2000/8.

A TUDOMÁNY - EGYETEM MÁSIK ALSOROZATÁRÓL

A Vince (korábban Kulturtrade) Kiadó a hamar népszerűvé vált Világ - Egyetem sorozat -amelyben külföldi szerzők művei jelennek meg magyarul - sikerének láttán a kilencvenes évek végén elindította a Tudo-mány - Egyetem sorozatot is. Ez utóbbi sajátossága, hogy szerzői magyar tudósok. Így a kiadó egyfajta missziót is teljesít, mert az utóbbi évtizedben a hazai szerzők nemigen találtak kiadót tudományos ismeretterjesztő műveik megjelentetésére.

A Tudomány - Egyetem sorozatcím többszörösen is jelképes. Egyrészt a könyvek magas szakmai színvonalára utal. A magasra állított szakmai mércét támasztja alá az a tény is, hogy az itt ismertetendő négy kötet közül háromnak a megjelenéséhez az Oktatási Minisztérium felsőoktatásitankönyvtámogatási programja is hozzájárult. A sorozatcím másrészt a tudomány egyetemlegességére utal. A legutóbb megjelent négy kötet mindegyike egy-egy jól körvonalazható diszciplínába nyújt betekintést, mégis az egyes témák kibontása elképzelhetetlen a társtudományok eredményeinek, módszereinek használata nélkül, legyen szó akár a fizikai oceanográfiáról, akár a humánetológiáról.

Az új kötetek témái jól példázzák a természettudományok rohamos fejlődését. A humánetológia, fizikai oceanográfia vagy az idegen civilizációk utáni kutatás egyaránt a legutóbbi évtizedekben kialakult diszciplína. Egy a maga idejében korszerű, a természettudományok mindegyikét átfogó kislexikont (Természettudományi műszótár, 1923) felütve megállapíthatjuk, hogy bár az etológia fogalma akkor már létezett, de korántsem a mai értelmében ("ethológia u.az mint ökológia"); az immunológiának akkor még nem sikerült önálló tudománnyá válnia (azonban az immunis, immunitás, immunizál címszavak, de különösen az immunitásegység jelezte, hogy immunológiai kutatások már akkor is folytak, az utóbbi szócikkben ugyanis már szerepel az antitoxin fogalma); az "óceánográfia a földrajznak az óceánok tanulmányozásával foglalkozó ága" volt akkoriban, a fizikai oceanográfia éppen az idő tájt alakult ki.

A természettudományok szinte mindegyikére jellemző ez az erős diszcip-linarizálódás, ugyanakkor jellemző a más tudományágakkal való mind szorosabb kapcsolat. Erre jó példa a fizikai oceanográfia, amely önálló tudományágként meghatározó módon a fizikára épül, noha az oceanográfiát a földrajztudomány keretei között tartják számon. Ezért talán racionális alapja is van annak, hogy a természettudományokat egyetlen alsorozat reprezentálja a Tudomány - Egyetemen belül, míg a történelemtudománynak két külön sorozat is jutott (l. a Magyar Tudomány 2000. 3. számában Niederhauser Emil recenzióját).

A kiadó ajánlása szerint az új század és az új évezred felé tekint ez a sorozat, amelyben magyar tudósok a tervek szerint mintegy félszáz kötetben adják közre azokat az ismereteket, amelyek a múlt és a jelen jobb megértése mellett elősegítik a jövőre való felkészülést. E fontos és nem könnyű feladat megoldásából az eddig megjelent természettudományi kötetek kitűnőre vizsgáztak, sőt, többet is nyújtanak az ajánlásban szereplő azon megállapításnál, hogy "a hazai kutatások legújabb eredményeit foglalják össze egyegy tárgykörben". A természettudományi köteteknél szerencsére fel sem vetődik, hogy csupán a hazai kutatások eredményeinek ismertetésére kellene szorítkozni (a magyar történelemmel foglalkozó kismonográfiáknál viszont ez szinte természetes).

Persze álszerénység lenne az itthon született tudományos eredmények elhallgatása - meg is jelennek azok az egyes kötetek lapjain, hol kisebb terjedelemben, hol bővebben. A sorozatnak éppen az a legnagyobb erénye, hogy az egyes témákba a szakterületet legjobban ismerő hazai kutatók avatják be az olvasót, mégpedig olyan szerzők, akik egyben a tudományos ismeretterjesztés elismert képviselői. Itt ismét az oceanográfiai kötet említhető példaként, hiszen magyarországi óceánkutatásról nem beszélhetünk (érthető módon), de ettől még a fizikai oceanográfia fontos és másutt eredményesen művelt tudományág, amelynek bemutatása a magyar olvasó számára is sok izgalmat tartogat.

A kiadó eredeti szándéka Csányi Vilmos humánetológiai tárgyú monográfiájában válik a leginkább valóra. Az emberi viselkedéssel foglalkozó kutatásoknak ugyanis a szerző nemzetközileg is meghatározó személyisége (l. a több száz tételből álló irodalomjegyzéket a függelékben, s benne a szerző több évtized alatt elért saját eredményeit tartalmazó publikációinak hosszú listáját). Csányi akadémikus így feljogosítva érezhette magát a szintézisteremtésre: saját munkásságára mint fonalra fűzi fel más tudományágaknak (antropológia, evolúcióbiológia, filozófia, genetika, neurobiológia, pszichológia stb.) az emberi természet megértéséhez kapcsolódó eredményeit. A könyv felépítése, tagolása igen jó, stílusa kifogástalan, de ugyanez az állítás igaz a további három kötetre is. Csányi Vilmos könyve alapján született a Magyar Tudomány 2000. évi 4. számában közölt írás is.

A témával korábban nem foglalkozó recenzens számára a könyv fejezetről fejezetre haladva egyre érdekesebbé válik. A főemlősökkel és az ember evolúciójával foglalkozó részek után ugyanis A humán magatartási komplex c. fejezettől kezdve már minden megállapítás vagy kutatási eredmény összevethető az emberi viselkedésre vonatkozó mindennapos tapasztalattal mind a humán szocialitás egyes aspektusait (csoportélet, agresszió, dominancia, politika, család stb.) tekintve, mind a szinkronizációs készség jegyeit (empátia, hipnózis, ének, tánc, szabálykövetés, nevelés, szociális szerepek stb.) illetően. A kulturális evolúció ismertetésénél pedig a genetikai és a kulturális jegyek párhuzamos fejlődésére hívja fel a figyelmet a szerző. Szó esik a nyelv(ek) keletkezéséről, erről a fontos, de egyelőre megválaszolatlan kérdésről. A könyv zárófejezete a legrövidebb és a legkevésbé szívderítő. Ebben a szerző a napjaink megapopulációjára oly jellemző két kortünetet ismerteti: a megszaladási jelenségeket (amelyek nagy részét a dominancia igénye kelti) és a csoportméretek radikális csökkenését - a modern társadalmak egytagú csoportok szövetségeiből épülnek fel. Ha nem kívánatos ténynek tartjuk is ezt, attól még realitás marad.

Egyetlen kritikai észrevétel engedtessék meg e könyvvel kapcsolatban: az ábrák aláírása többnyire a főszöveg valamely részének szó szerinti ismétlése. Ezt jobb lett volna elkerülni, akár az ábrák szövegének rövidítésével, akár a főszövegtől eltérő - és azt kiegészítő - magyarázattal (pl. a 24. ábra megértését megkönnyíthette volna az ábra jelöléseit magyarázó mondat).

A tudományos ismeretterjesztés műfajában alig akad (ha akad egyáltalán) párja Falus András immunológiai tárgyú könyvének. A címétől (Adj király katonát!) kezdve a kötet végén található ajánlott irodalomig (amelynek főbb tételei két szakkönyv, egyegy szatirikus heti és kéthetilap, valamint a világirodalom) valódi stílusbravúr ez Az immunrendszer mesés világa alcímet viselő könyv. A humoros és könnyed fejezet és alfejezetcímek és (az irodalomjegyzékben feltüntetett művekből kölcsönzött) mottók és idézetek, valamint Elek Lívia bájos-szellemes illusztrációi a mű komoly tudományos mondanivalójával párosulva méltóságteljes bartóki disszonanciát képeznek.

A szerző fogalmazása szerint: "az immunrendszer szellemes és izgalmas me-chanizmusokkal, ravasz cselekkel és ellencselekkel dolgozik és rendelkezik a váratlan helyzetekre való reagálás sokféle képességével". Ezt a sokféleséget érzékelteteti a könyv tagolása is: 28 fejezetből áll, melyek némelyike csak 3-4 oldal terjedelmű. Az immunológia fontossága az AIDS, a rák, az allergia támadásának korában nem igényel magyarázatot. E veszedelmes betegségekkel foglalkozó könyvek között ez nem egyszerűen egy újabb mű a mindenkit érdeklő témáról, hanem rövid terjedelme ellenére igen alapos betekintést nyújt az immunrendszer működésébe: az AIDS kapcsán megtudjuk a kritikus második receptor szerepét, a ráknál pedig a tumorantigénekét; az igazi népbetegséggé vált allergiáról szólva megvilágosodik az antigének és a hisztamin funkciója (legalábbis amennyire azok hatásának az olvasóban meg kell világosodnia). És amire a kívülálló eddig talán sohasem gondolt: a terhesség egyfajta természetes transz-plantáció eredménye, a szülés pedig immunológiai kilökődési folyamat, a terhesség idején viszont az anyai szervezet szellemes mechanizmusokkal gondoskodik a vetélést okozó immunreakciók elhárításáról.

A nagyszámú elkerülhetetlen szakkifejezésből adódóan a könyv szellemessége ellenére sem könnyű olvasmány. Minduntalan hátra kell lapozni a szakkifejezések magyarázatához, ahol aztán mégsem sikerül mindent megtalálni (sok más mellett hiányzik pl. a fagocita és a ligand). Az antigén és a limfocita fogalmak értelmezése részben egymással történik, az opszonizáció fogalmával pedig az ott közölt meghatározás révén nem sikerült megbarátkozni. De ezek a kritikai észrevételek e könyvnél is eltörpülnek a mű nagyszerűsége mellett.

A következő mű, Almár Iván könyve, a Földön kívüli civilizációk keresésének tudományos programjairól szól. Az alig negyven évvel ezelőtt kialakult tudományterülettel szemben megfogalmazódó fő ellenvetés a kutatások eddigi sikertelensége, vagyis az, hogy ez ideig nem szereztünk tudomást egyetlen konkrét idegen civilizációról sem. A könyvben ismertetett Drake-formula szerint pedig kell lenniük ilyeneknek, hacsak a formula valamelyik tényezője helyére nem nullát írunk, de annak jogosságát is előbb be kellene bizonyítani. A szerző megfogalmazása szerint a SETI szépsége abban rejlik, hogy egzakt tudás, sejtés és tökéletes tudatlanság egyetlen formulává ötvöződik. Az idegen civilizációk felkutatása olyan terület, ahol és amellyel szemben nem szabad türelmetlennek lenni. Ha a Földről kibocsátott jelekre történő választ várjuk, akkor a fénysebesség mint korlát több évtizedes kényszerű várakozást jelent a kiszemelt vagy gyanús égitest távolságától függően. Ha az "őáltaluk" kezdeményezett kapcsolatfelvétel jelzéseit akarjuk felfogni, akkor pedig hihetetlenül érzékeny észlelő-berendezésekre van szükség, és el kell találni, hogy a Tejútrendszer mintegy 200 milliárd csillaga közül melyek irányából számíthatunk mesterségesen keltett jelre. Gondoskodni kell továbbá a földi eredetű elektromágneses zaj leválasztásáról (ami a földi civilizáció fejlődésével egyre fokozódó gondot jelent a rádiócsillagászat egészének, a SETI kutatásokon túlmenően is).

A SETI sikere iránt támasztott túlzott várakozás közepette a közvéleményt már alig lelkesíti, és a kutatások pénzügyi támogatóit sem bírja jobb belátásra az a tény, hogy az elmúlt évtizedben hirtelen beindult a Naprendszeren kívüli bolygók felfedezése, és ma már több mint húsz ilyen exobolygót ismerünk a Naphoz hasonló csillagok körül, vagyis a földihez hasonló élet feltételeinek kialakulásához kedvező környezetben (a könyv megjelenése óta is tovább bővült a lista). Ám az eddig kimutatott exobolygók mind jóval nagyobbak a Földnél. A más csillagok körül a mi bolygónkéhoz hasonló tömegű planéták felfedezéséhez még nem elég érzékenyek a műszereink. A SETI kutatások mindazonáltal fontosak, noha a siker időpontja előre megjósolhatatlan. Az eddigi eredmények, illetve az eredménytelenség is felfogható a tudományosság alapjait is nélkülöző UFOkutatások ellenpólusaként.

A SETI szépsége a monográfia igényével ismerteti a tárgykörébe tartozó kutatások történetét, jelenlegi állását, a különböző hullámhosszakon végzendő kutatások és az egzotikus üzenethordozók szerepét, az önkéntes amatőrök bekapcsolódásának lehetőségeit a kutatásokba, de kitér arra is, hogy miként kell felkészülni arra az állapotra, amikor már megteremtődött a kapcsolat egy társcivilizációval. A könyv értékét fokozza a hat függelék (felhasznált és ajánlott irodalom, közte internethonlapok is, a rövidítések feloldása, szakkifejezések magyarázata, a SETI kutatások néhány fontos alakjának életrajza, név és tárgymutató). E könyvvel kapcsolatban is csupán apró bíráló észrevételeim vannak: éppen a mértékegységek összefoglalásánál fejtette ki áldatlan tevékenységét a nyomda ördöge - egy fényév ugyanis 63 239 csillagászati egység a könyvben szereplő 63(239 értékkel szemben. Kívánatos lett volna továbbá a maser és a microlensing helyett a magyar nyelvben már meghonosodott mézer és mikrolencsehatás kifejezések használata.

Néhány hónappal az előző hármat követően jelent meg Czelnai Rudolf műve, A világóceán. Magyar nyelven ez az első összefoglaló könyv a fizikai oceanográfiáról, és a hézagpótló mű szerzője még arra is különös gondot fordított, hogy a legfrissebb eredmények se maradjanak ki, bár saját kutatási területe nem az oceanográfia. (Az ismeretek naprakész követése a jó tudományos kutató egyik alapvető tulajdonsága.)

A történeti bevezetőt követően a világóceán tulajdonságaival és eredetével ismertet meg a szerző. Furcsa egybeesés, hogy ahol a világóceán legmélyebb pontjáról esik szó (38. o.), az egyébként igen gondosan szerkesztett mű is ott kerül "mélypontjára" - egy oldalon két hiba is benne maradt (Jacques Piccard keresztnevéből hiányzik a c, és Sir James Clark Ross mérésének említésénél a második évszám rossz: 1843 helyett 1943 szerepel). A következő rész - egyben a könyv legterjedelmesebb fejezete - a fizikai oceanográfiai mérések világába nyújt bepillantást. Ugyanis mindaz, ami a könyv csúcspontját képező 6. fejezetben található az óceánok általános vízkörzéséről (érthetően az a másik leghosszabb fejezet), az megszámlálhatatlanul sok egyedi mérésen nyugszik.

A világóceánban végbemenő fizikai folyamatok modellezéséhez és előrejelzéséhez ugyanis ismerni kell az óceánvíz mozgási állapotát, hőmérsékletét és sűrűségét (ez utóbbi a hőmérsékleten kívül függ a víz sótartalmától és a vízmélységgel változó nyomástól is), mégpedig lehetőleg az óceán minden részére és időben folyamatosan. Az elmúlt évtizedekben kifejlesztett távérzékelési technikának köszönhetően az óceánfelszín több tulajdonsága jól vizsgálható, de a sótartalom és a sűrűség csak helyben mérhető. A mélyóceán áramlatainak globális megfigyelése viszont megoldatlan. A műholdas oceanográfiai megfigyelésekről szóló részt olvasva újabb példa igazolja azt, hogy milyen fontos a különböző tudományterületek művelőinek tájékozottsága más diszciplínák eredményeiről és módszereiről. Az óceánkutatásban épp csak kifejlesztett apertúraszintézis módszere a rádiócsillagászatban már közel negyed százada alkalmazott és jól bevált eljárás.

Az óceánvíz és a tengeri jég tulajdonságait ismertető fejezet is bővelkedik érdekességekben: példaként csupán a mélyvízi hangcsatorna létét és az óceánfelszínen előforduló jégfajták sokféleségét említem. A mélyvízi hangcsatornában a hanghullámok több ezer kilométer távolságra is eljutnak számottevő energiaveszteség nélkül, az úszó jegek gazdagságát pedig jól jellemzi, hogy azok osztályozásáról és az egyes fajták megkülönböztetéséről a Meteorológiai Világszervezet három kötetes kézikönyvet adott ki.

Külön fejezet foglalkozik a tengerszint rövid időskálán bekövetkező változásaival - a hullámzással, a tengerjárással és a tengerrengésekkel. A legnagyobb újdonságot azonban a világóceán áramlatait leíró vízkörzési modell, a nagy óceáni szállítószalag jelenti. És hogy miért nem mindegy egy tengeri határ nélküli ország lakói számára, hogy mi zajlik az óceánokban, arra az éghajlat és az óceánok közötti kölcsönhatással foglalkozó fejezet világít rá. E könyv utolsó lapjainak tartalma sem kínál hepiendet, hasonlóan a humánetológiai könyv befejező gondolataihoz, de ez esetben sem a tudomány a ludas.

A szerzők dicsérete mellett a kiadót is dicséret illeti. Mind a témaválasztás, mind a könyvek kivitele (borító, tipográfia) elismerést érdemel. S ha az egy oldalon talált két hibát az imént "mélypontnak" tekintettem, akkor itt - a legfeltűnőbb helyen - hadd említsem meg azt is, hogy mindegyik könyv szövegét remekül gondozták: átlagosan 50-100 oldalanként lehet egyegy betűhibára bukkanni, ami tényleg kimagasló teljesítményként értékelendő. És titokban már abban bízom, hogy a Vince Kiadó mégsem fejezi be ötven kötet után ezt a remélhetőleg sikerre ítélt sorozatot. (Csányi Vilmos: Az emberi természet. Humánetológia, Vince Kiadó, Budapest, 1999. 308 o.; Falus András: Adj király katonát! Az immunrendszer mesés világa; Vince Kiadó, Budapest, 1999. 149 o.; Almár Iván: A SETI szépsége. Kutatás Földön kívüli civilizációk után; Vince Kiadó, Budapest, 1999. 196 o.; Czelnai Rudolf: A világóceán. Modern fizikai oceanográfia. Vince Kiadó, Budapest, 1999. 182 o.)

Szabados László


<-- Vissza az 2000/8. szám tartalomjegyzékére