete, az emberi jogok betartatása stb. bonyolultabb dolgok annál, semhogy egyszerűen egy mumusnak (mely a történelem folyamán időnként tényleg az volt): az államnak a visszaszorításával, esetleges elhalásával megoldhatók volnának.
25. Hogy a gazdag országok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek, Schneider is megemlíti (Das Ende eines Jahrhundertmythos. Eine Bilanz des Sozialismus, i.m., 61. o.). L. ugyancsak William L. McBride: A demokrácia, az amerikai kultúra, és a kelet-európai változások, Valóság 1996/4, 14-22., itt 20. o.: "Az a tény, hogy [...] a földgolyó gazdag és szegény társadalmai - továbbá a gazdag országok gazdagjai és szegényei - közötti szakadék egyre mélyül, minden bizonnyal egyike ama világszerte terjedő rossz érzés legmélyebb okainak, melynek létét nehéz volna tagadni." McBride ugyanitt nagy erővel hívja fel a figyelmet a szabadpiaci kapitalizmus és a demokrácia közötti fogalmi feszültségekre.
26. A tanulmány némely gondolatát (így a múlttal való elvi számvetésnek a jövő felé való fordulás szempontjából való fontosságát, az egyik végletből a másik végletbe való esés kártékony voltát, az absztrakt utópizmussal szembeállított phronesis-gondolat mai aktualitását, a filozófiai kultúra elmúlt évtizedbeli hanyatlását) különböző összefüggésekben érintettem néhány korábbi írásomban, melyekre az alábbiakban utalok: A hazai filozófiai munkálkodás ágai és jelentősége c. előadás a magyarországi filozófia történetéről 1992. júniusában Miskolcon rendezett konferencián, szövegét l. Existentia 1992/1-4, 495-540. o., ill. kötetben: Gondolatok gondolatokról. A magyarországi filozófia történetéből című konferencia előadásai, szerk. Veres Ildikó, Mezei Balázs, Miskolc: Felsőmagyarország Kiadó, 1994, 11-35. o.; A filozófia a nyolcvanas években c. előadás A nyolcvanas évek címmel 1993. szeptemberében Lillafüreden rendezett konferencián, l. Literatura 1995/1, 21-57. o. illetve Új Holnap 1995. Nov., 193- 235. o.; Gibt es die Hermenautik? Zur Selbstreflexion und Aktualität der Hermeneutik Gadamerscher Prägung c. előadás az 1995 júliusában Tübingenben Philosophische Hermeneutik címmel megrendezett konferencián; nyomtatásban l. Internationale Zeitschrift für Philosophie, 1996/2, 236-259. o.; Hermeneutika mint politikai filozófia c. előadás az 1996 januárjában Miskolcon tartott filozófiai konferencián; nyomtatásban l. Valóság, 1996. március, 1-13. o., bővített formában: Alternatív tradíciók a magyar filozófia történetében, szerk. Fehér M. István és Veres Ildikó, Miskolc: Felsőmagyarország Kiadó, 1999, 27-56. o.; Európai filozófia - európai filozófia című konferencián (Szeged 1998. szeptember 17-18), nyomtatásban l. Valóság, 1998/10, 1-11. o., ill. Európai integráció - európai filozófia, szerk. Csejtei Dezső, Laczkó Sándor, Szeged: Pro Philosophia Szegediensi Alapítvány, 1999, 7-20. o.; Válaszok a Concordiának a filozófia XX. század végi világhelyzetét illető körkérdéseire, in: Quo vadis Philosophie? Antworten der Philosophen Dokumentation einer Weltumfrage, hrsg. R. Fornet-Betancourt (Concordia. International Zeitschrift für Philosophie, Reihe Monographien, Bd. 28) Aachen: Wissenschaftsverlag Mainz 1999, 100-104. o.; Forradalom és rendszerváltás. Kemény Zsigmond politikai röpiratai mai szemmel c. előadás A forradalom után címmel 1999. novemberében az MTA-n rendezett konferencián (nyomtatásban megjelenés alatt a Literatúrában, illetve a vonatkozó konferenciakötetben).
Itt ragadom meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak azoknak a kollégáknak (Tamás Gáspár Miklósnak, Bence Györgynek, Endreffy Zoltánnak, Radnóti Sándornak és Heller Ágnesnek), akik az előadásomhoz a vitában hozzászóltak; reflexióik, megjegyzéseik, kritikai észrevételeik igen értékesek és tanulságosak voltak, s alkalmat nyújtottak arra, hogy rávilágítsanak álláspontom esetleges gyengéire, s ily módon arra ösztönöznek, hogy újragondoljam az általam kifejtett gondolatokat. Az észrevételek egy része nyíltan vagy hallgatólagosan vitába szállt a referátum ama tézisével, mely szerint manapság a korkritika visszaszorulóban volna. Tamás Gáspár Miklós úgy vélte, elsiklom a korkritikai írások egy jelentős - többek között általa is művelt - dimenziója fölött, Bence György pedig arra emlékeztetett, hogy a világ tele van ma agresszív partikuláris kritizálással (pl. feminizmus, ökológia), s hogy ez a kritika nem annyira univerzális, mint inkább politikai jellegű, s különféle partikuláris érdekek érvényesítése motiválja. Szerinte továbbá az általam említett korábbi (pl. jaspersi típusú) kor-, illetve kultúrkritikát az ember tehetetlenségének, az eseményekben való tehetetlen sodródásának érzése kíséri (ami egyfajta filozófiai lamentálás volna), s ettől megkülönböztetendő az olyan korkritika, amely ebben a vonásban a századelő kultúrkritikájától markánsan elválik. Endreffy Zoltán úgy vélte, létezik ma filozófiai igényű korkritika, s példa gyanánt arra a jellegű feminizmusra hivatkozott, mely a teóriát, a nyugati civilizációra jellemző teoretikus beállítottságot a létező maszkulin jellegű uralásával hajlik összekapcsolni, s tiltakozás gyanánt egyfajta feminin jellegű világviszonyulást (pl. az odaadást) mint kívánatos alternatív életmódot állítja az előtérbe. Radnóti Sándor a vallási háttérre és a prófétai elemre vonatkozóan tett lényeges kiegészítő megjegyzéseket, s egyúttal annak a véleményének adott hangot, hogy a korkritika manapság pl. a francia kultúrtudomány nyomán nagyon is jelen van, ám formája egyre afilozofikusabb. Elhangzott továbbá az a fontos észrevétel is, miszerint a korkritika partikularizálódása, univerzális jellegének háttérbe szorulása vélhetően a nagy narratívák korának leáldozásával állhat összefüggésben. Heller Ágnes végül arra figyelmeztetett, hogy pl. egy hegeli állásponttal a filozófia mint korkritika fogalma meglehetősen nehezen egyeztethető össze.
Talán nem lesz haszontalan, ha a diszkusszióban adott válaszaimat e helyen némileg átgondolt s átfésült formában rekapitulálom. Az első és leglényegesebb kérdés magára az előadás tárgyára vonatkozik. Témaválasztásomban az a kettős meggondolás játszott szerepet, hogy egyrészt a konferencia rendezőinek kérésére valamilyen átfogó, széles jellegű témát válasszak, s ugyanakkor ezen belül is - másodszor - lehetőleg olyat, melynek az alkalomhoz, a konferencia címében is megfogalmazott ezredfordulóhoz valamilyen átfogó, széles jellegű témát válasszak, s ugyanakkor ezen belül is - másodszor - lehetőleg olyat, melynek az alkalomhoz, a konferencia címében is megfogalmazott ezredfordulóhoz valamilyen közelebbi, lényegi kapcsolódása van. A téma ilyen jellegű körülhatárolása persze azt kockáztatja, hogy az időbeli kifejtés szűkös keretei között vállalt széles témaválasztás árát némi fogalmi elmosódottsággal kell megfizetni; s ebben a tekintetben készséggel elismerem, hogy a "filozófia és korkritika", illetve a "filozófia mint korkritika" avagy a "filozófiai korkritika" fogalmi terében számtalan további pontosításra, fogalmi finomításra nyílik lehetőség. Kiindulópontom a korkritikának a filozófián belüli elhatárolása volt, a filozófia mint korkritika fogalmának a filozófia mint valami mástól való megkülönböztetése (mely utóbbi formákkal, mint utaltam is rá, persze számtalan módon kapcsolatba léphet), s a megjegyzések egy része arra világít rá, hogy a korkritika filozófiai és nem-filozófiai típusainak egymástól való elhatárolása is elvégzendő feladat. Kézenfekvő, hogy korkritika nem pusztán filozófiai lehet: létezhet számtalan más formája (történeti, szociológiai, publicisztikai stb.), s akkor a feladat bizonyos határvonalak megvonása volna. Noha erre az előadásban nem vállalkoztam, úgy érzem, némely megjegyzés, valamint - főképp - fölsorolt példatár kellő mértékben mutatja, mit értek filozófiai kordiagnózison, korkritikán. Az észrevételek ama része, melyek szerint ma is létezik korkritika, eszerint abban az értelemben válaszolható meg, hogy ezek nem filozófiai jellegűek. Elfogadom a megjegyzést, mely szerint ma is van korkritika, pl. agresszív, partikuláris jellegű, politikai motivációjú, s különféle hatalmi érdekek érvényesítésére szolgáló formában, de tézisemen (hogy a filozófiai korkritika visszaszorulóban van) ez nem változtat, mivel az ilyen jellegű irodalmat az előadás implicite kizárja a filozófiai jellegű korkritika fogalmából (ettől persze még létezik - tudom-tudom, magam is szomorúan tapasztalom -, sajnálatos módon korunk egyik jellemzője - olyan valami, ami éppenséggel maga is megérdemelne egy kiadós korkritikát). Hogy a mai korkritika "partikuláris", "afilozofikus", arra másfelől Bence György, illetve Radnóti Sándor maga is utalt. Külön probléma a filozófiai korkritika hátérbe szorulásának a "nagy narratívák" lehanyatlásával való összefüggésére vonatkozó kérdés. Ezen alaposabban el kellene gondolkodni, s itt nem tehetek mást, minthogy jelzek két lehetséges kutatási irányt. Egyfelől a kérdés az lehet: vajon a filozófiai korkritika elvileg szükségképpen olyan jellegű-e, hogy benső kapcsolódást igényel valamilyen nagy narratívához? S fordítva: a nagy narratíva mint olyan szükségképp tartalmaz-e korkritikai vonásokat? Bárhogy álljon is a helyzet a nagy narratívák lehanyatlásával - s a filozófiai korkritika ezzel esetlegesen összefüggő háttérbe szorulásával -, valamely mai filozófiai korkritikának, ami azt illeti, volna éppenséggel sajátlagos tárgya - az előadásból ez, gondolom, kikövetkeztethető -, éspedig értelemszerűen a globalizáció. Ez pedig aligha partikuláris jelenség. A globalizáció kellőképpen globális (s ami azt illeti, történetileg alighanem példa nélkül álló) folyamat ahhoz, hogy (történjék nagy narratíva keretében vagy sem) valamilyen univerzális korkritikai megközelítés tárgyát képezze. Heller Ágnes megjegyzésére, mely szerint egy hegeli állásponttal a filozófia mint korkritika fogalma meglehetősen nehezen egyeztethető össze, az a válaszom, hogy természetesen léteznek olyan filozófiák, amelyek nem korkritikai jellegűek (éspedig nem csupán azért, mert e a szempont egyszerűen irreleváns számukra, hanem azért, mert releváns ugyan, de elutasítólag viszonyulnak hozzá), s ezek közül valóban az elsők között említhető a hegeli filozófia. Vannak persze olyan értelmezések (az ifjúhegelianusoktól kezdve napjainkig, számomra az egyik legfontosabb mű Marcuse Reason and Revolution c. könyve volt), melyek a megbékélés-gondolatot igyekeznek Hegelben a háttérbe szorítani, s Hegelt egyfajta (ezoterikus) forradalmárként bemutatni; olyanként aki minden látszat ellenére mégsem békült maga korral. Akármilyen lett légyen is mármost a történeti Hegel, az a Hegel, aki a poszthegeliánus filozófia nagyjainál: Feuerbachnál, Marxnál, Kierkegaard-nál, és persze az idős Schellingnél hatott és a jövő számára mértékadó lett, nem ez a Hegel volt; s a poszthegeliánus filozófia nagyjai kellőképpen lerombolták a megbékélésre - ha úgy teszik: a korkritika kizárására - alapuló abszolút hegeli rendszer fogalmi alapjait. A hegeli kibékülésről egyébként a mai irodalomban Manfred Frank mint "a valósággal mindenáron való békekötésről" beszél (l. M. Frank: Einleitung, Schelling: Philosophie der Offenbarung, szerk. M. Frank, Suhrkamp, Frankfurt/Main 1977, 24. o.) s e kifejezésmód arra utal, hogy itt akarati aktusról van szó, s hogy - amennyiben megkötötte - Hegelnek mégsem lehetett olyan egyszerű e békét megkötnie.
Végül még egy megjegyzést tennék. Az előadás egyik lényegesnek szánt tétele az, hogy az Aufklärer is korkritikus, s itt még egy további összefüggésben is kézenfekvő Kantra utalni, ti. Kant filozófiafogalmára, közelebbről pedig az in sensu scholastico értett filozófiával szembeállított in sensu cosmopolitico fölfogott filozófiára, melynek véleményem szerint föltétlenül korkritikai csengése is van. "A tulajdonképpeni filozófus a gyakorlati filozófus", mondotta Kant; csak emiatt beszélhetünk a filozófia méltóságáról; "a filozófus inkább magatartásáról, mint tudományáról kapja a nevét" (l. Pölitz-féle metafizikai előadások, Kant: A vallás a puszta ész határain belül és más írások, id. kötet, 130. sk.) A vallás a puszta ész határain belül c. írás első részét pedig Kant azzal az állítással kezdi, mely szerint "Hogy baj van a világgal, oly régi panasz, mely egyidős a történelemmel", s nem sokkal rá következik a hangsúlyos horatiusi idézet: "Elődeinknél már szüleink kora / satnyább, s mi náluk is silányabb / atyjai még gonoszabb fiaknak" (Lator László fordítása, uo. 144. o.). Ha a filozófia nem pusztán tan, hanem életmód, akkor egyúttal valamilyen erkölcsi-morális tartást is sugall, példaszerű életmódot, melynek ettől elválaszthatatlan lényegi része a kortársak, ill. a kor életmódjában rejlő hamisságoktól, tisztátalanságoktól való kritikai elhatárolódás, ill. az ezekre való rávilágítás. Hogy az ember hajlik arra, hogy önmagát "rózsaszín ködön keresztül lássa", arról Kantnak nagyon is volt tudomása, s ezt éppenséggel "tisztességtelennek" tartotta (A vallás a puszta ész határain belül, id. kiadás, 169. o.). Kant e megjegyzése lényegi párhuzamokat mutat azzal a föntebb (a 14. sz. jegyzetben) idézett Heidegger- gondolattal, mely szerint minden kutatás és tudomány, mint az ember létmódja, magában hordozza a bukás lehetőségét, s a filozófia így szükségképp mindig szofisztika is - avagy, mondhatnánk jelen összefüggésben, mindig egyúttal ideológia is. Kant csakúgy, mint Heidegger, e ponton (mint felvilágosítók) egyúttal ideológiakritikusok, ez pedig fölhívja a figyelmet a korkritika egy további fontos kapcsolódási pontjára, jelesül az ideológiakritikával való affinitására. Ezzel tovább bonyolódik, ill. további árnyalatokkal gazdagodik a filozófia mint korkritika fogalma.